Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Srebrenica 25: népirtás hét nap, hét éjszaka

Huszonöt évvel ezelőtt nyolcezernél több bosnyák férfit és fiút öltek meg a boszniai szerb hadsereg emberei. Ám az obligát évfordulós megemlékezéseken túl, magukat a bosnyák muzulmánokat leszámítva, Európát és a világot mintha nemigen érdekelné az ügy. Miközben a dokufilm-csatornák napi szinten tucatjával adják a II. világháborús filmeket, a délszláv háborúkról, illetve legvéresebb eseményéről, tehát a srebrenicai genocídiumról – aminek tényét egyik ítéletében maga a hágai nemzetközi bíróság mondta ki – többnyire sehol semmi.

A délszláv háborúk ugyanis, úgymond érthetetlenek, de minek is bíbelődni a barbár balkáni népek folyamatos csatározásával? Főleg most, hogy úgy 15 éve mégsem lövik egymást, plusz itt a járvány is. Katolikus horvátok, muzulmán bosnyákok, pravoszláv szerbek már a II. világháború óta irtják egymást, aztán jöhetnek a vérbosszúk. Aztán ott vannak a részben keresztény, részben muzulmán albánok – ki érti ezt? Vagy az ortodox (észak-)macedónok, a montenegróiak stb.

Európa vagy a világ lelkiismerete amúgy sem lehet tiszta ez ügyben sem. Ma már tudjuk, hogy Churchill már 1942-ben elég pontos információkat kapott a megsemmisítő táborokról, de ha el is hitték, hogy a holokauszt javában tart, inkább nem tettek semmit (hogy miért, azt itt nem fejtegetném).

Nehéz elképzelni, hogy ötven évvel később, 1995-ben – már a műholdas lehallgatások, megfigyelések stb. korában – a nemzetközi közösség, illetve az ENSZ Bosznia-Hercegovinában állomásozó „békefenntartó” (micsoda szó egy háború idején) csapatai ne tudták, sőt, ne látták volna, hogy mi folyik.

Rengeteg lehallgatott beszélgetés, elkapott távirat került elő, és hát Srebrenicában állomásozott a hollandok egysége, akiket az ún. biztonsági zóna őrzésével bíztak meg. Csakhogy könnyű fegyverzetet kaptak a szerb tankok ellen, esélyük sem volt. A boszniai szerb főparancsnok meg is alázta őket. Mégis, részben utóbb elismerték, hogy nem csináltak semmit, mert nem is tudták volna megakadályozni a népirtást, de nem is hitték, hogy az megtörténhet – mert hát 1995-öt írtak, s mégsem Ruandában jártak…

Egyébként tavaly Hollandiában a Legfelsőbb Bíróság kimondta a holland egység részleges felelősségét, mert a bázisukra menekülő 350 bosnyák sem élte túl ama napokat. A bíróság szerint a túlélés valószínűsége csak 30% volt (ezt később 10%-ra módosították).

Hogy ezt miképpen lehet kiszámolni, nem tudom.

Bár a hollandok legalább szembenéztek az üggyel, miközben a boszniai szerb hatalom máig tagadja a népirtás tényét, ahogyan a szerbiai is csak áldozatokról beszél – arról, hogy a népirtást az eddig elítélt boszniai szerb vezetőkön kívül ki más is támogatta, vagy esetleg „csak” tudott a tervről, nemigen esik szó.

Pedig az akkori szerb elnök, Slobodan Milošević is tudhatott valamit, még ha egy évvel korábban szakított korábbi mentoráltjaival, szövetségeseivel, az önjáróvá váló boszniai szerb elnökkel, Radovan Karadžić-tyal és a rettegett hadseregtábornokkal, Ratko Mladić-tyal. Utóbbi kettő már életfogytiglanit kapott Hágában, többek közt Srebrenica miatt, bár bűnlajstromuknak ez csak egyik eleme, Szarajevó és sok más boszniai település mellett.

Ha a nagy kombinátorok szerepébe helyezzük magunkat, persze el lehet mélázni azon, hogy ki mit is akart? A boszniai szerbek etnikailag tiszta és kompakt területet, muzulmán enklávék, „védett zónák” nélkül. De Milošević meg úgy variálhatott, hogy egy népirtásba belebukhat Karadžić és Mladić (ha már például Szarajevó lövetésébe nem), és ez így is lett, ő maga pedig a daytoni békeszerződés megkötése után, 1995 őszén a „balkáni béke faktora” lett (az újabb háborúkig). De jól jött az ügy a horvátoknak is, mert amikor a népirtás után pár héttel, 1995 augusztusának elején egy gyors katonai akcióval kipucolták a szerbeket Horvátországból, majd benyomultak Bosznia-Hercegovinába, az Washingtonnak is tetszett. Igaz, az amerikaiak szóltak Franjo Tudjmanéknak, hogy Banja Lukát (a boszniai szerbek mai fővárosát) nem kellene már elfoglalni, ennyi elég is lesz – a boszniai szerbek a vereségek miatt csak abbahagyják már a háborúskodást. Csakhogy ennek ára a genocídium volt.

A nagy kombinátor azzal is eljátszana, hogy a személyes motivációk mit jelenthettek. Karadžić ugyan igyekezett lepattintatni magáról a felelősséget, de a számos tárgyi bizonyíték (rendeletek, tervek, üzenetek) miatt aligha vitatható a szerepe a népirtás elsősorban ideológiai, de gyakorlati előkészítésében is. A másik kérdés, hogy Mladić mit és mennyit tett? Látványosan lövetni kezdte a várost – amelynek 6 ezer lakosa mellé mintegy 36 ezer menekült szorult be a környékbeli településekről –, részben arra hivatkozva, hogy a srebreniciai muzulmán egységek öldököltek a szomszédos szerb falvakban, de főleg azért, mert bosszút akart állni az öt évszázados „török uralomért”. Teátrálisan vonult be csapatai élén a városba, ahonnan a férfiak (a harcosok) igyekeztek elmenekülni. Csokit osztogatott a gyerekeknek, bratyizott a hollandokkal, mosolygott vagy épp ordibált. Láthatólag élvezte a győzelmet.

1995. július 11-én „szabadították fel” a várost, a nőket és gyerekeket deportálták, a férfiakat és fiúkat (kb. 14 év felett) pedig számtalan környékbeli helyen végezték ki. Nem tudom, hogy gondolták a szerb hadfiak, de érezvén, hogy amit tettek, az aligha illik be a hagyományos háborúzás keretébe, szeptemberben elkezdték kiásni a tömegsírokat, áthelyezni a halottakat máshová.

Az összes áldozatot ugyan máig nem sikerült megtalálni, de kb. 8300-8400 embert azonosítani tudtak.

Karadžić, mint tudjuk, pszichiáterként dolgozott – ilyen minőségben sikerült még 1990 előtt sikkasztásért elítélni –, költő volt (meg nem értett, vagyis inkább fél-dilettáns, tehát frusztrált), és 2008-ban Belgrádban fogták el, miután természetgyógyászként „sikeres” karriert épített ki. Mladićot lerobbant egészségi állapotban egy vajdasági falucskában a rokona házában kapták el három évvel később. Megbánást egyikük sem tanúsított, sőt, Mladić a holland tengerparton, scheveningeni fogságában magára is talált, a tárgyalás során nem átallotta a túlélő srebrenicai tanúkat is megalázni. Egy pici boszniai faluban, vagy inkább hegyvidéki tanyasoron nőtt fel, apja 1945-ben esett el jugoszláv partizánként/katonaként. Ő maga is katonai pályára lépett, karrierje a délszláv háborúk kitörésekor indult be igazán, és keménykezűségéről vált hírhedtté. De az igazi változás akkor következett be az életében, amikor kedvenc gyermeke, a lánya 1994-ben öngyilkosságot követett el belgrádi házukban, ráadásul apja pisztolyával. Az okokról spekulációk születtek: meglehet, nem is öngyilkosság történt, mert a pisztoly a jobbkezes orvostanhallgató bal kezében volt, a golyó nem hatolt át a koponyán, azaz távolabbról lőhették le stb. De miért lett volna öngyilkos? Talán, mert apja nem kedvelte lánya barátját, a vőjelöltet. Más verzió szerint magán az apán akartak bosszút állni azok a szerb titkosszolgálati és paramilitáns emberek, akiket az egyeduralomra törő Mladić zavart ki Boszniából, megelégelve önkényeskedésüket. Hogy aztán ő válhasson élet és halál egyedüli urává.

Meglehet, a tábornok tényleg ekkor vált kérlelhetetlen hadúrrá, és az ideológia, vak szerb nacionalizmusa és muzulmánellenessége miatt (noha korábban a jugoszláv kommunista ideológia elkötelezett híve volt, a háború elején még nem is cserélte le sapkáján a vörös csillagot a nemzeti kokárdával) akart bosszút állni, de pszichológiai profiljában mindenképpen szerepet kapna lánya halála is.

Hogy erről érdemes-e itt és most ennyit beszélni? Talán annyiban igen, hogy esete jól szemléltetheti, a történelem legrémesebb eseményei hogyan köthetők egy-egy pszichopata, hatalommániás emberhez, egyeduralkodásra vágyó vezérhez, akinek semmi sem drága, pláne mások élete nem, akkor sem, ha láthatólag az ő bukását maga Srebrenica is okozta. Igaz, a délszláv térségből másokat is elítéltek a nemzetközi, illetve a helyi bíróságok háborús bűnökért, de nem csupán Srebrenicáért.

Az áldozatoknak, illetve családtagjainak mindez azonban nem sokat jelent, még ha az ítélkezés mégsem oly esetleges és zavaros, mint például a koszovói vagy a horvátországi háború esetében, ahol gyakorta születtek és születnek felmentő ítéletek, pedig a vak is láthatta, hogy minden fél követett el borzalmakat. A boszniai szerbek vesszőparipája a népirtás tagadása során például éppen az, hogy Srebrenica korabéli urát, az általuk bűnözőnek nevezett, szerb civileket gyilkoló Naser Orićot végül felmentették a vádak alól (első fokon is csak két évet kapott). Az biztos, hogy ő sem lehetett makulátlan a körbezárt város háborús katonai parancsnokaként, de ha követett is el bűnöket egységeivel, felmerül, a harcok során a város, lakosai és a menekültek érdekében mit és hogyan tehetett volna, ha már az ENSZ egységei ölbe tett kézzel ültek?

A srebrenicai népirtás 1995. július 12-én kezdődött, hét nappal és hét éjjel folytatódott, többnyire lelőtték a bosnyák férfiakat, de aknákkal is tüzeltek rájuk. Naponta mintegy 1200-ukat gyilkolták meg. Július 17-én az egyik helyi szerb parancsnok már arra panaszkodott, hogy még 3500 „csomagot” – így kódolták a srebrenicaiakat – kellene „kézbesítenie”, de már alig van erőforrásuk erre…

A legalább 8.300 halálos áldozat mellett 25 ezer, más források szerint 30 ezer nőt és gyermeket deportáltak, és hogy hányan tűntek el, az máig nem világos, biztosan több ezren.

A városba kevesen tértek vissza, az egykor muzulmán többségű városka polgármestere pedig ma egy szerb.

Bosznia-Hercegovina gyakorlatilag egységes államként nem funkcionál, lélegeztetőgépen él, hatalmas az elvándorlás – és Srebrenica sem tért magához. Évente ilyenkor indul emlékmenet a városba, pontosabban Potočariba az emlékhelyre, illetve ahová a megtalált áldozatokat temetik folyamatosan, eddig mintegy 6000-et. Természetesen számos könyv született, gyűjtik az oral history anyagokat, a visszaemlékezéseket. (Lásd itt.)

Ennyi azonban aligha lehet elég, ne feledjük, a legkisebb túlélők még 30 évesek sincsenek. Ám hogy különösebb segítséget kapnának, arról nem hallani; az áldozatok, illetve családtagjaik perekkel próbálkoztak az ENSZ és más fórumok ellen, hogy kárpótlást kapjanak, nem sok sikerrel.

Ehhez képest tavaly az ún. Bosznai Szerb Köztársaság, a Srpska elnöke, Milorad Dodik – aki tavaly épp a háromtagú boszniai-hercegovinai elnökség soros elnöke lett – egyenesen úgy nyilatkozott, hogy a srebrenicai népirtás: mítosz. Itt tartunk.

Kiemelt kép: Mike Norton, Srebrenica Genocide Memorial/ flickr