Meglehetősen csöndesen futott végig a világsajtón a hír, miszerint Ratko Mladić, a boszniai szerb haderő egykori főparancsnoka, többszörös háborús bűnös 84 évesen meghalt, miközben életfogytiglani börtönbüntetését töltötte Hágában. Itthon a mostani harmincasok-negyvenesek voltak utoljára, akik a hírekben láthatták a vérengző tábornokot, leginkább gyerekkorukban, egy-egy elcsípett híradó-bejátszásra, szüleik arcukba temetett kezére emlékezhetnek. Nagyjából egy kategóriába tartozott az ágy alatti mumussal, a félelmetesen, messziről huhogó éjjeli bagollyal, kinek mi volt a réme kiskorában. Pedig igazán nem messze tőlünk nemzeti gyásznapot és népviseletben zokogó tisztes öregemberek könnyeit kapta a Szerbián kívül leginkább „srebrenicai mészárosként” emlegetett ultranacionalista hadúr. Ki volt ő, és mire érdemes emlékezni áldatlan ténykedéséből?

Mladić pályafutását a jugoszláv hadsereg karrier-katonájaként és a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége (vagyis az állampárt) tagjaként kezdte meg 1963-ban, már a balkáni történelem mély sebeit magán hordozva: édesapját, Neđa Mladić-ot nem ismerhette nagyon, a partizánként harcoló apa fiának hároméves születésnapján halt meg az horvát szélsőséges nacionalisták, az usztasák elleni harcban.

A fiatal katonatiszt Macedóniai állomáshelyén csendben emelkedett a ranglétrán, a kommunista párt és az első délszláv háború már dandárparancsnokként érte. Eleinte a Jugoszláv Néphadsereg horvátországi hadműveleteiben vett részt, majd 1992-ben, miután Bosznia-Hercegovina kikiáltotta függetlenségét Horvátországhoz hasonlóan, a bosnyák főváros, Szarajevó ostromának látott neki. Mivel időközben egyértelművé vált Belgrád számára, hogy se Szlovénia, se Horvátország legyőzésére nincs katonai ereje, és Boszniát sem lehet többé visszakényszeríteni egészében Jugoszláviába, a boszniai szerbek önálló szakadár államot alakítottak, saját, Szerbiából finanszírozott és ellátott hadsereggel. Mladić ennek a hadseregnek a vezetését vette át ‘92 májusában.

A többit nagyon sokszor elmesélték már. Szarajevó terror-ostroma tovább tartott, mint Leningrádé a második világháborúban, civilek ezreit gyilkolták le, amikor  a piacon álltak sorba, vagy mikor éppen vízért szaladtak.

Srebrenicában több mint nyolcezer bosnyák muszlim férfit és fiatal fiút mészároltak le Mladić emberei,

és több tízezret üldöztek el otthonukból. A boszniai szerb csapatok (egyébként a horvátokhoz hasonlóan) nemierőszak-táborokat (rape camp) szerveztek, ahol főként bosnyák nőket kínoztak és aláztak meg, sok esetben pedig addig erőszakolták őket, amíg teherbe estek – több egybehangzó tanúvallomás szerint azért, hogy szerb származású gyereket hordjanak ki. Számtalan barbár rémtett fűződik Mladić tábornok és beosztottai nevéhez. Mindezt a szerb állam igyekszik a lehető leginkább felhígítani, és a felelősséget elkenni, a boszniai Szerb Köztársaság pedig hivatalosan tagadja a megtörténtét, a szélsőségesek legnagyobb örömére.

Az etnicista őrjöngést, mondanunk sem kell, nem kollektíven a szerb nép követte el. A hetvenes-nyolcvanas évek gazdasági válsága és a szegénység, Jugoszlávia és az addig uralkodó politikai rend szétesése, majd a szövetség államainak kilépésével elinduló polgárháború összességében olyan helyzetet teremtett, amiben könnyebben előbújtak a szélsőjobboldali fantaszták és az erőszakkultusz hívei, bármilyen nemzetiséghez is tartoztak. Az usztasa-romantika^[1] semmivel sem volt jobb csetniktempónál^[2].

Mladić-ban nem azért akartak és akarnak hinni a mai napig olyan sokan (megemlékezések, állami temetés ötlete, őt éltető falfirkák, népviseletben mellette tüntetők ezrei, stb.), mert a szerb néphez tartozók nagyobb arányban lennének hajlamosak a morális vakságra vagy erőszakra. Mladić azért lehet nemzeti hős sokak szemében, mert személyében és ténykedésében azt a fickós, ellenségeit megalázó, határozott és erős parancsnokot testesítette meg, amire a kilátástalanság és megalázottság elől menekülni vágyó, történelmi bosszúfantáziákkal magukat ámítóknak szüksége volt: »végre nem a Nyugat diktál, végre nem homályos helyi politikusok ájtatos szövegeléseit kell hallgatni, miközben a világuk szétesik. „Ratko tata” egyenes és határozott, és odaver az ellenségnek.«

Mindez persze régen volt. Azóta már untig ismerjük a legsúlyosabb bűnöket is vigyorogva letagadó, vagy azzal épp kérkedő politikusi pszichopátiát, a magukat „fenegyerekként” mutató, hatalmi céljaikért a legalapvetőbb emberi normákat is bármikor áthágó népirtó, vagy éppen háborúkat kirobbantó kalandorokat. Őket kínálják nekünk cserébe azért, hogy az életünk, érzelmeink és kulturális igényeink feletti kontrollt az egyik válságból a másikig botorkáló piac, és az azt működtető pénzügyi szereplők határozzák meg.