Gyászol a hazai és nemzetközi tudósvilág. Hétfőn, augusztus 3-án, életének 89. évében örökre eltávozott közülünk Szelényi Iván szociológus. Halálával egy egész szociológus generáció maghatározó alakja, apafigurája hagyott bennünket magunkra. A nemzetközileg ismert és elismert, kimagasló társadalomtudós és tanár alakja volt az övé, aki számára mindazonáltal még az emigrációban, pályája csúcsán is hazája, Magyarország életkérdései voltak a legégetőbbek, leginkább érdekfeszítőek – még akkor is, amikor közvetlen tárgya nem a magyar viszonyok reflektálása volt.

Talán nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy legjelentősebb művének a Konrád Györggyel a 70’-es évek első felében közösen írt, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című alkotás tekinthető.  Ebben a műben a szerzőpáros a létezett szocializmus talán  legeredetibb,  de egyben legmélyebb elemzését adja, azt állítva, hogy eme szocializmus uralkodó osztályának magvát az értelmiség alkotja, mely befolyásának további kiterjesztésével  átfogó osztályhatalomra tör. Onnan is lehetett tudni, hogy ez nagy jelentőségű elmélet, hogy már elrejtett kézirat formájában is kiverte a biztosítékot az illetékes rendőri szerveknél – mint később Iván írta, ezzel is igazolva elméletük relevanciáját. Az alkalmazott és kilátásba helyezett retorziók következtében Iván hosszú ausztrál majd amerikai emigrációra kényszerült, ahonnan csak a 90’-es évek elején térhetett haza, majd véglegesen vissza is települt.

Az emigráció évei alatt az intézményes nemzetközi szociológia élet igen magas pozícióit töltötte be, számos nagyhírű, tekintélyes egyetemen tanított, és számos kitüntetést kapott. Az emigráció évei alatt főként angol nyelven publikált (például Socialist Enterpreneurs. Embourgeoisement in rular Hungary, 1988), majd hazatérve már sokszor magyarul is (például Tanulmányok az illiberális posztkommunista kapitalizmusról, 2019). Az utóbbi két évtizedben munkásságának középpontjában a Mihályi Péterrel közösen kidolgozott járadékelmélet megalkotása és verifikálása (többek között Profits, Wages and Inequality. The top 20%, 2019) valamint az Orbán-rendszer  kritikai elemzése állt. Tőle származik az orbáni hatalmi szerkezet illiberális kapitalizmusként való definiálása. Munkásságát hosszú ideig itthon is nagy érdeklődés övezte és a legmagasabb elismerésekben részesült – így lett az MTA rendes tagja, a Magyar Szociológiai Társaság elnöke és a tudósoknak járó legmagasabb állami kitüntetés, a Széchenyi-díj birtokosa is.

Társadalomelméletének, elméleteinek fókuszában mindvégig a társadalmi struktúra, struktúrák, azok egymásba való transzformációja, és az egyenlőtlenségi viszonyok, valamint azok alakulásának tényezői voltak. Legfontosabb eszmei ihletői Karl Marx és Max Weber voltak, számos írást szentelt e két alkotó munkásságának egymásra vonatkoztatásának. Mindazonáltal elméleti munkássága a velük való összehasonlításban is teljességgel originális volt. Marxban a társadalmi problémák történelmi-logikai megközelítése és az erős kritikai attitűd ragadta meg, Weberben a társadalmi jelenségek pontos és árnyalatokban gazdag leírása vonzotta. Főként pedig az a magatartásminta, melyet Weber mint tudós felmutatott és normaként is megfogalmazott: a társadalmi jelenségek elfogulatlan, értékmentes megközelítése, mely az ezek feltárásának, leírásának differenciált általánosítása révén születő elméleti munkásságának is alapköve lett. Ebből következően, bár Iván magatartását és kisugárzását tekintve nagyon is küldetéses értelmiségi volt, a szavak szintjén mindig is következetesen elutasította ezt a szerepet.

Értékmentes társadalomtudományt akart csinálni, és mindig is gyanúval tekintett a váteszekre, mögöttes, főként hatalmi szándékot tulajdonítva gondolkodásuk és cselekedeteik mozgatórugójául (erről szól a Konráddal közös Értelmiség… könyve). Ebbéli viszonyulásának paradoxona az, mindeközben nagyon is elfogadta, tisztelte, sőt akár szerette is a tehetséges küldetéseseket.

Ebben, mint sok minden másban is nem értettünk egyet. Mindazonáltal elmondhatom, hogy Ivánt a legmeghatározóbb mesteremnek tekintem. Még nem találkoztam vele személyesen, amikor a 70’-es évek közepén hozzájutottam az Értelmiség-könyv egy szamizdat példányához – a mű revelációként hatott rám, ez volt az a könyv, amely új irányt adott szellemi fejlődésemnek. Akkor erről még nem tudtam – a fennállót piaci reformok útján megreformálni akaró fiatal, egzisztenciáját éppen építő közgazdász voltam – és annyira megijedtem a könyv váratlan asszociációitól, tökéletes újszerűségétől és merészségétől,  ugyanakkor attól az aha-élménytől, melyet kiváltott bennem – nos, annyira, hogy alkotás fő téziseit több mint húsz évre elfelejtettem. Mindazonáltal ez az elméleti megközelítés tudattalanul pályám irányának módosításához vezetett – a rendszerváltást követő években liberális (persze szociálisan érzékeny) közgazdászból baloldali rendszerkritikus szociológussá lettem.  Ennek során pedig születő elméleteim fő kategóriáit – immár tudatosan – Ivánnal (és mellette Hankiss Elemérrel) vitatkozva dolgoztam ki

Amit legfontosabb, legmaradandóbb örökségemnek tekintek, az az elméleti munka empirikus megalapozottságának, az elméletek és a tények összekapcsolásának és egymásra vonatkoztatásának önmagammal szemben támasztott normája

– Iván még akkor is ragaszkodott ehhez a munkamódszerhez, amikor pozitivista ízű survey kutatásokat vezényelt.

A másik örökség, amit továbbviszek, az a konfliktuselméleti Marx és a funkcionalista Weber metodológiáinak egymáshoz csiszolására, ötvözésére való igény és törekvés. Ez abból fakad, hogy Iván egyszerre szerette látni és ábrázolni a társadalmi változásokat, mint a különböző érdekcsoportok összeütközésének, harcának eredőjét, és azt, hogy ezek a csoportok és egyéni szereplők, valamint céljaik és objektivációik stabil viszonyok között milyen funkciót töltenek be egy adott társadalom működésében, működtetésében. Az idők folyamán mindazonáltal Iván munkásságában a weberi funkcionalizmus vált dominánssá és ezzel összefüggésben fogadta el egyre inkább a kapitalizmus szükségességét, mellyel vannak ugyan bajok, de az egyetlen működőképes társadalmi rendszer. Melyben a profitmaximalizálás és az ahhoz kapcsolódó verseny határozott pozitív, sőt nélkülözhetetlen funkciót tölt be az erőforrások allokációjában. Így lett Iván az Értelmiség-könyv baloldali rendszerkritikusából liberális, bár baloldali liberális gondolkodóvá. Az én utam ezzel ellentétes volt, mint írtam, szociálisan érzékeny liberálisként kezdtem és rendszerkritikai baloldaliként fejezem be.

Végül, de korántsem a teljes paletta áttekintésével, örököltem Ivántól az intézményes, leginkább pártpolitikai szerep elleni személyes ellenszenvet. E szerep elutasításához mindvégig tartottuk magunkat. Mindazonáltal, míg Iván tartózkodása a közélet szerepvállalás szinte teljes spektrumára kiterjedt, jómagam mindig is az értelmiségi szerep elengedhetetlen alkotó elemének tételeztem annak értékintegráló és célkitűző, vagyis teleologikus funkcióját, és az ennek megfelelő közéleti viselkedést.

Beszélgettünk és egyetértettünk, és vitáztunk – és ismét csak beszélgettünk…

Ivánnal személyesen még a 80’-as évek második felében találkoztam először, majd minden alkalommal felkeresett, amikor hazalátogatott. Amikor végleg hazatelepedett, barátságunk elmélyült, szinte napi kapcsolatban voltunk egymással. Minden írásomat elolvasta, még a leghosszabbakat is egy héten belül megnézte és reflektálta. Bírálatában először mindig a „jót” emelte ki a dolgozatból. Soha sem akart velem semmit átíratni. Azon is bölcsen felül tudott emelkedni, hogy olykor lázadtam ellene és rivalizáltam vele – nagy praxisa volt ebben, hiszen addigra már  több tucat fiatal társadalomkutatót is útjára  bocsátott. Lelki közelségünk talán a csillagokban is meg volt írva, napra pontosan tíz évvel voltam fiatalabb nála, születésnapunkat együtt ünnepeltük.

Fénykorában barátai számosak voltak. Kiválasztásukkor nem számított sem a tudományos-társadalmi pozíció, sem a hivatalos tekintély sem más személyes érdek – csak a tehetséget és az emberi és tudományos tisztességet díjazta. Sőt, ha valaki megnyerte szimpátiáját, még a világnézeti különbségen is képes volt felülemelkedni egy vagy akár több izgalmas beszélgetés kedvéért.

Konzervatív fogalomrendszer szerint gondolkodva Iván igazi nagypolgár volt: nagyvonalú, toleráns, nyitott és autonóm. De ami minden eszmerendszerben ugyanazt jelenti: jó ember volt a helleri és brechti értelemben. Bár emberi dolgokban nem volt a nagy szavak embere, akit befogadott, az mindig számíthatott figyelmére és segítségére.

Amikor elvesztette imádott feleségét, Szelényi Katit, majd legközelebbi barátját, Konrád Györgyöt, az igazi, nagy törést jelentett életében. Innentől kezdve zárkózottabb és pesszimistább lett. Bár családja és megmaradt barátai körülvették, sokszor érezte magát magányosnak és feleslegesnek. Amikor pedig egészsége megromlott és már nem tudott ösztöndíjakat szerezni és ajánlóleveleket írni, nos, akkor már mindenki elhagyta, aki csak karrierje egyengetése miatt kereste társaságát – de azért szerencsére még így is több barátja maradt, mint az ő korában sok más embereknek.

Csak sete-suta módon tudom befejezni ezt az írást. Az kevés, hogy nagyon sokat köszönhetek Ivánnak és velem marad. De ha úgy mondom, hogy köszönöm a sorsnak azt a rendelését, hogy   kitüntetett figyelmével és szeretetével, az talán valamivel kifejezőbb. És nem is halt meg, csak más dimenzióba, más koordináták közé költözött.