Az IKEA 2008-ra a világ legnagyobb bútorkereskedője lett, és világszerte hatalmas a rajongótábora. A sokak által szeretett hálózat napjainkban azonban inkább azzal kerül be a hírekbe Magyarországon és nemzetközi szinten is, hogy dolgozóival messze nem bánik olyan kesztyűs kézzel, ahogy hirdeti magát. De az 1943-ban alapított üzletlánc történetét eddig is számos botrány kísérte – amelyeket inkább több, mint kevesebb sikerrel sikált el a cég, ezeket Pogátsa Zoltán közgazdász elevenítette fel a Betone podkesztjében, a cégóriás és sztrájkoló magyarországi dolgozói aktuális helyzetéről pedig telefonon beszélgettünk.

Úgyhogy lássuk, honnan is indult a vállalat!

A német származású Ingvar Kamprad alapító a kietlen svéd vidékről származott – ahogy ő mondta, annyira unalmas helyről, ahol csak dolgozni lehetett. Már kiskorában üzletelni kezdett, gyerekkorában gyufát árult. Üzleti modellje abban állt, hogy Stockholmban nagytételben vásárolt be, majd kis tételekben jelentős haszonnal tudta továbbértékesíteni. Később más termékeket is felvett a portfóliójába, többek között golyóstollat és ceruzát is árult.

Kamprad 17 évesen, 1943-ban alapította meg az IKEA-t, amely nevének kezdőbetűiből, valamint szülőhelye és nevelkedésének helyszíneiből áll össze. 1948-ban pedig felvette termékei közé a bútorokat, amelyeket postán szállított le, 1958-ban pedig első fizikai boltját is megnyitotta. A 60-as években Skandinávia többi részén, a 70-es években más nyugati országokban terjeszkedett, majd 1990-ben nyitották meg a cég első kelet-európai boltját Budapesten.

A svéd bútorgyártókkal ekkor már konfliktusban volt Kamprad és cége, mivel előbbiek nem nézték jó szemmel, hogy árban alájuk kínál, ezért amellett, hogy nem jutott be az iparági vásárokba, a gyártók is néha csak az éj leple alatt, titokban szállították le az IKEA-nak a termékeket. A gyártást így egy idő után az akkor még a szovjet blokkhoz tartozó Lengyelországba helyezte át.

A cég a terjeszkedés során egyébként számos problémába ütközött. A lengyelországi gyártást hátráltatta a fákban maradt rengeteg II. világháborús lövedék, máshol eladni volt nehéz eleinte a termékeket – a helyi kulturális jellegzetességek állította kihívásoknak köszönhetően. Japánban például túl nagynak, míg az Egyesült Államokban túl kicsinek találták bútoraikat. Oroszországból pedig az ukrajnai háború miatt vonultak ki, üzleteiket és gyártósoraikat is eladták.

Sötét árnyak az IKEA és Kamprad történetében

Ingvar Kamprad 1942-ben csatlakozott a nácibarát Új Svéd Mozgalomhoz. A háború vége után, az 1950-es évekig tartotta a kapcsolatot a svéd fasisztákkal – ez 1994-ben derült csak ki, Kamprad ezt később azzal magyarázta, hogy német származása befolyásolta nézeteit. 2011-ben viszont kiderült, hogy a korábbinál mélyebb kapcsolatai voltak a fasisztákkal; tagokat toborzott egy náci csoportnak, egy 2010-es interjúban pedig – ahogy Pogátsa említi podkesztjében – nagyszerű emberként emlegette a fasiszta csoport egykori vezetőjét. Az elvileg semleges, a náci Németország háborús gépezetéből azonban sokat profitáló Svédország belbiztonsági szerve pedig már 1943-tól megfigyelte Kampradot.

De nemcsak az alapító múltja vet fel kérdéseket. Az IKEA olcsóságra, egyszerűségre, skandináv minimalizmusra alapuló modellje világszerte hatalmas rajongótábort gyűjtött különböző társadalmi rétegek körében. Ennek azonban ára van. A bútorokat lapra szerelve szállítják és a vevő szereli össze – az IKEA-hatásnak köszönhetően a vevők jobban is kötődnek az ilyen bútorokhoz. Az alapanyagokat olcsóbb országokból szerzik be, nagymértékben támaszkodnak az olcsóbb pozdorjára, és a gyártást is kiszervezik ezen régiókba. Ezt 10 országban, 50 helyszínen, 16 ezer alkalmazott végzi – míg a raktározás nagymértékben automatizált. Pogátsa azt is említi, hogy az IKEA a rendkívül alacsony bérköltségek miatt Ceausescu Romániájában is gyártatott – amelyből a rettegett Securitate titkosszolgálat is jelentősen profitált, a cég tudtával. Az NDK-ban pedig politikai elítéltek dolgoztak a nyugati bútorokon.

Noha a cég elvileg nagy hangsúlyt fektet a fenntarthatóságra és a környezetbarát működésre, számos esetben dokumentálták, hogy a cég védett erdők kivágása árán szerzett be a faanyagot például Romániában, Ukrajnában és Oroszországban

– sőt, a vállalathoz köthető fakitermelés áttételesen még a parajdi sóbánya tragédiájához is hozzájárult. És noha állítása szerint a cég immáron 99,5 százalékban újrahasznosított fát használ, egymagában felelős a világ fafelhasználásának 1 százalékáért. Mindemellett az IKEA a legnagyobb földtulajdonos Romániában, a Greenpeace pedig még 2024-ben is értékes erdők kivágásával vádolta a céget, de ehhez hozzájárul a gyenge román erdővédelem is. Franciaországban pedig azért ítélték el 2021-ben az IKEA-t, mert kémkedett dolgozói után. Éppen amiatt, hogy megtudják, nem szolgáltatnak-e ki információkat ökológiai vagy antiglobalista szervezeteknek.

Kamprad 2013-ban, 87 évesen lemondott a cég vezetéséről, helyét legkisebb fia, Matthias váltotta, de másik két fia is vezető pozícióban van. Az IKEA egyébként soha nem vált nyílt részvénytársasággá, hogy a család megőrizhesse kontrollját – és így egyszersmind a vállalat is átláthatatlanabbul tud működni.

Ennek része a masszív, „adóoptimalizálásra” létrehozott offshore-hálózat és a meghatározhatatlan nettóérték. A cég adóelkerülési modelljét egyetemi képzéseken is példaként szokták felhozni.

Noha a cég büszkén hirdeti svéd gyökereit, adózási szempontból sokkal inkább holland, a cég ott van bejegyezve. Az IKEA Group bolthálózatot pedig franchise-rendszerben üzemeltetik ezen cég részére. Előbbit egy holland, utóbbit egy liechtensteini alapítvány irányítja, de a vállalatcsoport egyes részei 2011-ben Luxemburgban voltak bejegyezve, de EU-s vizsgálatok nyomán ezzel fel kellett hagyniuk. Bár legális módon, de „brutális pénzeket takarít meg az IKEA” ily módon.

A lényeg, hogy a szellemi tulajdon, mint a logó vagy a védjegyek olyan országban vannak bejegyezve ahol keveset kell utánuk adózni, míg a magas adózású országokban keletkezett profitot transzferárazás útján alacsony adózású országokba helyezik át. Ez azt jelenti, hogy a cég önmagától vásárol annak érdekében, hogy a magas adókulcsokkal működő piacokon papíron csökkentse a nyereséget, míg a számára optimális adózású országokban növelje. Voltaképpen az egyazon csoport kontrollja alá tartozó cégek jogdíjakat fizetnek a csoport egy másik vállalatának az említett szellemi termékek használatáért. Ezzel egyébként gyakorlatilag valamennyi multinacionális cég él. Ennek kiküszöbölésére javasolta a Biden-adminisztráció annakidején a globális minimumadót, amelyre a fejlett országokat tömörítő OECD tagjai túlnyomórészt vevők is voltak – kivéve az adóparadicsom Írországot, Észtországot valamint a szintén multiparadicsom Magyarországot.

Ingvar Kamprad vagyonát már csak ezért sem lehetett egzakt módon felmérni. A Forbes 2010-ben 23 milliárd dollárral a világ 11. leggazdagabb embere volt, rá egy évre azonban az ügyvédei azt állították, hogy mivel Kamprad Liechtensteinben bejegyzett alapítványa tulajdonolja az IKEA-hálózatot, ezért az alapító „mindössze” a 162. leggazdagabb ember lenne a világon.

Bonyolult? Épp ez a lényege.

A miniállam épp arra szakosodott, hogy az ilyen sémákat kiszolgálja, és gazdag emberek elrejthessék valódi vagyonukat. Hovatovább az alapítványok kedvezőbben adóznak a profitorientált cégeknél. Az ország ráadásul a működéssel és a tulajdonosokkal kapcsolatos adatokat is erősen védi más országok adóhatóságaival szemben. Ezért is a nagy bizonytalanság – 2015-ben ugyanakkor a Bloombergs Billionaire Index a világ 8. leggazdagabb embereként mutatta be az IKEA alapítóját, 58,7 milliárd dolláros összvagyonnal.

Kamprad mindezzel szemben a takarékosságot és az egyszerűséget hirdette, 1976-os kiáltványában, majd egy svéd újságíró segítségével írt önéletrajzi könyvében ismertette részletesebben filozófiáját, valamint az IKEA megalapításának viszontagságait.

A vállalkozó 1973-ban költözött akkori családjával Dániába a kedvezőbb adózás érdekében, majd 1976-ban Svájcba. 2014-ben, felesége 2011-es halála után költözött vissza Svédországba. Egy 2006-ban készült interjúban is kifejtette puritán életmódját, miszerint egy olcsó Škodát, majd egy régebbi típusú Volvót vezetett, turistaosztályon repült, bolhapiacon vásárolta a ruháit, és arra ösztönözte az alkalmazottait, hogy a papír mindkét felét használják adminisztrációs tevékenységeik során. A mítoszhoz hozzátartozott, hogy állítólag újrahasznosította a teafiltereket – és magával vitte az éttermekből a sós- és borsostasakokat. Valamint olcsó ebédekre látogatott el az IKEA-kba, a karácsonyi ajándékokat pedig az ünnepek utáni leárazásokkor szerezte be.

Azt már jóval kevésbé hirdette Kamprad, hogy Svájcban villája, Svédországban jókora birtoka volt, Provance-ban pedig szőlőültetvénye, és jó darabig járt Porschével. 2018-ban, 91 éves korában hunyt el svédországi otthonában, végrendelkezése nyomán vagyona felét az északi Norrland tartomány fejlesztésére fordították, hogy a fiataloknak lehetőséget nyújtson az ottéléshez. Másik fele négy gyermekére szállt. Túlnyomórészt három fiára, míg első házassága során örökbefogadott lánya „mindössze” mintegy 300 ezer dollárban részesült apja után.

Még húsgolyóból is sok – az IKEA számokban

2025 közepén 504 üzlet volt 63 országban, a cég honlapjait 4,6 milliárdan látogatták meg. Pogátsa elmondta, az IKEA-bútor ugyanúgy a globalizáció szimbólumává vált, mint a McDonald’s vagy a Jóbarátok sorozat. Átalakította a fiatalok és a középosztály kultúráját, a bútorok, a kék szatyrok és a húsgolyók a közgazdász szerint a városi életmód alapelemei. Tömegek szeretik a céget – és miközben a propaganda működik, a vállalat barátságos arca és imidzse mögött nem látszanak a fenti visszásságok.

A bútoráruház-lánc azonban a mostanihoz még csak közelítő mértékben sem lőtte lábon magát a nyilvánosság előtt.

Pogátsa Zoltán lapunknak elmondta, hogy „az IKEA egy olyan cég, amelyik mindig azt csinálja, amit meg lehet csinálni.” Ez eddig elsősorban azonban a fent részletezett visszásságokban jelentkezett – „adóoptimalizálás”, átláthatatlan működés, környezetkárosítás, miegymás. Azonban a cég eddig kényesen ügyelt az emberbarát imázsára – amit más országok mellett Magyarországon is most egyszeriben elengedett saját dolgozóival szemben.

A közgazdász elmondta, hogy a svédországi IKEA dolgozói egész mást tapasztalnak, mint a félperiférián foglalkoztatottak. „Ott sokkal erősebb a munkajog, magasabbak a bérek, bérmegállapodások vannak, [az IKEA-nak] ott muszáj ezeknek megfelelni. Magyarországon az egyik leggyengébb a munkásokat védő törvénykezés, ezért itt meg ezt csinálják” – utalt a dolgozók egyre súlyosabb kizsákmányolására, ami miatt júliusban mindhárom magyarországi áruházban, valamint a logisztikai raktárban sztrájkba léptek fizikai és szellemi dolgozók egyaránt. Hozzátette, hogy e tekintetben az lesz érdekes, hogy az új kormány mit fog kezdeni az előző munkajogot csorbító szabályozásaival. Ezzel kapcsolatban egyébként érdemes megjegyezni, hogy Magyar Péter kormánya mindeddig nem állított fel munkaügyi kabinetet, de az is feltűnő, hogy bár eddig számos nagyvállalattal folytattak egyeztetéseket, a dolgozói érdekképviseletet egyelőre hanyagolták.

Pogátsa elmondta, hogy ugyan lehetnek nehézségei a cégnek például a szállítási költségek növekedése, vagy – legalábbis az Egyesült Államok piacán – Donald Trump vámjai miatt, azt, hogy ezek mennyiben befolyásolták a profitabilitását, valamint azt, hogy a dolgozók abból való részesedése hogyan változott, nem tudjuk meg.

„Ez az, amibe szerintem senki soha nem fog belelátni, és ez azért van, mert ez a cég az adóelkerülésről híres. Annak az összegnek, amit lejelent mint profitot, semmi köze nincsen a valósághoz. Ez az, amit mindenki [aki foglalkozik a témával] tud az IKEA-val kapcsolatosan, hogy elképesztő mértékben használnak [korábban] liechtensteini, [jelenleg] luxemburgi, holland adókonstrukciókat. (…) Rettentő sok úgynevezett transzferárazást csinál, aminek a leghíresebb esetei azok, amikor a logóját saját magával megveteti” – ecsetelte Pogátsa. Korábban a Transparency International próbálta felderíteni, hogy az IKEA és más nagyvállalatok hol és hogyan, mennyit adóznak, de kiderült, hogy ez gyakorlatilag lehetetlen.

Mindeddig viszont legalábbis a nyilvánosságban úgy tűnt, a cégnek nincsenek komoly konfliktusai az alkalmazottaival.

„[A munkásokkal való nyílt, látványos konfrontáció] azért is rossz stratégia, mert ez egy olyan cég, ami relatíve szem előtt van. (…) Inkább az adózásban próbálta a profitot eldugni, és nem annyira a munkavállalókkal konfliktusba kerülni, mert itt az a nehézsége, hogy az IKEA-t mindenki ismeri, az IKEA-val mindenki szimpatizál.

Tehát ha a vásárló a kedvenc áruházában azt tapasztalja, hogy ott kicsinyeskednek a munkásokkal, az valami elképesztő presztízszuhanás a megítélésükben, és szerintem iszonyú rossz stratégia a munkások bérén próbálni spórolni.

(…) Ezért is furcsállom, hogy Magyarországon bevállalják ezt a konfliktust, mert a magyarok egyébként imádják az IKEA-t. Az viszont rossz szájízű történet, hogy odamegyek, vásárolok, miközben tudom, hogy kizsákmányolják a munkásaikat” – értékelte Pogátsa a cég foglalkoztatási stratégiájának következményeit. Mint elmondta: az IKEA végső soron a béreken való spórolással és a dolgozók kizsákmányolásának fokozásával többet veszíthet, mint amennyit nyer.

A közgazdász azt is kifejtette, hogy az IKEA trendszetter a saját területén. Mivel oligopolisztikus, vagyis néhány nagy szereplő által uralt piacról beszélhetünk, amelynek az IKEA meghatározó – a legnagyobb – szereplője, a konkurencia – Mömax, Jysk – az előbbit követik árazásban és innovációban is. És noha a polcok hasonlók – ahogy az áruk is –, Pogátsa szerint eddig nem voltak jellemzők a szektor mindössze néhány egymással összemérhető szereplőjénél a bérkonfliktusok.

Beszállított kizsákmányolás a bútorboltban

Bár az IKEA dolgozói szem előtt vannak, a beszállítóké annál kevésbé.

„Az adózáson kívül az IKEA rengeteg profitot tud elérni azzal, hogy megversenyezteti a beszállítókat. Az pedig nem számít az IKEA felelősségének, – tehát egy román fakitermelő az egy román cég. Nem lehet a bútoráruházon számonkérni, hogy [a beszállító] milyen munkaadó.

Elterjedt nagyvállalati gyakorlat, hogy minél több külső céget vonnak be, amelyekkel kapcsolatban nem lehet számonkérni őket. Erre megint csak nincs általános mondás, ha van potenciálisan több ezer beszállító, akkor nem lehet úgy általában megállapítani, hogy hogyan viselkednek. Az egyik így, a másik úgy”

– utalt a cég működésének egy ugyancsak nehezen átlátható szegmensére Pogátsa Zoltán.

Azt ugyanakkor tudhatjuk, hogy a beszállítók – legjobban dokumentáltan a már említett illegális fakitermelés során – nem minden esetben tartották be a törvényeket, és a versenyeztetés végén legolcsóbbként kikerülő beszállító valószínűsíthetően a gyártás minden folyamatát igyekszik a legolcsóbban megoldani. Ezt pedig sokszor a dolgozók fizetik. Ahogy azt is érdemes figyelembe venni, hogy ezen beszállítók rendszerint a periférián és a félperiférián működnek, ahol hagyományosan gyatrábbak a munkajogok, mint a centrumban, tehát akár legális keretek között is ki lehet zsákmányolni extrém módon a munkásokat.