„Ha még egy politikus megkér, hogy igyak elég vizet”, én jobban érzem magam
A hőség idején különösen megszaporodtak a kormányzati kommunikációban azok az üzenetek, amelyek arra kérik az embereket, hogy igyanak elegendő vizet, vigyázzanak az idősekre, vagy éppen takarékoskodjanak az energiával. Ahogy azt korábban is Csengel Karina megírta a Mércére, ezek a tanácsok önmagukban természetesen nem haszontalanok: a megfelelő folyadékbevitel és az energiatakarékosság valóban fontos egy szélsőséges hőhullám idején – a probléma inkább azzal lehet, ahogyan a politikusok a közösségi médiában beszélnek minderről. A gondoskodó, sokszor már-már atyáskodó hangnem könnyen infantilizálóvá válhat, mintha az állampolgároknak elsősorban arra lenne szükségük, hogy valaki megmondja nekik, hogyan vigyázzanak saját magukra.
Ráadásul a kormányzati kommunikációban kevés szó esett arról is, hogy a hőség elleni védekezés lehetőségei korántsem egyenlően oszlanak meg a társadalomban. Nem ugyanazt jelenti a hőhullám átvészelése annak, aki légkondicionált lakásban dolgozik, és annak, aki a szabadban végez munkát, vagy éppen nem engedheti meg magának, hogy a meleg miatt növekvő energia- és vízszámlákat kifizesse. Amikor tehát a válság kezelésének hangsúlya az egyéni felelősségre – igyunk több vizet, kapcsoljuk le a klímát, takarékoskodjunk az energiával – kerül, könnyen háttérbe szorulhatnak azok a társadalmi és gazdasági tényezők, amelyek alapvetően meghatározzák, ki mennyire tud védekezni a hőség ellen.
Mégis érdemes megállni egy pillanatra annál, hogy miért működhetnek jól ezek az üzenetek. Miért eshet jól, ha egy politikus arra kér, hogy igyunk elég vizet, és kapcsoljuk le 17.00-22.00-ig a klímát, majd pedig meg is köszöni, hogy megtettük? Miért lehet kellemes érzés, amikor azt halljuk, hogy a magyar emberek összefogása és fegyelmezettsége miatt sikerült energiát megtakarítani? És milyen pszichológiai szükségletekre válaszolhatnak azok a gondoskodó vagy dicsérő üzenetek, amelyekben egy politikus nem egyszerűen utasítást ad, hanem azt is üzeni: számít, amit teszel, és szükség van rád a közös megoldáshoz?
A válaszhoz érdemes egy lépéssel hátrébb lépni, és megnézni, mi történik velünk pszichológiailag akkor, amikor egy krízishelyzetben úgy érezzük, hogy kicsúszik a kezünkből az irányítás.
A kontroll és a krízis kapcsolata
A jelenlegi hőhullám okozta krízishelyzet – a Covid-járványhoz hasonlóan – egy olyan környezeti tényező, amely erősen hathat pszichés állapotunkra: a kiszámíthatatlanság és a kontrollvesztés érzése pedig fokozhatja a szorongást. A szorongó ember pedig attól nyugszik meg, ha úgy érzi, visszakapja a kezébe a kontrollt – azaz a cselekvés és az abból eredő hatás lehetőségét. Szorongáscsökkentő lehet, ha úgy érezzük, hogy még egy bizonytalan helyzetben is képesek vagyunk valamire hatással lenni. Ezt a jelenséget, a kontroll és a cselekvőképesség érzésének fontosságát pszichológiai kutatások is régóta vizsgálják. Arra, hogy mi befolyásolhatja, hogy végül cselekedni fogunk-e, Albert Bandura kanadai pszichológus énhatékonyság-elmélete adhat magyarázatot. Eszerint fontos szerepet játszik a cselekvésben az a meggyőződés, hogy képesek vagyunk egy adott dolgot végrehajtani, és annak segítségével változást elérni. Ellen Langer amerikai professzor kutatásai pedig arra mutattak rá, hogy bizonyos helyzetekben a ténylegesnél nagyobb kontrollt is érzékelhetünk a történések felett.
Egy krízishelyzetben ezért már az is megnyugtató lehet, ha kapunk néhány konkrét, teljesíthető feladatot: igyunk elegendő vizet, vigyázzunk az idősekre, takarékoskodjunk az energiával. Ezek a cselekvések valóban kelthetik azt az érzetet, hogy urai vagyunk a helyzetnek, miközben a válság továbbra is fennáll, és annak egészére érdemi ráhatásunk nincsen – főleg, ha egy nagyvállalat energiafelhasználásához viszonyítjuk a háztartásunk szükségleteit.
Ráadásul, ha a kormányzati köszönő posztokat – vagyis a pozitív visszajelzést – magunkra tudjuk vonatkoztatni, az megerősítheti azt az érzést, hogy amit teszünk, annak van jelentősége, ami pozitívan hathat az önmagunkról alkotott képünkre, illetve az önértékelésünkre is.
A kollektív cselekvés áldásos hatásai
A kormányzati kommunikáció a kollektív cselekvőképesség pozitív érzésére is ráerősít: sokszor hangsúlyozzák, hogy az összefogás és a fegyelmezett együttműködés valódi eredményekre vezet, és ténylegesen javít az országos krízishelyzeten. Az „együtt vagyunk a bajban, és együtt is fogjuk megoldani” narratíva egyszerre segít elterelni a figyelmünket az apokalipszisről, növeli a közösségiség érzését, míg csökkenti az észlelt tehetetlenséget.
Magyar Péter nemcsak az állampolgárt mint individumot dicséri meg, hanem a magyar nemzet egészét. Többször kiemeli, hogy a magyar nép eredendően rendelkezik azzal a tulajdonsággal, hogy a nagy bajban összefog. Szinte ránevel bennünket egy pozitív nemzeti önképre: felelősségteljesnek, empatikusnak és tettre késznek írja le a magyar embereket. Ez a kommunikáció azért is vált ki erős hatást, mert a kollektív cselekvés összefügghet a társas identitás erősségével. Azaz az emberek nagyobb eséllyel cselekszenek együtt, ha egy közös csoporthoz tartozónak érzik magukat.
Emellett mindez jól rímel Tajfel társas identitás elméletére, amely szerint az önmagunkról alkotott pozitív képünk azokkal a csoportokkal való azonosulásból is fakadhat, amelyeket pozitívan értékelünk. Ha tehát a „magyar emberek” egy olyan közösségként jelennek meg, amely összefog, felelősségteljes és tettre kész, az a csoport tagjaként a saját magunkról alkotott képünkre is visszahathat.
Populizmus és a demokrácia paradoxona
A hatáshoz hozzájárulhat Magyar Péter és a Tisza kiemelkedő népszerűsége, valamint a politikus kommunikációjában megjelenő erősen vezetőközpontú, karizmatikus hangvétel is. Nehéz nem párhuzamot vonni ugyanakkor a jelenlegi hőségriadó és az évekkel ezelőtti Covid-járvány kríziskommunikációja között. A Fidesz 2020–21-ben hasonló narratívát használt: a járvány kezelésének eredményeit több alkalommal is összekapcsolta a magyar emberek fegyelmezettségével és együttműködésével. A felelősség így részben az egyes állampolgárokra került: ha mindenki betartja a szabályokat, vigyáz magára és másokra, akkor közösen sikerülhet megfékezni a válságot.
Mindemellett Magyar Péter kommunikációjában megjelenik a „nép” és az „elit” populizmusra jellemző szembeállítása: miközben az állampolgárok biztonságát és érdekeit hangsúlyozza, a nagyvállalatokat, illetve a politikai elitet bizonyos szempontból a társadalommal szembenálló szereplőkként jeleníti meg. Bár Magyar Péter a nagyvállalatokkal kapcsolatban is tett elismerő gesztusokat – megköszönve például egyes cégek energiafogyasztás-csökkentését -, a hangnem nem volt minden esetben ugyanolyan megengedő. Míg a lakosság összefogását és fegyelmezettségét következetesen pozitív, dicsérő nyelven méltatta, a nagyvállalatok energiafelhasználását és felelősségét (egyébként jogosan) már kritikusabban tette szóvá.
A populista kommunikáció egyik fontos pillére éppen az, hogy az összetett társadalmi problémákat könnyen érthető, érzelmileg áthatott történetté alakítja: van egy „mi”, amely összefog és cselekszik, és vannak „ők”, akik esetlegesen akadályozzák a közös harcot.
Ez a gondolatmenet azonban több fontos kérdést is felvet a paternalista vezetői típus és a demokratikus állampolgári szerep kapcsolatáról, illetve a demokrácia paradoxonának problémájáról. A demokrácia egyik alapvető ellentmondása ugyanis, hogy saját szabályai révén akár olyan politikai vezetőket is hatalomra juttathat, akik később éppen a demokratikus rendszer intézményeit és szabadságait korlátozzák. Egy demokratikus többség tehát demokratikus úton is hatalmat adhat egy olyan vezetőnek, aki ezt a hatalmat később a demokrácia aláásására használja fel. A demokrácia ugyanis nem csupán választásokat és intézményeket jelent, hanem olyan állampolgárokat is feltételez, akik képesek önállóan gondolkodni, mérlegelni és részt venni a közös döntésekben – még válsághelyzetben is.
A paternalista vezetői kommunikáció révén – amikor a politikus megmondja, mire figyeljünk, mit tegyünk a válsághelyzetben, majd meg is dicsér bennünket azért, mert megtettük – könnyen kialakulhat egy olyan társadalmi dinamika, amelyben az állampolgár következetesen követi, amit a vezető javasol, ahelyett hogy maga is alakítója és kritikusa lenne a közös döntéseknek. A kérdés tehát nem pusztán az, hogy miért eshet jól, ha egy politikus megdicsér bennünket, hanem az is, hogy milyen állampolgári szerepet erősít ez a fajta kommunikáció, és végső soron kinek kedvez.
Kétségtelen, hogy rövid távon valódi pszichológiai előnyei lehetnek: csökkentheti a tehetetlenség érzését, növelheti a közösséghez tartozás élményét, és arra ösztönözhet, hogy az emberek figyeljenek egymásra. Hosszabb távon azonban már az sem mindegy, hogy a politikai kommunikáció az állampolgárok önállóságát és kritikai gondolkodását erősíti-e, vagy inkább azt az érzést kelti, hogy a válságok kezeléséhez elegendő a vezető által kijelölt szabályok követése.
A kérdés végső soron az, hogy olyan társadalmat építünk-e, amely képes közösen és kritikusan gondolkodni a válságokról, vagy olyat, amelyben a jó állampolgár az, aki fegyelmezetten követi a vezető utasításait, majd várja érte a dicséretet.
Neked mennyit ér a szabad sajtó? És az, hogy a valóban fontos, közös ügyeinkről szóljon?
Már 1000 forinttal is segíthetsz, hogy a Mérce megmaradjon és jobb legyen! Állj mellénk!
