Története legnagyobb sikerét érte el az AfD a múlt hétvégén: a szász-anhalti tartományi választást követően a második világháborút követően először alakíthat majd szélsőjobboldali párt kormányt. A párt átütő sikere mögött nem csak a többi párt kudarca áll: a nemzetgazdaságról alkotott uralkodó elképzelések, valamint a (dolgozói) érdekérvényesítés folyamatos gyengítése mellett, azok számára is jó döntésnek tűnhet az AfD-re szavazni, akik számára valójában semmi jót nem ígér a párt.

Mindezek után könnyű levonni azt a következtetést, hogy a választóknak a fősodratú pártok politikájából, és Friedrich Merz cdu-s kancellár kormányzásából lett elege. A  közvéleménykutatások alapján a választók 75 százaléka szerint gyakorolt Merz negatív hatást a CDU szász-anhalti eredményére. Ahogyan azt a baloldali körökben elterjedt magyarázatot is megerősítik a számok, miszerint a szélsőjobboldali pártok támogatottsága gazdasági okokra vezethető vissza: az anyagi helyzetüket saját bevallásuk szerint rosszként megítélő választók között 65 százalékot ért el az AfD.

A szegénység, a lecsúszás, valamint az ezektől való félelem a kutatások által is jól dokumentáltan összefügg a szélsőjobboldali pártok erősödésével. Ahogyan a közszolgáltatások romlása, kórházbezárások úgyszintén. Azonban ezek a magyarázatok megválaszolatlanul hagyják a kérdést: miért nem a baloldal profitál a romló gazdasági helyzetből? (A Balpárt [Die Linke] mindössze 8,6 százalékot ért el.) Továbbá: a rossz anyagi helyzetű választók miért olyan pártokra szavaznak, amelyek programja a vállalkozásoknak tett kedvezmények mellett a jóléti állam további leépítését ígérik? (Erre vonatkozó elemzések itt, és itt.)

Telephely-nacionalizmus és válságkezelés

A fenti kérdésekre a válasz abból fakad, hogy az emberek nem önmagában a (vélt vagy valós) gazdasági helyzet, hanem annak értelmezése miatt szavaznak az AfD-re és egyéb szélsőjobboldali pártokra. Megkönnyíti Alice Weidelék dolgát, hogy az értelmezésük  – vagy divatosabb szóval narratívájuk – megegyezik azzal, amit a polgári pártok, a CDU-tól az SPD-ig – sőt bizonyos esetekben a Zöldek is – képviselnek. Ezek a pártok a gazdaságot kivétel nélkül egy termelőközösségként (Produktionsgemeinschaft) képzelik el. Eszerint a munkások és a tőkések nem egymással szemben álló érdekekkel rendelkező osztályok, hanem egy nagy egésznek, a nemzetgazdaságnak részei, amely minden tagja számára képes jólétet biztosítani, ha azok mind kiveszik a maguk részét a munkából. Azonban ennek a jólétnek nem csak a közös erőfeszítés, hanem a versenyképesség is előfeltétele, tehát hogy az ország jobban teljesítsen, mint az összes többi. Ebből következik az, amit Donald Trump úgy foglalt össze: America First (Amerika az első), és amit németül Standortnationalismus-nak (telephelynacionalizmus) hívnak.

Ezek alapján a romló életszínvonal nem a tőkepárti megszorító intézkedések (osztályharc felülről) következménye, hanem annak, hogy a nemzetgazdaság két oldalról támadás alatt áll. Kívülről a kínai elektromos autók és a Donald Trump amerikai elnök által kivetett vámok veszélyeztetik a német gazdaság húzóágazatának számító, exportra épülő autóipar. Belülről pedig azok, akik nem veszik ki a maguk részét a közös erőfeszítésből, sőt, a többi szorgalmas ember munkáján „élősködnek”: a munkanélküliek, menekültek, „életmód-részmunkaidősök”. De azok is, akik vitatkoznak, és ezáltal megakasztják a termelést: a szakszervezetek és a klímaaktivisták, vagy éppen a német fegyverkezés ellen tiltakozók. Legutóbbi csoport azért is különösen irritáló a jobboldal és a polgári pártok számára, mert azon túl, hogy a hadiipar a gyengélkedő autóipar helyébe lépve központi szerepet játszik a gazdasági növekedésben, az ország háborúra való alkalmassága (Kriegstüchtigkeit) a geopolitikai környezet alakítására is lehetőséget ad.

Friedrich Merz kormánya ennek megfelelően serényen nekilátott megregulázni azokat, akiknek „lustasága” miatt gyengélkedik a német gazdaság: megszüntette az előző kormány által bevezetett Bürgergeldet, amely hosszú távú munkanélküliek számára biztosított egyfajta alapjövedelmet. Az újonnan bevezetett intézmény lehetővé teszi, hogy aki nem fogadja el a munkaügyi központ által számára kijelölt munkát (például amiatt, mert jelentősen a képzettsége alatt van, vagy mert a beosztás nem összeegyeztethető egyéb, például ápolási kötelezettségeivel), akkor az amúgy is alacsony összegű támogatásból levonhatnak, sőt az egészet el is vehetik. (Korábban egy hasonló gyakorlatról kimondta a német alkotmánybíróság, hogy nem összeegyeztethető az emberi méltósággal.) Emellett csökkentik a gyógyszerek állami támogatását, és jelentős megszorításokat hajtanak végre az egészségügyi rendszer finanszírozásában, ezzel is a kevésbé termelékeny népességet sújtva.

Mivel Merz és kormánya úgy gondolják, hogy részben a túl sok betegszabadság miatt gyengélkedik a német gazdaság, ezért a betegszabadságolást  is nehezítik. Fellazítanák továbbá a napi nyolc órás munkaidőt, és a munkaidőt heti alapon számolnák, ezáltal megnyitva az utat a nyolc óránál hosszabb munkanapok előtt. Mintha a társaságiadó kétharmadára történő csökkentése önmagában nem lenne elég segítség a vállalatok számára.

A reformtervek azonban nem érnek itt véget. Ha valaki szépen végigmelózott egy életet, engedelmeskedett a főnökének, és igyekezett egészséges maradni, hogy véletlenül se hátráltassa a nemzetgazdaság (értsd: tőkefelhalmozás) zavartalan növekedését, akkor még nyugdíjasként sincs nyugta a kereszténydemokrata és „szociáldemokrata” kormány spórolási ötleteitől: emelnék a nyugdíjkorhatárt, megszüntetnék a 45 év után járó nyugdíjazási lehetőséget, és mérsékelnék a nyugdíjak növekedését.

Mindezek önmagukban is elég okot adnának arra, hogy a bérből és fizetésből élő emberek frusztráltak legyenek, de miközben azt hallgatják, hogy a Merkel által vezetett kereszténydemokrata kormányok alatt tönkrespórolt infrastruktúra fejlesztése miatt szorosabbra kell húzniuk a nadrágszíjat, a kormány 2030-ra a szövetségi költségvetés közel 30%-át az ország felfegyverzésére tervezi elkölteni. A pénz tehát megvan, de van jobb helye: az ország gyilkolási kapacitásainak növelésére kell költeni. A fegyvereket a gazdagok, a hullákat a szegények biztosítják, ahogy mondani szokás. A Németország Kft. egyelőre mindenesetre megelégszik a szegények pénzével, a hadiipar pedig az osztalékokkal.

A választók mindenesetre ezt a politikát elutasították.

Alternatíva a Németország Kft. számára

Az AfD 43,8 százalékát a többi párt népszerűtlensége mellett annak köszönheti, hogy képes azt a benyomást kelteni a választókban, hogy ők megoldást kínálnak a német ipar, és ezáltal „a nemzetgazdaság válságára”. Persze nem a szociális ellátások helyreállítása és a jóléti állam visszaépítése által. A probléma szerintük az, hogy a CDU nem a német nép érdekeit tartja szem előtt. Ezért szerintük a második világháború fölötti szégyen a felelős: nem mernek büszkék lenni a németségükre, és kiállni magukért. Ezáltal a jobbközép pártok elfogadják azokat az előírásokat, döntéseket, amelyeket az AfD szerint az Európai Unió, Trump, a klímalobbi, stb kényszerít a németekre.

Ajánlatuk szerint azoktól az intézkedésektől kell megszabadulni, amelyek drágává teszik a termelést, és ezáltal gúzsba kötik a német vállalkozókat, középosztályt (Mittelstand). Ilyenek szerintük a klímaügyi előírások, az eu-s szabályozások, vagy éppen az az orosz energiahordozókra kivetett szankciók.

A párt éppen ezek ellen tervez fellépni: a zöld átállás támogatására szánt forrásokat az autóipari vállalkozások és beszállítóik támogatására csoportosítaná át, miközben csökkentené az adóterheiket és eltörölné a CO₂-adót. Visszahozná az atomenergiát és fenntartaná a szénenergiát, valamint csökkentené a vállalkozások bürokratikus terheit. Különösen azokat a kötelezettségeket törölné el, amelyek a fenntarthatósági előírásokból, valamint a gyermekmunka és az egyéb emberi jogi jogsértések visszaszorítását célzó ellátási láncokról szóló törvényből (Lieferkettengesetz) adódnak. És nemcsak az uniós előírások végrehajtását korlátozná, hanem az Oroszországgal szembeni szankciókat is megszüntetné.

Ez az elképzelés pozitív fogadtatásra talál a középosztály, azon belül is elsősorban a kis- és közepes vállalkozások vezetőinek körében. A szász-anhalti számok alapján a vállalkozók (Selbständige) körében felülreprezentáltak az AfD szavazók: 52 százalékok voksolt a pártra. Ezt jól magyarázza, hogy amíg az autóipar gyengélkedése miatti gyárbezárások következtében egy középvezető még jó eséllyel talál munkát, legfeljebb egy másik városba kell költöznie, addig a gyárak beszállítói, valamint a munkásai számára szolgáltatást nyújtók (pékség, fodrászat, kocsma tulajdonosok) már nehezebben helyezik át a vállalkozásukat, ha eltűnik a fizetőképes kereslet^[1]. A lecsúszástól való félelem és válságkezelési javaslatok mellett minden bizonnyal a párt határozott, direkt stílusa, valamint a Berlinben és Brüsszelben okoskodó, üzemet, céget belülről még nem látott bürokraták elleni hangulatkeltése is szimpatikus lehet ezen választói csoport számára.

Munkások, akik megunták, hogy a fejük felett döntenek

A vállalkozók mellett van még egy választói csoport, ahol az AfD kiemelkedően teljesít: a szász-anhalti választásokon a munkások (bérből és fizetésből élők) 59 százaléka szavazott a pártra. Az ő esetükben különösen érdekes kérdés, hogy miért támogatnak ekkora arányban egy olyan pártot, amely egyértelműen a vállalkozásokat favorizálja, miközben a jóléti intézkedéseket akadálynak tekinti. Egy kézenfekvő magyarázat, hogy a munkások maguk is osztják a termelői közösség ideológiájának alapvetését, miszerint a jólét alapja, hogy erős legyen a nemzetgazdaság. Ez nem lenne meglepő, hiszen a gazdasági lassulás következtében bekövetkező, vagy csak fenyegető munkanélküliség meggyőzően igazolni látszik ezt az állítást. Az AfD pedig azt ígéri, hogy – szemben a puha mainstream pártokkal -, velük olyan kormánya lenne az országnak, amely kiáll a német ipar érdekeiért, és ezáltal munkahelyekért.

Persze nem minden munkás osztja ezt a magyarázatot. Azonban ahogyan azt a baunatali (Hessen) Volkswagen-gyár munkásai esete jól mutatja, hiába is ismerik fel a valódi problémákat^[2], és probálnának maguk is részt vállalni az életüket meghatározó folyamatok alakításából, az a tőkések ellenállása miatt közel lehetetlen próbálkozás: Egy 2006-os gyárbezárás elkerülése után maguk döntöttek amellett, hogy olyan fejlesztéseken dolgozzanak, amelyek az e-mobilitásra történő átállást segítenék elő. Többek között elektromos biciklit, valamint csomagtartóba elférő elektromos rollert fejlesztettek. Ezeket azonban a cégvezetés végül nem engedte legyártani.

A fenti történet nem elszigetelt eset: Az elmúlt évtizedekben Németországban, és általában a nyugati világban jelentősen szűkült azoknak a kérdéseknek a köre, amelyekben a választóknak valódi beleszólása lehet. A hetvenes évek óta ugyanis folyamatosan újabb és újabb akadályokat gördítettek az elé, hogy a felhalmozott profit (újra)elosztásáról szóló döntésekbe az emberek beleszóljanak. A vállalatoknak kedvező adócsökkentések a tőkéseknél hagyták a profitot, ezáltal csökkentve az újraosztható forrásokat, miközben a szakszervezetek gyengítésének köszönhetően a munkások képessége is romlott, hogy béremelések kiharcolása által a tőkét közvetlenül kényszerítsék rá a javak újraosztására.

Az olyan nemzetközi szabályok és előírások, például a Maastrichti egyezmény és egyéb eu-s szabályok, vagy az IMF válságkezelési csomagjai pedig azáltal lehetetlenítik el a népbarát közpolitikákat, hogy csökkentik az államok költségvetési mozgásterét.

Bevándorló- és queerellenesség mint részvételi lehetőség

A bevándorlók és a szexuális és nemi kisebbségek (queerek) elleni hergelés pont erre a tehetetlenségre kínál megoldást. Ez egyrészt egyfajta szimbolikus kárpótlást nyújt: „én német és fehér vagyok”, „én legalább nem vagyok b*zi”. Másrészt, ami még fontosabb, azt is megengedi, hogy ezekről az emberekről döntést hozhassanak: „majd én eldöntöm, hogy milyen szavakat használok rád, hogy hova költözhetsz, milyen munkát végezhetsz, hol csókolhatod meg a párodat, lehet-e nemi megerősítő műtéted, fogadhatsz-e örökbe gyereket, házasodhatsz-e”. Ezáltal, amikor jobboldali pártok szűkítik a bevándorlók, menekültek, queerek, vagy éppen nők jogait, akkor a választóik – sokszor először életükben – átélhetik, hogy az történik, amire szavaztak, volt értelme elmenni választani.

Különösen azért működik ez jól, mert amíg a piaci folyamatok absztrakt, távoli dolgok, addig a bevándorlók és a menekültek ugyanazokban a terekben élik az életüket, mint a szélsőjobboldali pártokra szavazó emberek jelentős része. Ők a szomszédok, az ápolók a kórházban, az eladók a boltban, vagy éppen együtt állnak sorban a „normális németekkel” ingyenes élelmiszercsomagokért. A szociális biztonságot nyújtó intézmények elleni folyamatos támadások, és a lecsúszástól való krónikus félelem környezetében pedig könnyű úgy érezni, hogy amíg ők hiába dolgoznak, másoknak akár anélkül biztosít segítséget az állam, vagy a társadalom, hogy megdolgoztak volna érte. Ha valakinek nehézséget okoz, hogy befizesse a hó végén a számláit, de azt látja, hogy a menekültek és munkanélküliek lakhatási támogatást kapnak, vagy ha nincs pénze megjavítani tönkremenő mosógépét, viszont a szír szomszédja adományként kap egy új porszívót, akkor érezheti úgy, hogy másokra jut a figyelem, amit valójában ő érdemelne.

Ezekre a sérelmekre erősítenek rá az olyan cikkek, híradások, amelyek a valódi gazdasági okokat elfedve, a migrációt mutatják be a költségvetési, és közbiztonsági problémák okozóiként. Maguk a mainstream pártok is előszeretettel próbálkoznak azzal, hogy a gazdagoknak tett kedvezményeikről, vagy épp a megszorító intézkedéseikről úgy tereljék el a figyelmet, hogy azokat a németországi lakosokat kiáltsák ki bűnbakként, akik nem fehérek, és esetleg nem német az anyanyelvük – vagy sok esetben inkább nem az az egyetlen anyanyelvük. Így nem arról van szó, hogy a döntéshozók képtelenek megszervezni egy városrész takarítását, elvégeztetni a karbantartási munkálatokat, vagy a döntéseik következtében bezárnak a gyárak, csődbe mennek a vállalkozások, és ezért lerohadnak a munkások és bevándorlók által lakott városrészek, és a kilátástalanság következtében az emberek egy része alternatív megélhetési források után néz, hanem úgy tesznek, mintha törökök, arabok, bevándorlók általában, kultúrájuknál fogva hajlamosak lennének a bűnözésre.

Épp ezért nem igaz a Magyarországon is népszerű megfejtés, hogy azért szavaznak az emberek az AfD-re, mert a CDU és az SPD túlságosan puha lenne a menekültekkel és a bevándorlókkal szemben. Ezek ugyanis nem győzik megvalósítani a jobboldali kihívó programját. A német kormány konkrétan az iszlamista talibánnal dolgozik együtt annak érdekében, hogy minél több embert toloncolhassanak ki Afganisztánba, miközben felfüggesztik a családegyesítés intézményét, megvonják a menedékkérőknek juttatott szociális támogatásokat, és szigorítják a határellenőrzést. Olykor iszlamofóbiában is igyekeznek rálicitálni az AfD-re, például amikor Friedrich Merz arról beszél, hogy a migráció problémát jelent a városkép szempontjából, vagy amikor a jelenlegi belügyminiszter, Alexander Dombrindt kijelenti, hogy: „az iszlám – mindegy melyik formájában – nem tartozik Németországhoz”. Mondja ezt annak a több százezer munkásnak a vallására, akik nélkül a háború utáni nyugatnémet gazdasági csoda elképzelhetetlen lett volna.

Az emberek tehát azért választják inkább az új (szélső)jobboldalt a CDU és az SPD helyett, mert úgy érzik, hogy az AfD hitelesebb válaszokat kínál az őket érintő válságokra. A recept azonban azonos: a nemzetgazdaság fejlesztése a tőkének nyújtott kedvezményekkel. Az elmaradó eredményekért pedig a megegyezezés szerint a bevándorlók lesznek felelősek.