Józsefváros utcáin látványosak a társadalmi problémák. Többek között egyre több a nagyon rossz állapotú szerhasználó, tömegek kénytelenek fedél nélkül élni és ez számos, biztosabb lakhatású kerületiben félelmet kelthet – könnyű közbiztonsági válságot kiáltani. A helyzet azonban ennél bonyolultabb – így kezeléséhez összetett társadalompolitikai megoldásokra van szükség. Hogy mégis mi mindennek a gyökere? Mit lehet kezdeni a kábítószerválsággal? Hol van a probléma megoldásában a kerület felelőssége, és hol az államé? Hol van az a pont, amikor rendőrt kell hívni, és milyen esetekben lenne szükség más megoldásra? És mégis mi lenne az? Többek között ezen kérdésekről beszélgettünk Udvarhelyi Tesszával, a 8. kerület szociális ügyekért felelős alpolgármesterével, korábbi lakhatási aktivistával.

A józsefvárosi önkormányzat közbiztonsági stratégiát hirdetett. Te alpolgármesterként a saját felületeden is megszólaltál alpolgármesterként. Miért érezted ezt fontosnak?

Amióta én az önkormányzatnál dolgozom, szó van erről. Amikor 2019-ben egy kérdőíves kutatás alapján összeállítottuk az akkori választásra a polgármesteri programot, a három legfontosabb probléma a helyi lakók szerint a lakhatás, a közbiztonság és a köztisztaság volt. Ez azóta sem változott, legfeljebb az, hogy a helyiek megélései éppen melyiket domborítják ki.

A közbiztonság valójában országos kompetencia: a kerület a közrendért felelős, de a közbiztonságért nem. Jelenleg a rendőrségi jelenlét nem megfelelő: ha az emberek hívják őket, nagyon sokszor nem jönnek, ha pedig megjelennek, nem feltétlenül intézkednek. Nyilvánvalóan kevés a rendőr, és aki van, még őket is sokszor áthelyezik máshová, más munkára. Az elmúlt hét évben próbáltunk nyomást gyakorolni helyi és fővárosi szinten is, de az volt az érzésünk, hogy nagyrészt magunkra vagyunk hagyva.

A lakosság és az általam megkérdezett szakemberek szerint is romlott a kerületben a helyzet a közterületeken. Valóban sokkal-sokkal láthatóbbá vált a problémás, nyílt színi droghasználat, és sokkal több ember van nagyon rossz állapotban az utcákon, ami félelmet kelt másokban, és ez nem oké.

Egy önkormányzat szociális és rendészeti irányból is reagálhat egy ilyen helyzetre. Előbbi folyamatos munkát igényel, de jellemzően rövid távon szinte semmi nem látszik belőle. Így marad a rendészet tűzoltásként. Amikor a nyilvánosságban egyre nagyobb teret kapott ez a probléma, az önkormányzat az új kormányhoz fordult és ugyanazt kértük, mint korábban: több rendőrt a kerületbe és érdemi fellépést.

Én azt gondolom, hogy a politikusok nagy része egyetért azzal, hogy kiegyensúlyozott megközelítésre van szükség, vagyis próbáljuk egyszerre hangsúlyozni, hogy szükség van erősebb rendőri jelenlétre, mert az emberek nem érzik biztonságban magukat, és ezzel együtt jelentős mennyiségű közösségi erőforrást kellene befektetni a szociális, az addiktológiai, meg a pszichiátriai ellátásba.

Innen is indultunk, de aztán azt vettem észre, hogy a rendészeti irány nagyon erősen, a szociális viszont alig jelent meg a közbeszédben.

Kerületi, fővárosi és országos politikusok újra és újra elmondják, milyen fontos a közbiztonság, és mellette egy bekezdésben mindig jelzik, hogy kellene jobb szociális ellátás is. Én ezt személy szerint fordítva hangsúlyozom: nagyon kell a sokkal, de sokkal jobb szociális ellátás, és tényleg csináljatok már valamit a közbiztonsággal. Mivel alpolgármesterként a társadalompolitikai terület tartozik hozzám, azt érzem, hogy nekem az a feladatom, hogy ezt a szempontot erősebben behozzam a nyilvános vitába. Ez időközben a magasabb szférákban kicsit elkallódott. De ha a probléma gyökerével nem kezdünk semmit, akkor csak simán újratermelődik és csak a felszínt kapargatjuk.

Több posztot is írtam erről. Az első személyes indíttatású volt, a második a 20 évvel ezelőtti tapasztalataimra épül, amikor elkezdtem a hajléktalanság kriminalizációjával foglalkozni társadalomtudósként, majd aktivistaként.

Láttam már morális pánikot: mindenki rendőrért kiált, aztán semmi érdemi nem változás nem történik, ugyanolyanok maradnak a hajléktalanszállók, nincs lakáspolitika.

Azt éreztem, hogy nem lenne felelősségteljes ezt még egyszer végignézni, végigasszisztálni úgy, hogy egy szót sem szólok.

Szerintem természetes, hogy a közbeszédben vannak kicsúcsosodások bizonyos témákban, mert az le tud fordítódni politikai akaratra, s ez lökést ad egy-egy probléma megoldásának. De attól tartok, hogy ha elsikkad a szociális meg az egészségügyi oldal, akkor ezekre a területekre nem jut majd forrás. A nagyrészt a szegénységhez és társadalmi lecsúszáshoz köthető jelenségekre válaszul Magyar Péter 30 napos fokozott rendőri akciót jelentett be, de a szociális ellátórendszer csak nagy vonalakban jelent meg a kormányzati kommunikációban és intézkedésekben, az egészségügyi, addiktológiai meg még egyáltalán nem. Attól tartok, hogy most ismét a rendészeti megközelítés kap politikai energiát, de vajon kapnak-e ugyanakkora figyelmet a társadalompolitikai megoldások is?

Ha a közbiztonsági kockázatként érzékelt emberekhez eljutna a szociális ellátórendszer, akkor a közterekről is eltűnnének. Mi a különbség aközött, hogy valakit „eltüntetünk”, vagyis a magasabb státuszú kerületiek számára láthatatlanná tesszük az intézményrendszer segítségével és aközött, hogy valódi segítséget nyújtunk neki?

Azt remélném, hogy egy átfogó szociális megközelítés eredményeként kevesebb ember kerül ilyen helyzetbe, de az eltüntetés önmagában nem lehet cél. Engem az érdekel, hogyan kerültek az emberek ilyen állapotba? Akiket sokan félelmetesnek látnak, valóban súlyos állapotban lévő emberek, és ez nekik is borzalmas. Itt nem élvezeti vagy rekreációs drogozásról van szó, hanem súlyos krízisről. Többségük 20 és 40 év közötti. A kérdés, hogy mi történt életük első 20–30 évében, ami ide vezetett? Itt vetem fel a szociális ellátórendszer felelősségét, és tágabban az államét is.

Én mindig a védőnők munkájánál kezdem a kérdések felvetését, mert már magzatkorban olyan sok minden eldől. Vajon a most ennyire kitett helyzetű emberek milyen családból jöttek? Vajon az anyukájuk ivott-e, kapott-e segítséget ahhoz, hogy ne igyon? Vajon tudott-e rendesen enni? Jártak-e bölcsibe, volt-e saját ágyuk? Óvodába jártak? Jártak-e normális iskolába? Hogyan bánt velük a gyermekvédelem? Az a tippem, hogy sokan lehetnek akár írástudatlanok is közöttük.

Ők minden ellátórendszer kirekesztettjei. Engem az érdekel, hogy hol van az a szövet, ami elkapja ezeket az embereket?

Az állam feladata, hogy ellensúlyozza ezeket a hátrányokat és ebbe az államba tartozik az önkormányzat is. A különbség az, hogy az önkormányzat 70 ezer embernek az ügyeit intézi, az állam meg tízmillióét.

Szeretnénk életút-interjúkat készíteni droghasználókkal. Azt kértem a KEF-koordinátorunktól, hogy keressünk 15 kristályhasználót [vagyis a szabályozások kikerülése érdekében gyakorlatilag folyamatosan változó kémiai összetételű, sokszor veszélyes új pszichoaktív szerekkel élő embert – KSÁ], aki hajlandó elmesélni az élettörténetét. Azt remélem, így jobban megérthetjük, hogy hol romlott el mindez.

A szerhasználat és a hajléktalanság korábban is látványos volt Józsefvárosban, de mintha most Facebookon egy kisebbség hangosabban kifogásolná a közbiztonsági, köztisztasági állapotokat a helyi lakosokat, elsősorban az újabb beköltözőket tömörítő csoportokban, nem egyszer megalázó fotókat csatolva posztjaikhoz láthatóan elesett emberekről. Ti mi alapján látjátok rosszabbnak a helyzetet?

Hét év és több ezer lakossági megkeresés elemzése után én egészen biztosan nem a közösségi média alapján következtetek bármire a kerületben. Ráadásul a kutatásaink alapján a keveset kereső vagy szegénységi küszöb alatt élő embereknek is ugyanúgy szüksége van arra, hogy biztonságban érezzék magukat. Az nem középosztálybeli luxus, ha valaki azt akarja, hogy amikor kihozza a játszótérre a gyerekét, ne találjon tűt, meg ne legyen ott félelmetes ember.

Az alpolgármesteri értekezleteimen, a Kábítószerügyi Egyeztető Fórumon (KEF), meg a szakemberekkel folytatott beszélgetéseimen mindenhol tételesen rákérdeztem, hogy szerintetek tényleg nagyobb a baj? A szociális szakemberek elmondták, hogy igen, szerintük is nagy a baj. Nem feltétlenül azért, mert több érintett lenne, hanem mert sokkal rosszabb állapotban vannak, sokkal láthatóbb a baj és ez másokban gyakran jogosan félelmet kelt. Például több a prostitúció is, kiskorúnak tűnő prostituáltakat is látni, és a problémák is sokkal összetettebbek.

A KEF-ben résztvevő szervezetek, és általában a kerületben dolgozó drogszakmai szervezetek ezekkel az emberekkel nagyon gyakran nem tudnak mit kezdeni. Számos szervezetnek erre nincs módszertana vagy akarata. Ők a heroinfüggőkkel tudnak mit kezdeni, vagy az elterelésbe vont füvező fiatalokkal, de a kristályosokkal nem feltétlenül.

Ebben az értelemben az egyik probléma az, hogy az ellátórendszer eszköztelen. Ha most megkérdeznél kerületi drogszakmai dolgozókat, hogy milyen út vezet egy kristályhasználó felépüléséhez, akkor lennének kivételek, de viszonylag sokan mondanák azt, hogy fogalmuk sincs. Megpróbálhatják elirányítani őket a szokásos rehabilitációs intézményekbe, de nagyon sok helyen tíz napig tisztának kell lenni a bejutáshoz, ami elképesztően magas küszöb. Ennek a problémának a megoldásához teljesen más intézmények kellenek.

Szerintem a drogszakma válságát is éljük, az ellátórendszer nincs teljeskörűen felkészülve a helyzetre.

Annak, hogy 16 év alatt szétverték a drogszakmai intézményrendszert, az lett az eredménye, hogy elbújtak a szervezetek és sokan túlélésre rendezkedtek be. Ellátják azt az 50 embert, akire van kapacitásuk, de senki nem ösztönözte őket arra, hogy reagáljanak az új problémákra. Sokan arra várnak, hogy megjelenjen egy szervezet, amelyik kitalálja, hogy az új problémákkal mit kell kezdeni. De tíz éve alig jön valaki, mert a terület alulfinanszírozott, politikailag háttérbe szorult, és meg vannak félemlítve a szervezetek.

A Kék Pontot még Kocsis Mátéék űzték ki annak idején a kerületből. Hét éve polgármester Pikó András, a Kék Pont ártalomcsökkentő programjai miért nem indultak újra?

A Kék Pont kiűzetését még most is nyögjük. Amikor megtudtam, hogy Pikó András második, 2024–2029-es ciklusában alpolgármester leszek, megkérdeztem az összes drogszakmai szervezetet az intézményi helyzetükről. Amikor meghallották azt, hogy „önkormányzat”, az első reakció az volt, hogy „jaj, mit akarnak tőlünk?” Brutális bizalomhiány volt, sem az önkormányzattal nem volt érdemi kapcsolatuk, sem egymással. Számomra a legfontosabb feladat az, hogy ezt a bizalmat visszaépítsük, és legyen kommunikáció, együttműködés, induljon el a problémák közös feltérképezése és a közös megoldások keresése.

Egyébként a Kék Pontnak már nem ez a profilja. Én úgy tudom, hogy ők többek között felépülésközpontot működtetnek a IX. kerületben, és ott sincs tűcsere-program. Minket nem kerestek meg azzal, hogy Józsefvárosban újraindítanák ezt a tevékenységet.

Te kerested őket, hogy indítsák újra?

Mi annyit csináltunk, hogy újra meghívtuk őket a Kábítószerügyi Egyeztető Fórumba. A kerületi KEF-nek 2014-ben Ferencz Orsolya lett az elnöke. Ekkor űzték ki a Kék Pontot is, és alakították át politikailag befolyásolt intézménnyé a fórumot. Ma már ez újra egy szakmai egyeztető fórum, ahol két-három havonta ülünk össze többek között addiktológiai szakértők, a drogszakmában dolgozó szervezetek, a szociális ellátók, de a tankerület és a rendőrség is ott van.

Az első évben közösen dolgoztunk ki drogstratégiát. Az önkormányzat írta, a szakemberek véleményezték, most pedig a KEF-ben már (ön)képzéseket tartunk, például legutóbb a kettős diagnózisról (vagyis amikor valaki egyszerre küzd a szenvedélybetegséggel és valamilyen pszichiátriai betegséggel) és az ifjúsági addiktológiákról volt szó. Rendszeresen találkozunk, és nehéz kérdésekről beszélünk, építjük lassan a bizalmat.

A Kék Pontot úgy űzték el, hogy az akkori önkormányzat megvonta tőlük a kedvezményesen bérelt helyiséget, ahol az ártalomcsökkentő programjukat végezték. Mi kedvezményes helyiséget biztosítunk olyan szervezeteknek, amelyek szerhasználókkal foglalkoznak. Így működik például a Magdolna 33, amit a reformátusok tartanak fenn. Ők is drogszakmai munkát végeznek, alacsonyküszöbű, közösségi ellátást. A Józan Babák is hozzánk pályázva kapott újra kedvezményesen helyiséget, ők várandós szerhasználókkal dolgoznak nagyrészt. Támogatjuk a HepaGO munkáját is, akik hepatitis, HIV- és szifilisz-szűrést és utcai megkereső munkát is végeznek, és nagyon agilisek. A Félúton Alapítvány, akik elsősorban alkoholbetegekkel dolgoznak, szintén kedvezményes áron bérel helyiséget az önkormányzattól. A Megálló Csoport is önkormányzati ingatlant bérel sok ideje, ők főleg fiataloknak segítenek. A saját ellátó intézményünk, a Spirál Felépülés Központ pedig a nappali ellátás mellett nemrég elkezdett utcai megkereső és ártalomcsökkentő munkát végezni.

A kerület határán a Baptista Szeretetszolgálat végez tűcserét, illetve utcai munkát is a kerületen belül, és ők is tagjai a KEF-nek. Az utóbbi időben egyre többet működünk együtt, ám arról jelenleg nincs szó, hogy az önkormányzat maga tűcserét támogatna. A kerületi drogstratégiában azt rögzítettük, hogy

bár szakmailag legitimnek tartjuk a tűcserét, politikailag annyira megosztó ez a téma, hogy az önkormányzat közvetlenül nem támogatja.

Tavaly, amikor elfogadtuk ezt a drogstratégiát, még olyan szintű gyűlöletkampány vett körül mindent, ami szerhasználattal volt kapcsolatos, hogy azt éreztük, lehetetlen volna meggyőzni embereket arról, hogy ez hasznos lenne mindenkinek. A Fidesz egyszerűen köré rakta a propagandát, hogy „több lesz a drogos tőle” (ami egyébként nem igaz).

Most változott a politikai helyzet, újra lehet gondolni a kérdést, de egyelőre a hivatalos álláspont és egyértelmű politikai döntés az, hogy nem támogatunk önkormányzati keretek között tűcserét. Ha egy civil szervezet ilyen programot működtet a kerületben, akkor azt nem akadályozzuk, de ingatlant vagy anyagi támogatást közvetlenül erre nem biztosítunk.

Arra egyébként kifejezetten büszke vagyok, hogy az elmúlt időszakban a KEF-ben résztvevő több szervezettel együtt elértük, hogy a kerületben most már heti négy napon van szerhasználókkal végzett utcai megkereső munka, ahol ártalomcsökkentő eszközökkel is segítik az érintetteket, és arra is, hogy ezek a szervezetek egymással is szorosabb együttműködésben dolgoznak. Ez hatalmas fejlődés és szeretnénk tovább bővíteni ezt a típusú munkát, mert ezzel lehet elérni a legrosszabb helyzetben lévő szerhasználókat és segíteni nekik ártalomcsökkentéssel és aztán szépen lassan ellátásba kerülni.

A stratégiátokban azt írjátok, a tűcsere és más ártalomcsökkentő ellátások elfogadottságát fokozatos és széleskörű tájékoztatással tudjátok növelni. A fiatalkorúakat célzó pedagógiai programokon túl milyen kommunikációs lépéseket terveztek?

Most a kormányváltással végre születhet egy új paradigma a drogpolitikában is. Ehhez a szakmai szervezeteket, a kormányt és saját magunkat is más megközelítésre kell rávenni. Azt javasoltam, hogy ennek elősegítésére szervezzünk egy konferenciát, ami erről az új paradigmáról szól, és amin önkormányzatok, kormányzati szervek és civil szervezetek vesznek részt. Ez még hosszú folyamat lesz. Nem tudom, hogy lesz-e valaha újra tűcsere Józsefvárosban, de az biztos, hogy el kell indulunk azon az úton, hogy ne legyen tabu, és politikai hergelés nélkül lehessen gondolkozni minden megoldáson. A meglévő alacsonyküszöbű szolgáltatásokon túl politikai konszenzusra van szükség az ilyen vagy ehhez hasonló ellátásokkal kapcsolatban. Én azt tekintem feladatomnak, hogy felmutassak irányokat és hogy a politikát egy progresszívebb, fejlettebb, kevésbé tabusított és tabusító ellátás fele mozdítsuk.

Van fogadókészség az önkormányzatban a tűcserére és más ártalomcsökkentő programokra?

A hivatalos álláspont az, ami a kerületi drogstratégiában van: szakmailag indokolt, politikailag és társadalmilag nem elfogadott, ezért mi önkormányzatként nem működtetünk ilyet. Szerintem egyébként nem is feltétlen érdemes arra kihegyezni, hogy lesz vagy nem lesz tűcsere a kerületben, mert egyrészt van – egy egyházi civil szervezet végzi ezt a tevékenységet –, másrészt meg az új pszichoaktív szereket jelentős részben nem tűvel tolják. Vannak olyan szakemberek, akik szerint a tűcsere lehet, hogy már kicsit elavult, és másban (is) kellene gondolkodni. Szerintem ez a kérdés részben a [progresszív / baloldali – JBK] közösség traumájából adódik: újra meg újra visszatérünk arra, hogy mikor lesz tűcsere. Lehet, hogy az önkormányzat által támogatott formában soha, mert valami sokkal jobbat, értelmesebbet, hasznosabbat találunk ki. Fontos, hogy nem a tűcsere az egyetlen ártalomcsökkentő módszer és jelenleg a fent említett módokon tudunk foglalkozni a szerhasználókkal.

Kormányzati kezdeményezésre viszont mindenképpen szükség lenne. A hivatalosan a drogpolitikáért felelős Egészségügyi Minisztérium például nem szólalt még meg ebben a témában, de már egyeztetünk a témában az ezért felelős államtitkárral, dr. Vokó Zoltánnal. Meglátjuk, tőle mi derül ki a kormányzati szándékról.

Tóth József 13. kerületi polgármester „drogos egyénekről” és „antiszociális elemekről” beszél, a rákosrendezői jogcím nélkül lakókra utalva, közbiztonsági problémaként aposztrofálva a helyzetet. Ezt egy 30 napos rendőri akció követte, ami sajtóértesülések szerint kiürítéseket, emberek elkergetését eredményezte. Erről mit gondolsz?

Én Józsefváros alpolgármestere vagyok. Nincs felhatalmazásom arra, hogy Tóth József megszólalásait kommentáljam. Nyilván az A Város Mindenkié csoport (AVM) tagjaként ott lettem volna megállítani a rákosrendezői kiürítéseket, de már nem vagyok AVM-es. Azt gondolom, hogy mi ilyet nem csinálnánk.

Újra meg újra elhangzik, hogy erőforráshiányos a rendőrség. Ha általában véve nincs erőforrás a bűncselekmények felderítésére és a bűnüldözésre, szerinted mennyire indokolt 30 napos akciókba tolni a rendőrségi erőforrásokat?

Biztos, hogy ez hosszú távon nem oldja meg a problémát, de mindenképpen hűti a kedélyeket, ami szerintem rövid távon akár még racionális lépés is lehet.

Fontos, hogy a közbiztonsági beavatkozás átmeneti eszköz, és arra való, hogy a felfokozott félelemérzet és morális pánik ne fordítsa egymás ellen az embereket. Engem az nagyon megijesztett, hogy a kerületi konfliktusok miatt már a Bűnvadászok is elkezdett arról beszélni, hogy majd ők tesznek rendet. Ha köztük és a rendőrség között kell választani, akkor mindig az állami erőszakmonopólium védelmét fogom választani és milliószor inkább legyen több rendőri jelenlét, mert az csökkenti a feszültséget és legális, szabályozott állami keretek között történik.

Gondolom a kormány is tudja, hogy egy harmincnapos akció arra jó, hogy egy picit lenyugodnak a kedélyek, és az emberek azt érezzék, hogy reagáltak a problémáikra. De ezek után a rendőrséget is teljesen újra kell csinálni. Brutális mennyiségű rendőr hiányzik Józsefvárosból is, a lakók hiába hívják a 112-t, a rendőrök nem mennek ki. Az emberek nem érzik magukat biztonságban, és szerintem ez nem oké.

Kihez fordulhatnak ezek az emberek?

Hozzánk érkeznek panaszok, de önkormányzatként legfeljebb továbbítani tudjuk a rendőrkapitánynak. Sátly Balázs alpolgármestertársam, aki a közrenddel és közbiztonsággal kapcsolatos kérdésekért felel, napi szinten egyeztet a rendőrséggel, hosszú panaszlistákat adtunk le nekik problémás házakról, problémás lakásokról, utcasarkakról, terekről – és várunk. Én úgy veszem észre, hogy ha elég nyomatékosan kérjük, vagy a közbeszédben figyelmet kap egy probléma, akkor a rendőrség is nagyobb erőkkel jelenik meg. Voltak olyan utcák, terek, amiket sikerült így picit nyugodtabbá tenni. A rendőrök szerint ez viszont sokszor csak áttereli a problémát egy másik utcába. Mivel nekik nincs elég állományuk a folyamatos jelenléthez, ott tudnak erősebben fellépni, ahol a legnagyobb a nyomás.

A rendőrökről nagyon sokat beszélgettünk, de álláspontod szerint alapvetően szociális problémáról van szó. A kerület szolgálati lakást biztosít rendőröknek. Más szakmák képviselőinek, például pszichiátriai dolgozóknak vagy szociális munkásoknak mikor juthat szolgálati lakás?

A rendőrségnek önkormányzati lakásokra adott bérlőkijelölési jog egy régről örökölt rendszer, és nem gondoljuk, hogy a kerület érdekeit szolgálná, ha elvennénk ezeket a lakásokat.

Én amúgy nem tartom jó szakpolitikai eszköznek a szolgálati lakást.

Szerintem a lakhatást nem szabad munkahelyhez kötni, mert ez sem a munkavállalónak, sem a munkáltatónak nem jó. Ez nem rendőrség-specifikus, de a szolgálati lakás egy elhibázott műfaj. Az önkormányzat örökölt egy sor szolgálatilakás-jogviszonyt a saját intézményi dolgozóival, és fokozatosan vezetjük ki ezt a rendszert. A megüresedő ingatlanokat visszavesszük a szociális bérlakás-állományba, vagy az ott lakóval sima bérleti jogviszonyt alakítunk ki, hogy a lakhatása ne függjön a munkájától, és ne kelljen csak amiatt foglalkoztatni, hogy ne vesszen el a lakhatása.

A rendőrlakások egy kicsit más konstrukcióban működnek jogilag is, ott nem tervezünk változást.

Az önkormányzat AirBnB-stratégiája jóval megengedőbb a tulajdonosi osztállyal, mint a hatodik kerületi szabályozás. Számos szervezet fogalmazott meg kritikát általánosságban a rövidtávú szálláskiadással kapcsolatban, például az AVM, az Utcáról Lakásba Egyesület (ULE), és a Periféria Központ is. Miért engedélyezitek az Airbnb-ket?

Az önkormányzatban az ezzel kapcsolatos belső vita onnan indult, hogy nem nagyon kell szabályozni az AirBnB-t. Másfél-két év alatt, sok-sok mérlegeléssel és érdemi társadalmi egyeztetéssel jutottunk el odáig, hogy befagyasztottuk a rövidtávú szállások arányát 3,5%-ban, a belső negyedekben kifejezetten csökkentjük az arányukat, és általában is társasházi hozzájáruláshoz kötjük a rövidtávú szálláskiadást. Ez a korábbi állapotokhoz képest egyértelmű szigorítás, és arra számítunk, hogy a kerület belső negyedeiben mindenképpen, de elképzelhető, hogy összességében is csökkenéshez fog vezetni, ahogyan a piacról kikerülő, szálláshelyként használt lakások helyén már nem nyitnak újakat.

Nagy eredménynek tartom, hogy lett ilyen szabályozásunk, mert nem akartam úgy ráfordulni az AirBnB-moratórium végére, hogy nincs korlátozás. Ezzel most a lakók érdekeit védjük, és nem látom, hogy egy ennél szigorúbb szabályozásnak többségi támogatása lett volna ebben az önkormányzatban.

Miért nem ment volna át a szigorúbb szabályozás?

Mert az önkormányzat vezetése ennél liberálisabb. A képviselőtestületi többség nem támogatta volna a teljes betiltást, mert nem gondolták helyes lépésnek a magántulajdon ilyen mértékű korlátozását.

Ennek két, számomra is elfogadható oka volt. Az egyik, hogy a kerületi rövidtávú szállások jelentős részét magánszemélyek adják ki, többségük jellemzően egy-két lakást – vagyis megélhetési szálláskiadók. Ez középosztálybeli megélhetési stratégia: hitelt törlesztenek belőle, családi kiadásokat fedeznek, vagy kiegészítő jövedelmet biztosítanak maguknak, gyerekeik egyetemi tanulmányait fizetik, félretesznek belőle. Összességében szerintem amúgy káros gyakorlat ez a lakáspiacra nézve, csakhogy közben bizonyos emberek megélhetéséhez hozzájárul. A társasházi 20 százalékos plafont éppen azért vezettük be, hogy megakadályozzuk azt, hogy egy lakóházat egy az egyben befoglaljanak a rövidtávú szálláskiadó cégek.

A hatodik kerületben is mindennapos valóság volt, hogy részben kisemberek adták ki a lakásaikat. Mi szólt amellett, hogy továbbra is legális bevételi forrásnak tekintsétek ezt?

Mi nem vagyunk olyan gazdag kerület, hogy lemondjunk a rövidtávú szálláskiadásból származó kb. 600 millió forintos adóbevételről – ez volt a másik ok. Olyan szabályozást dolgoztunk ki, amely visszaszorítja a rövidtávú szálláskiadást, de közben nem okoz bevételkiesést a kerületnek. Az én teljesen személyes álláspontom az, hogy jó lenne, ha egyszerűen meg lehetne szüntetni, de nem tudunk 600 millió forintnak csak úgy búcsút inteni és ezt elfogadom.

Ez a kerület költségvetésének mekkora része?

Arányaiban a 600 millió forint nem nagy összeg a 49 milliárdos költségvetésben, de a valós mozgásterünk ennél jóval kisebb. A költségvetés nagy része kötött kiadás, a működési kiadásoknál (pl. programok működtetése) néhány száz millió, az ún. felhalmozási (tehát fejlesztési, beruházási) kiadásoknál körülbelül 6-7 milliárd forint az, amiről érdemben dönteni tudunk – és mindebből kell finanszírozni például a lakáspolitikát, a közterületi fejlesztéseket, vagy a szociális támogatásokat is. Ha kiesne 600 millió forint, akkor azt valahonnan máshonnan kellene előteremteni, miközben az önkormányzat saját bevételnövelési lehetőségei korlátozottak.

Dönthetünk más kiadások rovására, de minden döntésnek ára van. Akár eladhatnánk az összes lakást, mert ez a pénz benne van a lakáspolitikánkban is, de nem tesszük, mert akkor már tényleg nem lenne egyetlen megfizethető lakás sem a kerületben. Finanszírozhatnánk például kevesebb közterületfejlesztést, de az is része az emberek jólétének. Attól lesz egy kerület élhető, azzal lehet megállítani a népességfogyást, a lakók kiköltözését a kertvárosokba, ha van fa, jó levegő, meg nem üt el az autó, ehhez kell a barátságos és biztonságos útkereszteződés, szükség van a faültetésekre, stb.

Egyébként nekünk van egy prioritáslistánk, ami a polgármesteri programból következik: ebben az elsők között szerepelnek az élhető közterületek, a lakhatás és a szociális ellátórendszer, és a biztonság is jó elöl van. Ez tükrözi a minket megválasztó emberek igényeit, és szerencsére a saját politikai céljainkkal is találkozik.

A költségvetésnél minden évben komoly tárgyalások nyomán születnek nehéz döntések: játszóterek felújítása, családsegítő központ fejlesztése és plusz szakemberek finanszírozása közül kell sokszor választani.

Az élhető közterek kapcsán felmerül a kérdés: miközben egyre több utcai terasz kap engedélyt, miért válik problémává ugyanaz a tevékenység, ha valaki nem egy fizetős teraszon, hanem két méterrel arrébb iszik meg egy dobozos sört? Hogyan lehet elérni, hogy a közterek ne csak a fogyasztók, hanem a kiszoruló emberek számára is használható terek maradjanak?

Erről írtam részben a szakdolgozatomat antropológusként: a privatizált terek a (felső-)középosztálynak hozzáférhetők, a köztereken meg, ha szegényként iszol, akkor nagy eséllyel elküldenek (már ha van erre apparátus). De nem én irányítom vagy felügyelem a Józsefvárosi Rendészet munkáját, szóval erről nem tudok nyilatkozni. Nekem az a feladatom, hogy például a kerületi gyerekek és családjaik minél több segítséget kapjanak, hogy később ne váljanak problémás szerhasználóvá vagy alkoholistává.

Ezeknek a tereknek a házirendjéről ősszel egyébként lesz egy társadalmi egyeztetés a kerületben. Arra keressük a választ, hogyan lehet úgy alakítani ezeket a házirendeket, hogy különböző csoportok – például kutyások, kisgyerekesek, vagy más lakók – igényei megjelenhessenek. A terek kialakítását is differenciáltabbá lehetne tenni, majd meglátjuk, mi jön ki ebből az egyeztetésből.

Lakossági panaszok szerint feszültségekhez vezet a kerületben a palackozás, Soproni Tamás is a rendszer felfüggesztését kéri. Hogy fenntartható ez a rendszer úgy, hogy közben ne tűnjön el az ebből élő emberek megélhetése?

Én nem gondolom, hogy a rendszert meg kellene szüntetni, alapvetően jó kezdeményezésnek látom, de vannak helyi, akut problémák, amiket kezelni kell.

A bevezetésekor itt is voltak jelentős konfliktusok és még most is előfordulnak. Ugyanakkor vannak arra – elsősorban külföldi – példák, hogy civil szervezetek segítik a palackgyűjtőket abban, hogy rendszerezettebben és biztonságosabban gyűjtsenek és tároljanak, a gyűjtögetőkre pedig az újrahasznosító gazdaság fontos szereplőiként tekintenek. Szerintem szemléletváltásra lenne szükség, hogy ne egy informális, konfliktusos és akár kiszolgáltatottságot okozó gerillatevékenységként kezeljük. Én lomtalanításpárti is vagyok…

A Nyolcban voltak erős ellenvetések a lomtalanítás kapcsán?

Mindig vannak viták, vannak, akiket zavar, hogy vidékről érkezett lomizók lefoglalják a kihelyezett lomokat, akár erőszakos konfliktusok alakulnak ki a kupacok felügyelete felett, mások viszont támogatják ezt a megélhetési formát. A politikai vezetésnek nincs egységes álláspontja.

Én támogatom, ha az embereknek önálló megélhetése tud lenni valamiből. Ha ráadásul ez környezetbarát is, az szuper, csak teremtsük meg a feltételeit. Biztos vagyok benne, hogy a palackozást is meg lehetne így szervezni.

Miért egyszerűbb politikailag rendőröket hívni, mint szociális munkásokat vagy közösségszervezőket?

A szociális munkások, közösségszervezők és megelőző programok hatása rövid távon nem látható. Józsefvárosban sok pénzt fordítunk közösségi terekre (például a Kesztyűgyár fenntartására, a FiDo Ifjúsági Központra vagy a Dankó udvarra), bölcsődékre, családokat és hátrányos helyzetű embereket segítő programokra, de az nem látszik közvetlenül, hogy ezek milyen sok problémát előznek meg.

Az látszik, amikor valami befuccsol, amikor valaki nagyon rossz állapotba kerül.

Nekem ilyenkor mindig az az első gondolatom, hogy legyen még több bölcsőde, meg még több támogatás a kisgyerekeknek, fiataloknak, legyenek jók az iskolák de a társadalom túlnyomó részének nem ezek a követelések jutnak eszébe. Mert ha egy gyerek (és persze az őt körülvevő család és közösség) az első ezer napjában (és persze azután is!) jól van, akkor sokkal kisebb eséllyel kerül később nagyon rossz állapotba.

És ti látjátok ennek a megközelítésnek a hatását?

Ezeknek iszonyú nehéz mérni a hatását. Csak azt tudom, hogy Józsefváros nagyon sok problémával küzdő kerület, és egyébként ehhez mérten sok szociális, gyermekjóléti és közösségi szolgáltatása van, és szerintem ez helyes. Azt gondolom, hogy ha ezek nem lennének, akkor az egészen biztosan sokkal, de sokkal rosszabb lenne a helyzet és ezt mindenki megérezné társadalmi státuszától függetlenül.

Milyen szolgáltatásokat vagy programokat honosítanál meg a kerületben, amelyek nem rendészeti alapon tekintenek a szociális problémákra?

Nagyon hiszek az alacsonyküszöbű, utcai szolgáltatásokban, nem véletlenül találtam ki és aztán alapítottuk meg többen anno az Utcajogászt. Igazándiból az az álmom, hogy legyen utcapszichiáter és utcapszichológus is, tehát minél több közvetlenül elérhető szolgáltatás.

Amikor két éve alpolgármester lettem, akkor jeleztem a kerületi szociális intézmények vezetőinek, hogy túl magas a belépési küszöb. Azt várják, hogy az emberek maguktól bejöjjenek intézményekbe, meg segítséget kérjenek. Ez így nem fog menni. Muszáj kinyitni, proaktívnak lenni, utcán lenni.

De sajnos sosincs elég pénz arra, hogy mindenhova szociális munkást állítsunk, ráadásul nem is látványos a munkájuk:

senki nem mondaná meg, hogy most sokkal intenzívebben folyik a kerületben szerhasználókat célzó utcai szociális munka, mert ennek évek múlva fogjuk csak látni az eredményét.

Talán a közbiztonság-narratíva el tud vezetni oda, hogy nagyobb szakmai és pénzügyi nyitottság legyen az ilyen szolgáltatások iránt is.

És persze a végén mindig ott lyukadunk ki, hogy lakhatásra lenne szükség. Bármilyen drogügyi vagy egyéb társadalompolitikai egyeztetésnek is a legtöbbször az a vége, hogy amíg nincs megfizethető, biztonságos lakhatás, addig nagyon nehéz bárkinek segíteni.