Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Miért nem zavar senkit, ha egy szórakoztató műsorban valaki felpofozza a csapattársát?

Tisztában vagyok vele, hogy elszállt már a téma felett az idő: az érintettek igen rövid idő alatt szépen megbékéltek a helyzettel, és immár nagyon kedvesen nyilatkoznak egymásról. Legalábbis a Konyhafőnök című műsorból ez derül ki.

Ettől függetlenül szerintem beszéljünk arról, hogy Soma lepofozta Anikót.

Szóval van ez a Konyhafőnök VIP című műsor. Nevéből tán sejthető, hogy főzőműsorról van szó, egyben versenyről, kertévékben híres emberek mutatják meg, hogyan forgatják a fakanalat.

Mivel az elmúlt napokban rám dőlt a hírfolyamból zsinórban tucatnyi hír, ami aprólékosan feldolgozta a Soma Mamagésa vs. Nádai Anikó konfliktust. Igyekeztem felgöngyölíteni az eseményeket, és nagyjából arra jutottam, hogy Soma szerint Anikó nem tud jól főzni, Anikó szerint van még hova fejlődnie, a kettejük közti feszültség pedig akkor eszkalálódott, amikor kénytelenek voltak egy csapatban játszani.

És akkor lássuk az ominózus esetet.

Tehát Soma és Anikó közös csapatban vannak, harmadikként pedig Risztov Éva erősíti a szövetséget. A következő feladatot kapják: döntsék el, hogy inkább az ellenük játszó csapatot hátráltatják vagy saját maguknak kérnek plusz segítséget.

Három embernek kellett eldöntenie a kérdést. Így működött a dolog:

Soma: „Figyeljetek, szerintem egyértelműen az első verzió a pálya, nem az, hogy őket szopatjuk, hanem hogy magunkat emeljük. Hát nem?”

Risztov Éva: Megvonja a vállát és bólint, valamit beleegyezőleg mormol.

Anikó: „De nem biztos, hogy előny…„

Soma: Pofon üti Anikót, miközben még hozzá tesz valamit, amit nem érteni, csak annyit az elejéből, hogy „kispofám”.

Reakció a többiektől, műsorvezetőkkel együtt: hatalmas nevetés.

Anikó: „Soma, anyám nem ütött meg az elmúlt 20 évben.„

Soma: Megöleli Anikót mosolyogva, és közli: „tudom”.

Risztov Éva: „De most anyád boldog a tévé előtt, hogy végre valaki.”

Anikó: „Ez most meglepett, fel kell dolgoznom.„

Soma: „Jól van nyugodjál már meg, hányszor ültél az ölemben…”

Az esetet itt lehet megnézni teljes valójában.

Fél perccel később, miután azt a „közös” döntést mondja be Soma, ami az ő álláspontját tükrözi, még bocsánatot kér Anikótól, méghozzá azzal a mentséggel, hogy „neked is olyan sokszor eljárt a szád”, mire Anikó azért visszakérdez: „neked akkor meg a kezed?”

Később pedig Soma még egyszer megpróbálja megmagyarázni az esetet:

Anikó azért kapta azt a kis legyintést, mert Évával azonnal egyetértettünk. Összenéztünk és tudtuk, hogy persze, hogy egy Michelin-csillagos séfet fogunk behívni, és nem azzal foglalkozunk, hogy a másik csapatnak még nehezebb legyen. Erre Anikó közli, hogy adjuk a kis halat nekik és akkor azt éreztem, hogy hallgass el, annyit beszélsz, ez olyan csacsiság. Egy pillanatra elvesztettem a türelmem, de az nem is volt pofon, csak egy kis anyai legyintés.

Számtalan olyan pontja van ennek az egyébként viszonylag rövidre összevágott jelenetsornak, ami miatt szerintem fontos lenne, hogy ne menjünk el szó nélkül az eset mellett.

Kezdjük azzal: egy kereskedelmi tévé sokak által nézett műsoráról van szó, ahol egy játékos megüt egy másikat, és erre a reakció helyben az, hogy mindenki gyöngyöző kacajra fakad – az egyetlen Nádai Anikó kivételével, aki a szituációban jól láthatóan egyszerre kap sokkot, és igyekszik nem elsírni magát a szégyentől.

Mégis hogy történhet meg az, hogy egy ilyen szituációban nincs a helyszínen egyetlen olyan ember sem, aki azonnal jelzi, hogy a történtek problematikusak?

A kérdésre szerintem egyébként a játékosok reakciója ad választ: egyrészt Risztov Éva teljesen magától értetődő viccnek tartja, hogy ha egy felnőtt nő felpofoz egy másikat egy tévéműsorban, akkor abból azt a viccet csinálja, hogy hát az anyukája biztos örül, hogy végre valaki megtette ezt. Vagyis kitörölhetetlen mélységben van belénk kódolva az, hogy egy szülő számára a pofon az valamiféle nevelési eszköz, amit még csak véletlenül sem annak kell szégyellnie, aki a pofont adta, hanem legfeljebb annak kell szégyenkeznie, aki kapta.

A probléma az, hogy a családon belüli erőszak ma nagyjából így itatja át az életünket.

Egy kis anyai legyintés – interpretálja az esetet maga a pofont lekeverő Soma, mintha egy legyintés nem lenne pont eggyel több annál, amivel egy gyereket egy anya jobb belátásra téríthet. Mintha a meggyőzés teljesen normális eszköze lenne a fizikai erőszak, mintha legitim módszer lenne egy másik ember véleményének elhallgattatására az, ha arcon ütjük.

Ezen már réges rég túl kellene lennünk.

Lehet, hogy nem tűnik nagynak az a pofon. Lehet, hogy fizikai fájdalmat nem okozott. De ugye ezzel szoktunk mentegetőzni máskor is – miközben azzal azért jó, ha tisztában vagyunk, hogy a lelki bántalmazás épp úgy súlyos sebeket ejthet.

És ez esetben valójában mindkettő megtörténik: verbális elnyomás, a vitapartner meg nem hallgatása és elnyomása mellett még mellékesen egy kis pofon is elcsattan, hogy aztán végül az erősebb fél, az anyai legyintéssel érvelő Soma akarata érvényesüljön. A bocsánatkérés pedig annyiban merül ki, hogy hát bocs, de sokszor eljárt a szád… Anikó kérdése ez esetben tényleg jogos: ha valakinek eljár a szája, akkor a másiknak eljárhat a keze? (Bocsánatot egyébként sem úgy kérünk, hogy megmagyarázzuk a másiknak, hogy amúgy szerintünk megérdemelte azt, amit kapott, de ez a kérdés már tényleg messzire vezetne.)

Tegyük hozzá még egyszer: egy főzőműsorban, aminek mégis mekkora a tétje, hogy ilyen módszerekkel kelljen benne akaratot érvényesíteni?

Ráadásul Soma utólagos mentegetőzése is tipikusnak tekinthető: a pofont azzal érveli meg, hogy Anikó csacsiságokat beszélt, és ők ketten már többen voltak a véleményükkel, mint Anikó egyedül a sajátjával. A felvételen amúgy látszik, hogy Anikónak esélye sincs végigmondani a saját érveit, az ellenvetése pillanatában repül a saller, mert Soma elvesztette a türelmét. Ja, és hát amúgy se pofon volt, csak egy anyai legyintés.

Már csak Soma kedvéért is érdemes elmondani: az UNICEF tavaly novemberi kutatása szerint a megkérdezettek 36 százaléka megengedhetőnek tartja, hogy a szülők fizikai fenyítési eszközöket is használjanak a gyerekeikkel szemben, ha fegyelmezni vagy büntetni akarják őket. Külön érdekesség, hogy bár a fizikai büntetést a megkérdezettek 36 százaléka elutasítja, mint fenyítési eszközt, a fenékre verést valamiért nem tartják annak: a válaszadók több mint fele, de még a testi fenyítésre nemet mondók 41,7 százaléka is megengedhetőnek tartja. De ami még ijesztőbb: készült már olyan kutatás is, amelyből kiderült, hogy Magyarországon minden második gyerek úgy gondolja, hogy az rendben van, ha megütik. Nem, nincs rendben, sőt.

Magyarországon 2005 január elseje óta tilos pofont adni a gyereknek. Törvényileg.

Én viszont elfogadhatatlannak tartom, hogy egy ilyen mozdulatot valaki azzal indokoljon, hogy anyai legyintés volt csupán – mert egy anya, egy szülő sem cselekszik helyesen, ha gyerekének pofont ad, amikor türelmét veszti nézeteltérésük során. Az ilyen érveléssel pont az a baj, hogy csak tovább erjeszti azt a közeget, ahol egy pofon nem pofon, ahol gyerekek nevelésébe, emberek egymás közti  bármilyen kapcsolatába belefér az erőszak.

Különösen súlyos problémának gondolom, hogy mindez egy kereskedelmi csatornán bármiféle különösebb reakció nélkül adásba kerüljön – mint ahogy egyébként az általam olvasott, az esetről szóló cikkek egyike sem hívta fel a problémára, legfeljebb amolyan kattintékony tartalomként tálalták.

Mert mindaddig, amíg szó nélkül hagyjuk az ilyen eseteket, addig azok fogják magukat szégyellni, akik a pofonokat kapják, akikbe belefojtják a szót. Pedig pont nem nekik kéne. Szégyellje magát az, aki szerint egy vitában az egyetlen érvelési módszer az, ha pofon üti a másikat.

Szégyellje magát, de nagyon.

Olvass tovább!