Van néhány, egészen kevés olyan területe az ország vezetésének, ahol a Tisza-kormány még szimbolikusan sem tagadta meg az Orbán Viktor nevével fémjelzett korszakot. Jó példa erre, hogy Magyar Péter miniszterelnök – akárcsak elődje tette számos hasonló esetben – lelkesen szónokolt a kecskeméti Mercedes-gyár új egységének avatásán.

Valóban nem kis eseményről van szó Magyarország gazdasága szempontjából.

2025-ben Magyarország teljes exportja 147 milliárd forint volt. A kecskeméti Mercedesé 3,06 milliárdos árbevétel mellett – tekintve hogy alapvetően exportra termelő cég – 3,05 milliárd, ami a teljes magyarországi export több mint két százalékát teszi ki. Igaz, a 2024-es 4,16 milliárdos volumenhez képest komoly visszaesést tapasztalhatott a cég, még így is impozáns érték – ehhez képest emelkedhet a gyárbővítéssel duplára a kapacitása. Ízlelgessük: egyetlen multi egyetlen magyarországi gyára.

Nem véletlen, hogy kormányokon átívelően udvarolják körbe miniszterek, miniszterelnökök a céget, és nem volt még olyan kormányfőnk, aki ne biztosította volna teljes támogatásáról.

Az évtizedek óta töretlen támogatás – úgy jogi mint anyagi, illetve a miniszterelnök megjelenése formájában szimbolikusan is – meghozta eredményét. Miközben ugyanis a cég a többi német prémium autógyártóhoz hasonlóan küszködik a piacokon Trump vámjai és az általános visszaesés, az elektromos átállásban fényévekre előttük járó kínai gyártók térnyerése, miegymás miatt – így legalábbis kamionos üzletágával a hadiipar irányába menekül – a magyarországi bázisnak nincs miért aggódnia.

A személyautók iránti visszaeső kereslet kibekkelésére a cég előre menekül, és a modern, a márka megmentésére hivatott modelleket részben vagy teljesen Magyarországon fogják gyártani. Nálunk fog készülni a C-osztály, a márka legnépszerűbb modelljének elektromos verziója, a szintén elektromos, népszerű GLS, és ami talán a legfontosabb: kizárólag Kecskeméten gyártják majd a cégnél messiásként várt zsugorított G-osztályú terepjárót, ami a várakozások szerint a jelenleginél jóval szélesebb kör számára teszi majd elérhetővé és vonzóvá a kirívó türhőség, a végtelen pénz és indokolatlan közúti agresszió négykerekű szimbólumát.

Miután Magyar Péter az új villanyautó kipróbálása után színpadra állt, hosszasan méltatta a céget – némettudását csillogtatva –, megköszönte a partnerséget. Nincs itt semmiféle „minden más lesz”, a multikkal ápolt bensőséges viszony nem illan el a rendszerváltásnak csúfolt kormányváltással. Persze megkérte a Mercedest, hogy tartsák be a Tisza kampányígéretét: miszerint legyen tisztességes munkahelyük a magyar munkásoknak.

Ola Källenius elnök-vezérigazgató azonban akarva-akaratlanul, de kíméletlenül tette helyre Magyar miniszterelnököt, amikor kifejtette, hogy elsősorban a munkások rugalmasságát értékelik Magyarországon.

Persze megkaptuk az udvariassági köröket a miniszterelnök vezetési stílusával kapcsolatban – német humor! –, és kívülről fújt lózungokat a csodálatos csapatról. De a cégvezető nem rejtette véka alá – minek tette volna? –, hogy azért termelnek és terjeszkednek Magyarországon a németországi gyártás leépítésével párhuzamosan, mert itt úgy táncol a politika, ahogy a cég fütyül. Ezt tették az eddigi kormányok is, Magyar Pétertől pedig aligha vár el mást. Hovatovább Källenius jelzésértékűen megdicsérte Szijjártó Péter és az Orbán-kormány iparpolitikáját, amelyet vérrel-verejtékkel – elsősorban a munkásokéval – vittek keresztül. Magyarán, hogy van az országban elég akksigyár, hogy ellássák a villanyautókra hangolt gyártósorokat.

De a fő ok, amiért a cég profitabilitásának visszaesése és a kapacitások csökkentése mellett a termelés potenciális volumenét még bővítik is Magyarországon, elsősorban mégiscsak a kirívóan vállalkozásbarát magyar munkajog.

Kényelmes helyzet ez a Magyar-kormánynak. A Fidesz ugyanis az elmúlt években a munkajog megcsúfolása mellett még a munkásság érdekeit védő maradék intézményeket is lebontotta, így a Tiszának már nem kell ezzel foglalkoznia, és nincs is rákényszerítve. A társadalom belefásult az az eddigi kormányok munkajogi intézkedéseibe, és úgy tűnik, a választási programba foglalt, a dolgozók védelme kimerül a kétes hatékonyságú, ámde a más nemzetiségű (vö: barnább bőrű) munkavállalók elleni hergelésre kitűnően alkalmas „vendégmunkásstopban”.

A „rugalmasság” viszont marad.

Magyarország foglalkoztatáspolitikájának alapja épp ez a bizonyos rugalmasság évtizedek óta – amit a Nemzeti Együttműködés Rendszere járatott csúcsra, amikor a német iparral való gyümölcsöző együttműködés jegyében minden korábbinál tágabbra szabta az elrendelhető munkaidőkeretet. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy a cégek a termékeikre való kereslet ingadozásának megfelelően dolgoztathatják a munkásokat, ezzel hárítva át a kapitalizmus ciklikusságának és esetlegességének költségeit a dolgozókra.

Ha valamiben, akkor ebben a Tisza – ahelyett, hogy ígéreteihez híven, többek között a magyarországi munkások méltó megélhetését biztosító foglalkoztatás ösztönzésével szakítana a társadalom nyomorát súlyosbító gyakorlatokkal – hűen követi elődei példáját. Talán még csak fel sem merül a kormányban, hogy változtatni kellene a rendszeren, de hát miért is merülne, ha még csak munkaügyi kabinetet sem sikerült felállítani az elmúlt hónapokban, amely – megannyi más mellett – ezzel a kérdéssel is foglalkozhatna.

Meg kellene lepődnünk? Aligha.

Nemrég jelent meg Jávor Benedek „forgóajtót” magyarázó cikke a Mércén. A jelenség Szijjártó Péter szégyentelen karrierváltása révén került be ismét a közbeszédbe – miszerint a volt miniszternek még ideje se lett volna elgyászolni a NER 1.0-t, máris az egyik korábban hatalmas kormányzati segítségben részesült nagyvállalathoz, a BYD autógyárhoz igazolt. Jávor azonban rávilágít arra, ez nem anomália. A kapitalizmus születése óta így működik, ráadásul a rendszer zsargonjában a „szakértelmet” az egyes politikai aktorok vállalati múltjának ajnározása jelenti. Hisz ők biztosan jól értik a rendszert, és ennek megfelelően jól tudják irányítani az országot, akárcsak egy nagyvállalatot.

Ez nem mellesleg igaz is a hegemón tőkés világértelmezés szemüvegén keresztül. Ezek az emberek, napjainkban éppen a nagyvállalati csúcsvezetők közül érkezett kormányzati vezetők – mint például Kapitány István vagy Orbán Anita – valóban, kétségkívül el tudják kormányozni az országot. Épp úgy, mint egy nemzetközi nagyvállalatot. És a kapitalizmus által ránkerőltetett hamistudat jegyében sokan még őszintén tapsolnak is ehhez.

De mit is jelent ez valójában? Az ország ezen szemlélet jegyében akkor működik jól, ha komparatíve jobban teljesít, mint a többi ország – gazdasági szempontból. Egy nagyvállalat pedig – kis leegyszerűsítéssel – akkor javítja teljesítményét, ha modern technológiákba fektet be, melyekkel a munkások teljesítményét – kizsákmányolását – növelni tudja, magyarán a munka rovására növeli a tőke részesedését a megtermelt javakból. A tendencia évtizedek óta jól dokumentált globális szinten. A növekedés magasabb profitráták formájában csapódik le a cégeknél, míg a dolgozói oldalon stagnáló bérekként.

A kormányok pedig világszerte azon mesterkednek, hogy ezt a hatékonyságot minél feljebb tornásszák. Ebben a rendszerben paradox módon még a közszolgáltatások javítása is addig érdeke a kormányzatnak, ameddig a tőke hatékonysága és az ország gazdasági növekedése megkívánja. Versenyképes oktatás? Nagyobb hozzáadott értéket jelentő állások feltöltése. Hatékonyabb egészségügy? Gyorsabban jutnak vissza a dolgozók a munkaerőpiacra, netalán még a nyugdíjkorhatárt is emelni lehet. Fejlett közösségi közlekedés a kistelepüléseken is? Többen tudnak eljutni a munkahelyekre, növekszik a cégek potenciális dolgozóinak száma. Romák integrációja? Több, jobban képzett munkás, akik közül a vállalatok válogathatnak konjunktúra idején. Infrastruktúrafejlesztés? Könnyebbé válik a termékek biztosítása, a cégek energiaellátása, stb.

Minden más csupán járulékos haszon a társadalom számára, de a cél – a rendszer deklarált céljának megfelelően – nem a társadalom szolgálata, hanem a tőke termelékenységének növelése. A kormányok pedig akár még el is hihetik, hogy a társadalom is gyarapodik a gazdasági növekedés áldásaiból. Ez egy mikroszegmensre kétségkívül igaz. Azt viszont nem tudhatjuk, hogy bárki is hisz-e még a „leszivárgás” elméletében, miszerint a gazdaság csúcsán jelentkező profitokból előbb-utóbb a társadalom szegényebb rétegei is részesülnek, de ha igen, tévednek, ha pedig nem, akkor porhintés részükről az egész.

Ebből aligha lesz társadalmi jólét, legfeljebb a homlokzata.

És még valami. A nagy dérrel-dúrral bejelentett széleskörű társadalmi egyeztetés. Aminek legszebb példája a közelmúltból a 17. alkotmánymódosítás, amelynek keretében bemutatta a Tisza, hogyan is képzeli el a folyamatot: 5 napig lehet küldeni a véleményeket, amelyekből aztán nem lesz semmi.

Nos, a munkaügyekkel kapcsolatban még csak ezt a lécet sem sikerült megugrani. Miközben a kormány néhány kivételtől eltekintve kötelességtudóan végigudvarolta a Magyarországon aktív nemzetközi nagytőkét – amely boldogan vette tudomásul, hogy Magyarországon a politikai stabilitás mellett továbbra is jelentősen olcsóbb termelni mint Németországban –, a dolgozói érdekképviseleteket konzekvensen figyelmen kívül hagyja. Pedig még ha általában bármily gyengék is a szakszervezetek, szövetségek, ezek lennének azon közvetítő szervezetek, amelyeken keresztül legalább a kötelező minimum szintjét hozva valamennyire konzultálhatnának a döntéshozók Magyarország egy igen számottevő társadalmi csoportjával.

Mégis olybá tűnik, hogy Magyar Péterék e téren sem dobták el a Fidesz receptjét. Amelynek egyik sarokköve a szakszervezetek, a munkásság képviseletének totális figyelmen kívül hagyása – vagyis az ősi módszer a potenciális partner vagy ellenfél legitimitásának megkérdőjelezésére. Ahogy Jávor Benedek írta: „aki egy globális cégtől érkezik a minisztériumba, hozza magával a hálózatot és a világlátást. Jóhiszeműen is jobban fogja érteni egy multi problémáját, mint egy szakszervezetét, mert az egyiket tíz éven át közelről látta, a másikat sosem.”

Jelen helyzetben, amikor a gazdasági szereplők közül csak a legnagyobb számút, a munkásságot hagyja figyelmen kívül a kormány úgy gyakorlati mint szimbolikus tekintetben, nagyon úgy tűnik, hogy nem is ambicionálja a dolgozók, vagy akár csak a szakszervezetek megértését.

Ami persze egy jobboldali kormánytól nem meglepő, az pedig semmilyen kormánytól sem lenne az, hogy saját jól felfogott érdekükből másképp értelmezik a kampányszlogenjeiket, mint a társadalom túlnyomó része a választások előtt.