Rekordközeli csapadékhiány, történelmi mélyponton lévő vízállások és eltűnő talajvízkészletek jelzik, hogy Magyarország vízügyi válsága új szakaszba lépett. A kormány aszályellenes intézkedéseket és vízvisszatartási programokat hirdetett, de a haladó szemléletű gazdálkodók szerint az öntözés kiterjesztése önmagában nem jelent megoldást. Teljes szemléletváltásra van szükség a mezőgazdaságban és a vízügy területén, ha valódi előrelépést akarunk elérni. Erről beszélgettünk Kulcsár László gazdálkodóval, a vízmegtartásért és fenntartható mezőgazdálkodásért küzdő Zöld Gerilla Mozgalom vezetőjével.

2026 során eddig olyan kevés csapadék hullott, hogy az idei év akár a súlyos mezőgazdasági és környezeti károkat okozó, katasztrofális 2022-es aszályt is felülmúlhatja. A Magyar Péter vezette új kormány az első feladatai közé emelte az aszály elleni küzdelmet, részben ezért szervezte első ülését Ópusztaszerre, amelyen az elsők között szólalhatott fel Gacsályi József, az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) főigazgató-helyettese. A vízügyi vezető ismertette az akciótervet, és hangsúlyozta a talajvíz drámai csökkenését: hét Balatonnak megfelelő talajvízkészlet tűnt el. Az OVF szerint már jóval az aszályos időszak előtt megkezdték a felkészülést: télen feltöltötték az öntözőcsatornákat, így májusra 615 millió köbméter vizet tudtak tartalékolni, amelyből az elmúlt időszakban civilekkel együttműködve végeztek helyi vízpótlásokat. Az idei terv részeként a lehullott és várható csapadék visszatartásával töltenék fel a holtágakat, öntöző- és belvízcsatornákat, emellett ökológiai célú vízpótlásokat és elárasztásokat is végeznének többek között mezőgazdasági használatú területeken a Vizet a tájba! program keretében.

A vízügyi válság mélységéről kiderült: 2021 óta halmozódó csapadékhiány terheli az országot, egyes alföldi térségekben már a 900 millimétert is meghaladja a hiány, miközben a talaj felső egyméteres rétegéből helyenként 80–120 milliméternyi nedvesség hiányzik. Az OVF szerint a Tisza idei májusi alacsony vízállása történelmi szempontból is rendkívüli: a folyók mederteltsége – vagyis az aktuális vízállás aránya az adott vízmércén valaha mért legalacsonyabb és legmagasabb vízállás közötti tartományhoz (vízjátékhoz) képest – sok helyen 10 százalék alá csökkent, és a szakemberek szerint Magyarország vízmérlege évek óta negatív, magyarán egyre kevesebb a víz az országban.

A kormány ezért már egy vízügyi koordináló központ felállítását is megígérte, miközben egyre világosabbá válik az érdekellentét a nagygazdák egy részének rövid távú öntözési igénye és a hosszabb távú, gazdasági és ökológiai szempontból fenntartható vízmegtartási stratégia között. A szakértők szerint ugyanis nyárra már csak a megmaradt, egyre szűkösebb vízkészletek elosztásáról lehet dönteni, így az a kérdés, hogy a Tisza-kormány milyen egyensúlyt próbál majd kialakítani a az ipari mezőgazdaság érdekei és a fenntartható vízgazdálkodás között.

Kulcsár László gazdálkodót, a Zöld Gerilla Mozgalom vezetőjét kérdeztük arról, hogy súlyosbodó aszályhelyzetben milyen vízmegtartó megoldások lennének valóban működőképesek Magyarországon, és ezek milyen konfliktusokat okoznak a mezőgazdaság különböző szereplői között.

Máshogy kell használnunk a tájat, különben a jövőben sehogyan sem tudjuk

Kulcsár szerint a gazdálkodók közt jól elkülöníthetők azok, akik nyitottak az új megoldásokra és aktívan keresik az alkalmazkodás lehetőségeit azoktól, akik a korábban bevált technológiákhoz ragaszkodnak. Ez a különbség ugyanakkor nem generációs kérdés: fiatalabb és idősebb gazdák között egyaránt találunk innovatív szemléletű és konzervatívabb gondolkodású termelőket. Azonban közös bennük, hogy az egyre gyakoribb aszályos időszakok miatt mindannyian változásra kényszerülnek.

Kulcsár elmondta, „az alkalmazkodás egyik iránya a technológiai megújulás. Egyre több gazdálkodó kísérletezik bolygatás nélküli vagy minimális talajművelési rendszerekkel, amelyek célja a talaj nedvességtartalmának megőrzése, a szervesanyag-veszteség csökkentése és a talajszerkezet védelme. A talaj folyamatos forgatása és lazítása, mint a mélyszántás ugyanis jelentős vízveszteséget eredményez, míg a talaj takarása és a bolygatás csökkentése javítja a vízmegtartó képességet és a talaj állapotát, ezáltal növeli a termelés stabilitását.

Szintén fontos tényező az alkalmazkodás szempontjából a fajtaváltás és az új növénykultúrák bevezetése. Többen keresik azokat a növényeket vagy fajtákat, amelyek jobban tűrik a szélsőséges időjárási viszonyokat. Ilyenek például az évelő gabonafélék, az évelő rozsfajták, valamint a szárazságtűrő takarmánynövények. Az őshonos takarmánynövény, a baltacim is egyre nagyobb figyelmet kap, hiszen megfelelő telepítés esetén több éven keresztül fenntartható állományt képes alkotni, miközben a talajt is védi.

Egy harmadik alkalmazkodási irány az agroerdészeti rendszerek kialakítása. A fás elemek és a mezőgazdasági termelés kombinálása nemcsak a biodiverzitást növeli, hanem javítja a mikroklímát, csökkenti a széleróziót, mérsékli a párolgási veszteségeket és hosszabb távon hozzájárul a táj vízmegtartó képességének javításához.

A művelődési mód és művelési ág megváltoztatása azonban elkerülhetetlen. A gazdálkodók egy része  továbbra is ragaszkodik a korábbi vetésszerkezethez. Sok helyen még mindig jelentős területen vetnek kukoricát és napraforgót annak ellenére, hogy az elmúlt évek tapasztalatai alapján a termés gyakran nem fedezi a termesztési költségeket. Az alkalmazkodást nehezíti, hogy számos gazdálkodó továbbra is abban bízik, hogy a következő év csapadékosabb lesz, és a korábbi termelési modell ismét működőképessé válik.

A gyepgazdálkodás és az állattartás szintén komoly kihívásokkal néz szembe. Az éghajlatváltozás hatására a növényzet összetétele átalakul, egyes fajok visszaszorulnak, míg azok azonban terjednek, amelyeknek a takarmányértéke alacsonyabb vagy az állatok kevésbé fogyasztják őket. A probléma nem csupán az éves csapadék mennyisége, hanem az időbeli eloszlása is. Előfordulhat, hogy tavasszal még rendelkezésre áll elegendő legelő, azonban a nyári hónapokban a növényzet teljesen kisül, és az őszi esőkig nincs megfelelő utánpótlás. Ilyen körülmények között még az őshonos, a ridegtartást bíró állatfajták helyzete is egyre nehezebbé válik, hiszen se megfelelő legelő, se elegendő mennyiségű takarmány nem biztosított. 

Ezért a fajtaváltás az állattenyésztésben is fontos kérdéssé válhat. Olyan helyi viszonyokhoz jobban alkalmazkodó állatállományok fenntartása vagy nemesítése kerülhet előtérbe, amelyek kisebb takarmánybázison is életképesek, és jobban viselik a szélsőséges körülményeket. Például szeretném kitenyészteni a kiskunsági zsírfarú juhot.

Hosszabb távon ugyanakkor nemcsak a termelési technológiákon, hanem a teljes tájhasználati szerkezeten is változtatni kell. Magyarországon közel 4 millió hektár szántó található, amely az ország területének mintegy 43–45 százalékát teszi ki. Ez európai összehasonlításban is rendkívül magas arány. Miközben a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás egyik legfontosabb eleme a víz megtartása a tájban, a gyepterületek, az erdők, a gyümölcsösök vagy az agroerdészeti rendszerek együtt tudnak élni az időszakos vízborítással. A jövő egyik kulcskérdése, hogy a szántóterületek egy részét miként lehet olyan művelési ágakba átvezetni, amelyek egyszerre szolgálják a termelést, a vízmegtartást és a táj hosszú távú ellenálló képességét” – emelte ki Kulcsár László.

Miért nem érdemes nyakló nélkül locsolni a földeket?

A gazdálkodó elmondta, hogy a kormányzat az elmúlt években az öntözést általános megoldásként kezelte, holott önmagában nem alkalmas a probléma kezelésére, sőt a felszín alatti vízből történő mértéktelen vízkivétel tovább súlyosbítja a táj kiszáradását.

„Ezt a számok is jól mutatják: jelenleg a szántók körülbelül 3 százaléka öntözött, ami nagyjából 150 ezer hektárt jelent. A korábbi kormányzat arról beszélt, hogy ezt megduplázzák. Ez jól hangzik, hiszen a grafikonokon látványos a 100 százalékos növekedés, pedig ez csupán 6 százalékos öntözött területet jelent. Felmerül tehát a kérdés: ha 300 ezer hektárt öntözünk, mi lesz az ország többi részével? Mi lesz azzal az 5 millió hektár termőfölddel és a 2 millió hektár erdővel, amelyek ugyanúgy nem jutnak vízhez?

Az öntözés ráadásul számos további problémát is okoz: szikesedést, talajpusztulást és vízpazarlást. A lineár rendszereknél (a lineár öntözőrendszerek azok a nagy mezőgazdasági öntözőberendezések, amelyek egy hosszú egyenes vonalban haladva locsolják a földeket) például a kijuttatott víz akár 50 százaléka is elpárologhat, vagyis kevesebb mint fele hasznosul ténylegesen. A légköri aszályt pedig az öntözés sem képes kezelni. Ahogy Balogh Péter gazdálkodó és geográfus fogalmaz: öntözéssel megfő a termény, öntözés nélkül pedig megsül. A légköri aszály kiszívja a vizet a növényzetből, a talajból, az emberből és az állatból is. Emellett víz nélkül öntözni sem lehet, márpedig a hozzáférhető vízkészletek is egyre szűkösebbek, miközben az öntözés költsége rendkívül magas. Felszíni vizek esetében a vízmozgatás költségei magasak, felszín alattiak használatakor pedig a talaj, a táj kiszárítása okoz – többek között – gazdasági károkat. A mélyebb kutakból való öntözés ráadásul olyan felszín alatti, jó minőségű vízkészleteket használ fel, amelyek nagyon lassan pótlódnak, és elsősorban más célokat – például az ivóvízellátást – kellene szolgálniuk. Nem megfelelő kútkialakítás esetén pedig a különböző vízadó rétegek közötti természetes védelmet is veszélyeztetheti, ami növelheti a mélyebb vizek szennyeződésének kockázatát.

Viszont fontos hangsúlyozni: nem vagyunk öntözésellenesek. Azt mondjuk, hogy vannak olyan helyek és kultúrák, ahol és amelyek esetében van értelme az öntözésnek, és vannak olyanok, ahol gazdasági és társadalmi szempontból egyszerűen nem éri meg. Egy intenzív, magas jövedelmezőségű zöldségkultúrát érdemes öntözni, egy takarmánygabonát viszont nem.

Mindemellett az agrárminiszter rendszeresen hangsúlyozza a precíziós mezőgazdaság jelentőségét. Mi úgy gondoljuk, hogy önmagában a precíziós módszerek sem jelentenek megoldást, ugyanúgy, ahogy az öntözés sem. Ugyanakkor bizonyos technológiák fontos szerepet játszhatnak, ha a természetalapú megoldások támogatását és a táji adottságokhoz való alkalmazkodást szolgálják. Ilyen lehet például a térinformatika, amellyel meghatározható egyes területek potenciálja, és eldönthető, hogy alkalmasak-e művelésre, vagy inkább természetes élőhelyeket kellene rajtuk kialakítani. A dróntechnológia szintén hasznos lehet, amennyiben az alkalmazkodást és a természetre épülő megoldásokat támogatja” – fogalmazott Kulcsár.

Ma még az egyéni rövidlátás is elszabotálhatja a közösségek érdekeit

Kulcsár László szerint a feszültség alapvetően a parcellaméretek miatt alakul ki. Ha egy területen a gazdák többsége szeretné megtartani a vizet, de van egyetlen tulajdonos, akinek az érintett területe ezt akadályozza, akkor ő meg tudja vétózni az egész folyamatot.

„Erre példa is volt 2018-ban Jászszentlászlón, a „Kiskunok a vízért” Egyesület kapcsán. Egy nagyobb terület elárasztása volt a cél, de a terület közepén fekvő néhány hektáros meggyes tulajdonosa nem járult hozzá, hiába támogatta volna a tervet a többi száz gazda. Ezt rendezni kellene úgy, hogy a közösségi érdek az egyéni érdekkel szemben is érvényesülhessen. Ehhez állami beavatkozásra és a jogszabályi keretek módosítására van szükség.”

Épül az érdekképviselet a gazdatársadalomban de még mindig erős az agráripar lobbija

A gazdálkodó hozzátette, hogy míg a nagy gazdálkodók megengedhetik maguknak, hogy több száz hektáros táblákon milliárdos költséggel öntözőrendszereket építsenek ki, addig a kisebb gazdaságok számára ez aránytalanul nagy beruházást jelentene, így gazdaságtalan.

„Az sem jelent megoldást, hogy az öntözőberendezések és a működésükhöz szükséges infrastruktúra költségeit közpénzből finanszírozzák, miközben az ebből származó haszon magánkézben marad. Ezt nevezik sokan »más emberek pénze« problémának.

Az 1700 milliárd forintos, a Homokhátság vízpótlását célzó terv is jól hangzik, de a számok mást mutatnak. A bejelentett 25 köbméter/másodperces összkapacitás az egész Homokhátságra vetítve mindössze körülbelül kétmilliméteres vízpótlást jelentene. Ez nem változtat érdemben a helyzeten.  Ha pedig az 1700 milliárd forintot leosztjuk az érintett egymillió hektárra, hektáronként körülbelül 2,2 millió forintos költség jön ki. Ezek a területek sok esetben még ennyit sem érnek. Gazdasági értelemben tehát a modern mezőgazdaság gyakorlatilag totálkárossá tette a Homokhátságot.

Tehát még tüneti kezelésre sem alkalmas, nemhogy a valódi kiváltó okok megszűntetésére, mint a helytelen művelési mód és ágazat megválasztása, a vizek rendszerszintű levezetése, a többletvizek megtartása és tájba való bevezetésének hiánya. 

Fontos lenne, hogy a gazdatársadalomnak valódi érdekképviselete legyen, mert alapvetően úgy érzem, ahogy beszélek a többi gazdával, hogy a gazdatársadalom teljesen magára van hagyva. A MAGOSZ erre nem alkalmas, mert politikai érdekeket és azt a mintegy kétezer nagygazdát képviselik, akik a támogatások 80 százalékát viszik el, miközben a maradék 160 ezer gazda osztozik a fennmaradó 20 százalékon.

Ezért kezdtük el az Aszályfórumok szervezését is, amelyekkel szeretnénk végigjárni a Homokhátságot. Bár itt a legsúlyosabb a helyzet, a probléma valójában az egész országot érinti.

A fórumok célja az edukáció is: fontos lenne, hogy a gazdák ne egyedül kísérletezzenek a különböző módszerekkel, hanem megfelelő szakmai segítséget kapjanak. Emellett a szabályozások kialakításába is be kellene őket vonni. A gazdáknak mindenképpen helyet kellene kapniuk az egyeztetőasztalnál.

Ezért szeretnénk az Aszályfórumokkal minden járásközpontba eljutni. Június 13-án Kisteleken tartunk fórumot, ahol a helyi vízkészletek hasznosítása lesz a téma, emellett szervezés alatt áll egy Balaton-tematikájú esemény is, amely a tó vízpótlásával foglalkozik. Ezekről a Zöld Gerilla Mozgalom oldalán adunk majd hírt” – hangsúlyozta a Zöld Gerilla Mozgalom vezetője.

Mit ígér a kormány, és mit kellene neki?

A lehetséges megoldások között szerepel a már említett helyes tájhasználat-, művelési ág- és művelési mód, illetve technika megválasztása. Ehhez azonban – Kulcsár László szerint – szükség lenne a jogszabályi keretek, a pályázati- és támogatási rendszer módosítására is. Jelenleg nehéz a helyzet, mert a támogatási rendszer, vagyis az uniós közös agrárpolitika (KAP) hétéves ciklusokban működik, és ezen belül rendkívül nehéz változtatni a szabályokon.

„Azonnali operatív intézkedésként vízvisszatartási akcióterveket emlegetnek, illetve létrehozták az Országos Vízügyi Koordinációs Központot. Kérdés azonban, hogy ennek milyen gyakorlati jelentősége lesz, hiszen nincs szélesebb jogköre, mint az Országos Vízügyi Főigazgatóságnak. Nem világos, mennyiben jelent valódi előrelépést, vagy csupán kommunikációs eszköz.

Újraindítják a „Vizet a tájba” programot is, amelyet még 2025 májusában hirdettek meg. A program lényege az volt, hogy a gazdák önkéntesen felajánlhattak területeket, ahová a vízügy –  amennyiben technikailag megoldható volt – szivattyúkkal vezette ki a vizet a kiszáradó folyókból. Ennek azonban gyakorlatilag az volt az egyetlen pozitívuma, hogy látványos politikai kommunikációs anyagok készültek belőle. Ökológiai szempontból kifejezetten káros volt, miközben jelentős összegeket költöttek rá. Inkább a cselekvés imitációját jelentette.

Gacsályi József főigazgató-helyettes rendszeresen hangsúlyozza, hogy a víz feltöltési időszaka a téli félév, mert ilyenkor van ideje beszivárogni a talajba. Nyáron a víz jellemzően elpárolog, mielőtt hasznosulhatna. Azt is rendszeresen kiemeli, hogy a talaj a legjobb víztároló. Ezért kulcskérdés a talaj vízmegtartó képességének javítása. Mi is ezért tartjuk elsődlegesnek a tájhasználatváltást, a növényzettel történő talajtakarás, valamint a legelők fenntartását. Mindezek állandó felszíni borítást biztosítanak, védik a talajt a felmelegedéstől, illetve táplálják a talajéletet.

A kormányzat erdő- és természetvédelmi szigorításokat is bejelentett. A nemzeti parkok működésének átalakítása pozitív lépés lehet, mert az erdőkezelésnél a gazdasági szempontok helyett a természetvédelmi szempontok kerülnek előtérbe. Az erdők szerepe azonban területenként eltérő. Vannak helyek, ahol a zárt erdők szárító hatásúak – például a Homokhátságon [a többnyire monokultúrás faültetvényként működők] –, ezért ott ritkításuk vagy részleges megnyitásuk indokolt lehet. Más területeken viszont az erdők kiemelten hasznosak, mert árnyékolnak, mikroklímát teremtenek és csökkentik a légköri aszály hatását.

A kormányzati intézkedések összességében jól hangzanak és pozitív irányba mutatnak, de jelenleg még elsősorban ígéretként léteznek. Ahhoz, hogy valódi eredményekről lehessen beszélni, időre van szükség. A szándék egyelőre látható, de az intézkedések hatását csak később lehet majd megítélni.

Rövid távon a legfontosabb feladat a vízelvezető csatornák lezárása vagy betömése, hogy ne vezessék el a vizet. A működő zsilipeket fel kell húzni, a használhatatlanokat pedig helyre kell állítani és vízmegtartásra alkalmassá tenni. Jelenleg a zsilipek mintegy 30 százaléka használhatatlan állapotban van. A VízŐrző Mozgalom több működő technikai megoldást és jó gyakorlatot is kidolgozott ezen a területen. 

Középtávon elengedhetetlen a tájhasználat-, művelési ág- és kultúraváltás. Hosszú távon pedig paradigmaváltásra és olyan infrastruktúra kialakítására van szükség, amely képes kezelni a szélsőségessé vált időjárási viszonyokat.

A csapadék egyre kiszámíthatatlanabb: csökken a csapadékos napok száma, ugyanakkor nő a csapadék intenzitása. Ez azt jelenti, hogy kevesebb esős nap alatt közel ugyanannyi csapadék hullik le, tehát az egyes csapadékesemények sokkal intenzívebbé válnak. A lassú, áztató esőket gyors lezúdulások és hosszú aszályos időszakok váltják fel. Ehhez igazodik a folyók vízjárása is: a kisvizek egyre alacsonyabbak, miközben egy-egy nagyobb esőzés után özönvízszerű áradások alakulnak ki. Már a Duna és a Tisza medrében is rendkívül alacsony a vízállás, a Körösök vízhozama pedig sokszor csak néhány köbméter másodpercenként. Hiányoznak a jelentős téli csapadékösszegek, miközben nagy mértékben csökken az éves csapadék mennyisége: tavaly a Homokhátságon éppen elérte a 300 millimétert, az átlagosnak mondott 5-600 milliméter helyett.

Erre a helyzetre kell felkészülni. A Tiszából például kisvizes időszakban nem lehet majd öntözni. Az árhullámokat kell hasznosítani, mert hosszú távon csak ezek jelenthetnek használható vízforrást. Ehhez oldalirányú, szabályozott vízkivezető rendszerek kiépítésére –  modern fokgazdálkodásokra van szükség az infrastruktúra sérelme nélkül. Ez teremthet olyan pufferrendszert, amely segíthet átvészelni a száraz időszakokat” – szögezte le Kulcsár.