Moszkva – négy év háború után – már visszavett néhány kulcsfontosságú követeléséből. Európának most mindkét fél számára fel kell kínálnia egy tartós békéhez vezető utat.

Figyelembe véve Oroszország eredeti háborús céljait és Ukrajna feletti 500 éves uralmát, Kijev olyan győzelmet aratott, amely utat nyithat a tartós békéhez. Minden várakozással ellentétben Ukrajna feltartóztatta az orosz hadsereget, biztosította a területének több mint 80%-a feletti ellenőrzést, megszilárdította nemzeti identitását és nyugati orientációját, valamint megnyitotta az utat az EU-csatlakozás felé.

Természetesen ez nem teljes győzelem. Csak az jelentene teljes győzelmet, ha minden olyan területet sikerülne visszahódítania, amelyet Oroszország 2014 óta megszállt. Egy ilyen győzelem katonai szempontból lehetetlen, és azok a nyugati elemzők, akik azt írják, hogy Ukrajna megfordította a háború menetét, és a lendület most Ukrajna oldalán van, félreértették a háború valós körülményeit.

A drónok, aknák és a műholdas hírszerzés együttes alkalmazása miatt az orosz hadsereg képtelen volt erőit az áttöréshez szükséges mértékben összpontosítani. Ennek következtében a szárazföldi háború patthelyzetbe torkollott: a mindkét oldalon megfogyatkozott erők csekély területeket foglalnak el, gyakran csak rövid időre^[1]. Pontosan azok a tényezők, amelyek megakadályozták az oroszok előrenyomulását, gátat szabnak majd az ukránoknak is, ha nagyléptékű offenzívát próbálnak indítani.

Azok, akik a Nyugaton azt követelik, hogy egy békemegállapodásnak feltétlenül tartalmaznia kell a jövőbeli orosz agresszió elleni abszolút garanciákat, stratégiai tudatlanságról tesznek tanúbizonyságot. A történelem nem ismer példát semmiféle tartós, tökéletes garanciára. A tökéletes bizonyosság elérésének egyetlen módja az lenne, ha az orosz államot egyszer és mindenkorra megsemmisítenék –  éppen azért rendelkezik Oroszország hatalmas nukleáris fegyvertárral, hogy ezt a lehetőséget kivédje.

Ha az Egyesült Államok és Irán közötti fegyverszünet tartósnak bizonyul, akkor talán a Trump-kormányzat újra tárgyalni kezd Oroszországgal, és működőképes békét tud kialakítani. Ehhez azonban elengedhetetlen lesz az európai részvétel:

csak az EU tud elegendő ösztönzőt kínálni Oroszországnak és Ukrajnának ahhoz, hogy feladják az egymás számára elfogadhatatlan követeléseiket.

Fog-e tárgyalni Oroszország?

De – ahogy halljuk – „Oroszország nem hajlandó tárgyalni”. Ez badarság. Az orosz kormány épp ezt tette a Trump-adminisztrációval az elmúlt évben! Ez idő alatt

Moszkva radikálisan visszavett a 2024 júniusában támasztott követeléseiből.

Most úgy tűnik, készen áll arra, hogy elfogadja: nem lesznek korlátozások az ukrán fegyveres erők létszámára vonatkozóan, azzal a lehetséges kivétellel, hogy Ukrajna nem rendelkezhet nagy hatótávolságú rakétákkal, amelyek mélyen behatolhatnak orosz területre.

Moszkva emellett lemondott arról a követeléséről is, hogy a békemegállapodás részeként Ukrajnának vissza kelljen vonulnia Zaporizzsja és Herszon megyékből, amelyeket állítása szerint annektált, de valójában csak részben foglalt el. Továbbá elfogadta Ukrajna jogát az EU-hoz való csatlakozásra is.

A korábbi kulcsfontosságú követelések fokozatos feladása nem a Kremlben bekövetkezett csodaszerű erkölcsi diadalnak köszönhető, hanem annak, hogy Oroszországnak a négyéves háború során nem sikerült katonai győzelmet aratnia, sem megtörnie az ukrán nép akaratát. Az orosz hadsereg hatalmas veszteségeket szenvedett el; és a pénzügyi ösztönzők ellenére is csökken az önkéntesek száma.

Az orosz gazdaság egyre nagyobb nehézségekkel küzd, mindkét országban növekszik a háborús fáradtság (ez még nem jelent reményvesztettséget), és az orosz vezető körök egyes képviselői is a mielőbbi béke megkötését sürgetik.

Valójában épp az EU az, aki eddig elzárkózott a tárgyalásoktól azzal, hogy Oroszországtól a tárgyalások megkezdése előtt a feltétel nélküli tűzszünet elfogadását követelte.

Oroszország ezt többször is elutasította, és várhatóan továbbra is el fogja utasítani, mivel ez azt jelentené, hogy feladja az egyetlen tárgyalási eszközét, aduját. Emellett azzal a kilátással is szembe kéne néznie, hogy kiújulhat a háború, vagy azzal, hogy a NATO és az EU olyan lépéseket tesz, amelyek Oroszország számára elfogadhatatlanok: ilyen a nyugati csapatok Ukrajnába küldése és Kijev NATO-hoz való csatlakozásának lehetősége.

Június 7-én Ukrajna és az E3 (Franciaország, Németország és Nagy-Britannia) vezetői öt alapelvet fogalmaztak meg a jövőbeli békemegállapodáshoz^[2]: Oroszországnak bele kell egyeznie az azonnali és teljes tűzszünetbe; a béketárgyalásoknak a jelenlegi kontaktvonalon kell alapulniuk, és tiszteletben kell tartaniuk Ukrajna szuverén jogát, hogy saját szövetségeit megválassza; Ukrajnának jogilag kötelező érvényű biztonsági garanciákat kell kapnia, beleértve egy többnemzeti erő bevetését is a tűzszünetet követően; az orosz befagyasztott pénzügyi eszközöket addig kell zárolva tartani, amíg Moszkva véget nem vet az agressziónak és kártérítést nem fizet; továbbá minden megállapodásban biztosítani kell az európai biztonsági érdekeket.

Amennyiben ezek a feltételek nem képezhetik alku tárgyát, soha nem fog békemegállapodás születni. Még ha a kölcsönös kimerültség végül tűzszünetre kényszeríti is a két országot, az törékeny lesz, helyi összecsapások tarkítják majd, és állandóan fenn fog állni a háború kiújulásának veszélye. Ez volt a helyzet Ukrajnában 2014-től 2022-ig, Oroszország teljes körű inváziójáig.

A békemegállapodás nélküli tartós tűzszünet mind Ukrajna, mind Európa érdekeivel ellentétes lenne. Az abból fakadó összecsapások és bizonytalan helyzet jelentősen megnehezítené Ukrajna gazdasági újjáépítését és az uniós tagság felé tett előrelépését, valamint ürügyként szolgálna az Ukrajna EU-tagsága miatt veszteséget szenvedő európai gazdasági érdekcsoportok számára, hogy akadályozzák a folyamatot. Németország és Lengyelország – több más tagállam mellett – bírálta António Costát, az Európai Tanács elnökét amiatt, hogy az elmúlt hetekben kommunikációs csatornákat nyitott Moszkvával, de kétségtelenül Európa érdeke, hogy felhatalmazást kapjon e kezdeményezés folytatására.

Ukrajna tartós militarizálásának szükségessége fokozná az autoriter tendenciákat és aláásná a demokratikus reformokat. Európa egészét pedig az a veszély fenyegetné, hogy háborúba sodródik, ami akadályozná valódi stratégiai autonómiáját, mivel biztonsága terén az USA-tól való függőségbe kényszerülne, és így kénytelen lenne beletörődni az USA értelmetlen vagy egyenesen bűnös beavatkozásaiba a Közel-Keleten és másutt. Ha például Trump vagy valamelyik jövőbeli republikánus elnök elfoglalná Grönlandot, Európa súlyos veszélybe kerülne, egy ellenséges Egyesült Államok és Oroszország közé szorulva.

Vannak, akik ellenzik a békemegállapodásra irányuló erőfeszítéseket, mert szerintük Oroszországban nem lehet bízni, idővel újabb támadást indítana; ez azonban egyenértékű azzal, hogy Ukrajna csak akkor lehet biztonságban, ha Oroszországot megsemmisítik.

Egy olyan békefolyamat, amely abból indul ki, hogy a másik fél eredendően megbízhatatlan, kudarcra van ítélve. A tárgyalások lényege olyan elrettentő tényezők és ösztönzők kialakítása, amelyek mindkét felet meggyőzik arról, hogy a háború újrakezdése összességében nem áll érdekükben.

Mi haszna ennyi halálnak?

Ami Oroszországot illeti, egy jövőbeli agressziót visszatartó tényező bizonyos mértékben máris fennáll: ha több százezer halott, a csekély területi nyereség, valamint az, hogy az orosz harckocsik és repülőgépek hatalmas túlereje értéktelennek bizonyult, nem jelent visszatartó erőt a jövőbeli agresszióval szemben, akkor mi jelentene? Az európai vezetők feladata most az, hogy olyan ösztönzőket teremtsenek Oroszország számára, amelyek lehetővé teszik Putyinnak, hogy (bármennyire hamisan is) bizonyos mértékű győzelmet hirdethessen, véget vessen ennek a háborúnak, és ne indítsa újra.

Bármely békemegállapodáshoz Oroszországnak fel kell adnia azt a követelését, hogy Ukrajna vonuljon vissza a még mindig birtokában lévő Donyec-medencében lévő területekről, mert ehhez egyetlen ukrán kormány sem tudna soha hozzájárulni. Európának és Kijevnek pedig le kell mondania arról, hogy Ukrajna csatlakozzon a NATO-hoz, illetve, hogy nyugati csapatokat állomásoztassanak ukrán földön, mivel kizárt, hogy ezeket egy orosz kormány bármikor elfogadja.

Ez nem jelentene valódi áldozatot az európaiak számára. Azzal, hogy nyilvánosan és többször is kijelentették, hogy nem mennének háborúba Ukrajna védelmében, a Biden-kormány és a NATO-tagállamok kormányainak túlnyomó többsége gyakorlatilag már régen egyértelművé tette, hogy Ukrajna nem csatlakozhat a NATO-hoz. Ugyanez vonatkozik az Ukrajnában állomásozó európai haderő gondolatára is. Sok európai, aki ezt az elképzelést támogatja, egyúttal azt is állítja, hogy az ukrajnai háború után Moszkva a balti államok megtámadásával fogja próbára tenni a NATO-t^[3]. Az Egyesült Államok európai parancsnoka, Alexus Grynkewich tábornok jelezte, hogy az amerikai katonai hírszerzés nem hiszi, hogy az orosz kormánynak lenne erre szándéka vagy képessége.

Az átcsoportosítástól való félelem

A félelmek, hogy az ukrajnai háború befejeztével az orosz csapatokat átcsoportosítják a balti államokhoz, azon a feltételezésen alapulnak, hogy ilyen körülmények között Kijev tétlenül nézné a helyzetet, ahelyett, hogy megpróbálná visszaszerezni elvesztett területeit.

De a valóságban hogyan tudná Oroszország kivonni csapatai nagy részét Ukrajnából?

Ez a hipotézis emellett figyelmen kívül hagyja az orosz kalinyingrádi enklávé rendkívüli sebezhetőségét is, amelyet NATO-tagállamok vesznek körül.

Ha Oroszország megtámadná Észtországot, akkor Litvánia és Lengyelország azonnal blokád alá vonná Kalinyingrádot, hogy elfoglalja vagy megadásra kényszerítse. Oroszországnak nincs elegendő katonája ahhoz, hogy legyőzze a lengyel hadsereget, amely háború esetén több mint félmillió tartalékost tud mozgósítani.

Vajon Putyin valóban hajlandó lenne feláldozni az enklávét Észtország egy darabjáért?

És ha Oroszország valóban próbára akarná tenni a NATO-t, hogyan tenné ezt? Úgy, hogy megtámadja a NATO-tagállamokat, és ezzel arra kényszeríti Washingtont, hogy válasszon a megaláztató meghátrálás és az Oroszországgal folytatott közvetlen háború között, amely vagy Moszkva vereségével, vagy nukleáris katasztrófával végződne? Vagy inkább megtámadna egy Ukrajnában állomásozó európai haderőt, amely nem NATO-tag, és amelynek védelmére az USA-nak nincs hivatalos kötelezettsége?

Ahhoz, hogy Oroszország feladja a Donyec-medence egész területére vonatkozó igényét, az E3-nak a belga miniszterelnök, Bart de Wever javaslatán alapuló álláspontot kellene elfogadnia, és Moszkvának olyan megállapodást kellene felajánlania, amely magában foglalja a kapcsolatok normalizálását, az orosz energiatermékek vásárlásának újraindítását, valamint a gazdasági szankciók teljes felfüggesztését (egy automatikus visszaállítási záradékkal, amely kimondja, hogy a szankciók automatikusan újra életbe lépnek, ha Moszkva új háborút indít). Elég lenne-e ez „aranyhídnak”, amelyen keresztül Putyin megőrizheti a méltóságát, és bizonyos mértékű győzelmet hirdethet? Ezt senki sem tudhatja, amíg nem tettük meg az ajánlatot. De minél hamarabb megtesszük, annál jobb lesz minden érintett számára.