Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Szép dolog bezárni az atomerőműveket, kár, hogy így semmi értelme

Németország a széles körben elterjedt sztereotípia szerint a globális környezetvédelem elkötelezett élharcosa, és erre a német állami propaganda igyekszik is rájátszani – elég megnézni a német állam honlapjának környezetvédelemmel foglalkozó menüpontját, ahol rögtön szembe jön velünk az állítás hogy

„nemzetközi szinten Németország a klímavédelem vezetője, és a megújuló energiaforrások fejlesztésének úttörője.”

Ami abból a szemszögből azért igen furán veszi ki magát, hogy Németország többek között

  • egymaga felel az Európai Unió üvegházhatású gázkibocsátásának több, mint ötödéért
  • a 2030-as Európai Uniós károsanyagkibocsátási célkitűzések tárgyalásánál az autók kibocsátásának minél kisebb mértékű csökkentésért lobbiztak
  • az Unió országai közül Németországban keletkezik szénalapú energiatermelés útján a legtöbb üvegházhatású gáz (ÜHG) – és miközben Németország zöld fordulatot hirdet az energiapolitikájában, továbbra is súlyosan szénfüggő

A német a világ negyedik legnagyobb gazdasága és hatodik legnagyobb ÜHG-kibocsátója, az Európai Unióban mindkettő tekintetében vezető – egészen meghökkentő, 2016-ban mind az EU GDP-jének, mind ÜHG-kibocsátásának a 21,1 százalékát termelte meg az Unió lakosságának 16,1 százalékát adó ország. Ez persze nem ilyen egyszerű, német cégek gazdasági tevékenységéhez köthetően az Európai Unió más országaiban is keletkezik károsanyag-kibocsátás, elég csak az Unió perifériaországaiba telepített német iparra, például a magyarországi autógyárak – Audi, Mercedes-Benz, BMW és az immár francia tulajdonú Opel – és beszállítóik – pl. Bosch, Siemens – üzemeire gondolni, de gyártatnak külföldön kismillió más terméket is.

Magyarán míg a német ipar irdatlan energiaéhségű, perifériára exportált termelőegységei a német gazdaságot erősítik, a működésükhöz kapcsolódó károsanyag-kibocsátást az adott országban, például Magyarországon vagy Szlovákiában számolják el, ahogy az ipari folyamatokból fakadó szennyezés is a termelés helyén materializálódik.

A szén-dioxid-kibocsátással foglalkozó rovatában felvázolt nagyszabású tervek és a kormány felelősségteljes gondolkodását taglaló leírások után egy rövid bekezdésben még a német állam környezetvédelemmel foglalkozó propagandaoldala is elismeri, hogy a megfogalmazott célok biztosan nem tarthatók és az ország ÜHG-kibocsátása jelenleg is nő.

A hivatalos kommünikékben megfogalmazott célokat és terveket egész más megvilágításba helyezik a német politika témával kapcsolatos lépései. Miután az ENSZ klímaváltozással foglalkozó testülete publikálta legfrissebb jelentését, ami szerint azonnali cselekvésre van szükség ha nem akarjuk évtizedeken belül lakhatatlanná tenni a bolygó jelentős részét, az Unió több tagállamának kormánya az EU-ban forgalmazott járművek korábban meghatározott ÜHG-kibocsátásának mérséklésére tett javaslatot.

Ennek keretében a közúti járművek károsanyag-kibocsátási határértékeit érintő szabályozás megváltoztatását tűzték ki célul, tekintve hogy a 2017-ben elfogadott, 2030-ig 30 százalékos mérséklést előíró határozatot nem tartották elégségesnek a klíma védelme szempontjából, így negyvenszázalékos csökkentést javasoltak – azonban Németország és az annak autóiparától erősen függő perifériaországok kiálltak az eredeti szabályozás mellett, a klíma helyett a német autóipar védelmében – a tagországok képviselői végül 35 százalékos csökkentésben állapodtak meg.

Egy másik sarkalatos pont Németország környezetpolitikájának kérdésében a német energiaipar. Miközben meghirdették az Energiewende (a Wende a német újraegyesítésre, fordulatra utal) programot, melynek keretében az ország energiatermelését környezetbarát módon alakítják át, az eredmények egyelőre minimum felemásak.

Németország továbbra is erősen függ ugyanis a széntől, ami az energiatermelés leginkább környezetkárosító formája, azon belül is jelentős energiaforrás a kiemelkedően környezetszennyező barnaszén felhasználása

– és bár látható némi pozitív változás, például, hogy a tervektől eltérően mégsem vágtak ki egy őserdőt hogy lignitet bányásszanak a helyén, rendszerszinten nem úgy tűnik, hogy az ország szénfüggősége a közeljövőben jelentősen csökkenne.

Az erdővédők most ugyan győztek, de arra is érdemes emlékezni, hogy az érintett Hambach-erdő egy részét más erdőkhöz hasonlóan már korábban kivágták a barnaszénbányászat érdekében, de a német falurombolási program keretében több tucat települést is eltüntettek már a föld színéről az alattuk rejlő lignitkincs miatt, melyet a világ legnagyobb kotrógépével termelnek ki.

A német energiaipar átalakításának leglátványosabb visszássága, hogy miközben Németországban valóban rengeteg megújuló energiaforrást telepítenek, mint az északi-tengeri és az ország szárazföldi területein telepített szélturbina-parkok, jelenleg is hat széntüzelésű erőmű építését vagy üzembe helyezését tervezik az országban.

Akármilyen jól is hangzik az Energiewende program, Németország felel jelenleg az Unióban a legnagyobb mértékű szénalapú energiatermelésből származó ÜHG-kibocsátásért, évente 256 megatonnáért. Ez önmagában húsz megatonnával több, mint a második és harmadik helyezett Lengyelország és a már nem sokáig EU-tag Nagy-Britannia kibocsátása együttvéve, miközben az említett két ország lakossága együttvéve húszmillióval haladja meg Németországét, együttes GDP-jük pedig a teljes Unióéhoz viszonyítva pedig mindössze 2,2 százalékponttal marad el a német részesedéstől.

Ennek oka, hogy a megújulókkal elsősorban egyelőre nem a légkört üvegházhatású gázokkal, szálló porral és egyéb károsanyagokkal telepumpáló széntüzelésű erőműveket, hanem a német energiatermelésben korábban szintén fontos atomerőműveket váltják ki.

Nyugaton – és azon belül az NSZK-ban is – már a múlt század második felében is létezett komoly atomenergiaellenes mozgalom, a nemzetközi környezetvédő mozgalmaknak évtizedek óta fontos céljuk a nukleáris létesítmények leszerelése – ezek népszerűsége, és egyáltalán az atomenergiába vetett hit már windscale-i és a three mile islandi, majd különösen az 1986-os csernobili és csaknem harminc évvel később a fukusimai balesetek borzalmai valamint azok máig érezhető hatásai miatt igencsak megcsappant.

Ahogy több ország, úgy a német kormány is a fukusimai baleset után gyorsította fel atomerőműleszerelési programját, ami a társadalom széleskörű támogatását élvezi, és politikai szempontból igazi sikertörténet

– azonban a német, nagyrészt ipari, kisebb részben lakossági energiaigény növekedésével együtt a megújulók széleskörű telepítése mellett is a klasszikus fosszilis alapú energiatermelés fenntartásával jár.

A nukleáris energiatermelést a lehető leghamarabb maga mögött kell hagynia az emberiségnek. A múlt katasztrófái szemléletesen mutatták meg a technológia veszélyeit, és az energiatermelés során keletkező sugárzó hulladék, a termelésre már használhatatlan, kiégett, azonban továbbra is erősen sugárzó fűtőelemek megnyugtató, biztonságos elhelyezésére vagy kezelésére sem találtak megnyugtató megoldást, mióta 1954-ben az elektromos hálózatra kapcsolták az első atomerőművet Obnyinszkban – az, hogy elássák vagy fegyvert gyártanak belőle, legalábbis nem az.

Mindezek ellenére úgy tűnik, a jelenlegi termelési és fogyasztási volumen fenntartása vagy növelése mellett az atom egyelőre még mindig jobb megoldás, mint fosszilis tüzelőanyagokat égetni, tekintve, hogy az IPCC jelentése szerint a következő évtizedekben minden lehetőséget meg kell ragadnia az emberiségnek az üvegházhatású gázok kibocsátásának mérséklésére. Nem is azért hogy elkerüljük a globális katasztrófát, hanem, hogy a hatásait csökkentsük – a rengeteg hátrány és veszély mellett pedig elmondható, hogy az atomerőművek szén-dioxid-kibocsátása gyakorlatilag nulla.

A technológiai fejlődés és a technológiában rejlő veszélyek miatt ugyanakkor nem új atomerőművek építése a megoldás – pláne nem úgy, ahogy Magyarországon, ahol új blokkokat terveznek meglévők mellé, miközben a Duna a klímaváltozás miatt már azokat se képes hűteni – hanem a fosszilis erőművek kiváltása megújulókkal, az üzembiztosan működtethető atomerőművek fenntartása mellett, majd azok fokozatos lekapcsolása – és nemcsak Németországban, hanem globálisan.

Az atom mellett magyarán az szól, hogy ha inkább a fosszilis erőműveket kapcsolják le helyettük, akkor az emberiség aránylag kellemesebb klimatikus viszonyok között gondolkodhat azon, hogy mihez kezdjen a nukleáris hulladékkal – vagyis a kérdés arra emlékeztet hogy inkább eltörjem a lábam, vagy vágjam is le.

Fontos látnunk ugyanakkor, hogy az alapvető probléma nem energetikai, hanem politikai-gazdasági természetű.

A tőkés berendezkedésből fakadó piaci verseny táplálta növekedési kényszer miatt folyamatosan nő a globális gazdaság energiaéhsége, miközben a rendszer működése nem az emberiség szükségleteinek kielégítését, hanem egy szűk globális elit érdekeit szolgálja.

A centrum- és félperiféria-országok fogyasztói a kapitalista rendszerben folyamatosan arra vannak ösztönözve, hogy újabb és újabb termékeket vásároljanak, napi és tartós fogyasztási cikkek terén is. A végeredmény szempontjából szinte mindegy lesz hogy 30, 35 vagy 40 százalékkal fog csökkenni 2030-ra az újonnan forgalomba helyezett kocsik szén-dioxid-kibocsátása amíg Herr Beispiel a csudanagy nyugati jólétben háromévente új BMW-be ül ahelyett, hogy negyven éven át megtartaná a VW bogarát vagy vonatra szállna, és amíg a privát tulajdonú ipari termelők legfontosabb érdeke, fennmaradásuk záloga a folyamatos növekedés lesz növekvő energiaigénnyel, egyre több feldolgozott nyersanyaggal és egyre több előállított termékkel – melyekre tulajdonképpen senkinek sincs igazán szüksége.

Németország, az Európai Unió és a globális gazdaság alaptézise jelenleg a kapitalizmus. Amíg ez a rendszer fennáll, és a profitmaximalizálás és a tőke szaporítása lesz a világunkat alakító legfontosabb társadalmi és gazdasági elv, amíg a jelenlegi termelési és fogyasztási volumen fennmarad vagy növekszik nem reménykedhetünk abban, hogy hosszú távú, megnyugtató választ találunk akár a klímaváltozásra, akár az emberiség jelentős részét nyomorba döntő és elpusztító más problémákra.

Ideje lenne megszabadulni a fenntartható fejlődés gondolatától és magunk mögött hagyni a magántulajdon szentségének eszméjét, amely a termelőeszközök tulajdonosait a versenykényszer miatt folyamatos növekedésre ösztönzi – és akkor talán meg lehetne szabadulni a széntől és az atomtól is.

Addig is, míg ez megtörténik – amire nem látszik túl sok esély – nézegethetjük, ahogy a német kormány atomerőművek bezárásával polírozza az imidzsét, hátha nem látszik majd rajta a barnaszén füstjéből rárakódó mocsok.

Kiemelt kép: Pixabay.com
Olvass tovább!