„a szabadság elengedhetetlen föltétele a kizsákmányolásnak”
TGM

Lea Ypi Szabadon című könyve az albán rendszerváltás tapasztalatát személyes történeteken keresztül meséli el. A kötet egyszerre felnövéstörténet és politikai-filozófiai vizsgálódás a szabadság kérdéséről: azt mutatja meg, hogyan bomlik fel egy addig magától értetődő világ, és miként válik kérdésessé, ami addig igaznak tűnt szabadságról, egyenlőségről, igazságosságról. Felmerül a kérdés, hogy lezárult-e, lezárhatjuk-e a nyolcvanas évek végi kelet-európai rendszerváltozások történetét, s hogy a kilencvenes évek csúfosan beteljesületlen ígéretei után végső soron mit is értünk szabadság alatt, ha az csak a kevesek számára hozzáférhető? Kusztos Anna recenziója.

Lea Ypi Albániában született, a kortárs baloldali politikai gondolkodás népszerű szereplői közé tartozik. A London School of Economics címzetes professzora, politikai filozófiát, kritikai elméleteket tanít, saját meghatározása szerint – mikor épp nem ódzkodik az efféle címkéktől – „kantiánus marxista”. A szélesebb olvasóközönséget minden bizonnyal nem a politikai-filozófiai tanulmányai hozták el számára, hanem a fikciót, önéletírást és filozófiát ötvöző 2021-es Free (magyarul 2024-ben jelent meg, Szabadon címmel, Medzibrodszky Alexandra fordításában). Új, Indignity c. könyve 2025 őszén jelent meg angolul, Ypi azóta nemzetközi turnén van, beszédeket tart, beszélgetésekben vesz részt, a könyv pedig nem hiányzott a magyar könyves toplistákól sem: a Litera évvégi körkérdésére adott válaszában Fehér Renátó is ajánlja. Ypi a magyar olvasó számára ezen kívül sem lehet teljesen ismeretlen: a Szabadon magyarországi megjelenését követően recenziók jelentek meg róla, több interjú is olvasható a szerzővel.

Az önéletírás, autofikció különböző formái az elmúlt években nagy figyelmet kaptak, elég csak Annie Ernaux, Éduard Louis vagy Didier Eribon munkásságán keresztül a magyar olvasók elé beszűrődő francia szociográfiai ihletésű önéletrajz trendjeire gondolni. Ezek a szövegek az önéletírás én-fókuszát a közös, történelmi-társadalmi meghatározottságok felé tolják el, azok összefüggésében mutatják fel az ént. Ehhez közel áll Ypi önéletírása is, Szabadon c. könyve felnövéstörténet, memoár, önéletrajz, filozófiai vizsgálódás a szabadság kérdéséről, politikatörténet és elméleti munka. Tárgya a szerző gyerekkora és az albániai rendszerváltás. Ypi könyvével eleve a nemzetközi közönséghez szól, és filozófiai munkáihoz hasonlóan ez is angolul jelent meg. A Szabadon azzal záródik, hogy Ypi maga mögött hagyja a polgárháborús helyzetben lévő Albániát, Olaszországba megy filozófiát tanulni, és soha nem tér vissza. Ebből adódóan

a kívülállás perspektívájából szólal meg, időben és térben eltávolodva a tárgyától.

Az Ypi által elbeszélt rendszerváltás-történet tipikusan kelet-európai és specifikusan albán. Valóban, ahogy azt a HVG-könyvajánló címe állítja: „A magyarok érteni fogják Lea Ypi 27 nyelvre lefordított regényét az albán rendszerváltásról”. Érteni érthetik, hiszen osztoznak a Kelet-Európában létezett szocializmusok és bukásuk történeti tapasztalatában, a liberális demokráciák és piacgazdaságok szabadságígéretében, é.í.t., talán még a kiábrándulásban is. Ott vannak mindemellett azok a történeti sajátosságok, amelyek az Albániában létezett szocializmust elkülönítik a többitől, ahogyan bizonyos sajátosságok elkülönítik a Romániában létezettet a Magyarországon létezettől – a sor folytatható. Mindez még nem áll az átélhetőség útjában. Ami már idegenkedést válthat ki a honi rendszerváltás-elbeszélésekben otthonos olvasóból, hogy Ypi nem él az untig ismételt antikommunista szólamokkal, nem irtózik a kizsákmányolás, egyenlőség, szabadság, szolidaritás fogalmaitól, visszatekintésével azt állítja, hogy nem ért véget a történelem (a könyv alcíme, Coming of Age at the End of History [a fordító megoldása: Mire felnőttem, véget ért a történelem] a jól ismert fukuyamai tétellel ironizál), a liberális demokráciák nem hoznak felszabadulást, a rendszerváltások nem váltották be ígéreteiket.

Ypi ajánlata cselekvő: meg kell érteni a múltat, kritikát kell gyakorolni a múlt és a fennálló viszonyok fölött, el kell képzelni a teljes horizontot kitöltő kapitalizmus alternatíváját.

Az önéletírás kérdése azzal az alapvetéssel társul, hogy posztkommunista memoárt írni eleve politikai vállalás: a felnövés története így az intellektuális, filozófiai, politikai alakulás története, az emlékezés helyett a kritikai pozíció felépítése válik hangsúlyossá. Lea marxista lesz, mégpedig apai tiltás ellenére: „Megígérték, hogy tanulhatok filozófiát, ha cserébe nagy ívben elkerülöm Marxot. Az apám elengedett.” (324. o.)

A könyv kezdőképében ennek megfelelően a politikai öntudatra ébredés pillanata összefonódik a szabadság kérdésének a feltevésével: „Soha nem gondolkodtam el a szabadság jelentésén, mielőtt megöleltem volna Sztálint.” (11. o.)

1990, Durrës. A tizenegyéves Lea arcát szorosan a fejetlen bronz-Sztálin combjához nyomja, menedékre lelve a jelszavakat skandáló tömegtől: „szabadság, demokrácia, szabadság, demokrácia”. Az első reakció a tiltakozás: nem lehet, hogy az emberek szabadságot és demokráciát követelnek, hiszen nekünk szabadságunk és demokráciánk már van. Erre következik a szabadság hiánya lehetőségének felismerése, és hogy ez a hiány nem a jelenhez, hanem a jövőhöz tartozik.

Ami addig a pontig megkérdőjelezetlen igazságként szervezte Lea valósághoz való viszonyát, kérdésessé, kétellyel telivé válik. Ezt a folyamatot követi végig a könyv tartalmi és szerkezeti íve, a közepén 1990 politikai fordulata osztja két részre a világot: van az előtte és az utána. A központi konfliktus ebben a felnövéstörténetben éppen abból fakad, hogy az előtte és az utána látszólag kizárják egymást. Az a rendszer, amelyben mindaddig élt, s amelynek céljaiban, eszméjében, moráljában mélységesen, „gyermeki ártatlansággal” hitt, 1990 decemberében elnyomónak bizonyul. Az igazként elsajátított narratívákhoz, eszmékhez és világmagyarázatokhoz nem lehet visszatérni. Ha pedig nem lehet – márpedig az utána erről tanúskodik: „nem csak az eszmény vagy a rendszer vált köddé, egyszerűen többé nem létezett mint gondolati kategória” (150. o.) –, akkor végképp kétségessé válik, hogy volt-e egyáltalán bármilyen igazság. A politikai és gazdasági átalakulás episztemológiai törést eredményez.

Felnövése következő szakasza Lea számára a hit elvesztése, kétségbeesés. Az elsődleges környezet, a szűk család, amely addig a pillanatig hallgatásával szolgálja és tartja fenn a rendszert, azt állítja, hogy az mindvégig elnyomó volt:

„A szüleim ráadásul közölték, hogy ők soha életükben nem támogatták a pártot, és nem hittek a hatalmában, annak ellenére, hogy mindig leadták a szavazatukat. Csak bemagolták a frázisokat és bambán visszabiflázták őket mindenki mással együtt, pontosan úgy, ahogy a hűségesküt szavaltam reggelente az iskolában. Volt azonban egy fontos különbség. Én őszintén hittem a rendszerben, hiszen nem ismertem más világot. Így most semmim sem maradt, csak a múlt apró, sejtelmes szilánkjai, feljegyzések egy rég elveszett opera szövegkönyvéhez.” (140 – 141. o.)

Időzzünk még el a gyermeki ártatlanság kérdésénél. A könyvben megelevenített gyermeki én a szocialista rendszer ideális szubjektuma: minden reggel annak izgalmával ébred, hogy egy jobb, egyenlőbb, szabadabb és szolidárisabb jövő épül, s hogy ennek építésében ő maga is részt vesz. Magáévá teszi a Párt által propagált dogmákat, s ha adódik az alkalom, könnyedén vissza is adja azokat vallásról, morálról, egyenlőségről vagy éppen kizsákmányolásról, verseket ír és lelkesen szaval a Párt tiszteletére. A Szabadon egyik legkorábbi megelevenített gyermekkori emléke Enver Hoxha albán diktátor 1985-ös halála után érzett gyász.

Félreértés volna a gyermeki ártatlanságot az idealizmus, a naivitás  vagy éppen a manipulálhatóság keretein belül értelmezni. A szöveg sokkal inkább arra éleződik ki, hogy kimutassa, hogyan azonosít be és konstruál szubjektumokat egy elnyomó rendszer. A gyermeki ártatlanság analógiája Ypi könyvében nem vezet a létezett rendszer idealizálásához, felmentéséhez, nosztalgiához, ahogy nincs benne az elveszett ártatlanság visszaszerzésének vágya sem. A rendszerváltás azt jelenti, hogy kimondásra kerülhet, ami addig elhallgatott volt: Lea a család és a közvetlen közösség tapasztalatain keresztül szembesül a rendszer borzalmaival. Ennek megfelelően a szöveg elbeszélője nem teszi magáévá a gyermeki perspektívát: amikor beszél, tudatában van mindannak, amit azóta megtudott, a gyermeki nézőpontot mindvégig kíséri az elemző, teoretikus hang. A fő konfliktus az előbbiekben vázolt episztemológiai törésben tapintható ki, a múlthoz való visszatérés ilyen értelemben vett lehetetlenségében, erre a Szabadon az elbeszélés módjával és a felvett pozícióval ad választ: a visszatérés kritikai kell legyen.

Ahogy  a gyermeki én, úgy a család többi tagja is sokszor mintha csak illusztrációja volna egy-egy eszmének, szabadságfelfogásnak. A Szabadon különböző élethelyzeteket felvillantó rövid fejezetei ezeket ütköztetik, állítják párbeszédbe. Az élesen megrajzolt pillanatképek ellenére a családtagok mégis megmaradnak olyan karaktereknek, akik egy nagyobb egészhez tartoznak, van múltjuk és alakulnak, alakítják a valóságot. Illusztratív példa erre az a szövegrész, amelyben a forradalom- és gyümölcsmetaforákon keresztül mutatkozik meg a családtagok eltérő politika- és szabadságfelfogása:

„A családomban mindenkinek megvolt a kedvenc forradalma, ahogyan volt kedvenc gyümölcsünk is. Az anyám szerette a görögdinnyét és a kedvence volt az angol forradalom. Az enyém az orosz forradalom volt és a füge. Az apám kedvelt minden forradalmat, de a szívéhez legközelebb álló forradalom a jövő forradalma volt, amely még váratott magára. Nagyon szerette a birsalmát, ezzel viszont vigyázni kellett, mert éretlenül fulladást okozhat, ezért csak ritkán, óvatosan fogyasztott belőle. A nagymamám kedvence a datolya volt, ehhez nehezen lehetett hozzájutni, de gyerekkorában sokat evett belőle, és nagyon megszerette. A nagymamám természetesen odavolt a francia forradalomért, amivel szinte őrületbe kergette az apámat.” (115. o.)

Lea anyja a szabadságot jogi és intézményi lehetőségként érti, amely fokozatos reformokon és kompromisszumokon keresztül válik hozzáférhetővé (ez megmutatkozik későbbi politikai munkájában, a rendszerváltás után a konzervatív ellenzéki párt képviselője lesz). Apja politikája ezzel szemben utópikus és teleologikus: számára a forradalom mindig a jövő eseménye, a felszabadulás feltételes ígéret, amelyhez még nem értek meg a történelmi körülmények („éretlenül fulladást okozhat”). Nini, a nagymama a francia forradalom morális univerzalizmusához kapcsolódva a szabadságot etikai képességként gondolja el, mindez azonban egy elmúlt világhoz tartozik („gyerekkorában sokat evett belőle, és nagyon megszerette”). Ypi bemutatása szerint egyik szabadságfelfogás sem bizonyul önmagában elegendőnek. A liberális szabadságkonstrukció nem kérdőjelezi meg azokat a társadalmi struktúrákat, amelyek eleve meghatározzák, ki tud élni vele, az utópikus felszabadulás cselekvés híján halogatássá válik, a morális szabadság strukturális támasz nélkül védtelen.

A könyv utószavában Ypi explicit módon fejti ki saját szabadságeszményét, a negatív (valamitől való) szabadság helyett egy pozitív (valamire való), morális dimenzióval kiegészített szabadságfogalomra tesz ajánlatot. A könyvben ez utóbbinak, mint láttuk, a nagymama a szócsöve. Ypi álláspontja szerint a szabadság a felelősségvállalás szabadsága, amely a morális felelősség pillanatában tapasztalható meg:

„Nem csak akkor adjuk fel a szabadságunkat, ha mások mondják meg, mit mondjunk, hova menjünk, vagy hogyan viselkedjünk. Az a társadalom is elnyomó, amely azt állítja magáról, hogy megadja a lehetőséget az embereknek az önmegvalósításra, de mégsem nyúl hozzá azokhoz a struktúrákhoz, amelyek megakadályozzák, hogy mindenki valóban fejlődjön, gyarapodjon. Minden korlát ellenére, belső szabadságunkat sosem veszítjük el, annak a szabadságát, hogy azt tegyük, ami helyes.” (325. o.)

Ehhez az Ypi által kínált keretben szorosan hozzátartozik a megvalósult szocializmusok eredményeivel, hibáival és kudarcaival való számvetés. A Szabadon a szocialista és liberális szabadságfogalmak ütköztetésével nem azt éri el, hogy egyik győzedelmesen a másik fölé kerekedjen, épp ellenkezőleg: a Szabadon kritikája – mely egyszerre vonatkozik az előtt és az után viszonyaira – azt mutatja ki, hogy amikor a szabadság fogalma hatalmi érdekek alá rendelődik, akkor különböző időkben, társadalmi-gazdasági rendszerekben az elnyomás különböző formáit legitimálja. A kelet-európai diktatórikus rezsimek átalakulása liberális demokráciákká szabadsághiányos állapotból a szabadság ígéretéhez, majd ezeknek az ígéreteknek a kudarcához vezet.

Hiszen az elérkező szabadság válogat: nem mindenkinek jár és nem ugyanúgy.

A könyv központi kérdése, hogy kinek a szabadsága valósul meg a kapitalista demokráciákban: az erre felhozott szövegbeli példák, a nők egyenjogúsága vagy a szabad mozgás olyan ígéretek, amelyek csak megfelelő osztálypozíció mellett válnak hozzáférhetővé.

A Szabadon történetei így arra is rámutatnak, hogy a szocializmus egyenlősítő eszméi, bár javítanak valamelyest a nők társadalmi helyzetén, érintetlenül hagyják a patriarchális struktúrákat, ami az elnyomás újratermelődéséhez vezet. A szocialista „egyenlőség” mindennapjai a nők számára az alulfizetett termelő és az elértéktelenített újratermelő munka kettős terhével telnek:

„Az összes barátom anyukájának volt munkája, senki sem volt otthon ülő háziasszony. A kakassal keltek, hogy kitakarítsák a házat és elindítsák a gyerekeiket az iskolába, majd ők maguk is munkába indultak, vonatot vezettek, szenet bányásztak, elektromos vezetékeket javítottak, iskolában tanítottak, és kórházakban ápolták a betegeket. Sokan hosszú órákat utaztak a munkahelyükre, hogy beérjenek az irodába, a gazdaságba vagy a gyárba. Későn értek haza, teljesen kimerülve. Munka után pedig még vacsorát kellett készíteniük, segíteni a gyerekeknek a házi feladatban, és a piszkos edényeket is el kellett mosogatni. Vacsora után folytatódott a főzés, valakinek el kellett készítenie a másnapi ebédet. Éjszakánként a babáikról gondoskodtak vagy a férjükkel szeretkeztek, vagy egyszerre mindkettőt. A férfiak közben pihentek otthon.” (224-225. o.)

Ypi sajátlagos osztályhelyzete itt is (ahogy egyébként a könyv számos pontján) artikulálódik: értelmiségi családjában (a burzsoáziához és a politikai elithez tartozó felmenőkkel) ki van mondva a nők egyenrangúsága, a gyakorlatban (ugyan az apa „sosem hivatkozott a kromoszómaszámaira, ha házimunkáról volt szó, inkább csak az asztmájára”) mégis az anya végzi a kemény munkát.

Hogy a kiszolgáltatottság, az erőszak és a kizsákmányolás különböző formái hányféleképpen érintik azokat, akik lakóhelyeiket elhagyni kényszerülnek, egészében nehezen felmutatható. A Szabadon történeteiben minderre számos példát találunk, a  szabadság és a szabad mozgás összefüggése központi problémája a könyvnek.

A ‘90-es albániai rendszerváltást követően az emberek, miután hosszú évtizedeken keresztül nem hagyhatták el az országot, hamar azzal szembesülnek, hogy miközben a szabadság nevében „ledöntik a falakat”, Európa új falakat épít köréjük. Albánia gazdasági összeomlása a ‘90-es évek végén súlyosan rányomta bélyegét az országra és állampolgáraira: a lakosság nagy része elveszíti megtakarításait a befektetési piramisjátékok összeomlásának következtében. „Márciusban még mindannyian áldozatok voltunk a szemükben, és befogadtak minket. Augusztusra már úgy néznek ránk, mint a leprásokra, mintha fel akarnánk falni a gyerekeiket” – írja Ypi. A munkanélküliség, szegénység, kilátástalanság következménye, hogy mindenki menni akar. A szerencsésebbek (közéjük tartozik Ypi is) hivatalos módon hagyhatták el az országot, letelepedhettek, papírokat, állampolgárságot kaptak más államoktól, a többség menekültként, illegális bevándorlóként, számkivetettként él.

Elona, a gyerekkori barát elvesztésének története a kényszerű elvándorlás egy lehetséges formáját mutatja. A lány kiskamaszként ‘90-ben az első eltérített hajók egyikére sodródik fel egy idősebb fiúval együtt. A szöveg annyit még tud róla, hogy megérkezik Olaszországba, de utána nyoma vész, nem tud választ adni arra, hogy mi történt vele. Lehetőségként jelenik meg az emberkereskedelem, prostitúció, az is, hogy nem éli túl – hiánya végigvonul a szövegen.

A Szabadon elbeszélője összegzi: „milyen értéke van a kilépés jogának, ha nem jár hozzá a belépés joga? Csak addig voltak a falak és a határok megvetendőek, amíg bent tartották az embereket, nem pedig kint?” (201. o.) Ypi a Borders of Class: Migration and Citizenship in the Capitalist State c. írásában a migráció és állampolgárság problémáját osztályszempontból veti fel: kik azok, akik jogosultak a dokumentált („legális”) bevándorlásra, ki az, akit kint tartanak? A bevándorlás nem azonosan terheli a társadalom minden rétegét: azok a bevándorlók jöhetnek, akik meg tudják vásárolni az állampolgárságot, rendelkeznek megfelelő anyagi háttérrel, megengedhetik a magánoktatást, magánegészségügyet, hogy ne terheljék az egyébként is vergődő állami ellátórendszert, é.í.t. Ypi arra is rámutat, hogy az ebből adódó terheket az alsó osztályok viselik, úgy a bevándorló, mind a befogadó népesség esetében.

A Szabadon által megmutatott állapotot Tamás Gáspár Miklós az évezred elején posztfasizmusnak nevezi. Ypi munkásságában nem látszik nyoma annak, hogy találkozott volna Tamás Gáspár Miklós posztfasizmus-diagnózisával, azonban helyzetértékelése és kritikája nagy mértékben összecseng vele. TGM értelmezésében a képviseleti demokrácia és globális kapitalizmus feltételei között kényelmesen lubickoló posztfasizmus alapvető ismérve a bevándorlóellenesség. A posztfasizmus nem nyíltan erőszakos és mozgósító, működését finomabb, de hatékony mechanizmusok biztosítják: az állampolgárság újradefiniálása, osztálykonfliktusok etnicizálása és rasszosítása, gazdasági, jogi, kulturális értelemben vett kirekesztés. Az egyetemes emberi állapothoz rendelt állampolgárság – a felvilágosodás nagy ígérete – kiváltsággá válik: biopolitikai és osztályszempontok szerint elnyerhető státusszá. Az Ypi által megjelenített időszak egy kezdőpontja ennek: a kelet-európai „kommunista” diktatúrák, az egykori Szovjetunió utódállamainak lakossága („a föld új rabjai” – vö. TGM, Világvége I., 44. o.) számára nincs más út, mint az elvándorlás.

2026 első negyedévében már aligha beszélünk a mozgás szabadságáról a különböző határrezsimek, a Frontex és az ICE leplezetlen erőszakának, nemzethatárokra felhúzott falak és kerítések, letelepedési kötvények, megvásárolható állampolgárságok világában. A hegemón szabadságnarratívák, a liberális és jobboldalról eltérített szabadságfogalmak közvetlen folytatásai a kapitalizmus ellentmondásának, amelyet a Szabadon feltár. Amikor a woke, a cancel culture a szólásszabadságunkra, a bevándorlók a biztonságunkra, a munkahelyünkre, az asszonyainkra és lánygyermekeinkre nézve jelentenek fenyegetést, jól kitapinthatóvá válik a negatív szabadságfogalom szabadsághiánya: a szabadság elvesztése eszerint azzal jár, hogy nem lehetünk már nyíltan szexisták, rasszisták, kirekesztőek (miközben nem kell messzire néznünk, minden jel arra mutat, hogy dehogynem).

Lea Ypi történetein és elemzésein keresztül eképpen azt is feltárja, hogy miképpen tartja fenn a szabadság ideológiája a kapitalizmust. A szabad piac, szabad mozgás, szabad választás a tőke-munka áramlásnak kedvez, miközben a strukturális egyenlőtlenségeket elmélyíti vagy változatlanul hagyja. A Szabadon a szabadság krízisét tapintja ki, miközben elkötelezetten ragaszkodik annak eszméjéhez. A szabadság fogalmának visszafoglalására azonban csak akkor van lehetőségünk, ha megteremtjük a belső összefüggést a szabadság és az osztály problémája között.