Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Így szerettük Jeffersont

Sokszor eszembe jut mostanában, hogy mennyire jó lenne a brit polite society kategóriát gyakrabban alkalmazni itthon.

A kis fricskával úri közönségként fordítható kifejezés eredetileg csak a felső osztályokra vonatkozott, de mára leginkább azok a polgári rétegek tartoznak ide, akiknek az élete a fennálló status quótól függ, így erre mindig támaszkodhat is. Nyelve, oktatási háttere jelöletlen, kultúrafogyasztása többnyire kockázatkerülő, pozíciójából jól kiolvasható a mindenkori mainstream.

Normálisék, bennfentesék, középutasék.

A Black Lives Matter(BLM) egyre szélesedő társadalmi mozgalmát, az ezzel szorosan összefüggő tüntetéshullámokat, szobrok ledöntését és eltávolítását, a seattle-i anarchista zóna kikiáltását a magyar médiában is egyre nagyobb figyelem övezi. A reakciók nagyobb része elmarasztalóvá és felháborodottá vált, amint kigyulladt az első pár rendőrségi épület, de különösen mióta több országban elkezdtek ledőlni a szobrok: Jefferson, Kolumbusz, Churchill – és az elmúlt napokban Gandhi is, csak hogy a legismertebbeket említsük.

Magyar reakciók sokasága kórusban zengi, hogy a rendőri erőszak anomália, nem rendszerszintű. Hogy a szobrok ledöntése túlzás, hogy barbárság, hogy kultúraellenes.  Egy új, diadalmas cenzúra hírnökét látják benne, a humanizmus alkonyát: holnap akkor biztosan kiradírozunk mindenkit a történelemből, igen, még szegény Gandhit is.

Két markáns példát idézek, de lehetne folytatni a sort: Nyáry Krisztián kiadóigazgatót, népszerű könyvek szerzőjét, és Stumpf András újságírót, illetve lábjegyzetként Karácsony Gergely főpolgármestert.

„Bostonban levágták a Kolumbusz-szobor fejét, mert végül is miatta vette el a fehér ember az őslakos indiánok földjét. (…) Közben Ghánában ledöntötték Mahatma Gandhi szobrát, mert a gyarmatosítás elleni erőszakmentes világmozgalom vezetője szerintük rasszista volt.

(…) Szerintem a hátranyilazós, kurultájos, vitézkötéses jobboldali történelemhamisítás semmiben sem különbözik bontókalapácsos, cenzorollós baloldali történelemhamisítástól. Az köti őket össze, hogy zászlóvivőik az oldalfegyverükhöz nyúlnak, ha meghallják a kultúra szót. Csak politikai harci indulókban hisznek, és közös ellenségük mindaz, amit Jefferson képviselt.

Új barbárság kora, felfordul a gyomrom”

mondja Nyáry Krisztián.

Egy későbbi posztjában hozzáteszi:

„Akinek Churchill náci, annak mindenki lehet náci, tehát senki sem az.”

Stumpf András még ezen is túltesz, mikor azt írja:

„Túl nagyok már a méretek ahhoz, hogy csöndben maradhassunk. Szóval jelezzük: a dühödt rombolás nem hősiesség. Soha. A békés tüntetés alapjog, a gyújtogatásokra és fosztogatásokra viszont nem lehet felmentő magyarázat. Az elkövetők nem hősök, hanem csürhe. Bíróság előtt a helyük. (…)

S nemhogy rabszolgaság nincs, meg már intézményes szegregáció se, de fekete elnöke is volt az Egyesült Államoknak. (…)”

Szerinte egyébként a BLM „cenzúrája” az Orbán-rezsiméhez hasonló.

Karácsony Gergely megnyilvánulása stílusában lényegesen árnyaltabb. Stumpffal szemben, ő csak „érteni véli” a tüntetők haragját, a magabiztos ítéleteket mellőzi. Azonban a barbárság mint keret nála is megmarad:

„Súlyos tudatlanságról tanúskodó, konkrét és átvitt értelmű barbárságnak tartom ezt a tettet, azzal az államférfivel szemben különösen, akinek kulcsszerepe volt a nácik ellen vívott háborúban.”

Összeállni szörnyülködni az ún. kultúra jegyében azon, hogy kanonikus, problémás örökségű történelmi szereplők szobrait ledöntik az USA-ban és máshol, csürhézni és barbárt kiáltani a helyzet félreértése, durva szereptévesztés és intellektuális lustaság is.

A helyzet félreértése, mert kontextus nélkül félreolvassa a radikálisabb tüntetői gesztusokat.

Ha a populista retorikán túl is érteni akarná a helyzetet, kezdhetné azzal, hogy ugyan a Black Lives Matter első ránézésre a rendszeres, öncélú rendőri brutalitás elleni tiltakozás, valójában azonban sokkal több ennél. A George Floyd nyakán térdelő, őt meggyilkoló rendőr bebörtönzése és Kolumbusz levágott fejű szobra két intenzív szimbólum, de a mozgalom motorja a rasszizmus ezeknél sokkal átfogóbb, zsigeribb tapasztalata.

Ez nem egyszerűen annak a megtapasztalása, hogy sok fehér amerikai identitásának része a rasszizmus, ha sokszor burkoltan is.  Nemcsak beszólásokról és előítéletekről, hanem főleg bújtatott, rendszerszintű, sokszor intézményes diszkriminációról van szó. Félreértés, csúsztatás is lenne csak az explicit, artikulált rasszizmusra figyelni, amikor megpróbáljuk megérteni, mi történik.

Olyan élmények sorozatáról van szó, amelyek többek között a közterekről is szólnak: van-e fekete többségű városrészekben érdemleges köztér egyáltalán, és miért él tovább a nemzeti parkokban a szegregációs örökség. De arról is, hogy pl. Ferguson, és sok más város alig adóztatja a helyi nagyvállalatokat, miközben a megvágott költségvetésű önkormányzat feketékre kiszabott büntetések behajtásával pótolja ki a költségvetési hiányt. Hogy sokszorosa a fekete nők szülési kockázata a fehérekének.

Hogy fehér történelem az iskolai történelem, amely nem tanítja a rabszolgakereskedelem és az olcsó nyersanyagexport összefüggéseit a mai világrenddel, nem tanítják, amit már harminc éve tudni lehet, hogy nemcsak a „földjüket vették el”, hanem az őslakosság közel 90%-át kiirtották a fehér gyarmatosítók.

Röviden: a rasszista szegregáció felszámolása ugyan megkezdődött a polgárjogi mozgalommal, de közel sem fejeződött be, az elmúlt évtizedek során némely területen visszájára is fordult. Obama elnöksége ugyan örvendetes mérföldkő, de semmit nem árul el azon túl, hogy egyre többek számára elfogadhatatlan nyilvánvalóan etnikai alapon dönteni számos helyzetben. Ez sajnos önmagában nem jelenti a kevésbé látványos kirekesztés enyhülését.

A rendszerszintű visszaélések, az erőforrások aránytalan elosztása, a szegregációt felerősítő közpolitika feszítette pattanásig az USA társadalmát, az ebben rejlő erőszak, amelyet milliók tapasztalnak meg húsba vágóan nap mint nap, azonban lényegesen kevésbé látható, mint az ellenük való lázadás szimbólummá váló gesztusai: a szobordöntés, a hatalom intézményeinek megrongálása, felgyújtása.

A köztéri szobrok a társadalmi kánonról szólnak, ledöntésük kánonváltó gesztus. Ezeken a jól megfogható példákon keresztül tesz állítást egy egyre szélesedő csoport, és a gesztus dramaturgiája egyértelmű: Kolumbuszt, Churchillt, Jeffersont mint a fennálló rend szimbólumát taszítja le a trónról.

Csábító dolog harsogni, hogy ez cenzúra, kiradírozásuk a történelemből, azonban ez nagyon messze van a valóságtól. Egyszerűen annyit jelent, hogy ezek a személyek nem elfogadhatók mintaként, ezért a társadalmi közös minimumot megjelenítő tereket ne ők népesítsék be, hanem mások. Hogy ezentúl a kevésbé kellemes oldaluk is legyen megemlítve az oktatásban, a közbeszédben.

Senki nem állítja, hogy a mostani, kozmetikázott alakjukat  egy főgonosz képére kellene cserélni, egyszerűen arról a kérdésről van szó, hogy fenntartható-e egy olyan társadalmi szerződés, amelynek a szimbólumai egyben a rabszolgatartás, fosztogatás, a rasszizmus szimbólumai is.


Dicsérheti például Nyáry Thomas Jeffersont, ha közben 607 db rabszolgát tartott, és egész döbbenetes kijelentései voltak a feketék szellemi és fizikai alsóbbrendűségéről: többek között kitelepítette volna a fekete lakosságot az ország területéről, hogy megelőzze a nem kívánt faji keveredést, közben saját, fekete rabszolgájától fogant gyerekei szolgálták fel számára az ebédet. Ennek tükrében talán nem elvetendő újra átgondolni a szerepét.

Az elnöktől származó progresszív idézetek épp úgy látványosabbak a nekik ellentmondó életgyakorlatnál, ahogy a szobordöntés gesztusa látványosabb a mindennapi diszkriminációnál. Ez tulajdonképpen szerencse, ennek köszönhető, hogy Jefferson deklarációi jóval progresszívebb politikához vezettek, mint a mindennapi gyakorlatai – csak sajnos ezek az idézetek nem fontosabbak a gyakorlatoknál, ahogy a szobordöntés sem a problémánál, amit láthatóvá tett.

Teljesen idevágó magyar párhuzamként adódik a Teleki Pál szobra körüli néhány éve lezajlott vita. Érdekelne, hogy például Nyáry szerint rendben van-e a szobor ötlete. Hiszen mondhatná, hogy az 1938-1941-es zsidótörvények tulajdonképpen csak a kor szellemét tükrözik, és egyébként jó politikus volt Teleki. Ha már itt tartunk: az 56-os forradalomban is csürhének érdemes nevezni azokat, akik Sztálin szobrát ledöntötték?

Nyáry azt állítja, hogy Sztálin mindenképpen tömeggyilkos, de más, komplex örökségű közszereplők, mint Churchill vagy akár Nagy Imre, megkérdőjelezhetetlen érdemekkel járultak hozzá az emberiség előmeneteléhez.

Pedig nincsen olyan történelmi szereplő, esemény vagy folyamat, amely nem kerül folyamatos újraértékelésre, mert a múlt, főleg a közös tereket, ünnepeket meghatározó múlt mindig a jelen felől kap értelmet.

A világkultúra hívői, akik számára megkérdőjelezhetetlenek a közös „hősök”, ritkán kérdezik meg a világ jelentős részét arról, hogy vajon szerintük is egy kultúrában állunk-e. Ha megkérdeznék, persze meginogna az a hamis vár, amely az Európa-központú olvasatot univerzális olvasatként tételezi.

Mielőtt felelős hozzászólóként véleményt fogalmazunk meg például Gandhiról, érdemes felidézni néhány részletet. A Ghánai Egyetem kampuszán álló Gandhi-szobor elmozdítását egy egyetemi tanárokból és diákokból álló csoport kezdeményezte 4 évvel ezelőtt(!). Arra hivatkoztak, hogy a fiatal Gandhi Dél-Afrikában élve az indiai emancipációs mozgalmat teljesen elválasztotta az apartheid kérdéséről, mivel alsóbbrendűeknek tartotta a feketéket.

Ehhez fontos tudni azt, hogy az angol gyarmatbirodalom indiaiakat használt helyi middle men-ként, ők voltak a kizsákmányolás arca nagyon sok fekete-afrikai országban. Sok indiai elitértelmiségi a maga relatív jó helyzetében képtelen volt látni, hogyan reprodukálja a feketék fölött gyakorolt uralmuk a saját, a gyarmatbirodalom brit elitjéhez képest elfoglalt, alávetett helyzetüket. Megint csak nem arról van szó, hogy az accrai egyetemi közösség betiltaná Gandhit, hanem arról, hogy talán ne pont egy fekete-afrikai egyetem területén legyen szobra, mert ott visszás lenne nagyvonalúan felülemelkedni a feketékkel kapcsolatos előítéletein.

Minderről persze nincs szó a fenti cikkekben. A felháborodástól nehéz ugyanis nemcsak az amerikai helyzetre rálátni, de magyar kontextusban továbbgondolni is. Ha nem lehet a fentiekről szó, lehetne esetleg a magyar rasszizmusról is beszélni.

Annak a mélyebb okairól, hogy a roma társadalom szegregációja a feketékéhez hasonlóan nőtt, hogy az előítéletesség nemigen javul. Nem lenne nehéz hasonló adatokat hozni szülési kockázatról, várható élettartamról, iskolai szegregációról sem. De persze elég könnyen sejthető, mi lenne az említett szerzők reakciója, ha netalán a feketékhez hasonló célok mellett szerveződni kezdenének a romák.

De az udvarias szerzők érdekes módon csak egy irányba gondolják tovább a magyar vonatkozását az eseményeknek: a baloldal cenzúrázó, múltat végképp eltörlő gesztusának látják a „csürhe” tetteit.

Ezzel az a kisebb gond, hogy a BLM társadalmi bázisa sokkal szélesebb, mint az amerikai baloldal. A minden korábbi hőst kegyetlenül betiltó, politikai korrekt hatalomátvétel a sokszor csak félig kimondott veszedelem, amely miatt Nyáry, Stumpf és sokan mások baloldal-ellenes agitációval szokták összekötni aggodalmas megjegyzéseiket.

Ez azért különösen szórakoztató, mert amellett, hogy teljesen félreérti egy alapvetően egyetemi mozgalom össztársadalmi jelentőségét, azt sem látja, hogy a politikai korrektség bonyolult viszonyban van a baloldallal, lévén sokkal gyakrabban liberális projekt.

Sokat segít persze, ha ballibbé mossuk össze az ellenséget, viszont az ezzel nyert kentaur sajnos legfeljebb a kelet-európai régión belül létező jelenség, ott is leginkább a politikai képzelet berkeiben.

Egyébként mikor pár éve Lenin-szobrokat döntöttek az ukrán forradalom alatt, ugyanez a polite society tapsolt, pedig hasonló logikával lehetett volna fájlalni, hogy nem csak a bolsevik politikust, hanem a progresszív gondolkodót is kisöpörték. De akkor valahogy rendben volt a köztér és a politikai erőtér átrajzolása, érthető volt, hogy a szobroknak sem az emelése, sem a döntése nem az elemző kritika terepe. Vagy csak arról volt szó, hogy a közösnek vélt világkultúrába bocsátotta be végleg magát az ukrán civil közösség?

Ha a kultúrmunkás csak a kultúrával foglalkozna, merthogy nem politizál, és a fentiek ellenére fenntartja, hogy kizárólag a világkultúra nagyjainak féltése vezeti, akkor viszont azt lenne érdemes belátni, hogy amikor a kultúrát féltjük, sosem valami univerzális dolgot féltünk, nincs olyan, hogy abban a csomagban ne lenne ott a fennálló rend és annak az értékviszonyai.

Minden kánon kizárásra épül, a felállítása és a ledöntése is tétekkel bír, nehéz a ma hőseit védő pozícióban nem észrevenni a ma többségi társadalmát, győzteseit, zászlóvivőit.

Ha valóban sok az érték Jeffersonban, Kolumbuszban, Gandhiban, akkor valószínűleg fölösleges félteni őket hosszú távon: el fogja bírni az alakjuk a vitát, esetleg a hős papírmaséja helyett megláthatjuk majd a bonyolult személyeket, a komplex hagyatékot.

Jót szokott tenni, ha valakit nyugdíjaznak a közterekről, sokkal izgalmasabb kérdéseket lehet feltenni róluk. Ezra Pound és T. S. Eliot is elbírja, Heidegger is, Faulkner is, sokan mások is.

Természetesen arról is lehet vitát nyitni, hogy Churchill megérdemli-e a náci jelzőt, hogy Magyarországon el kell-e mozdítani a szobrokat, vagy elég információs táblákat elhelyezni mellettük, ebben akár Karácsony Gergely, akár politikai és kulturális közszereplők fontos közvetítők lehetnének.

Azt már végképp csak félve merem mondani, hogy a hősök féltése helyett a legérdekesebb arról lenne beszélni, kellenek-e egyáltalán hősök, mire kellenek, biztos-e, hogy a köztereket híres férfiakkal (és esetleg nőkkel) szeretnénk megtölteni, hogy hoz-e valódi változást, ha színesebb kánont állít az USA.

Addig viszont ne innen, a félperiféria páholyából, árnyalatok és érdemi ismeretek nélkül mondjuk már meg, dönthetnek-e szobrokat a kánon ellen fellázadók, vagy inkább csak írjanak rendkívül gyümölcsöző petíciókat, mert azt beveszi a barbárságra érzékeny gyomrunk.

 

Kiemelt kép: Twitter