Jelen helyzetben szinte ordít Tamás Gáspár Miklós hangjának hiánya. Szemléletét, gondolatait ránk örökítette: olvassuk, értelmezzük, tanulunk tőle. Írásai, esszéi, tanulmányai többek puszta kordokumentumnál; iránytűként, szellemi mankóként szolgálnak ahhoz, hogy ne tévedjünk el az utóbbi néhány év gyökeres politikai és társadalmi átalakulásainak útvesztőjében – mind itthon, mind a nagyvilágban.

A Sipos Balázs szerkesztésében és a Kalligram Könyvkiadó gondozásában megjelent Világvége IV. – Az új aszkézis című posztumusz gyűjteményes kötet Tamás Gáspár Miklós kései munkáit rendezi egybe. A kötetbe foglalt szövegek értő feldolgozása nem pusztán saját nézeteink „visszaigazolását” jelenti, hanem folytonos szembesülést is, s így érdemes olvasni. Az egyedi fogalomhasználat  és a gondolatvezetés szinte észrevétlenül feszíti szét az olvasói tudatban megmerevedett sémákat, huzalozza át a gondolkodást gúzsba kötő vezetékeket. Jelen írás célja a kötet ismertetése, és annak a szellemi radikalizmusnak megragadása, mely segít korunk hamis politikai illúzióit lebontani, ezáltal feltárva a mögöttük rejlő rendszerszintű elidegenedés és szabadságvesztés mélyszerkezetét.

A kötet egyik visszatérő motívuma a kiábrándulás. Ennek vizsgálatát a szerző tulajdonképpen kései életműve fontos feladatának tekintette: már nagyon korán összekötötte a kelet-európai posztfasizmus és az ahhoz kötődő etnicizmus felfutását a rendszerváltás nyomán előálló, fokozódó anyagi és szimbolikus alávetettség tapasztalatával. Ahogy a kötet egyik legrevelatívabb, Mit jelent csalódni a rendszerben? című esszéjében figyelmeztet bennünket, a rendszerben való csalódásunk mindig abból fakad, hogy a tőkés piacgazdaságtól és a polgári demokráciától várjuk az emberi felszabadulást. Újra és újra. Más szóval: valami olyasmit várunk a fennálló rend struktúráitól, amire azok képtelenek, hiszen nem erre tervezték őket. Az emancipáció iránti igény azonban továbbra is velünk él, s ez a kielégítetlen vágy mutat rá a dolog valódi léptékére.

A csalódás, a széles körű kiábrándulás nem pusztán a rendszerváltó Kelet-Európa lokális nyomorúsága. Rousseau születésének 300. évfordulójára írt, A kiábrándulásról című – a gyűjtemény nyitószövegeként szereplő – tanulmányában kifejti, ez a közérzet sokkal mélyebb, civilizációs traumát takar, amely a felvilágosodás és a modernitás csődjével, az eredeti polgári ígéret végleges felmondásával hozható összefüggésbe. A modernitás ugyanis egy eredendő, feloldhatatlan ellentmondásra épül: a szabadság vagy haladás dilemmájára. Amennyiben a társadalmi haladás a tudomány, a specializált „hozzáértők” és az ellenőrizhetetlen piaci csereviszonyok függvénye, akkor a tulajdon nélküli, laikus polgár (citoyen) szükségképpen elveszíti autonómiáját. A haladás logikája mesterségesen fenntartja a szakértők privilégiumait, a laikus tömegek pedig eközben kiszolgáltatottá válnak és elveszítik autonómiájukat.

A liberalizmus a 21. századra éppen ezért áll homlokegyenest szemben saját alapító proklamációival, amelyek egykor a társadalmi együttélésről zajló közös diskurzust, valamint a nyilvánosság és a kultúra illetékességi körének kitágítását tűzték ki célul. A „haladás” és a piac oltárán végül feláldozták a „szabadságot”. Egykori – a maga korában még radikális – forradalmi erejét elvesztve a liberalizmus mára gyakorlatilag konzervatívvá vált. A liberális értelmiség ugyanis napjainkra sokkal inkább a saját osztályprivilégiumait védi, miközben veszélyforrást, nem pedig emancipációs erőt lát a „népi” akaratban.

A nép megvezethető, megtéveszthető, könnyen rabjává válik romboló eszméknek – gyakori vád ez –, arról azonban rendszerint megfeledkeznek, hogy e diagnózisnak van egy elhallgatott előfeltétele: a tömegeket éppen az a tőkés rendszer tette ilyenné, amelyet ők a szabadság és haladás homlokzata alatt védelmeznek.

Azzal pedig, hogy az egyenlőtlenségeket immár nem morális kérdésként, hanem a szakértői menedzsment tárgyaként kezeli (mintha az csupán az anyagi gyarapodás  szükségszerű ára lenne), ez az elitizmus végül önmaga számolja fel saját, egykor felszabadítónak szánt társadalmi ígéreteit. De nem is tévednek nagyot! Hiszen az újratermelt egyenlőtlenség a rendszer szerves alkotóeleme, nem hibája. Elvégre az a liberális kapitalizmus, amelyet a rendszerváltó elit ’89 után bevezetett, nem kisiklott, így nem korrigálni, finomhangolni kell, hiszen az pontosan a saját logikája és természete szerint működött. A munkanélküliség, az egyenlőtlenség, a nyomor, az általánosan elterjedt cinizmus és végül a csalódás nem a rendszer hibái, hanem velejárói, beépített vonásai. S olykor még hallani, ahogy cinikus nyíltsággal dicsekszenek is ezzel a piac hajthatatlan védelmezői, szellemi alaprajzának elméletalkotói.

A fennálló rend ájtatos védelme mára megkérdőjelezhetetlen konszenzussá merevedett. Ezt kíséri egyfajta „antidemokratikus elitizmus”, amely a politikai és ideológiai viták hiányát látványosan a „szakértőiség” és a technokrácia zubbonyába öltöztetve próbálja elfedni – jelezvén saját kitüntetett szerepét és kinyilatkoztatásainak súlyát –, így minden ideologikusként lesöpörhető az asztalról. Arra a veszélyre, miszerint a politika puszta adminisztrációvá, a hatalomgyakorlás pedig technokratikus válságkezeléssé silányul, a kötetben szereplő Szabadság és járvány című esszé hívja fel a figyelmet. A szöveg rávilágít arra, hogyan fojtja meg a hagyományos értelemben vett politikát a biopolitika a „vészhelyzeti pragmatizmus” jegyében, amely még az értelmiséget is a szabadságjogok és a társadalmi vita önkéntes feladására készteti. A puszta biológiai túlélés imperatívusza ugyanis kiolt és zárójelbe tesz minden korábbi politikai-gazdasági, egyszóval ideológiai ellentétet (antagonizmust), hiszen a „puszta élet” védelmének kényszere alatt elnémulnak a rendszerszintű kritikák.

A mai ígéret pedig: fájdalmasan ismerős szólam. A normalitás, a jogállam és a történelem „helyes”, „megszokott”, „Európához illő/méltó” menete visszaállításának (s vajon színre lép-e majd a nosztalgia, az elnyomottak jelenhez fűzött kommentárja?) óhaja csendül föl. Sokan pedig a polgárosodás folyamatának anyagi és szimbolikus biztosítékainak restaurálásáról beszélnek. Az utcákon egy „új” politikai korszak beköszöntét ünnepelték nemrégiben. A NER megrendülését és a Tisza Párt történelmi győzelmét kísérő eufória láttán csábító lenne rögtön azt gondolni, hogy végre fellélegezhetünk. Túl vagyunk rajta. A „rendszer” megbukott. Fel kell tennünk ugyanis a kérdést: vajon a normalitás iránti vágy nem ágyaz-e meg politikai viták eltussolásának, és nem csupán egy visszatérés a szakértőiség maszkja alatt történő konfliktuselfojtáshoz?

Az ellentmondás ugyanis nem oldódik fel, csak alakot vált. A melfi konstitúciók óta című esszé leleplezi a politika mélyén rejlő ellentmondást: a jogállam nem a népuralom, hanem a személytelen jogi normák uralma, amely éppen a kiszámíthatatlan és nyers demokratikus akarat kifejezésre jutását hivatott korlátok közé szorítani. Hogyan is tükröződhetne vissza a honpolgár akarata és lénye, ha a jogállam lényege éppen az, hogy az írott szöveg uralkodjon a hús-vér személyek fölött és elsőrendű célja a hatalmasok túlhatalmának korlátozása, nem nem pedig a politikai közösség szuverén önmeghatározása?

Igen előkelő helyen szerepel mind a politikai ígéretek, mind a választóközösség vágyai közt a gazdasági fellendülés, a jólét és a növekedés elérése. Nem csoda, hisz minden politikus a növekedés vallásának foglya. Egyikük sem merne a választók elé állni azzal az üzenettel, hogy fogyasztásuk fenntarthatatlan, a nyugati életszínvonal elérhetetlen (sőt, nem is kívánatos!), és radikális erőfeszítéseket kell tenniük, áldozatot kell hozniuk, nehogy megfosszanak egy jövőbeli nemzedéket az élethez való jogától. Megfordítva: követelhet-e, követelni fog-e a választópolgárok sokasága önnön magára rótt áldozathozatalt a hatalomtól?

Körülbelül a felvilágosodás óta tanuljuk azt, hogy a boldogság az anyagi javak és e világi hívságok növelésével egyenlő, hiszen ez a szabadság fokmérője.  Az új aszkézis címadó szövege rámutat arra, hogy a polgári pursuit of happiness [a boldogság hajszolása] – amely a feudalizmusból tekintve felszabadítónak hathat – magában hordozza saját pusztulásának csíráját, amennyiben a szabadság fogalmát (és tapasztalatát) szorosan összekapcsolja a felelőtlen, hedonista jelenidővel. Ebben a nagy jelentőségű esszében TGM egy merőben új magatartásformát azonosít a kortárs radikális fiatalság körében, amelyben a tudatos önkorlátozás egy eddig ismeretlen, forradalmi utat tör magának.

Ez az aszketikus alapállás ugyanis kívül esik a tőkés rendszer mindent felemésztő logikáján, és éppen ezért képes azt legitim módon kikezdeni.

Az új aszkézis egy olyan nemzedék önvédelmi reakciója, amely már nem hajlandó asszisztálni a patakok és folyók kiszáradásához, az erdők elpusztulásához és a saját jövőjének végleges feléléséhez. Nem hajlandó beletörődni az élhető világ képének szertefoszlásába, nem fogja rezignáltan eltűrni, ahogy a globális tőke externáliaként (mintha a puszta túlélésünk merőben külsődleges kérdés lenne a tőke megtérüléséhez képest) árazza be a tengerek és a levegő szennyezését, és nem fogja tétlenül nézni, ahogy önös hatalmi érdekek háborúba torkolló konfliktusokat szítanak. Mégis, magát a passzivitást mint erőszakmentes eszközt fordítja a rendszer ellen – és talán ez a legmegdöbbentőbb vívmánya, a legnemesebb tiltakozó gesztusa. Ha a tőkés termelés képtelen megálljt parancsolni önmagának, a mi válaszunk a fogyasztásunk megtagadása!

A tudatos passzivitás és aszketizmus nem előzmény nélküli. A Filozófia zsarnokság idején című esszéjében megvilágító erejű történelmi párhuzamra találunk: a kollektív, politikai cselekvés terének beszűkülése – legyen szó a római önkényuralomról vagy a kortárs kapitalizmus kényszerpályájáról –, akarva-akaratlanul a sztoikus önkorlátozás felé forduláshoz vezet. Az új aszkézis fiataljai is mintha Epiktétosz tanítását követnék. Az önpusztítás gépezetét nem tudják megállítani, így azon a terepen veszik fel a harcot, amely kizárólag tőlük függ, eljutva saját vágyaik és fogyasztásuk radikális megtagadásához. Mégis sokkal messzebbre mennek, mint a sztoikusok valaha, hiszen tiltakozó, önként vállalt „önsanyargatásukkal”, lemondásukkal azt kérdezik: helyes-e, igazságos-e, hogy a dolgok nem tőlünk függenek?

Ez a gyakorlat, ahogyan az „örök baloldal” magatartásmódja is az uralkodó renddel szemben, nem ritkán heves tiltakozást és ellenérzést vált ki. A kulturális háború halottai című szöveg ebben a vonatkozásban azonosít egy jelenséget, amelyet fontos lenne megértenünk: az aszketikus önmérséklet, vagy szélesebb értelemben, a javakról való lemondás könnyen válhat vádirattá a fogyasztást hajszolására ítélt többség szemében, méghozzá egy eleve jogosulatlan pozícióból. „Erkölcsi szemrehányásként” tételeződik, amennyiben olyan népszerűtlen követeléseket támaszt az egyénnel szemben, mint a kényelmi vágykielégítésről való részleges vagy teljes körű lemondás, a termelésből és értékesítésből lecsorgó javak – melyek tévesen kiváltságként értelmeződnek – megtagadása, az anyagi lehetőséghorizont leszűkítése. Minthogy ezeket az elvárásokat nem a hatalom bástyái mögül, valamiféle intézményesített tekintély pozíciójából fogalmazzák meg, hanem éppenséggel a védtelen margóról, a kitaszítottak peremvidékéről, a többség szemében ez az elvi álláspont szükségképpen gőgösnek és fölényeskedőnek tetszik. Ám ezen a kölcsönös meg nem értésen és idegenkedésen túl ott rejlik egy radikálisabb és szebb ígéret: amely nem az önsanyargatást vagy az égető hiányt célozza, hanem a szellem egyetemes felszabadulását.

E kissé eklektikus szöveg Tamás Gáspár Miklós Az új aszkézis – Világve IV. című kötetébe foglalt írásainak egy részét igyekezett bemutatni, azokat, amelyek a legnagyobb hatást gyakorolták e sorok írójának gondolkodására. Az összesen harmincöt szöveget számláló kötet néhány tanulmányát kiemelve, ezeknek fő kérdéseit és állításait bár összefűzve, de részben nyitva hagyva próbálta meg az olvasó kedvét meghozni a kötet kézbevételéhez.