Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Jámbor András: Az EP-választás volt az antiorbánizmus aranylövése a baloldalnak

A baloldali pártok útkeresése az EP-választások után is pont ugyanazokat a válságtüneteket mutatja, mint amelyek ebbe, a szempontjukból végzetes helyzetbe vezették őket. Arról például egyetlen szót sem hallunk, hogy ezeknek a pártoknak kiket kéne képviselnie, milyen értékek mentén és hogyan.

Csak az egyébként valóban fontos személyes felelősségben gondolkodnak, és abban, hogyan lehetne mégis összeeszkábálni valami használhatónak tűnőt abból, ami maradt. Kívülről annyi látszik, hogy roncsolt politikai karakterek megmentésére egyesek mentőcsónakokat kívánnak barkácsolni, és/vagy a  „Gyurcsány a hibás”, a média hibás megfejtést hangoztatják. De tényleg csak annyi kéne, hogy Gyurcsány visszavonuljon, megszűnjön a 444, a többiekből meg összetákolunk egy pártot, és minden jó lesz?

Ássunk mélyebbre!

Nyilván az elmúlt hetek értelmezéseinek mindegyikében van némi igazság, de ezek csupán a felszínt kapargatják. Ha az elmúlt hetekben elhangzott állítások mögé nézünk, még nagyobb problémákat találunk. Gyurcsány Ferenc és a köré épült mítosz, azt a képviselet nélküli elitpolitizálást személyesíti meg, amely nem a választók életéről, nehézségeiről és lehetőségeiről, hanem a politikusok és pártok ügyeiről, a füstös szobákról és a kamarillapolitizálásról szól. Vegyük észre:

a Gyurcsány-probléma nem csak magáról Gyurcsányról szól.

Hiszen vannak tisztességes politikusok a baloldali pártok politikusai között, akik eddig és ezután is dönthetnek úgy: nem kérnek többé az elit játékaiból és végre a választókhoz fordulhatnak, illetve az politikai munkájukat támogató közösség építésébe tehetik az energiát. Ha pedig nem így tesznek, az végzetes lehet, személyes népszerűség ide vagy oda.

A független sajtóval természetesen nem az a gond, hogy kritikus az ellenzéki pártokkal, politikusokkal. De a független média sem állhat elemzésen és kritikán felül. Erőforrás híján, maguktól, a függetlenek sem tudnak kilépni az elitpolitizálásból. A siker és a megélhetés ma a napi sikerekben, az olvasó-, néző- és lájkvadászatban van. Ezért az az emberek hétköznapi, hús-vér valóságát érintő ügyek helyett az aktuális politikai bulvárt csócsálják ők is? És ha ez így van, erről ők tehetnek? Vagy végre komolyan kell vegyük a globális médiaipar adta kereteket, amelynek visszásságait itthon még tetézi az Orbán-rendszer fojtogatása?

Ez a dilemma az én képviselői munkámban is megjelenik. Lehet-e baloldali politikát csinálni akkor, amikor a félmillió embert érintő végrehajtás ügye a médiának csak mint korrupciós botrány érdekes? Amikor a feltöltőkártyás áramfogyasztás százezreket érintő rezsi-ügye még úgy sem érdekli a sajtót, hogy annak megoldása ellenzéki győzelem? Lehet-e a nyilvánosságot uraló elitpolitizálás és az ezt lekövető, lekövetni kényszerülő média mellett baloldali politikát csinálni?

Antiorbánizmus az értéknélküli ellenzékiség kábítószere

A baloldali lejtmenetnek van egy ennél is mélyebb rétege, amiről sosem beszélünk. A Medián szerint a DK szövetségére kevesebb mint 40 ezer 40 alatti ember szavazott, miközben csak Budapesten több mint 100 ezer 40 alatti baloldali ember van a különböző értékkutatások szerint. Ezek a szavazók nem tudnak az értékeik és érdekeik mentén szavazni, hiszen nem láttak olyan baloldali ajánlatot, amellyel azonosulni tudtak. A képviselet hiánya ebből az értéknélküliségből fakad.

Az elmúlt 20 évben, minimum 2006 óta a baloldali-liberális pártok politizálása az antiorbánizmusra épül.

Rászoktak, mint valami keménydrogra, és szép lassan felemésztette a lelküket. A valós állítások, a gondolati megújulás és a téttel bíró cselekvés helyett az orbánozással letudták a politizálást. De nem csak a pártok szoktak rá, a szavazókat is rászoktatták az O1G-zésre. A liberális és baloldali értékek felszívódtak, a tábor összekötő ereje az Orbán-ellenesség lett. Ami persze sokszor indokolt is, a rendszer szörnyű, és mivel az értékeinkkel szemben cselekszik, az Orbán-ellenesség adódik. Azoknak a szavazóknak viszont, akik az antiorbánista táboron kívül állnak, egy idő után érdektelenné vált az O1G-zés. Nem az ő életükről szól. Hiányzik mögüle a képviselet, a harc az emberek problémáinak megoldásért, a kiállás az értékeink mellett, és nem érkezett ajánlat az ezen értékek mentén felvázolt alternatív Magyarországra sem. Az ezeket kitermelni képes politika nem tudott kifejlődni, egyszerűbb volt a saját hibáinkat is rákenni a csúnya Orbánra. És amikor már mindenki rászokott az orbánozásra, jött egy minden eddiginél ütősebb kábítószer. Egy erősebb antiorbánizmus ígéretét hozta el egy sokkal jobbnak látszó dealer, Magyar Péter és a Tisza Párt, amely magához vonta a fogyasztókat a piacon éppen elérhető legpotensebb antiorbánizmus ígéretével. Értékek nélkül az antiorbánizmuson kívül pedig nem maradt semmi.

Az antiorbánizmusnak önmagában nincs többsége Magyarországon egy választási győzelemhez, vagy akár annak a többségnek a megszerzéséhez, amely kikényszeríthetne egy tisztességes választást. Sem ‘18-ban, sem ‘22-ben, sem ‘24-ben nem szerzett többséget az országban az antiorbánizmus. Gondolhatunk bármit a Fidesz politikájáról, mégiscsak értékeken és a hozzájuk kapcsolódó választói csoportokon nyugszik a többsége. Gondolhatjuk azt, hogy valójában a családot, a biztonságot, a keresztény és konzervatív értékeket nem képviseli a Fidesz, de láthatóan a többséghez elengedő számú szavazó azt gondolja, képviselik. Márpedig a rendszer úgy van összedrótozva – és ez a valódi centrális erőtér –, hogy ha valamelyik oldalon, valamelyik burokban veszít is szavazót a Fidesz, azt a másik oldalról egy kis mozgással vissza tudja szerezni. Ezzel a módszerrel (és akkor a rendszert szolgáló állami és médiaintézményeket még nem is említettem), nemcsak a többségét tudja megőrizni,  de még az antiorbánista blokkról is képes leszedni szavazókat (lásd MZP támogatóinak, és a jobbikos, illetve panelben lakó, hagyományosan baloldali szavazók mozgását 2022-ben).

A valóságot elfedő babonák ellenzéke

Pontosan ezért van szükség valódi értékekkel rendelkező erőre, határozza az meg magát akár az antiorbánizmuson kívül vagy belül. Az óbaloldalnak lett volna lehetősége ezen értékek demonstrálására, de ezt rendre elmulasztotta. Az elmúlt évekből számtalan pontot említhetünk, amikor az antiorbánista diskurzus lefedett vagy elfedett olyan fontos társadalmi ügyeket, amelyekben a többségnek tetsző, egyébként baloldali értékek mellé állhattak volna be ezek a pártok.

A rabszolgatörvény szomorú, de tökéletes apropója lett volna  a dolgozók melletti konkrét és szimbolikus kiállásnak, az ügy végül mégis a szólásszabadság és a jogállam szólamaiban csúcsosodott ki az MTVA székházban. Itt született meg maga az O1G-szállóige is, amely végül még a liberális értékek melletti küzdelmet is kilúgozta. A 2022 utáni tanártüntetésekben annak idején szintén ott volt a szikra a dolgozói nehézségek tematizálására, de végül –  és ne tagadjuk el, ebben a kordonbontásnak is volt szerepe – csak elterelte a figyelmet a tiltakozó diákokról az erőszak tévképzete felé, így lett a tüntetések fókusza az antiorbánizmus, a rendszerrel szembeni ellenállás. Fontosak a szimbolikus politikai lépések, de ha a szimbolikának nagyobb szerep jut, mint magának az ügynek, mint azoknak az embereknek, akikről az ügy valójában szól, az általában elértéktelenedéshez és elérdektelenedéshez vezet. De nem vívta meg a parlamenti ellenzék sem a harcot Márki-Zay Péterrel szemben azért, hogy a kampányban azt a programot használhassa, amit saját maga állított össze, és amelyben őszintén hinni tudott. Miközben a program több eleme többségi támogatást élvezett, Márki-Zay egyszemélyes antiorbánista showja elvitte a kampány fókuszát. Az ellenzéki pártok pedig az értékválasztásaik helyett a listás képviselőik számán viaskodtak. Ez volt az a politikai momentum, amely csúcsra járatta az antiorbánista elitpolitizálást.

És vannak azok a pontok, ahol az antiorbánista logika ellehetetlenítette a kudarccal való szembenézést. A valódi problémafeldolgozást. 2018 után az összefogás diskurzus (ennek jelen szerző is bedőlt), amely szerint csak egy táborba kell terelni a nem Orbánra szavazókat és az győzelemre vezet, ellehetetlenítette a szembenézést, hiszen az összetett problémák megbeszélése helyett adott egy egyszerű választ. De ugyanígy a választások után rendre előkerülő mandátumfelvétel kérdése vagy a spekulációk a választási csalásokról nehezítik, hogy a problémákról legyen értelmes diskurzus, és megtaláljuk a hiányzó szavazókat, és a meggyőzésükhöz szükséges politikai utat. A meddő vitákat meg lehetne spórolni, ha a szembenézést nem spóroltuk volna meg.

Mindezzel természetesen nem azt mondom, hogy ne lenne feltehető a mandátumfelvétel kérdése, vagy hogy a liberális vagy antiorbánista politikai válasz ne lenne egy lehetséges politikai válasz. De ebben a cikkben én most a baloldal pártjainak válságához vezető okokat keresem, és arra próbálok választ adni, hogy mi a teendő a baloldal újraépítéséhez, és ez a teendő hogyan tehet hozzá egy jobb Magyarországhoz, amelynek természetesen feltétele az Orbán-rendszer leváltása.

Új baloldal felé

Ha utat keresünk egy új baloldal felé, akkor érdemes a régióban körbenézni. Lehet követni a lengyel Lewica példáját, amely összetereli a baloldali formációkat egy szövetségbe, hogy egy nyugatos, de a rendszerkritikus oldalhajója legyen a Tusk-kormányzatnak. Ott a populista antiglobalizációs Fico-féle út, bár ezt elég erősen foglalják Orbánék Magyarországon, ahogy Sahra Wagenknecht vagy a cseh-morva kommunista utódpárt egyesek szerint békepárti, mások szerint putyinista útját is. Lehet erős nyugatos szocdem pártokat csinálni, bár ehhez évtizedes beágyazottság és a megújulás képessége kell, mint az olasz vagy osztrák szociáldemokratáknál. Ott vannak a balkáni harmadikutas pártok, mint a horvát Možemo! vagy a szlovén Lewica, de ezek a pártok egyelőre a kispárti létben maradtak. Többféle út kínálkozik, az viszont egyértelműen látszik a példákból, hogy  a baloldal akkor tud erős lenni, ha a globalizációs kérdéskörben erős értékalapú álláspontot képvisel, populista, és messziről meg tudod mondani, melyik szavazói csoportok azok, akik rájuk szavaznak, illetve van erős karizmatikus, vagy szimbolikusan fontos vezetője.

Magyarországon nem látunk értékalapú politizálást a baloldalon, és egyik pártnál sem tudjuk azonosítani a szavazókat,

hacsak az előző rendszer nyugdíjas híveivel meg nem elégszünk mint elérni kívánt szavazói csoporttal. Magyarországon persze sajátos a helyzet, hiszen a rendszerváltás elitje, később pedig a Fidesz is tudatosan próbálta ellehetetleníteni a baloldali politizálás tereit. Ahogy Orbán Viktor tanácsadója, Tellér Gyula a 2000-es években megírta, a baloldal szavazóbázisa az állami alkalmazottak, a tanárok, szociális munkások, ápolók köre, szellemi bázisa pedig az egyetemi polgárság; a Fidesz feladata pedig ezeknek a csoportoknak a szétzúzása, anyagi és ezzel politikai lehetőségük ellehetetlenítése. Ha megnézzük az elmúlt évek nagyobb tüntetéseit és sztrájkjait, azt láthatjuk a Fidesz folyamatosan nyomást helyez ezekre a csoportokra, mind az anyagi javaik elvételével, mind az intézményrendszer leuralásával arra törekszik, hogy megakadályozza egyrészt a hosszú távú szervezkedés lehetőségét, a meglévő a szervezkedéseknek a budapesti buborékból való kitörését, illetve azt, hogy a pártpolitika be tudja csatornázni ezeket a szavazói csoportokat egységes tömbként.

Ha tehát a régiós példákat és a létezhető utakat végignézzük, a feladat adott. A szétmállott társadalmi kapcsolatok helyreállítása.

Mi lett volna, ha az MSZP a pártvagyonának csak egy részét költi arra 2010 után, hogy létező, velük nem csak közlemények szintjén együttműködő szakszervezetek legyenek? Milyen együttműködéseket lehet létrehozni, amelyek ezeket a mára antipolitikussá vált társadalmi szereplőket a politikába való belépésre csábítanák? És ki az, aki képes megteremteni ezeket?

A kérdés nem az, hogy egyéni  politikai karriereket hogyan lehet megmenteni, illetve hogy rá tudunk-e mutatni személyi szinten, ki volt a hibás. Nem vezet előre a média támadása se, még ha a kritikája hasznos is. A kérdés az, hogyan lehet a baloldal hagyományos terepeit és társadalmi támogatottságát visszaszerezni. Ki végzi el azt a munkát és hogyan, hogy a baloldal hagyományos társadalmi csoportjait képessé tegye az érdekeiért való harcra? És ki képes arra, hogy átélhető képviseletet nyújtson nekik? Ehhez elő kell állítani azt a politikát, amely az értékek mentén hihető módon tudja azt mutatni, hogyha velünk jössz, mi téged képviselünk, és érted fogunk dolgozni. Ugyanis enélkül az antiorbánizmus sem lehet sikeres.

Jámbor András országgyűlési képviselő, a Mérce volt alapító főszerkesztője.

Egy jobb világért dolgozunk. Társakat keresünk, számíthatunk rád?

Júliusban 100 új rendszeres támogatót keresünk, legyél te az egyikük!

 

Kiemelt kép: MTI/Komka Péter