Itt a nyár, a paksi atomerőmű leállásával fenyeget a Duna alacsony vízszintje, vízkorlátozás és szárazság van, miközben történelmi hosszúságú és intenzitású a hőhullám. Az aszállyal és az energiaválsággal együtt érkezett meg menetrendszerűen az évtizedek óta terítéken lévő nagy vízlépcsővita: ökológusok, vízügyi szakemberek, mérnökök, energetikusok és a hajózási szakma esnek egymásnak. A lendület érthető: korunk talán legfontosabb krízisének, a vízháztartás soha nem látott felborulásának egyik központi eleme a vízlépcsődilemma. Az alábbiakban túlnyomórészt gazdasági megközelítésből vizsgálom különböző megközelítések mellett érvelő szakértők írásai nyomán a Duna esetleges felduzzasztása mellett és ellen szóló érveket, valamint a duzzasztás alternatíváit. 

Hiányos vízlépcső, mélyülő Duna és a polikrízis

A Duna szinte teljes hosszán kiépült a vízlépcsőrendszer, kivéve Magyarországot, mondják a vízlépcső hívei. A folyómenti országokban stratégiai szemponttal bír a rendszer az energiatermelés, a hajózhatóság – hellyel-közzel – biztosíthatósága és a mezőgazdaság szempontjából. A napokban több, akár elsőre meggyőzőnek tűnő, a nemzetközi vízlépcsőrendszer magyarországi szakaszának kiépítése mellett érvelő elemzés is napvilágot látott, például a G7-en Wagner Ernő okleveles építőmérnök, igazságügyi szakértő, a Magyar Mérnöki Kamara elnöke tette le mellette a garast. Az érvelés lényege, hogy a környező országokban kiépített rendszerek mellett, a hajózás és mederszabályozás, vízgazdálkodás és energiatermelés szempontjából a logikus lépés a magyarországi „foghíj” betömése.

Igen ám, de vízügyi szakértők, ökológusok és a fenntartható tájhasználat mellett érvelő aktivisták, szakemberek szerint mégsem olyan meggyőzőek a mérnök sorai:

a mai realitásokat figyelembe véve ugyanis avéttos a több évtizedes koncepció.

A klímaváltozás és a hibás vízhasználat következtében vízrendszerünk az évtizedek alatt hatalmas változásokon ment keresztül. Ennek most minden eddiginél világosabban megmutatkozó eredménye ellen nem a korábbi logika működését – avagy működésének látszatát – fenntartó, ideig-óráig hatékony megoldásokra kell törekedni. Sokkal inkább a radikálisan megváltozott viszonyokra reflektáló, radikális szemlélet- és módszerváltásra van szükség.

Nincs víz, nincs energia

A paksi atomerőművet a mostaninál jóval magasabb vízállásra tervezték. A ‘70-es, ‘80-as években teljes joggal számítottak arra, hogy ilyen alacsony víz sosem fog előfordulni a Dunán. Az akkori számítások és évszázados mérések melletti legalacsonyabb vízállás esetén is bőven tud biztonságosan áramot termelni az ország legfontosabb erőműve. Most viszont azt látjuk, hogy nem tud elegendő vizet venni a Dunából, elégtelen a hűtése, így teljesítményét akár a névleges tíz százalékára kell csökkenteni. Magyarország jelenleg az importenergiától függ, ami eddig ki is tudta elégíteni az igényeket, de közép- és hosszú távon olyan ez, mint a kutya vacsorája.

Energiabiztonsági szempontból érdemes kitérni egy másik tényezőre, amelyről sokkal kevesebb szó esik, mint a villanyáramról. Ez pedig nem más, mint az egyre forróbb strandozós hétvégék klasszikus kiegészítője, a kukorica – persze nem az, amit a strandon, esetleg a moziban rágcsálunk, hanem az ipari verzió. Ebből fedezik ugyanis a bioetanol-szükséglet jelentős részét. Ez az alapanyag azért fontos, mert a legnagyobb mennyiségben forgalmazott 95-ös benzin mintegy 10 százalék etanolt tartalmaz, és a magasabb minőségű üzemanyagok túlnyomó részében is használják az alkohol ezen formáját. Ennek pedig egyre kevesebb részét lehet Magyarországon megtermelni, jelenlegi mezőgazdasági rendszerünk azonban veszettül próbálkozik vele. Az etanol fő alapanyagát biztosító kukoricatermeléshez pedig úgyszintén vízre van szükség – nem is kevésre. Ha úgy vesszük, autóink áttételesen részben vízmeghajtásúak, ami sajnos ebből a szemszögből nézve inkább a probléma, mint a megoldás része.

Vegyük sorra, mire jó, és mire nem jó egy esetleges magyarországi vízlépcső.

Magyar atom

A paksi atomerőmű normál üzemben Magyarország villamosenergia-igényének mintegy 40 százalékát elégíti ki. Hogy mennyire egészséges, ha egyetlen termelő ekkora súllyal bír az energiamixben, arról lehet vitatkozni. Pláne annak fényében, hogy a napszak- és időjárásfüggő fotovoltaikus energiatermelésben is világelső Magyarország, a teljes erőművi kapacitáshoz mérten. Vagyis a magyarországi termelés alappilléreit gyakorlatilag optimálisan állandó teljesítményű, és szükségszerűen periodikusan termelő egységek jelentik, ez pedig tárolókapacitások (az ország geológiai adottságainak köszönhetően szintén kétes megvalósíthatóságú szivattyús erőművek, akkumulátorparkok, stb.) hiányában értelemszerűen folyamatos export/import kényszert jelent. (Bár a diverzifikálás szempontjából a szélerőmű-program például jó irány lehet, ahogy a geotermikus termelésben is rejlenek még lehetőségek.)

Azonban szinte valamennyi, várható életciklusra is figyelemmel lévő költség-haszon elemzés kimutatja, hogy új atomerőműveket nem igazán, és az egyéb technológiák fejlődésével egyre kevésbé éri meg építeni. Jelen helyzet, vagyis a rendszeresen alacsony vízállás – ismeretében pláne igaz ez Paksra. De arra is láttunk példát, hogy a még működő egységek idő előtti lekapcsolása milyen brutális társadalmi, gazdasági és környezeti károkkal jár. Ez történt Németországban, miután a fukusimai atomkatasztrófa után a 2010-es évektől rohamtempóban kapcsolták le reaktoraikat. A következmények többek között az egekbe szökő lakossági áramárak és az ipar versenyképességének mélyrepülése volt, miközben komplett települések és erdők pusztultak el, hogy kiszolgálják a kirívóan környezetkárosító barnaszén-erőműveket.

Biztosíthatná az atomerőmű folyamatos üzemét egy lejjebbi folyamkilométernél, konkrétan a Wagner mérnök által javasolt, Fajsznál kiépítendő vízlépcső?

Mérnöki szemszögből nézve igen.

Ha viszont a megvalósítás negatív hatásait nézzük, aligha éri meg. Tegyük fel, hogy egyes mostani – több évtizeddel ezelőtt megalapozott – érvek alapján Fajsznál építenek egy duzzasztóművet. Ha Ausztriát vesszük példának, láthatjuk, hogy remekül elvannak a hajózhatóságot és az energiaellátást egyaránt javító vízlépcsőikkel, miért is ne lehetne Magyarországon is! A válasz a földrajzban rejlik: Magyarországon lényegesen kisebb a Duna esése, mint nyugati szomszédunknál.

Míg a forrásvidék és Bécs között kilométerenként akár méteres különbségekről beszélhetünk, Magyarországon az arány centiméterekben mérhető. Magyarországtól délre található még két vízlépcső, a Vaskapunál, ahol a Duna esése egykoron ugyancsak több méter volt kilométerenként. Az akkori sodrására jellemző, hogy a Vaskapu I. és II. megépítése előtt a hajóvontákat előfogatolni kellett különlegesen erős vontatóhajókkal, különben egyszerűen nem birkóztak meg az áramlással.

Ezzel szemben nálunk voltaképpen csak a Dunakanyar környékén vannak hellyel-közzel értelmezhető kidomborodások, még csak nem is közvetlenül a meder mellett (és egy kicsit Budán is). Így még ezen mederviszonyok kiaknázása is azt jelentette volna a nagymarosi vízlépcső megépülése esetén – ahol ne feledjük, az említett Dunakanyar felett túlnyomórészt úgyszintén síkvidéken halad a folyó – hogy mintegy száz kilométeren kellett volna gátrendszereket építeni a duzzasztáshoz. A Dedák Dalma, a WWF vízügyi szakértője által idézett 1982-es (!), titkosított MTA-tanulmány szerint az esetleges előnyös és hátrányos változások figyelembevételével sehogyse érte volna meg a beruházás.

Fajsznál is hasonló mértékű duzzasztásra lenne szükség, amennyiben értelmezhető eredményt akarnánk elérni Paks alatt. A Másfélfok cikkében Baranya Sándor vízmérnök, a BME Vízépítési és Vízgazdálkodási Tanszékének tanszékvezető egyetemi docense vezeti le, hogy „[e]gy Fajsz környékén épített duzzasztó valóban magasabb vízszintet tarthatna fenn Paks térségében, de ez csak egyetlen hatás a sok közül, ezért önmagában nem elegendő érv az építés mellett. (…)Magyarországon az elmúlt évtizedekben nem készültek olyan korszerű, részletes vizsgálatok, amelyekből megbízhatóan meg lehetne ítélni az új dunai vízlépcsők teljes hatását: legutoljára ilyen konkrét tervek, hatástanulmányok Nagymarosra készültek 50 évvel ezelőtt. Aki jelenleg kategorikusan támogatja vagy elutasítja a vízlépcsők építését, az nem támaszkodhat teljes körű tudományos ismeretekre”, hozzátéve, hogy „[t]öbb egymás után épített vízlépcső egy ideig mérsékelhetné [a vízszint csökkenéséhez hozzájáruló medermélyülés hatását], de a problémát végül csak továbbtolná a következő, duzzasztás nélküli folyószakaszra. A Fajsz alatti medermélyülés például súlyosan érinthetné a Gemenci-erdőt, egy újabb, lejjebb épített vízlépcső pedig már Horvátország és Szerbia felé tolhatná tovább a következményeket, és így tovább, le egészen a Vaskapuig.”

Baranya vízgazdálkodással foglalkozó szakértő, tanszékvezető tehát markánsan ellentmond a már idézett Wagner építőmérnöknek. Wagner egyébként tavaly az Indexen gyakorlatilag a feljebb hivatkozottal megegyező cikket publikált, amelynek érvelése egyébként kifejezetten arrogánsra sikeredett, jelentős mértékben az ökológiai aggodalmak diszkreditálása céljából. De nemcsak emiatt lett belőle kisebb botrány a mérnöktársadalomban, hanem azért is, mert végtelenül elavult nézeteket képviselt. Ehhez képest a Magyar Mérnöki Kamara (MKK) elnökeként jegyezte a cikket, amivel kritikusai szerint nagyot ártott közösségének.

De ha nem (kizárólag) a Dunából lesz hűtés, akkor honnan? A paksi erőmű üzemidejét jelenleg a 2050-es évek közepéig szándékoznak meghosszabbítani – hogy ez valóban így lesz-e, az a jövő társadalmi-technológiai változásainak függvénye. Az mindenesetre elég valószínűnek tűnik, hogy nem fogják a korábbi terveknek megfelelően a 2030-as években leállítani. Ennek fényében a Duna költséges és hatalmas környezeti károkkal járó duzzasztása helyett érdemes lehet hűtőtornyokat építeni (ezek a légáramlatokat használják a víz, így végső soron a reaktorok hűtésére).

A mezőgazdaság évszázados tévútja

Magyarország hagyományosan agrárország – volt. Napjainkban ugyanis az ipar hozzájárulása jóval magasabb a nemzetgazdasági össztermékhez. Jelenleg a mezőgazdasági termelés közvetlenül a GDP mindössze 3-4 százalékát teszi ki. Áttételesen az élelmiszeriparnak beszállított alapanyagok révén ez az arány nagyobb, mintegy 6 százalék körüli.

Régen azonban valóban túlsúlyban volt a mezőgazdaság részesedése Magyarországon, az Osztrák-Magyar Monarchia idején kifejezetten az exportvolumen növelése érdekében igyekeztek minél több területet szántófölddé alakítani. Ennek keretében szabályozták a folyókat, lecsapolták az alföldi mocsarakat, ezzel értékes termőföldeket nyerve. Ez akkor még jó ötletnek tűnt – de a klímaváltozás és a minél gyorsabban minél magasabb terméshozamok elérésére berendezkedett mezőgazdasági módszerek által kizsigerelt földek mára termőterületként jobbára elértéktelenedtek, az

Alföld egészen konkrétan az elsivatagosodás jeleit mutatja.

Ne feledkezzünk meg itt arról sem, hogy a mezőgazdaság – tekintve, hogy szükség van ételre az ember túléléséhez – ma is éppúgy stratégiai ágazat, mint a feltalálása óta eltelt évezredekben. Az egyre melegebb nyarakon pedig egyre nagyobb mértékben van szükség a termőterületek öntözésére. Wagner mérnök a vízlépcsőpárti állásfoglalások valamennyi pontját felidéző cikkében erre is hivatkozik, miszerint a duzzasztás biztosíték lehetne a stratégiai vízkivételek fenntarthatóságára.

Nehéz cáfolni, hogy a mezőgazdaságnak vízre van szüksége. Ahogy azt is, hogy az öntözés a jelenlegi nagytáblás termelés vízigényét nem képes fedezni. Továbbá, ahol öntöznek, ott is pocsékba megy a párolgás és a klimatikus viszonyaink mellett értelmetlen talajhasználat miatt, ennek érdekében felesleges is volna egy esetleges víztározóból szivattyúzni a vizet.

A változó klimatikus és hidrológiai viszonyaink mellett a szárazság és a vízhiány hatásait lokálisan akár még ellensúlyozni is képes fenntartható mezőgazdasághoz ugyanis tájhasználatváltásra van szükség. Erről Kulcsár László gazdálkodó, a Zöld Gerilla Mozgalom aktivistája beszélt lapunknak részletesebben. A területen bőven van tennivalója a gazdatársadalomtól a döntéshozókig valamennyi érintettnek.

A lényeg nagyon röviden összefoglalva, hogy a mélyszántásos, nagytáblás művelésről mihamarább vízvisszatartással kombinált, ökológiailag fenntartható gazdálkodásra kell váltani, az ártereket valóban ártérként kell kezelni, és ennek megfelelő gazdálkodást (például gyümölcstermesztést, állattartást) kell rajtuk végezni. Kulcsár és más vízmegtartással foglalkozó szervezetek képviselői is találkoztak az elmúlt hetekben az Élő Környezetért Felelős Minisztérium tisztviselőivel, akikkel értékelésük szerint konstruktív megbeszéléseket folytattak. Az viszont még a jövő zenéje, hogy javaslataikból mi kerül bele a kormány mezőgazdasági koncepciójába. Magyarán, hogy sikerül-e magunk mögött hagyni a rendszert, ami annak ellenére támogatja anyagi ösztönzőkkel a nagytáblás földművelést, hogy az igen nagy területen termesztett, egyébként jórészt az etanolgyártáshoz használt kukorica terméshozamai a zéró felé konvergálnak.

Hogy lásd, egy pohár víz mit ér / ahhoz hőség kell / ahhoz sivatag kell…

A duzzasztáslobbi további klasszikus érve, hogy az ivóvízkivétel biztonságát is növelik ezen védművek. Ennek ékes cáfolatát adja Dedák Dalma vízügyi szakértő korábban hivatkozott eszmefuttatása, amely levezeti, hogy a folyómeder jelenleg gyakorlatilag ingyen megszűri Budapest és környéke lakosságának az ivóvizét, és bár olykor vannak fennakadások az ellátásban, mégis képesek a dunai vízbázisok még ilyen kisvíz idején is kiszolgálni milliók igényeit. Dedák arra is rámutat, hogy a felszíni vízből való ellátásra rendkívül költséges és energiaigényes lett volna áttérni, arról nem is beszélve, hogy a vízminőségen sem javítanak a duzzasztók, sőt. Mindemellett szerinte kockázatos ennyi ember vízellátását egyetlen centralizált vízbázisra építeni, decentralizálni – távolabbi vízbázisból hozni a vizet – pedig brutálisan drága lenne.

A vízminőségi problémát pedig Baranya Sándor világítja meg, miszerint „[a duzzasztással kapcsolatos egyik], jelentős probléma az ivóvízellátást érintheti. A duzzasztott szakaszokon finom iszap rakódhat le, amely eltömítheti a kavicsos folyómeder pórusait. Ez veszélyeztetheti a Budapest ivóvízellátásában kulcsszerepet játszó parti szűrésű vízbázisokat, mert csökkentheti a kitermelhető víz mennyiségét, és a lerakódó iszaphoz szennyező anyagok is kötődhetnek.

„Navigare necesse est, 

…vivere non est necesse” – hívja fel a figyelmet szintén Dedák Dalma 2022-es cikkében a gyakori hibára, miszerint a hajózás minden körülmények közötti biztosítása mellett érvelők hiányosan idézik Pompeius évezredes megállapítását. Első felének idézésekor ugyanis – miszerint hajózni muszáj – általában elfelejtik hozzátenni a másodikat, ami annyit tesz: élni nem szükséges. Az egykori hadvezér nem sejthette, hogy a mondat, amellyel halálba küldte katonáit, ily módon lel új értelemre.

Ugyanis a duzzasztóművekkel kétségkívül biztosítani lehetne a hajózás zavartalanabb működését. Itt is a fenti kockázatokat kell azonban számításba vennünk – milyen áron, és milyen időtávon? A hajós fuvarozás a legkörnyezetbarátabb szállítási mód. Árutonna-kilométerre vetítve messze a legalacsonyabb az energiaigénye, nem szükséges hozzá aszfaltot vagy síneket fektetni sem.

A magyarországi, síkvidéki folyamduzzasztás által potenciálisan okozott károk azonban aligha vannak pariban a teherhajózás által jelentett előnyökkel.

Pláne, ha sikerül végre felszámolni az európai vasúti teherfuvarozást visszavető adminisztrációs akadályokat és szűk keresztmetszeteket, vagyis azon szakaszokat, ahol egyszerűen nem tud elegendő vonat áthaladni, hogy ki tudjon váltani más szállítási módokat –  de ez már inkább komplex közlekedéspolitikai kérdés, amit nem ebben a cikkben tárgyalunk meg. A folyamatos hajózhatóságban érdekelt másik nagy iparágért – a szállodahajózásért – pedig néhány pesti kikötőtulajdonoson kívül Magyarországon vélhetően nem sokan fognak könnyeket hullatni, de gyanúm szerint máshol sem.

Itt pedig eljutottunk a pontra, ahol fel kell tenni a fentiek fényében a kérdést: végülis mire kell nekünk ez az egész – vagyis a Duna szabályozása vagy nem szabályozása?

Ezt a kérdést Dedák is sokat boncolgatja expliciten többször idézett írásában, de voltaképpen valamennyi eszmefuttatás választ ad erre a kérdésre. Legalábbis sejtetik hogy az egyes cikkek írói mit gondolnak a folyó és a társadalom viszonyáról.

Úgyhogy most én is megpróbálkozom ezzel.

A fentiekben túlnyomórészt gazdasági megközelítésből vizsgáltam az idézett szerzők írásai, valamint a WWF egy másik vízügyi szakértőjével, Farkas Viktor Mátyással folytatott beszélgetéseim nyomán a Duna esetleges felduzzasztása mellett és ellen szóló érveket, a duzzasztás alternatíváit.

És innen érdemes kiindulni.

Ugyanis korunk domináns szemlélete szerint, még ha nincs is mindig ilyen egyértelműen kimondva, az ember és a környezet van a gazdaságért. Ennek hatásait napjainkban talán mindennél világosabban láthatjuk – és nagyon nehéz elhinni, hogy van alternatíva. A tőkés rendszer nem hivatalos jelszava is épp ezt tükrözi: there is no alternative (‘nincs alternatíva’).

Viszont akár elfogadjuk, hogy duzzasztani kell, akár elutasítjuk – ami helyesebb válasznak tűnik a fennálló problémákat figyelembe véve – elsősorban arra érdemes koncentrálnunk, hogy valójában a gazdaságnak kellene a társadalmat szolgálnia. A természetet pedig nem igába hajtani kell, hanem úgy használni, hogy mi se pusztuljunk bele, és az utánunk jövőknek is jusson belőle. Ez persze nem egyszerű, pláne ennyire leromlott állapotról indulva egy vélhetően immáron kaszkádszerűen egyre súlyosabb klímakatasztrófa közepette.

Viszont érdemes belegondolni abba, hogy egy társadalmi érdekeket szolgáló gazdasági rendszernek is szüksége lenne-e mindarra, amit mostani berendezkedésünk megkövetel. Kellene-e annyi áramot termelni? Aligha: a magyarországi nagyfogyasztók többnyire olyan termékeket – autókat, akkumulátorokat, miegymást – állítanak elő, amelyekre a társadalomnak, pláne ilyen volumenben nem lenne szüksége. Rengeteg áram és víz megy a pocsékba.

Szükség van-e annyi árutonna-kilométer teljesítésére mint napjainkban? Erősen kérdéses. Az Unióban és azon kívül gyártott felesleges vackokkal vannak tele az autópályák, a vasutak és a folyók, falják akár többezer kilométeres útjukat, hogy évek múltán szemétté váljon a megannyi felesleges termék, amelyet valahol a dolgozók és a természet kizsákmányolása árán gyártottak – és ami valakit legfeljebb ideig-óráig boldogít, míg maroknyi embert gazdagít.

A valóban fontos termékek, tehát a helyben nem megtermelhető élelmiszerek, az emberek jóllétét szolgáló – és nem a fogyasztói társadalom propagandája által felfújt, hamis vágyakat kielégítő – iparcikkek vagy fogyasztási eszközök elszállítására messze nem kell annyi kapacitás, amennyit ma kínál a globális, európai vagy magyarországi szállítmányozási rendszer.

A hosszú ellátási láncokat fel kell darabolni.

A privát medencék helyett közösségi fürdőket kell nyitni.

Az ipari mezőgazdaságot fel kell számolni.

Az előbbi néhány bekezdésben foglaltak ma egyre távolodó utópiának tűnhetnek. A kibontakozó vízháborúk közepette, amikor a bolygón egyre csak terjednek a lakhatatlanná váló területek, mindent beárnyékol a mindenféle társadalmi és környezeti érdeket felülíró háborús készülődés; miközben egyre kevesebb kézben egyre több tőke összpontosul, amelynek szemmel látható hányadát forgatják vissza a rendszerbe, hogy elhitessék velünk, még így is a létező világok legjobbikában élünk –,

én is sokszor kapom magam azon, hogy könnyebben képzelem el a világvégét, mint a kapitalizmus végét.

Azért, hogy ne így legyen, az emberiségnek együtt kell mozdulnia. Ez ma talán távolabb van, mint valaha. De addig is gondolhatunk arra, hogy lett már vízlépcsőépítés elleni tiltakozásból olyan mozgalom, ami meghátrálásra kényszerítette a hatalmat. Sőt, idővel egyre explicitebb politikai színezetet kapott, ahogy egyébként korábban is, később is láthattuk más mozgalmaknál, amelyek egy specifikus ügy miatti tiltakozásból sarjadtak ki.

Ebből pedig akár tanulni is lehet, az ökológiai és az ezzel járó társadalmi katasztrófa okait felismerve lehet küzdeni a rendszer megdöntéséért. A tapasztalatok a világ minden táján univerzálisak – mondjon valaki olyan országot, ahol nem zsákmányolták ki a környezetet és a társadalmat a tőke érdekében! Ha jól csináljuk, vagy simán szerencsések vagyunk, jó esetben mindkettő – ez még globális szövetség alapja is lehet. Ha pedig merünk kicsit álmodni, legalább helyben megakadályozhatjuk egy-egy vízlépcső megépítését.

Nincs rá semmi garancia, hogy bármi is kisülne bármiféle szervezkedésből, pláne Magyarország mozgalmi tájképét elnézve. De ha meg se próbáljuk, biztosan nem fog.