Amikor Jason Ardayt 2023-ban professzorrá nevezték ki a Cambridge-i Egyetemen, története az utóbbi hetekben komoly médiafigyelmet kapott a brit sajtóban. Alig három évvel később ismét címlapokra került – ezúttal plágiumgyanú, valamint az önéletrajza hitelességével kapcsolatos kételyek miatt. Az ügy így az EDI – vagyis az egyenlőség, sokszínűség és inkluzivitás (Equality, Diversity and Inclusion) – ünnepelt sikertörténetéből annak az utóbbi hetekben egyik leggyakrabban emlegetett ellenérvévé vált. Ardayt 2026. augusztus 14-én holtan találták londoni otthonában – halálának ügyében még folyik a rendőrségi nyomozás.

A jobboldali brit média szinte pillanatok alatt levonta a következtetést: az EDI felülírja a szakmai teljesítményt, Arday karrierje pedig ennek legékesebb bizonyítéka. Ez a következtetés azonban nem feltétlenül helytálló, még ha Arday ügye elsőre jól illeszkedik az EDI-t ellenzők narratívájába. Érdemes alaposabban megvizsgálni ezt az összetett esetet, hogy valóban tanulhassunk belőle.

Egy szimbolikus kinevezés ellentmondásai

Arday kinevezését a média kezdettől fogva problematikusan keretezte, jóval kevesebb figyelmet fordítva a 37 éves, ghánai származású egyetemi oktató oktatásszociológiai munkásságára, mint rendkívüli élettörténetére. A narratíva lényeges eleme volt, hogy az autizmussal diagnosztizált férfi állítása szerint tizenegy éves koráig nem beszélt, tizennyolc éves koráig nem tanult meg írni és olvasni, majd szinte csodával határos módon ledoktorált, és Cambridge történetének legfiatalabb fekete professzora lett.

A kinevezés időzítése nem mellékes. Arday alig három évvel a Black Lives Matter-tüntetések és Edward Colston bristoli szobrának 2020-as ledöntése után, 2023 márciusában kapta meg posztját. A BLM-tüntetések és az ezekhez kapcsolódó aktivistamunka arra kényszerítették a brit intézményeket, hogy nyíltabban szembenézzenek a rabszolgaságban és a gyarmatosításban betöltött történelmi szerepükkel, valamint azzal, hogy ez hogyan befolyásolja mindmáig a rasszizált emberek materiális valóságát.  Az elit egyetemek szerves részei ennek a terhelt történetnek: Oxfordban ma is szobor állít emléket Cecil Rhodes dél-afrikai fehér politikus-üzletembernek és bányamágnásnak, míg Christopher Codrington, akinek vagyona rabszolgamunkára épülő karibi ültetvényekből származott, jelentős összeget hagyott az All Souls College-ra. A BLM-tüntetések utáni légkörben az elit egyetemeken a fekete professzorok számának növelése egy régi intézményi adósság törlesztésének is tűnt.

Cambridge helyzete ebből a szempontból különösen árulkodó. A Times és a Sunday Times 2023-as, társadalmi inkluzivitást mérő rangsorában az egyetem a 115 angliai és walesi intézmény közül hátulról a harmadik helyen végzett. Az egyetem 2022–23-as jelentése szerint az akkori 728 professzornak mindössze 0,3 százaléka volt fekete, miközben a fekete népesség aránya Angliában 4,2 százalék, a brit felsőoktatásban dolgozó akadémikusoknak mintegy 3 százaléka, a professzorok körében pedig csupán 1 százalék tartozott ehhez a kisebbséghez.

Arday sztárkutatóvá válásának médiabeli története mindazonáltal zavarba ejtő mítoszt idézett fel: Shakespeare Vihar-ából Caliban, a beszélni képtelen „vadember” alakját, aki csak Prospero civilizáló közreműködése révén válik beszélni képes emberré. Ebben az olvasatban természetesen maga az intézmény kerül a fehér megmentő szerepébe. Ez a logika, amit Banseka Kayembe újságíró, publicista „fausti alkunak” nevez, különösen kényelmes lehet az egyetem számára, hiszen az a professzor, akinek kinevezése kívülről szinte ajándéknak tűnhet, feltehetően kevésbé hajlamos szembefordulni az őt felemelő autoritással azért, hogy saját maga vagy a hozzá hasonlók érdekében szót emeljen.

A gond azonban az, hogy a szimbolikus reprezentáció könnyen tokenisztikussá válhat, és nem azonos a valódi, strukturális változással. Kalwant Bhopal kutatásaiban mutat rá, hogy a fehér privilégium még a látszólag progresszív, egyenlőséget célzó politikák mellett is újratermelődhet, ha az intézmények a sokszínűség melletti elkötelezettségüket csupán deklarálják, de érdemben nem változtatnak a hatalmi viszonyokon.

Nagy-Britanniában a professzori kinevezések rendszere sem független ettől a problémától. Bár a brit egyetemeken léteznek formális kritériumok, alkalmazásuk korántsem teljesen objektív és átlátható, hiszen a professzori cím nem habilitációhoz (PhD-fokozat utáni, magasabb szintű tudományos minősítés – szerk.) kötött, hanem az egyetemek saját kinevezési eljárásának eredménye.

A kutatási teljesítmény, a vezetői tapasztalat, az akadémián kívüli társadalmi hatás és a reputáció mellett a kapcsolati hálózatok, a szakmai láthatóság, és a befolyásos kollégák véleménye is szerepet játszanak ezekben a kinevezésekben.

Mindez lehetőséget teremt arra, hogy a már meglévő privilégiumok újratermelődjenek.

Imposztor vagy Münchhausen-szindróma?

Arday életrajzában számos valótlan vagy legalábbis nehezen hihető állítás szerepelt, különösen jótékonysági futásairól, sérüléseiről és rendkívüli fizikai teljesítményeiről. Felmerül a kérdés, miért érezhette úgy, hogy túloznia vagy fabulálnia kell saját teljesítményeiről, ráadásul olyan állítások esetében, amelyek könnyen ellenőrizhetők voltak. Az imposztorszindróma – amelyet első generációs értelmiségiek, férfiak által dominált területeken dolgozó nők és fehér többségű intézményekben dolgozó fekete akadémikusok körében is dokumentáltak – részben magyarázhatja, miért érezheti valaki úgy, hogy az intellektuális teljesítmény önmagában nem elegendő, és más területeken is folyamatosan kivételesnek kell mutatkoznia.

Ez azonban nemcsak személyes, hanem kulturális jelenségként is értelmezhető. A tudományos rasszizmus történetében visszatérően megjelent az a kettősség, amely a fekete testet erősnek, ellenállónak és atlétikusnak, a fekete elmét pedig alacsonyabb rendűnek állította be. Fanon „fehér tekintetről” szóló elemzése arra mutat rá, hogy az ilyen külső jelentések az önkép alakulására is hatással lehetnek. Arday fizikai kivételességet hangsúlyozó önreprezentációja ezért ebben a tágabb kulturális összefüggésben is olvasható.

Plágiumvádak és tudományos integritás

Míg a maratonfutással és más fizikai teljesítményekkel kapcsolatos túlzások nem kapcsolódnak szervesen Arday tudományos munkájához, a publikációit és doktori értekezését érintő vádakat érdemes külön megvizsgálni. Az ezekkel kapcsolatos aggályok nem 2026 nyarán merültek fel először: 2023 májusában Dave Harris, a Plymouth Marjon University emeritus professzora és Martyn Hammersley, az Open University szociológusa jelezte a Cambridge-i Egyetemnek, hogy Arday egyik 2018-as tanulmányában talált jelentős szövegegyezéseket és hivatkozási problémákat. Fontos kiemelni, hogy ezek a korai kifogások nem egy jobboldali médiakampányból indultak ki. A tanulmányt 2023 decemberében korrigálták, majd 2024 májusában egy másik cikkéhez is korrekciót adtak ki szövegegyezések miatt.

2025 szeptemberében a Times Higher Education már vizsgálta az Arday 2015-ös doktori disszertációja és egy korábbi doktori értekezés közötti szövegegyezéseket, de az erről készülő cikk végül nem jelent meg. A vádakat 2026 júliusában Nathan Cofnas amerikai filozófus vitte a szélesebb nyilvánosság elé DEI Fraud and Cover-Up at Cambridge (EDI-csalás és eltussolás Cambridge-ben) című Substack-bejegyzésével. A magát „race realistnak” („faji realistának”) nevező Cofnas olyan, tudományosan megalapozatlan fajelméleteket népszerűsít, amelyek öröklött különbségekkel magyarázzák a feketék és fehérek feltételezett intelligencia különbségeit. Korábban azt is állította, hogy valódi meritokráciában a fekete professzorok aránya a Harvardon közel nullára csökkenne.

Cofnas elsősorban nem szakmai kifogásokat fogalmazott meg, hanem Arday személyét tamadta. Már Arday doktorijának részletes vizsgálata előtt „újabb EDI-kinevezettként” beszélt róla, később pedig feketeségét, autizmusát és feltételezett értelmi képességeit összekapcsolva támadta. Cofnas világnézeti háttere nem jelenti azt, hogy kritikái szükségképpen megalapozatlanok, de segít megérteni,

hogyan alakított át egy plágium-ügyet Arday személyét és az EDI egészét célba vevő ideológiai kampánnyá,

amelyet közben saját jelentőségének felnagyítására is felhasznált.

Bár Cambridge augusztus 2-án még arra hivatkozott, hogy a disszertációval és a korábbi publikációkkal kapcsolatos ügyeket a Liverpool John Moores University, illetve az érintett folyóiratok már megvizsgálták, augusztus 5-én mégis saját vizsgálatot indított. Arday még aznap lemondott, augusztus 12-én pedig az egyetem bejelentette, hogy a kutató 2022-es kinevezésének körülményeit és teljes cambridge-i működését is megvizsgálja.

A mód, ahogyan a média egy része a vádakat kezelte, is figyelmet érdemel.

A különböző súlyú és természetű kifogásokat gyakran egyetlen, már bizonyított „plágiumbotrány” részeként mutatták be,

miközben több kérdésben még intézményi vizsgálatok folytak, és nem született végleges megállapítás. Ráadásul a tudományos szabálytalanság nem minden esetben jelenti mások munkájának tudatos eltulajdonítását. A hibás vagy hiányos hivatkozás és a szándékos plágium közötti határ nem mindig egyértelmű. Az akadémiai írás természeténél fogva mások kutatásaira épül, az idézés, a parafrázis és a szakirodalom megfelelő integrálása pedig hosszú tanulási folyamat során elsajátított készség. De például az is elfogadott gyakorlat, hogy egy álláspályázatban egy készülő tanulmány „forthcoming”, azaz megjelenés alatt álló publikációként szerepel; abból, hogy végül mégsem jelenik meg, önmagában nem következik, hogy feltüntetése megtévesztő volt.

A generatív mesterséges intelligencia térnyerése tovább bonyolítja a kérdést. Az AI-detektorok eredményei jelenleg nem tekinthetők megbízható bizonyítéknak, miközben maga a mesterséges intelligencia nyelvi segítséget is jelenthet például diszlexiás vagy angolul kevésbé magabiztosan író kutatók számára. A valódi kihívás ezért annak megkülönböztetése, hogy hol ér véget a legitim nyelvi segítség, és hol kezdődik az érdemi intellektuális munka kiszervezése.

A plágiumvádakat alapvetően akadémiai eljárások keretében kell megítélni, nem pedig olyan újságcikkek alapján, amelyek különböző detektálóprogramok eredményeit perdöntő bizonyítékként kezelik. A Turnitin és más hasonló programok csupán szövegegyezéseket képesek jelezni, önmagukban azonban nem állapítják meg, hogy történt-e szabálytalanság.

A Cambridge által indított vizsgálatnak ugyanakkor azt is tisztáznia kellene, hogy az Arday publikációkban és önéletrajzában szereplő esetleges pontatlanságok felismerhetők voltak-e már a kinevezésekor. Ha igen, nem csupán Araday, hanem intézményi felelősségről is fontos lenne beszélnünk – ahogy azt számos cambridge-i professzor is kiemelte. Ha pedig Arday kinevezése szabálytalan, vagy szakmailag nem kellően megalapozott volt, annak vesztesei nemcsak a háttérbe szorított fehér pályázók lehettek, mint azt a jobboldali sajtó hangoztatja, hanem azok a nem-fehér kutatók is, akik kevésbé látványos élettörténettel, de erős szakmai teljesítménnyel pályáztak volna ugyanazokra a lehetőségekre.

Cambridge intézményi felelőssége ezen kívül arra is kiterjed, hogy hogyan kezelte az alkalmazottja ellen kibontakozó, példátlan intenzitású médiakampányt. A NewsCord elemzése 229 az Arday üggyel foglalkozó cikket azonosított mindössze 22 nap alatt; 188 Arday lemondását követően, élete utolsó kilenc napjábanjelent meg.

Ilyen mértékű nyomás alatt, az egyetem látható és határozott támogatásának hiányában Arday joggal érezhette úgy, hogy intézménye magára hagyta.

Ahogy maga is említette lemondásakor, a rá nehezedő nyomás elérte a tűrőképessége határát. Hogy ez a súlyos pszichés teher hozzájárult-e váratlan halálához, azt a folyamatban lévő halottkémi vizsgálatnak kell majd tisztáznia.

Túl sok vagy nem elég EDI?

Az Arday-ügy médiabeli megjelenítésének legproblematikusabb eleme talán az a logikai ugrás, amely egy vitatható professzori kinevezéstől az EDI egészének elutasításáig vezet – s amelyet előszeretettel hangoztatott a jobboldali sajtó

Az egyenlőtlenségek eltörlését célzó, ám szimbolikus intézkedések korlátai nem kizárólag az etnikai egyenlőség területén láthatók. Az Athena Swan program célja például a nők akadémiai előrejutásának segítése volt. Kutatások szerint, bár a program akkreditációja hozzájárult a nemek közötti bérkülönbség csökkentéséhez, nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy a program hatására női oktatók nagyobb arányban jutottak volna el a professzori pozícióig.

A strukturális egyenlőtlenségek tehát továbbra is jelentősek, s ezt a statisztikák is alátámasztják. 2022–23-ban a brit oktató-kutatók 48,6 százaléka volt nő, a professzoroknak azonban csak 30,8 százaléka. 2024–25-re ez az arány mindössze 32 százalékra nőtt. Hasonló a helyzet az etnikai reprezentációval: a fekete professzorok száma a brit felsőoktatásban 210-ről 270-re emelkedett ugyan 2022 és 2025 között, de ők továbbra is mindössze a professzori kar egy százalékát teszik ki.

Arday esetét ezért egyéniként kell kezelni. Amikor Dame Glynis Breakwell 2018-ban lemondott a Bath-i Egyetem rektori tisztségéről a 468 ezer fontos javadalmazási csomagja körüli botrány után, senki sem vonta le azt a következtetést, hogy a nők alkalmatlanok lennének egyetemek vezetésére. Hasonló érvet fogalmaz meg Ash Sarkar, a Novara újságírója is: szerinte Arday esetének sajátossága nem az volt, hogy egy egyetemi kutatót plágiummal vagy életrajzi valótlanságokkal vádoltak, hanem az, hogy személyét rövid idő alatt a kritikai fajelmélet, az EDI és általában a fekete kutatók felsőoktatási jelenlétének jelképévé tették. Sarkar arra is rámutat, hogy más, fehér egyetemi kutatókat érintő plágiumügyek korántsem kaptak hasonló országos figyelmet.

Egyetlen fekete professzor esete nem szolgálhat alapul arra, hogy az EDI egészét vagy más fekete kutatók hitelességét megkérdőjelezzék.

Ami nem kerül címlapokra: a brit felsőoktatás rendszerszintű válsága

Azoknak, akik az EDI-t tartják a brit felsőoktatás hanyatlása egyik legfőbb okának, Ardayt pedig ennek legszembetűnőbb tüneteként emlegetik, érdemes lenne alaposabban körülnézniük az egyetemek háza táján. A jelenlegi válság gyökerei legalább részben a felsőoktatás finanszírozásának 2012-es átalakításáig nyúlnak vissza. Ebben az időszakban Angliában mintegy megháromszorozódott a belföldi hallgatók számára megállapítható éves tandíj felső határa: nagyjából 3000 fontról 9000 fontra emelkedett, miközben a kormány jelentősen csökkentette az egyetemek oktatására fordított közvetlen állami támogatást.  A rendszer ezzel sokkal nagyobb mértékben kezdett a hallgatók által fizetett – diákhitelekből finanszírozott – tandíjakra támaszkodni.

A tandíjplafon 2017-ben 9250 fontra emelkedett, majd évekre befagyasztották, így reálértéke az infláció miatt folyamatosan csökkent. 2025–26-ban ugyan 9535 fontra emelték, de ez már egy olyan rendszer korrekciója volt, amelyben a tandíjbevételek reálértéke hosszú időn át erodálódott. Ez a modell erős ösztönzést teremtett arra, hogy az egyetemek minél több hallgatót vegyenek fel, és különösen fontossá váltak a nemzetközi hallgatók, akiknek tandíja nincs a belföldi hallgatókéhoz hasonló módon maximálva. Sok intézmény pénzügyi terve egyre inkább ezekre a jóval magasabb tandíjbevételekre épült. Amikor azonban 2024. január 1-jétől szigorodtak a bevándorlási szabályok, és a legtöbb mesterképzésre érkező külföldi hallgató már nem hozhatta magával családtagjait, a brit egyetemek vonzereje is csökkent a nemzetközi hallgatók körében. Ez tovább növelte azoknak az intézményeknek a pénzügyi bizonytalanságát, amelyek addig jelentős mértékben támaszkodtak a külföldi hallgatók tandíjaira.

Ennek következményei ma már jól láthatók. A brit egyetemi dolgozók egyik fő szakszervezete, a UCU (University and College Union) szerint a brit egyetemek 2024 októbere és 2025 októbere között több mint 15 ezer állás megszüntetésének megfelelő leépítést jelentettek be, miközben a British Academy az akadémiai utánpótlás jelentős visszaesését mutatta ki a bölcsészet-, társadalom- és művészettudományokban.

Egy egyre inkább tandíjbevételekre épülő felsőoktatásban pedig a diák nemcsak tanuló, hanem egyre inkább fogyasztó is, akinek a kegyeiért az egyetemek folyamatos versenyt folytatnak. Ebben a közegben a sokszínűség és a inkluzivitás önmagában is reputációs értékké válik.

Könnyebb viszont a sokszínűség látszatát kommunikálni, mint ténylegesen átalakítani a kinevezési, előléptetési, bérezési és hatalmi struktúrákat.

Az intézmények látszólag engedményeket tehetnek a növekvő diverzitási nyomásnak, miközben alapvető működésükön és hatalmi viszonyaikon alig változtatnak. Ehhez az is hozzájárulhat, hogy az elit intézmények iránti kereslet egy része éppen azok hagyományos exkluzivitásához és társadalmi státuszához kötődik, így nem minden család tekinti a növekvő sokszínűséget önmagában vonzó értéknek. A látványos kinevezések, EDI-nyilatkozatok és intézményi márkaépítés ezért könnyen a mélyreható reform helyettesítőivé válhatnak.

Tanulságos az összevetés például Németországgal, ahol a felsőoktatás jóval erősebben támaszkodik állami finanszírozásra. A német egyetemek ezért kevésbé függnek attól, hogy folyamatosan egyre több, magas tandíjat fizető hallgatót vonzzanak. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a német felsőoktatás mentes lenne a pénzügyi problémáktól, de a finanszírozási logika alapvetően eltér a brit modelltől. A piacosított brit felsőoktatásban  nemcsak a kevésbé jövedelmező szakok és tanszékek kerülnek veszélybe, hanem az egyenlőség is intézményi termékké, puszta látszattá válhat.

A válasz ezért nem az EDI felszámolása, a felsőoktatás piaci logikáját is újra kell gondolni. A valódi inkluzivitást nem díjakkal, szlogenekkel vagy látványos egyéni sikertörténetekkel kellene mérni, hanem azzal, hogy az intézmények strukturálisan igazságosabbá válnak-e mind a hallgatók, mind az ott dolgozók számára.

Az Arday-ügy valódi kérdése ezért talán nem az, hogy az EDI túl messzire ment-e, hanem az, hogy a brit felsőoktatás hagyta-e elég messze menni – és miért váltott ki már a szerény előrelépés is ilyen látványos ellenreakciót.

Lehetséges, hogy Arday megszépítette élettörténetének egyes részleteit, és az is, hogy tudományos teljesítménye önmagában talán nem indokolta cambridge-i professzori kinevezését. Munkája és személyes példája ugyanakkor sok, a felsőoktatásban alulreprezentált ember számára tette elképzelhetővé az egyetemi pályát. Az ellene indított, aránytalanul heves támadások nehezen választhatók el származásától, autizmusától, kutatási területétől és attól, hogy személye az EDI jelképévé vált.

A jobboldali sajtó által felfújt ügy egy szélesebb, transzatlanti EDI-ellenes ellenreakcióba illeszkedett.

A Trump-adminisztráció megkezdte a szövetségi EDI-programok felszámolását, Kehinde Wiley négy dominikai fiatalt ábrázoló festményének eltávolítása az Egyesült Államok Santo Domingó-i nagykövetségéről pedig a „globalista és woke ideológiákkal” való szakítás látványos gesztusa volt, amely egyúttal a fekete reprezentáció elleni politikai támadásként is értelmezhető.

Cambridge a BLM után kialakult légkörben reputációs hasznot húzott Arday szokatlan és látványos történetéből, majd magára hagyta, amikor jelenléte teherré vált. Végül szinte mindenki veszített: Arday meghalt, Cambridge hitelessége és tekintélye megrendült, az intézményi egyenlőség ügye pedig újabb támadási felületet kapott. A legnagyobb politikai hasznot azok húzták az esetből, akik egyetlen vitatható kinevezésből az EDI egészének kudarcát kívánták levezetni. A brit felsőoktatás mély válságát azonban nem Arday kinevezése vagy az EDI, hanem a rendszer piacosítása és a radikális forráskivonás idézte elő.

Ennek a cikknek egy korábbi változata a Wonkhe blogon jelent meg.
A Mércén a szerző által lefordított, majd szerkesztett és frissített változatát teszünk közzé, a Wonkhe beleegyezésével.