A Szijjártó Péter–BYD sztori újra láthatóvá tesz egy mechanizmust, ami a magyar politikában harminc, az amerikaiban kétszáz éve működik, amiről a korábbi könyvem egy egész fejezete szólt, és amitől minden demokratikusan megválasztott kormány szép lassan megszűnik a választóit szolgálni.

A tények ismertek. Szijjártó Péter tizenkét éven át egyengette a BYD magyarországi terjeszkedését. Szerdán lemondott a képviselői mandátumáról, és a cég külső kapcsolataiért és új üzletágaiért felelős vezetőjeként dolgozik tovább. Miniszterként ő nyitotta meg a komáromi buszgyárat, ő jelentette be a szegedi gyárat, és ő írta alá a budapesti európai központról szóló megállapodást, amihez a kormány húszmilliárd forintos támogatást adott. A szegedi beruházás körüli infrastruktúrára az Átlátszó becslése szerint 120-130 milliárd forint közpénz ment el.

Nincs olyan magyar szabály, amit Szijjártó megsértett volna. Ez probléma, nem mentség. És Szijjártó nincs egyedül.

A „magyar Jockey Ewing,” Kapitány István, Magyar Péter gazdasági és energetikai minisztere, 37 évet töltött a Shellnél. 1999 és 2002 között a Shell Magyarország elnök-vezérigazgatója és regionális igazgatója, a Royal Dutch Shell Leadership Team Senior Executive Group tagja. A vagyonnyilatkozata szerint több mint hatmilliárd forintnyi értékpapír- és részvényvagyona van.

Mellékes, de érdekes, hogy 2023-ban Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter nyújtotta át Kapitánynak a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét, a kormány méltatása szerint a magyar energiaszektor, az autóipar és a környezetvédelmi törekvések érdekében végzett munkájáért.

A forgóajtónak két iránya van, és mindkettő kb. ugyanazt csinálja. Kifelé (Szijjártó): aki tudja, hogy a hivatal után a szektorban lesz állása, az már hivatalban ehhez kalibrálja a döntéseit. Ehhez nem kell megvesztegetés, nem kell alku, nem kell rossz szándék. Elég a karrierhorizont. Befelé (Kapitány): aki egy globális cégtől érkezik a minisztériumba, hozza magával a hálózatot és a világlátást. Jóhiszeműen is jobban fogja érteni egy multi problémáját, mint egy szakszervezetét, mert az egyiket tíz éven át közelről látta, a másikat sosem.

Mindkét irány ugyanoda vezet. A választó szavaz egy programra, a program pedig egy olyan apparátusban landol, amelynek a szakmai ösztönei és a jövőbeli megélhetése is máshová húz. Ettől a demokratikusan megválasztott kormány lassan megszűnik a választóit szolgálni, miközben minden formai szabály teljesül.

Ezt korábban végigszámoltam. Az Egy demokrácia halála / Retreat of Liberal Democracy vonatkozó fejezete]^[1] 192 magyar gazdaságpolitikai döntéshozó adatait dolgozza fel 1990 és 2014 között.

A baloldali gazdaságpolitikai elit 36 százaléka töltött be vezető szerepet transznacionális vállalatnál. A jobboldali elit 15 százaléka. Ha csak a minisztereket és miniszterelnököket nézzük: 33 versus 9 százalék. Bankszektor: 38 versus 18, a csúcson 42 versus 14. Logisztikus regresszióval, kor, születési hely, végzettség és nem kiszűrésével a transznacionális háttér háromszoros, a banki 2,79-szeres eséllyel jár baloldali kormánytagsággal. A különbség nem „szakmai”, a jobboldali gazdaságpolitikai eliten belül 1990 és 2014 között 38 százaléknak volt egyetemi vagy kutatóintézeti állása, a baloldalin belül 21 százaléknak.

Pár érdekesség. Varga István 2002 és 2008 között a Shell Hungary Zrt. elnök-vezérigazgatója volt, közben a Magyar Ásványolaj Szövetség alelnöke. 2005-től a Brit Kereskedelmi Kamara magyarországi elnöke három cikluson át, azaz a brit cégek magyarországi érdekeit képviselte. Öt hónappal azután, hogy távozott a Shelltől, a Bajnai-kormány gazdasági miniszteri székébe katapultált.

Fazakas Szabolcs az osztrák ipari cégek magyar érdekképviseletét vezette, onnan lett ipari államtitkár a Horn-kormányban, majd miniszter, utána a Daimler Chrysler magyarországi képviseletének vezetője, aztán MSZP-s képviselő, végül EP-képviselő. Ő négyszer ment át az ajtón, mindkét irányba.

A legsúlyosabb eset Bokros Lajos. 1991-től a Budapest Bank elnök-vezérigazgatója, ebbéli minőségében kilobbizta bankja állami feltőkésítését. 1994 végén tizenkét milliárd forintos konszolidációs államkötvény, 1995 februárjában további hárommilliárd ingatlanapport. Ezután Bokros a bank éléről a Horn-kormány pénzügyminiszteri székébe ült, majd onnan eladta a bank részvényeinek 60 százalékát a GE Capitalnak tizenkét milliárdért. Az állam kevesebbért adta el a bankot, mint amennyit épp akkor költött a feltőkésítésére. Ezt követően, „nemzetközileg elismert szakemberként” a Világbank igazgatója lett, ahol arról panaszkodott, hogy a Világbank túl baloldali neki.

A 2010 és 2014 közötti Orbán-kormányban a transznacionális háttér aránya már csak 11 százalék volt. A Fidesz gazdaságpolitikai elitje félig bezárta a nyugati tőkéhez nyíló forgóajtót, és kinyitott egy másikat: a nemzeti tőkéhez fűződő kapcsolatok aránya ugyanebben a körben 59 százalékra nőtt. Szijjártó most az elsők között lép át a keleti nyitás által épített új, harmadik ajtón. Az irány új, a jelenség ősrégi, és nemcsak magyar.

Mielőtt bárki arra jutna, hogy ez magyar korrupció vagy valami kelet-európai informalitás következménye, érdemes megnézni a világ legrégebbi és legfejlettebb demokratikus kapitalizmusát. A forgóajtó nem üzemzavar. Egyszerűen a demokratikus kapitalizmus így működik.

Ötezer olyan amerikai lobbistát tartanak nyilván, aki bejelentett korábbi kormányzati pozíciót. Kilenc a Kongresszus minden egyes tagjára. És ez alsó becslés, mert aki „strategic advisor” néven csinálja ugyanezt, annak nem kell regisztrálnia.

A második Trump-adminisztrációban idén áprilisi állás szerint legalább 47 volt lobbista tölt be vagy vár vezető politikai kinevezést. Egyikük hat évig lobbizott a tengeri fúrási ipar nevében, most a kormányzat tengeri energiaügyi hivatalának vezetőhelyettese. Egy másik „szakértő” egy iparági szövetség nevében lobbizott a bányabiztonsági hatóságnál egy vegyianyag-expozíciós határérték ellen, most ő vezeti azt a hatóságot.

Aki most Trumpra mutogatna, annak jöjjön Obama.

2016-ban, a Podesta-levelezés kiszivárgásakor derült ki, hogy nyolc évvel korábban, bő két héttel a 2008-as választás előtt a Citigroup egyik vezetője a saját céges e-mail-címéről küldte át a leendő Obama-kormányzat személyi listáit az átmeneti stáb vezetőjének, John Podestának. A lista majdnem teljesen bejött. A küldő, Michael Froman, korábban a Treasury kabinetfőnöke volt, onnan ment a bankba, tíz év után vissza a kormányba, majd kereskedelmi főtárgyaló lett. A Citigroup több mint négymillió dollár kilépési juttatást fizetett neki, amikor a kormányba távozott. A bank néhány héttel később a válság legnagyobb szövetségi mentőcsomagját kapta.^[2] Mondhatnánk akár azt is, hogy a Citigroup „szakértői” pontosabban jósolták meg az Obama kabinet összetételét, mint a pénzpiacok összeomlását.

Az Egyesült Államokban egyébként van némi szabályozás, kérdés persze, hogy mennyit ér, láthatóan nem sokat. Az elemzések szerint a szövetségi korlátozások bár kiterjedtek, de hatástalanok. Sok politikutudós szerint az amerikai demokratikus kapitalizmus valójában mára elérte legfejlettebb formáját: az oligarchiát.

Nem mintha a kezdetek tisztábbak lettek volna. A brit Kelet-indiai Társaságtól az amerikai vasútépítésig az eredeti tőkefelhalmozás mindenütt a politika és az üzlet ugyanezen átjáróira épült. Az Union Pacific vasutat szövetségi földadományokból építették, az építőcég részvényeit pedig szétosztották azok között a kongresszusi képviselők között, akik a pénzről szavaztak. Politikai-gazdasági rendszerünk születésétől fogva egy nagy összefüggő oligarchikus forgóajtó.

Magyarországon a volt miniszterek magánszektorbeli elhelyezkedésére nincs semmilyen szabályozás vagy általános várakozási idő.

A Tisza-kormánynak lenne egy ritka pillanata. Bevezethetnének egy következetes szabályt, amely a forgóajtókat korlátozza.

Kommentelni akarnak, vagy új demokráciát építeni ami szabályozza a forgóajtót? Félek, a kérdés költői.

A gazdaságpolitikai elit forgóajtóinak története sajnos azt mutatja, hogy egy olyan politikai-gazdasági hagyományról beszélünk, amiben osztoznak elitjeink oldalakon és határokon átívelően. Szabályozás ezt önmagában nem fogja megoldani, ez nem korrupciós kérdés, hanem hatalmi és hegemónia kérdés. Nem rendszerhiba, hanem az operációs rendszer egyik lényege.

Utószóként pedig. Egy szó végigfut ezen a poszton idézőjelben, és ez nem véletlen. A médianyilvánosság „szakértőként” normalizálja azokat a szereplőket, akik világos érdektengelyek mentén mozognak, gyakran ki és be a forgóajtókon. Ezekben az esetekben a szakértelem nem információ az illetőről. A „szakértő” itt nem képzettséget írt le, hanem egy gazdasági viszonyt. Ettől még ezek az emberek valóban értenek a területükhöz. A valóban hozzáértő emberek politikai szerepvállalását támogatom, sőt hiányzik belőle több. Csak azt nem fogadom el, hogy a hozzáértés semleges. A tudás hatalmi kérdés is. A „szakértő” diskurzus a hegemónia szerves része, mert éppen azt teszi láthatatlanná, hogy honnan jött az illető és hová megy tovább.

A demokrácia épp ezért akkor működik, ha a társadalomnak van az eliteket kontrolláló ellenhatalmi képessége.