A “szerelemféltés” nem magyarázat semmire

Több főáramlatú magyar médium, köztük a Magyar Nemzet és az Index is átvette a Blikk és a Bors értesüléseit, miszerint féltékenység állhatott Novozánszki Fanni meggyilkolása mögött.

A médiában VV Fanniként aposztrofált nőt a jelenlegi információk szerint egy B. László nevű férfi gyilkolhatta meg. Ennek kapcsán írja a Blikk és a Bors, hogy B. László és Novozánszki rövid ideig jártak is, majd a nő “trágár stílusában küldhette el” a férfit, aki “pedig dühből vagy sértettségből végzett a lánnyal”.

A féltékenység vagy a még ártatlanabbul hangzó szerelemféltés igen gyakran előforduló toposz a nők ellen elkövetett erőszak és gyilkosság esetében – és ahogy sok ilyen toposz, ez is inkább elfed dolgokat, mintsem megmagyaráz. Még konkrétabban: alkalmas az elkövető felelősségének elkenésére és az áldozat hibáztatására.

A “szerelemféltés” azt hiteti el velünk, hogy itt

  1. egy hirtelen felindulásból elkövetett erőszakos cselekményről van szó,
  2. illetve azt is, hogy ha az áldozat másképp viselkedett volna, akkor elkerülhette volna, hogy meggyilkolják.

A konkrét eset és a nők elleni erőszak áldozatait segítő szervezetek tapasztalatai is azt mutatják, hogy a hirtelen felindulás ritkán jellemző ezekre a helyzetekre. A mostani esetben az Index cikkének fent már idézett része így folytatódik: “dühből vagy sértettségből végzett a lánnyal, majd két bőröndbe ruhát csomagolt neki, hogy ezzel tévessze meg a nyomozókat és terelje másra a gyanút.”

A módszeres taktikázás, hamis bizonyítékok gyártása arra vall, hogy itt hideg fejjel és nagy önuralommal véghezvitt bűncselekményről van szó, ugyanezt támasztja alá az is, hogy Novozánszki Fanni holtteste még mindig nem került elő.

Az ilyen erőszakos cselekedetek oka nem a féltékenység, hanem az elkövető hatalmi pozíciójának demonstrálása – erre mutat minden tapasztalat, amelyet a nők ellen elkövetett erőszakesetekből levonhatunk.

És itt jön be a második probléma: ha másként szakított volna, ha nem lett volna trágár, ha békésebb lett volna, akkor az áldozat elkerülhette volna a tragédiát. Vagyis ő maga is felelős azért, ami vele történt.

Hát nem. Egyrészt mert a gyilkosságra nincsen semmilyen mentség. A trágár beszéd még nem jogosít fel senkit arra, hogy elvegye bárki életét. Másrészt pedig az ilyen erőszakos cselekmények esetében az elkövetőt nem az “háborítja fel”, hogy hogyan lett “kikosarazva”. Az erőszak elkövetője feljogosítva érzi magát, hogy rendelkezzen áldozata testével és teljes lényével, és amikor az áldozat nemet próbál mondani, akkor következik be a gyilkosság.

Tehát nem arról van szó, hogy az elkövetőnek összetörik a kis szerelmes szíve, hanem csupán érvényesíti saját fölérendelt pozícióját: úgy képzeli, neki joga van a nővel rendelkezni, és ebbe az élet elvétele is belefér.

Ez a különbségtétel azért fontos, mert ha elfogadjuk, hogy a gyilkosság oka a szerelem be nem teljesülése, akkor ott egy privát afférról van szó, amelynek kezelése a két – egyenlő félként lefestett – érintettre tartozik. Ha viszont felismerjük, hogy itt egy alá-fölérendeltségi viszonyról van szó, amelyben a férfi jogosultnak érzi magát rendelkezni a nővel, akkor már közösségi megoldások szükségesek. Konkrétan az, hogy a nemek közötti viszonyokba kódolt jogosultság-érzést megfékezzük.

Ez az egész szerelem és féltékenység dolog romantikussá teszi az erőszakot, virtuálisan kiegyenlíti az elkövető és áldozat közötti erőviszonyokat, mintha két egyenlő fél állna egymással szemben, szinte azonos mértékű felelősséggel. És végső soron eltereli a figyelmet arról, mi is történt valójában, miben is állt valójában a két ember viszonya. Márpedig ez utóbbit tekintve rengeteg kérdés merülhet fel.

Kegyeleti okokból és a jövőbeli hasonló esetek megelőzése érdekében is elképesztően fontos lenne, hogy a sajtó ne dőljön be automatikusan ugyanazoknak a káros toposzoknak, minden alkalommal, amikor hasonló tragédia történik.

Olvass tovább!