Ma a politika és a sajtó visszatérő témája a főváros frekventált részein felbukkanó, sokszor ápolatlan kinézetű, palackot gyűjtögető, bódult vagy józan állapotú embertársaink jelenléte. Kerületi polgármesterek hol „áldatlan állapotokról”, hol „problémás csoportokról”, hol „drogosokról”, „árnyalakokról” írnak posztjaikban és beszélnek sajtótájékoztatóikon, miközben egyre többen sürgetnek rendészeti fellépést.

A probléma azonban nem most kezdődött. Nem csupán a felső-középosztály tagjai, hanem a nem-felső-középosztálybeli, egyedülálló fiatal értelmiségiek és dolgozók is gyakran találkoznak vele lakókörnyezetünkben, vagy az agglomerációba hazafelé tartva, a tömegközlekedési eszközökön. Ismerőseink, barátaink gyakran számolnak be arról, hogy nem érzik magukat biztonságban otthonuk környékén, vagy az éjszakai buszon.

És ebből a megélésből fakad egy nehezen feloldható dilemma: kihez lehet fordulni?

Az, hogy ez mindenkit érintő szociális probléma, ami – legalábbis azt ígérik – meg fog változni a gazdasági növekedéssel, az egészségügy, a gyermekvédelem rendbetételével, illetve más régóta halogatott reformokkal, aligha csökkenti a szorongását azoknak, akik nap mint nap szembesülnek a helyzettel.

A dilemmát talán egy keserű parafrázis foglalja össze: „rendőrt hívnotok nem kell, félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem.” A társadalmi elvárások és saját értékeink közötti feszültséget keveseknek sikerül feloldaniuk.

Ez sok átlagos baloldali vagy nyitott gondolkodású polgár dilemmája is, akik nem érzik jól magukat attól, ha szegénység, függősség, avagy együttélési normák szélsőséges megsértése miatt egy erőszakszervezethez fordulnak.

Mert ha valaki a rendőrségtől kér segítséget, azzal valójában azt is elfogadja, hogy az állami hatóság kényszerítő ereje teremtsen rendet egy alapvetően szociális vagy egészségügyi természetű problémában.

Mégis kihez forduljon? És van-e értelme bárkitől segítséget kérni?

Ez a dilemma kísértetiesen emlékeztet a családon belüli erőszak segítői szempontú tapasztalataira. Valaki lehet a családtagjaival erőszakos, s így eltávolítandó, más szempontból viszont segítségre, támogatásra szoruló ember. Ugyanígy a bódult ember lehet magára és környezetére veszélyes, ugyanakkor egészségügyi ellátásra szoruló valaki – hiszen függő, hiszen beteg, akár mentális nehézségekkel is küzd, ezek teszik kiszámíthatatlanná.

És valljuk be: sokunk tapasztalata az, hogy a hatóságok gyakran a könnyebbik utat választják. A konfliktus érdemi kezelése helyett legfennebb annyi hangzik el: „Halkabban vígadjanak”, „békésebben legyenek”, vagy adott esetben nem is reagálnak.

Személyes megélésem és szakmai tapasztalatom szerint ez a társadalmi egyenőségből fakadó probléma – jelesül a gyenge szociális háló – egyre több helyen foszlik. Ennek jelei a kettészakadó társadalom, a mélyszegénység okozta látható károk, sebek, (e jelek most éppen a fővárosi forgalmas közetereken bukkannak fel). Pusztán hatósági közterületi jelenléttel, utcai megkereső szolgálattal, sem közép-, sem hosszú távon nem tudjuk megszüntetni ezeket az okok kezelése nélkül.

Az okokat ráadásul nagyon másként látom én, mint azok a polgármesterek, akik most rendőri razziákat követelnek, vagy épp a hajléktalanszállók nyitvatartásának meghosszabbításáért lobbiznak (egyébként ezek az intézmények sok esetben egyébként is gyakorlatilag folyamatosan nyitva vannak).

A jelenlegi állapotokért felelős bűnbakot találni könnyű:

• az otthontalanokat;
• a palack-visszaváltási rendszert, amelyből sokan azt gondolják, hogy könnyű kereseti lehetőség, s hogy randalírozásra össztönöz;
• a „mocskos Fideszt”;
• a kevés utcai szociális munkást;
• a pszichiátriai férőhelyek hiányát.

Sokkal nehezebb az ennél összetettebb valóságról beszélni:

• a lakhatási válságról és az olcsó lakhatási lehetőségek megszűnéséről;
• egy kiüresedő, rendkívül bürokratikus és rugalmatlan szociális, segítői és gyermekvédelmi rendszerről;
• az eszköztelen, de leginkább a rendelkezésre álló eszközöket rosszul használó önkormányzatokról;
• a rendőrségről, mely gyakran nem tudja növelni az állampolgárok biztonságérzetét;
• a társadalmi szolidaritás hiányáról;
• és arról, hogy a szegények fokozatosan kiszorulnak a város központi részeiből – vagyis a dzsentrifikációról.

Ennek a valóságnak a megismerésére vannak ugyan eszközeink, ezek közé tartozik például a Szociopoly, egy társadalmi érzékenyítő játék, amely azt mutatja be, a szegénység nem csupán pénzhiányt jelent. A játékosok egy hátrányos helyzetű településen élő család hónapját próbálják meg „végigélni”, pénzügyi döntéseket hozva: hogyan fizessék ki a lakhatást, az élelmiszert és a számlákat, vállaljanak-e alkalmi munkát, kérjenek-e segítséget, vagy hogyan kezeljék a váratlan kiadásokat.

Általában mindenki mínusszal, adóssággal zárja a játékot, mert a Monopoly mintájára felépített játék során kiderül, hogy a szegénység kevés választási lehetőséget, kiszolgáltatottságot és folyamatos döntési kényszert is jelent.

A középosztálybeli nézők viszont a játék végén hazamennek, lehet, kibontanak egy jobbféle bort, és elmerengenek a megélteken. Azok viszont, akikről a játék szól, nem tudnak kilépni a saját életükből. És itt tevődik fel a kérdés: mi van, ha a játék főszereplői elkeseredésükben vagy kalandvágyból feljönnek a fővárosba, és az itt lakók szeme előtt próbálnak menekülést találni a szegregátum szorongató mindennapjai elől?

Egy ismert szociális munkás mondta egyszer, hogy a HIV és az AIDS nem akkor válik társadalmi problémává, amikor a legszegényebbek tömegeit érinti, vagy a lakosság 20–25%-a kezeletlen és haldoklik. Akkor lesz probléma, amikor a középosztálybeli családapa hazaviszi, vagy amikor egy felső-középosztálybeli, magas beosztású ember válik páriává, és pénzért sem tud tünetmentes lenni.

Valami hasonló zajlik most is:

a szegénység, a lecsúszás régóta létező válság, ám, hogy érinthető közelségbe kerül, zavar minket.

Várjuk, hogy varázsütésre megoldódjon.

Aznap, amikor elkezdtem írni ezt a cikket, a Keleti pályaudvaron 6 üvegpipából port szívó embert számoltam reggel hétkor. Önkénteskedem egy Budapesttől távol eső szegregátumban, és a fővárosi pályaudvarokon rendszeresen találkozom ottani ismerőseimmel, akik koldulásból, gyűjtögetésből tartják fenn magukat. A múltkor szóba elegyedtem egy fiatalkorú kéregetővel. Elmondása szerint (ami egész hihető) egy Pest megyei nevelőotthonból jött fel bulizni, pénzét azonban elszórta, és hazajutni nem tud. Gondoljunk csak bele, hányan voltunk fiatalként hasonló helyzetben – csak volt kitől kérni. Egy másik alkalommal többen mesélték, hogy alkalmi munkák miatt feljárnak Budapestre, a szállást fizetni kell, különben elveszítik, de ha a munkáltató nem fizeti ki őket, nincs más választásuk, mint a pályaudvaron aludni. Kórházból, börtönből kikerülőknek is szinte a budapesti utcákon élés marad az egyetlen lehetőség.

Ezen intézményekből frissen kikerülők rögtön fedél nélkül találják magukat, és számukra megugorhatatlan, hogy olyan szállást találjanak, ami, bár távolról sem otthoni körülményeikre hajaz, de legalább nem minősíthetetlen tömegszállás.

A bérlakás, olcsó albérlet elérhetetlen. A közhiedelemmel ellentétben a munkásszállók nem jelentenek valódi megoldást: a támogatott férőhelyek hamar betelnek, de sokszor ezek a szállók piaci alapon, a munkáltatókkal szerződnek. Keserű tapasztalat: Budapesten helyet keresni majdhogynem lehetetlen.

Sőt, az elgettósodást megakadályozó városrehabilitációs programok jelentős része is inkább felszámolást jelent, mintsem rehabilitációt – gondoljunk például a zuglói cserei utcai „városrehabilitációra”. De számos példa van arra is, hogy az önkormányzati bérlakásokból kiköltöztetett lakóknak lakásuk piaci értékét fizetik ki (ezt próbálta a kormány a diószegi utcai lakókkal), s ez egyenes út az otthontalanságba. Mindebben a helyi és országos szociálpolitikusoknak óriási a felelősségük.

Karácsony Gergely júliusban bejelentette, hogy a hatóságokkal együttműködve utcai addiktológiai megkereső szolgálat indul, s az éjjeli menedékhelyek nyitvatartását is meghosszabbíthatják.

Emlékszünk a Főváros által bejelentett gyermekvédelmi központra? Ez a kezdeményezés is jól kommunikálható gondoskodási szándéknak tűnt, viszont a megvalósítás részleteiről azóta is kevés konkrétumot ismerünk. Mintha a szándék fontosabb lenne egy kidolgozott koncepciónál.

Szakmai tapasztalatom szerint az alacsonyküszöbű ellátás lefedettsége ma Budapesten több mint elégséges: minden kerületben működik utcai szociális munka, az éjjeli menedékhelyek férőhelyszáma is elégséges. Ez persze nem jelenti azt, hogy az ellátórendszer mindig megfelelően működik, vagy hogy ne lennének súlyos hiányosságai.

Ám politikailag mindig kifizetődő, ha valaki kamerák előtt gyors és látványos intézkedéseket jelent be, mintha a mögötte lévő strukturális problémákról beszélne.

A közbiztonsági problémaként emlegetett válság viszont a gyors intézkedésekkel megvalósítható tüneti kezelésen bőven túlmutat.

Tisztában vagyunk-e azzal, hogy általában amikor a rendőrhiányról beszélünk, akkor valójában a rendőri intézkedést hiányoljuk? Azt várjuk, hogy valaki végre reagáljon arra, amit a társadalmi közöny következményének érzékelünk. Amikor viszont az aluljáróban, közterületen üldögélő idős otthontalanokat helyszíni bírsággal sújtják, azzal szemben zsigeri ellenérzéseink vannak.

A szerepek könnyen félrecsúsznak: amikor sokan szociális munkást hívnak, nem feltétlenül segítséget kérnek egy rászoruló ember számára, hanem azt remélik, hogy a szegénység – pontosabban a szegénység látható következményei – eltűnnek a szemük elől.

Nem tudok kész recepteket megfogalmazni a rendőri munka eredményesebbé tételéhez. Szakmai anyagok, képzések és ajánlások bőven születtek; a nálam okosabbak szerint viszont nem újabb elméletekre, hanem a mostaniak alkalmazására lenne szükség. És ha ez nem történik meg, akkor számonkérésre és következményekre.

Azt azonban biztosan tudom, hogy a segítő munkák gyakran az íróasztal mellett született elképzelések, és kevéssé igazodnak a mindennapi élethelyzetekhez. Bevallom, a szabályokat nem egyszer áthágva-, vettem MÁV és BKV-jegyet, olyan embereknek, akiknek néhány ezer forint hiányzott ahhoz, hogy hazajussanak. Ez eltörpül amellett, hogy az intézményes ellátás mennyibe kerül az államnak. Gyakran csak ennyire van szükség, egy kisebb pénzösszegre a hazajutáshoz, a napi függőség enyhítéséhez. Erre, mivel más nincsen, ott a palackvisszaváltás és a kéregetés.

Nem egyszer hallom, hogy emberek azt követelik, a hajléktalan ember menjen a szállóra, ne közterületen aludjon – igen, a tömegszálló hat metrómegállónyira, egy átszállásra, aztán elsőajtós buszozásnyira van, nem magától értetődő az odajutás sem. Ugyanilyen könnyű kívülről azt mondani, hogy, ha valaki jogcím nélküli lakásfoglaló, akkor legalább kitakaríthatná, felújíthatná az ingatlant – igen, lehet, hogy csak pár hét múlva kell elhagynia, amit talált, de az is lehet, hogy már rögtön másnap. Menjen dolgozni, majd abból vesz enni meg cigarettát – mondják. És fizetésig miből él?

Amíg nincsen eszköz és intézményrendszer, addig a utcai szociális munkás vagy akár az újonnan alkalmazott addiktológiai megkereső maximum empátiával és a szomorú hallgatással tud segíteni – ez nekem is keserű tapasztalatom.

De vannak a hazainál jobb példák! Míg a magyar segítők adományokkal és nyomtatványokkal járják az utcát, és többnyire csak munkaidőben fogadják az ügyfeleket, addig nem egy nyugati nagyvárosban a kollégák rugalmasabb eszközökkel dolgozhatnak: ügyfelek szükségleteire költhető bankkártyával járják a metróvonalakat, kórházban dolgozó kollégáikkal egyzetethetnek, megszervezhetik a hazajutást, vagy az intézményi elhelyezést.

A segítő munka alapja a bizalom, így, akármi is legyen az utcán élés oka, lehetőleg rendőr nélkül kellene megoldást találni ezekre az élethelyzetekre. Azonban amíg nincsen szükségletekre szabott társadalompolitika, vagy legalább praktikus és hatékony tűzoltás, addig maradnak az ígéretek és a politikusszelfik. A köz előbb-utóbb másfelé fordítja a tekintetét, a szociális munkások meg ügyfeleik pedig csendben készülnek a télre.