Van a sivatag mélyén egy hely, amit háborúk vesznek körbe, sajátja a szárazság, mégis zöldellnek az oázisok ültetvényein a datolyafák. Mit tanulhatunk a vízről az Arab-félsziget e lakóitól, miközben a történelmi hőség és aszály közepette mindannyiunkat egyre inkább foglalkoztat a vízmegtartás és a víz mint alapjog?

Még sokan emlékezhetnek március elején az amerikai-izraeli-iráni háború első heteire, amikor sorban álltak az emberek, hogy kijussanak Dubajból, Abu Dzabibó a rakétatámadások elől. A sokakat sokkoló képsorok közé tartozott az is, amely azt ábrázolta, hogy a sivatagiKatar boltjainak polcairól március nagy részében hiányzott a palackos víz, így az a helyzet fenyegetett, hogy a csillogó-villogó városállam egyszerűen kifogy a vízből. További fenyegetést jelentett, hogy az Arab Emírségek a fennmaradó vízkészletét a tengert sótalanító üzemegységekből nyeri, amelyeket Irán ugyan nem rombolt le, hogy elkerülje az általános humanitárius katasztrófát, ugyanakkor a fenyegetés, hogy ezeket minden ellenállás nélkül akár el is törölhetné a föld színéről, kifejezetten sebezhetővé tette ezeket az amerikai szövetségeseket.

Egyetlen olyan állam volt az Öböl partján, amely mindezen kockázatokkal tudott mit kezdeni. Az Ománi Szultánság, a térségben kiterjedtebb, ősi, középkori Zanzibári Szultánság lényegi utóda nem csupán semleges tudott maradni a konfliktusban, hanem a vízkészletét sem kellett féltenie.

Omán és uralkodói, valamint kormányai a legújabb kori történelemben is döntő szerepet játszottak. Ez az ország volt például a színhelye azoknak a titkos amerikai-iráni találkozóknak is, amelyek az atomalkuhoz vezettek. Erre azért volt szükség, mert a semleges Omán tartotta fent a leghatékonyabb kémelhárítást, így a megegyezést nagyon ellenző, már akkor is Benjamin Netanjahu által vezetett Izrael állam és hírszerzése a Moszad nem volt képes időben információt szerezni a 2015-ös megegyezéssel kapcsolatban.

Cserébe persze tudjuk, hogy a 2017-ben elnökké beiktatott Donald Trump viszont azonnal teljesen semmissé tette az iráni atomalkut, eltörölve Obama örökségét, és megalapozva a jelenlegi háborúnak is.

Omán, még ha kikötője amerikai érdekeltségek miatt kapott is a támadásokból, viszont így is jól járt: mivel Iránnal is viszonylag rendezettek a kapcsolatai – még ha nem is barátiak – és az USA-nak sem engedte meg, hogy katonai bázisokat létesítsen a területén – ahogyan azt viszont Katar, Bahrein és az Egyesült Arab Emírségek is megtették – politikai rendszere viszonylag liberális, gazdasága stabil, és a háborús károk, valamint a Hormuzi-szoros lezárása csupán minimálisan érintették kereskedelmét.

Az Ománi Szultánság története azért is rendkívüli, mert elegendő vizet képes megtartania sziklás sivatag közepén ahhoz, hogy zöldellő datolyakerteket tartson fenn, még a legnagyobb klímaválság közepén is.

Ennek titka, hogy fenntartanak egy 2700 éves, ősi tudásra alapozó forrásrendszert, amely hegyek alatt őrzi, és onnan osztja tovább a vizet. A öntözőrendszer eddig még sohasem hagyta cserben az országot.

Ez a vízi öntöző- és ivóvizet szállító csatornarendszer a daudi aflázs/afládzsín. Egyes számban a csatorna: faladzs, vagy falazs, amely i. sz. 500 óta létezik, feladata pedig, hogy az ország ritkán lakott, hegyvidékes részein keletkező forrásvizet takarékos és egyenletes módon ossza el az alacsonyabban fekvő, partmenti városok és a főváros, Muszkát irányába.

A működési elv egyszerű. Omán területének mintegy 80 százaléka hagyományosan sivatagnak tekinthető. A víz-önellátás egy arab öbölállam esetében teljességgel lehetetlen. Sőt, a friss ivóvíz-igény mára Közel-Kelet legtöbb országában jócskán meghaladja a legtöbb országban organikusan rendelkezésre álló ivóvíz-forrásokat. Ez az arány Egyiptomban a legbrutálisabb, 6450 százalék. Bahrein vízigénye a források 3878 százaléka, az Egyesült Arab Emírségekben 1708 százalék, Szaúd-Arábiában pedig 883 százalék.

Ezzel szemben Omán, amelynek egyetlen nagyobb folyója sincsen és közvetlenül az Emírségek mellett található, mindösszesen 117 százalékkal több friss ivóvizet fogyaszt el, mint amennyi a területén található.

Ennek az egyetlen magyarázata a speciális csatornarendszer. A sivatag és főként a sivatagi hegységek ugyanis csak látszólag csontszárazak. A földtörténeti éghajlatváltozások ugyanis a hegyekethihetetlen kapacitású vízgyűjtő képességgel ruházták fel, így a terület lakói még elég korán, a mezopotámiaihoz csatlakozó arábiai kultúrák hajnalán elkezdték kivezetni a hegyekből a vízgyűjtő csatornákat, amelyek a kezdetekben még kősziklákba vájt csatornákban, majd a legújabb korban már modernebb építőanyagokból készült. Ezek közös tulajdonsága, hogy a hegyekből a víz egy nagy csatornában ér el a települések külterületeinek határáig, ahol viszont 10-20, sokszor 30 kisebb csatornára is szétoszlik.

Omán több településén, például a legismertebb Birkát al-Mauzban a rendszer jól megfigyelhető. A középkori vár és város már lakatlan, de még mindig körbeveszi a gazdag termésű datolyapálma-ültetvények sora és a köré épült modern falvak. Az ültetvények helyben maradásának oka, hogy a Dzsebel Akdar hegységből egyenesen Birkát al-Mauzba, a kastély körüli csatornarendszerbe érkezik több ezer éve az öntözésre és ivásra szolgáló víz. Ezeket az egyes ültetvényeket kiszolgáló csatornáktól kis fa vagy fém torlaszok választják el. A főcsatorna vizéből megadott időközönként kap egy-egy földműves, itt pedig rendre, rangra való tekintet nélkül mindenkinek ki kell várnia a sorát: amíg a víz az egyikük földjére megy, a többieknek a kifolyókhoz kell helyezni a torlaszokat. Amikor egy adott föld öntözése véget ért, a torlaszt a soron következő földjénél emelik fel.

A csatornáknak helyben, csatornánként egy „csatornaőre” (vákil) van, aki a folyamatot irányítja, szabályozza.

A Dzsebel Akdar fölött manapság persze már nagyon ritkán, szinte sohasem esik az eső. De nem volt ez mindig így. Több ezer évvel ezelőtt az ománi mészkőhegység klímája még nedvesebb volt. Akkoriban pedig annyi friss víz esett le, hogy az a hegyeken keresztül a vájatokon lefolyva ősi „vízplatókat” hozott létre sokszor ezer-kétezer méterrel is a felszín alatt.Az esősebb évszakokban ezt pár napra, a hegyekben további csapadékos idő is pótolja. Ez a víz a környezeti hatásoktól teljesen mentesen friss maradt a hegy gyomrában ma is, és óriási készletekben áll rendelkezésre. A Dzsebel Akdar szívébe az első elvezető csatornákat a még az eső akkori útját ismerő ősi lakók nyitották meg, feltehetően emberfeletti munkával. Az utánuk jövő generációk pedig két dolgot jegyeztek meg: hogy víz csak innen jön, és hogy nem áll korlátlan mennyiségben rendelkezésre, ezért már a kezdetektől a kevés vizet maximálisan kihasználó kertművelési technikát alakítottak ki, amihez ma is szigorúan tartják magukat.

A csatornaőrök feladata rendkívül fontos. Ők nem „árulják” ugyanis a vizet azoknak, akik meg tudják fizetni. Ellenkezőleg, ők felelősek azért, hogy a falazs-rendszerből minden egyes pálmaültetvényesnek és minden környékbeli farmnak pontosan ugyanannyi jusson, tehát senki se vegyen el túl sok vizet a másiktól. Az egyetlen különbséget a vízjogosultságban az jelenti, mekkora telke van valakinek az oázisban illetve azon mennyi növényt kell öntöznie. Ehhez mértek a csatornaőr kiszabja hogy hetente 10 perc, 30 perc, 60 perc vagy 120 perc öntözés jár egy földművesnek. A szükségesnél se több, se kevesebb nem megy tehát oda.

A városiak, falusiak mosdása, mosása s egyéb tevékenységek nem tartoznak az elosztandó mennyiségbe, mert közösségi mosdó, fürdőhelyek és mosásra alkalmas csatornák is vannak, ezektől elkülönülnek az ivóvíz-csatornák, amelyek a házi ciszternákba is eljutnak. A lakók mindezért vízdíjat fizetnek a csatornaőrnek és rajta keresztül az államnak.

Az ománi falvakban és oázisokban ezért lényegében abban a ritmusban telik az idő, ahogyan a vákik a hegyekből érkező, kirstálytiszta forrásvizet a földekre engedik. „Egy, két, három engedéssel” korábbi eseményekről beszélnek, vagy „kettő/négy/hét engedéssel” ezutánra számolnak.

A vákilok feladata nem csupán a vízeresztések idejének koordinálása és megállapítása, hanem a csatornák kotrása, fenntartása is. Ezért jogaik vitán felett állnak és megkérdőjelezhetetlenek, egészen addig, amíg a vizet teljesen egyenlő arányban osztják el az oázisokban termelők között.

Maguk a datolya-oázisok pedig a szakaszos, sokszor hetek alatti egyszeri öntözések maximális kihasználásához alkalmazkodtak.

A nagyjából 15-20 méter magas datolyapálmák a rendszer lelkei. Az oázis mikroklímát alakít ugyanis ki. A külső, nappali hőmérséklet nyáron általában 45 fok, a levegő páratartalma pedig 15-20 százalék. A datolyapálmák a hőmérsékletet felfogják, az öntözés során a növényekhez jutó nedvességet pedig nem engedik ki. Alattuk, teraszos elrendezésben manapság banánfák és kisebb zöldségpalánták kapnak helyet. Az így létrejövő mikroklíma nagyjából 30 Celsius fok, a levegő páratartalma pedig 90 vagy akár 100 százalékos is lehet, ami a talajszinten kellemes, hűs, és a növénytermesztéshez ideális klimatikus viszonyokat garantál egy Mars-béli táj kellős közepén.

A fák alá eljutó kis falazs-csatornák tehát az idő nagy részében szárazok. Csak akkor kapnak vizet a főcsatornáról, amikor ennek a vákil által kiszabott ideje eljön, az ekkor, egyszerre megkapott öntözővizet viszont az oázis maximálisan kihasználja.

Így lesz az ománi száraz, homokos, sziklás sivatagi fennsíkon mindenki igényeinek megfelelő víz, egy olyan „ökotudatos”, zárt rendszerben, ami nem a klímaválság igényei nyomán alakul éppen ki, hanem évszázadok anyáról leányra és apáról fiúra szálló tudását jelképezi.

A helyi paraszti gazdálkodásból élők ugyanis nem a drasztikus éghajlatváltozásnak a hatására kezdték el beosztani a vizet, ez 2700 éve a túlélésük egyik alapfeltétele.

Noha egykor az Arab-félsziget államainak többsége ilyen falazs-rendszerben kezelte vízkincseit, ma már csupán Omán az, ami szisztematikusan ragaszkodik az ősi csatornarendszer sértetlenségéhez.

Beszédes, hogy az 5,42 milliós lakosú Omán mintegy 3000 falazs-csatornát tart fenn és gondoz, míg a jóval több, 11,57 millió lakossal rendelkező szomszédos Egyesült Arab Emírségekben, az ott hagyományosan ugyancsak létező rendszerből ugyanennyi  csupán 300  meg valamilyen formában – miközben az olajkincsét áruló és modernizálódó öbölállam vezetői „modern” tengervíz-tisztítókba és távoli helyekről történő palackosvíz-importba fektették erőforrásaikat.

Az ősi tudás szinte változatlan megőrzése Ománban viszont sikerrel járt. Ennek a kutatók és környezetvédők szerint két oka van:

Az aflazs-rendszer ember által alkotott ugyan, de minden alapelemét tekintve biomimetikus – azaz az ember által alkotott csatornák kellőképpen imitálják a természet által formált patakmedreket, és ezzel nem borítják fel az ősi vízforrások által teremtett ökológiai egyensúlyt. A biomimetikus rendszerek ugyanis nem duzzasztják fel a folyóvizet semmilyen módon, hanem annak közel a természetben előforduló módon és sebességgel biztosítanak folyást, irányítani is csupán annyira irányítják, amennyire feltétlenül szükséges. A rendszer fennmaradásához nagyban hozzájárult, hogy  az arab törzsek által a középkorban Birkát al-Mauzban épített citadella és annak vízgyűjtő ciszternája ma már nem közvetlenül lakott terület, és hogy az oázis datolyaültetvényei még mindig eredeti helyükön helyezkednek el, nem próbálták az azt kiszolgáló vízcsatornákat odébb építeni, a vízhozamot megnövelni, vagy az elosztási rendszert lényegesen átalakítani.

Ebből következik a rendszer működésének második fő oka: a pazarlást a vízkincs teljesen egyenlő elosztásával és a természet kizsákmányolásának tilalmával, megelőzésével zárják ki.

A társadalmi normák az ománi vidéken arra épülnek, hogy az egyenlő elosztás elvét mindenki behatóan ismeri és betartja, a bőség és a termés, valamint az ivóvíz-hozzáférés így alapvető természetjog, nem konstrukció, ami megkérdőjelezhető ideológiai vonulatok által.

Omán vízhelyzete persze a partmenti városiasodás miatt közel sem könnyű, és ellátási problémák sem zárhatóak ki. Az akut válságtól viszont megóvja őket a kiterjedt, és immár az UNESCO-világörökség részének is nyilvánított egyedi forrásvíz-csatornahálózat.

Magyarország ugyanakkor egyelőre nemcsak hogy nem sivatag, hanem két nagy folyó és vízgyűjtő területe is átszeli, mégis egyre sürgetőbb a vízmegtartás kérdése az egyre perzselőbb nyarak, villámárvizek és energiakrízis idején. Valójában hazánk történelmében is van hova visszanyúlni működő módszerekért:az ősi fokgazdálkodás a folyószabályozás előtt mindenki számára előnyös formában biztosította a vízmegtartást és vízellátást. 

Hogy mik voltak a fokok? Ezek a magyarországi kertgazdálkodás alapjait a 13. században megteremtő kis ártéri csatornák és csermelyek biztosították azt, hogy még szabályozatlan vizeink áradás esetén ne folyjanak ki azonnal a földekről, hanem az egész éves öntözés és a bő termés alapjai legyenek. Feljegyzések maradtak fenn arról is, hogy az ártérben ásott fokok – amelyek ebben a formában utánozták az elágazó, kisebb ereket, patakokat, vízfelfogó képességük folytán még az aszályos időkben is számos vidéket óvtak meg az éhezéstől. A fokgazdálkodás végéről sem igen tehet a ma élő ember: a 19. században a folyók hajózhatóságát elősegítendő a Tisza és Duna szabályozása tüntette el őket végleg még ükapáink idejére.

Nagy kár ez manapság, amikor éppen arról van szó, hogy az áradások idején természetes vizeink egyszerűen áthömpölögynek a Duna-medencén, hogy a Fekete-tengerben kössenek ki.  De az elsivatagosodás nem egy egyszerű, depressziós, lemondásra késztető megállapítás: ugyanis a sivatagban több ezer éve élőktől is van mit tanulnunk, az pedig, hogy nekünk magunknak is van egy ősi fokgazdálkodási és ártéri gazdálkodási hagyományunk, még tettekre is inspirálhatja a magyar államot és társadalmat.