Nyolc évvel ezelőtt írtam az argentin „visszafoglalt” vállalkozások és szövetkezetek jelenségéről, amelyek a 2001-es gazdasági válság után terjedtek el az országban. Mi történik azokkal az üzemekkel és vállalkozásokkal, amelyeket a tulajdonosaik bezárnak, a dolgozók viszont saját önigazgatásuk alatt működtetnék tovább? Milyen stratégiákkal élték túl a világjárványbeli megváltozott munkakörülményeket és piaci körülményeket, és milyen kihívásokkal szembesülnek ma, Javier Milei radikálisan piacpárti kormányzása alatt?

Újra megkerestem Natalia Bauni szociológust, a Buenos Aires-i Egyetem szervezetszociológia-oktatóját. Arról kérdeztem, hogy a dolgozói önigazgatás alá került vállalatok, amelyek demokratikus vállalati struktúrák alapján működnek, mit kezdtek a világjárvány előidézte válsággal, és hogyan alakult a helyzetük Milei beiktatását követően.

Az empresas recuperadas kifejezés magyar fordítása persze vitatható: számomra a „visszafoglalt” magában foglalja azt az alapállást is, hogy a tulajdon alapvetően a munkásokat illeti, tehát valójában „helyrebillentek” a szóban forgó vállalatok tulajdonlási viszonyai. A „recuperadas” sem pusztán egy bezárt vállalat újraindítását jelöli ebben a kontextusban, hanem kifejezetten azt, hogy dolgozói önigazgatás alá kerültek az újraindított szervezetek.

Kustán-Magyari Attila: Mindenekelőtt tisztázzuk a fogalmakat: hogyan határozná meg a kooperatíva jelentését, és hogyan a visszafoglalt vállalkozásét, illetve milyen összefüggéseket találhatunk a két jelenség között?

Natalia Bauni: A dolgozói kooperatívák egy olyan jogi és szerveződési modellt jelentenek, amelyek az igazgatás demokratizációját képviselik. Ugyanakkor megtestesítik a dolgozói és kollektív tulajdonlás modelljét is. Ez azt jelenti, hogy minden egyes tag/dolgozó döntéseket hozhat a saját gyára vagy vállalata jelenéről és jövőjéről, sőt ez a modell egy termékeny talajt teremt a munka, a termelés, a demokrácia és szolidaritás szempontjából. Ebben az értelemben az önrendelkezés gondolata a munka megszervezésében – bizonyos korlátok között – egy példa minderre.

A szolgáltatások területén működő kooperatívák ehhez képest olyan típusú vállalkozást jelentenek, ahol a munkavállalók pusztán bért kapnak, a demokratikus gyakorlatokat pedig az adott szolgáltatást igénybe vevők képviseleti rendszere jelenti.

Jelentős különbségek vannak a különböző dolgozói kooperatívák – amelyek a tagok aspirációi mentén jöttek létre – és a visszafoglalt vállalkozások között. A kooperatívák eredete alapvetően az alapítók azon vágyából jöttek létre, hogy egy olyan különleges típusú munkaalapú szervezetet hozzanak létre, amely meghatározott elvek és értékek mentén működnek, ezzel szemben a visszafoglalt vállalkozások csak azért működnek kooperatívákként, mert ez a legmegfelelőbb szerveződési struktúra a számukra, hogy a munkahelyi biztonságot megőrizzék.

Az idők során a szakszervezeti mozgalom elérte, hogy a visszafoglalt vállalatokat a maga soraiban láthassa.

Utoljára nyolc éve beszélgettünk, azóta a folyamatos megszorítópolitikával operáló kormányok egyre mélyebbre viszik Argentínát a szakadék felé, Javier Milei pedig sokkterápiával reagál a válságra. Milyen hatással van Milei kormányzása a szövetkezetekre? Mi történt például az „illegálisan” visszafoglalt vállalatok legalizálási folyamatával, azaz a tulajdonjog rendezésével?

A La Libertad Avanza (LLA, A Szabadság előretör) pártadminisztráció megérkezése alapvető változásokat hozott az ország politikai, gazdasági és kulturális területein, meglehetősen előnytelen légkört teremtve a dolgozói és önigazgató szerveződések számára. Negatív hatással volt mind a létező szövetkezetekre és azokra is, amelyek visszafoglalás alatt álltak. Annak ellenére, hogy mintha gyakoribbak lennének a viták a cégbezárások nyomán, az újonnan létrejövő dolgozók igazgatta vállalatok száma minimális. Etekintetben a kollektív gyakorlatok jelensége, amelyek a 2001-es válságot követően népszerűvé tették a szövetkezetek létrehozását mint a munkahelyek megőrzésének stratégiáját, vélhetően elillanóban van.

A költségvetési kiadások csökkentését célzó intézkedésekkel, az importok liberalizálásával és a jövedelmi viszonyok átrendezésével jelentősen lelassította az inflációt a kormány egy kezdeti felgyorsult inflációs időszak után. Ez kifejezetten előnytelen környezetet hozott létre a visszafoglalt vállalkozások számára. Egyrészt megszűntek azok az állami támogatási politikák, amelyeket a korábbi adminisztrációk biztosítottak, másrészt súlyos gazdasági nehézségekkel szembesültek ezek a vállalatok: csökkent a belföldi fogyasztás, erősödött az importok okozta verseny, emelkedtek a közüzemi díjak – történt mindez egy kedvezőtlen politikai és kulturális légkörben.

Mindemellett számos visszafoglalt vállalat működik továbbra is. A Buenos Aires-i régió az ilyen vállalkozások közel felét tudhatja a magáénak az országban, a többi pedig elsősorban a La Pampa régióban működik, olyan tartományokban, mint Santa Fe vagy Córdoba. Jellemzően továbbra is elsősorban ipari tevékenységről beszélhetünk, főképpen kohászatról, élelmiszer-feldolgozásról, textiliparról és nyomdászatról; de a húsüzemek, a média, a vendéglátás is megjelennek, néhány egyéb, ritkább példa mellett.

A legutóbbi vizsgálatunk során tíz vállalkozás pályáját kutattuk, és arra jutottunk, hogy gazdasági és munkaerőpiaci tekintetben bizonyítottak: képesek voltak megőrizni a munkahelyeket, sőt akár újakat létrehozni. Azt is láttuk, hogy képesek demokratikusan működtetni a munkahelyeket, (legyen szó közvetlen vagy képviseleti alapú működésről), és a munkaerőé a vezetői szerep; ugyanakkor a közösségek irányába is nyitottak voltak a vállalkozások, illetve, hálózatosan és szakszervezeti alapon is szerveződtek a dolgozóik.

Több tényező is korlátozhatja viszont, hogy újabb vállalatokat foglaljanak vissza a dolgozóik. A 2001-es válság és az azt követő időszakhoz képest most több alkalmazotti státusz létezik a platformkapitalizmus miatt, alternatív lehetőségeket kínálva fel, igaz, bizonytalan munkafeltételek között. Az újabb generációk már új munkakultúrában szocializálódnak, karrierútjukra már kevésbé jellemző a stabilitás és egy adott céghez való lojalitás.

A cégtulajdonosok is „tanultak” időközben, és ahelyett, hogy bezárnának egy adott vállalatot, inkább fokozatosan építik le a munkaerőt, mielőtt csődöt jelentenének. Ez megnehezíti olyan csoportok létrehozását, amelyek aztán ellenállást szervezhetnek.

Emellett a csődeljárást szabályozó törvényt is úgy változtatták 2011-ben, hogy nehezebbé váljon a dolgozók számára a visszafoglalási folyamat, mert a bírák nagyobb teret kaptak ahhoz, hogy egy cég életképességéről nyilvánítsanak álláspontot.

A szenátus nemrég egy olyan törvényjavaslatról szavazott, amelyik a „magántulajdon sérthetetlenségéről” szól, és tulajdonképpen veszélybe sodorja azokat a vállalatokat, amelyeket a dolgozók vettek át. Nem helyezi ugyan hatályon kívül azt a kisajátítási törvényt, amely lehetővé tette, hogy a vállalatok a tulajdonjogi viták rendezéséig tovább működjenek, de éppen ezt a lehetőséget akarja megszüntetni. Becslések szerint nagyjából száz visszafoglalt vállalatot érint majd ez. Addig is, ha az állam úgy állapítja meg, hogy egy vállalat közcélú, akkor azt kisajátíthatja.

A 2003-ban visszafoglalt Hotel B.A.U.E.N. dolgozóit is kerestem, sajnos ez a szálloda 2020-ban, a világjárvány alatt bezárt végül. Hogyan hatott ezekre a típusú vállalatokra a COVID-járvány, összehasonlítva a klasszikus kapitalista cégekkel, például a tömeges elbocsátások tekintetében?

A B.A.U.E.N. bezárása nem kizárólag a COVID miatt történt. A tulajdonjogi kérdés rendezésére nem volt megfelelő jogi keret, pedig a hotel működésének egyik legfontosabb feltétele éppen a tulajdonviszonyok rendezése lett volna. Ez kiszolgáltatottságot és bizonytalanságot eredményezett, és veszélybe sodorta a hotel életképességét.

Más vállalatokat illetően igaz, hogy a járvány kitörése után olyan hanyatlási folyamat indult meg, amelyet később sem sikerült visszafordítani. A kijárási tilalom, amely a pandémia csúcsán életbe lépett, és nemzetközi gazdasági és munkaerőpiaci válságot okozott, az új visszafoglalásokat erősen befolyásolta, illetve akadályozta a már létező vállalatok fejlődését. A járványt gazdasági fellendülés követte, ekkor a munkanélküliség is csökkent, ám ez a magas inflációval együtt megnehezítette az újabb vállalat-visszafoglalásokat, annak ellenére, hogy a járványt követően a szövetkezeti mozgalom és a visszafoglalt vállalkozások nagyobb mértékben voltak jelen.

Az akkori kormány egy sor intézkedést vezetett be az egészségügyi korlátozások társadalmi és munkaerőpiaci hatásainak enyhítésére, egyebek mellett leépítési és elbocsátási tilalmat, a bérleti díjak és jelzáloghitelek fizetésének befagyasztását, valamint az alapvető termékek árkorlátozását. Olyan fontos programokat is bevezettek, mint a Rendkívüli Családi Jövedelem, amely az informális munkavállalókat és a kiszolgáltatott helyzetben lévő csoportokat célozta, illetve a bejelentett munkaviszonyban állók béréhez nyújtottak támogatást. A kooperatív vállalkozások számára finanszírozási lehetőségeket és támogatott tarifákat biztosítottak, ebből kiemelném az Önigazgató Munka Programjának 1. támogatási konstrukcióját, amely egyéni pénzügyi támogatást nyújtott ezeknek a munkavállalóinak.

A válsághelyzetben a munkások a termelés átalakításába és újraszervezésébe is belekezdtek.

Egyes esetekben ezek az alkalmazkodási lépések a már meglévő termékek módosítását jelentették. A Tiempo Argentino kooperatívaként működő szerkesztőségében, akik nyomtatott lapot adtak ki, csökkent a hírek és a közölhető tartalmak mennyisége, így az újság oldalszámát is csökkenteni kellett.

A Covid-időszakban felfuttatták azokat a termelési ágakat, amelyek korábban másodlagosnak számítottak, így talpon maradhattak gyárak. Egy visszafoglalt fémipari vállalat a termelését az építőipar számára szükséges termékekre állította át, amely azután a járványügyi korlátozások keretében hamarosan újra működhetett. A vendéglátásban, amelyet különösen súlyosan érintettek a lezárások és a társadalmi távolságtartásra vonatkozó intézkedések, házhoz szállítást vezettek be, hogy továbbra is biztosítani tudják a szolgáltatást. Hasonlóképpen, a grafikai kommunikációs ágazatban a tevékenységet kiszállítással is kiegészítették.

Az egyik ikonikus, visszafoglalt textilipari vállalatnál, a Cooperativa de Trabajo Textiles Pigüé esetében pedig egészségügyi termékek gyártására állították át a termelést, így a kooperatíva beléphetett az alapvető fontosságú tevékenységek körébe.

A munkafolyamatok átszervezése során csökkentették a termelőegységben jelen lévő dolgozók számát, mivel a veszélyeztetett csoportokba tartozók nem járhattak be a munkahelyükre. Emellett annak érdekében, hogy egyszerre minél kevesebben tartózkodjanak a telephelyen, a munkások lerövidítették a munkaidőt – ami nem feltétlenül járt a bérek csökkentésével –, a munkahelyi munkát távmunkával pótolták, és többműszakos munkarendbe szerveződtek át. Ez a dolgozók munkaállomásokon belüli rotációjához is vezetett.

Mit látunk most, létezik egyfajta együttműködés a visszafoglalt vállalkozások között, jó példaként szolgálnak ma is? A korábbi beszélgetésünk során több, mint 370 ilyen egységet említett.

A Facultad Abierta 2025-ös jelentése szerint az adott évben 398 ilyen jellegű vállalkozás működött Argentínában, összes 13 812 dolgozóval. Ezek a számok a 2019-eshez hasonlók, Alberto Ferdnández elnöki mandátuma alatt (2019-2013), amikor a szektor 430 vállalkozást tudott a magáénak, 14 680 munkavállalóval. A folyamatot azonban erősen befolyásolta a világjárvány, előbb stagnált ez a tendencia, majd csökkenni kezdett ezeknek a vállalkozásoknak a száma. Javier Milei beiktatása csak tovább erősítette a folyamatot.

Már a kezdetektől fogva jellemző volt a visszafoglalt vállalatokra mint társadalmi mozgalomra, hogy szoros kapcsolatokat alakítottak ki szövetséges csoportokkal, különösen a környékbeli lakókkal és a többi kooperatívával. Több esetben a gyárakon belül is közösségi tereket hoztak létre, a helyi közösségekben való jelenlét pedig egymást segítő szövetségekhez vezetett, amelyek védik és támogatják a kooperaatívákat. A közösség felé való nagyobb nyitottság a munkások által visszaszerzett vállalatok egyik meghatározó jellemzője; ebben a tekintetben összhangban vannak az új szövetkezeti mozgalom egyik világszerte megfigyelhető sajátosságával.

Ezzel párhuzamosan vannak olyan sikeresen működő vállalatok is, amelyek pénzügyileg nagyon jól teljesítenek, és demokratikus szempontból is megszilárdították működésüket. Ilyen például a már említett Textiles Pigüé, amely lakónegyedet épít a dolgozói számára; a rosariói La Cabaña, amely a környezeti szempontokat figyelembe véve a nulláról hozott létre egy új tejipari üzemet, valamint a Tiempo Argentino, amely az olvasói hozzájárulások miatt maradt önfenntartó .

Az interjú során említette, hogy a vállalatok visszafoglalását nem érdemes forradalomként értelmezni. Lát mégis ideológiai hatást az érintett dolgozók esetében?

A kezdeti időszakban a szakmai vita elsősorban arról szólt, hogy a szövetkezeti mozgalom kínált-e egyáltalán alternatívát az ország válságának kezelésére: felvetette-e más termelési és tervezési folyamatok, illetve újabb termelési viszonyok bevezetésének lehetőségét, és, ha igen, milyen mértékben? A vita, számomra úgy tűnik, a szövetkezetek intézményesülésének és a kapitalista rendszerbe való integrációjának javára dőlt el. Ugyanakkor továbbra is nyitott maradt az a kérdés, hogy a munkások által részvételi, szolidáris és demokratikus módon önigazgatott kezdeményezések milyen lehetőségeket teremtenek a fennálló rendszer alakítására (Wright, 2015, illetve ld. itt), és hogy ezek miként mutatják meg: más módon is lehet termelni.

A visszafoglalási folyamatot a munkát identitásforrásként látó kultúra is lehetővé tette – a munkások ellenállását erősítve akkor, amikor a tulajdonosok bezárták a vállalataikat. A munkahelyek megőrzése ugyanakkor elsősorban védekezés volt: a vállalatok visszaszerzésének stratégiája nem valamiféle előzetesen meglévő ideológiai meggyőződésből fakadt, hanem abból a kényszerből, hogy megvédjék a dolgozókat a bezárás és az azt követő munkanélküliség következményeitől.

Ennek megfelelően a hosszú távú cél sem a profit maximalizálása, hanem a közösség tagjainak megélhetése és az életfeltételeik újratermelése lett.

Ez a társadalmi mozgalom olyan, előre nem látott helyzetekben bizonyítja a maga erejét, amelyekben a munkaszervezés, a demokrácia és az önigazgatás alternatív stratégiáinak, módszereinek és működési formáinak egész sora kerül a gyakorlatba. Ezek a változások elsősorban az egyes termelőegységek szintjén mennek végbe, nem pedig a társadalmi rendszer egészének szintjén, és hibrid formákat hoznak létre. A visszafoglalt vállalatok tehát már nem a kapitalista kizsákmányolás formáiként működnek, hanem új munkaszervezési formákat hoznak létre, ugyanakkor továbbra is a piac részei, és is függnek tőle.

A dolgozóknak a gyakorlatban kellett megtanulniuk, kifejleszteniük és megalapozniuk, hogy miként váljanak egy újfajta szubjektummá: bérből élő munkavállalókból szövetkezet tagokká, kétkezi munkásokból dolgozókból saját vállalkozásuk irányítóivá, üzemi szakszervezeti képviselőkből igazgatósági tagokká. A mozgalom szubjektív hatásai és a (munkás)identitás átalakulása azonban nem minden érintettre egyformán érvényesek. A bérmunkásként megélt múlt továbbra is meghatározza azt, ahogyan saját szerepükre és jogaikra tekintenek. Ez új küzdelmeknek ad teret: a szociális védelemért, a nagyobb egyenlőségért és a dolgozói létszám növeléséért való küzdelmeknek.

Mit javasolna azok számára, akik kooperatívák indításán vagy egy vállalkozás átalakításán gondolkodnak? Más szóval: mit tanulhatunk az argentin példákból?

A rendszer réseiben kibontakozó átalakulás a neoliberalizmussal szemben álló, előre nem meghatározott ellenállási stratégiaként hasznos értelmezési keretet kínál a visszafoglalt vállalatok és az új szövetkezeti kezdeményezések elemzéséhez. Ezek olyan, még formálódó társadalmi és gazdasági kísérletek, amelyek az önigazgatás, a demokrácia és a munkaszervezés alternatív formáira építenek.

Az utóbbi időben egyre több hasonló kezdeményezés jelent meg, amelyek együtt sokszínűbb képet mutatnak, mint ami a gazdasági helyreállás idején volt érzékelhető. A már ismert visszafoglalt vállalatok mellett számos új szervezet jött létre, amelyek bár más termelési ágazatokban működnek, ugyanahhoz a közös hagyományhoz kapcsolódnak: a munka kollektív megszervezéséhez, a közös tulajdonhoz és a demokratikus irányításhoz. Ezek az új szerveződési formák ugyanazon társadalmi és politikai küzdelemből fakadnak, mint a visszafoglalt vállalatok, és sokan közülük kifejezetten ennek a hagyománynak a folytatásaként tekintenek magukra.

Az újabban megjelenő szervezetek a klasszikus vállalatokhoz, de bizonyos ágazatok hagyományos szövetkezeteihez képest is másképp szerveződnek. Törekednek a horizontálisabb működésre, a részvételi döntéshozásra, a bevételek igazságosabb elosztására, valamint a szerepek, feladatok és felelősségi körök rotációja – hogy ne rögzüljenek tartósak bizonyos vezetői funkciók.

Ezek közül számos kezdeményezés 2008 és 2010 között, viszonylag kedvező gazdasági környezetben, jött létre. Megerősödésük kollektív válasz azokra a strukturális problémákra, amelyeket a neoliberális átalakulás hozott felszínre vagy súlyosbított: a munkahelyek bizonytalanságára, a társadalmi élet piacosodására, vagy a szolidaritás gyengülésére.

Ezen az erősödő szektoron belül legalább négy különböző csoport rajzolódik ki: szociális, szakmai/szoftveres kooperatívák, szolidáris közvetítő szövetkezetek, valamint a kultúra terén működők.

Az Argentínában vizsgált kezdeményezések kézzelfogható alternatívákat kínálnak a jelenlegi válsággal szemben.

A fennálló rendszer réseiben működő, emancipációs stratégiákként kérdőjelezik meg a neoliberális gazdasági modell működési logikáját

– mindenekelőtt a munka bizonytalanná válását és a hagyományos munkaviszonyhoz kapcsolódó társadalmi védőháló leépülését. Ezek a szervezetek – amelyeket középosztálybeli szakemberek és kiszolgáltatott helyzetű munkások alakítanak – tudatosan kapcsolódnak korábbi küzdelmekhez és a polgári engedetlenség különböző formáihoz. A hazai és nemzetközi polikrízis alternatívájaként tekintenek magukra.

Az sem marginális jelenség, hogy ezek az új szövetkezetek gazdaságilag is sikeresnek bizonyultak, és képesek összeegyeztetni a működés hatékonyságát az önigazgatás értékeivel.

Gyakorlataik a prekarizációra, a munka rugalmassá és indiciduálissá válására adott válaszként is értelmezhetők – olyan jelenségekre, amelyek a kapitalizmus jelenlegi működésének eredményei. A munka ugyanis történelmileg nem csupán jövedelmet, hanem identitást, közösséget, és társadalmi elismerést is adott. Ahogy ezek egyre erőteljesebben erodálódnak a szövetkezetek olyan közösségi tereket igyekeznek létrehozni, amelyek az összetartozás, a kölcsönösség és a társadalmi elismerés érzését biztosítják.

Ezen túlmenően gyakorlati alternatívát kínálnak a neoliberális paradigma által képviselt gazdasági racionalitással szemben. Megkérdőjelezik az egyéni verseny és a profitmaximalizálás elsődlegességét – ami jelenleg a gazdasági tevékenység megszervezésének kizárólagos alapelve. Ehelyett az együttműködésen, a szolidaritáson és a tagok demokratikus részvételén alapuló irányítási formákat kínálnak fel.