Hogy a NER után felcsillanó remény mit hoz a majd’ két évtizede bajba került devizahitelesek, valamint az akár más típusú tartozások miatt végrehajtási visszaélések áldozataivá vált tömege számára, az azzal fog eldőlni, hogy a Tisza-kormány milyen szabályok szerint alakítja át a végrehajtást, hogy pontosan hogyan rendezi a hitelszerződések károsultjainak helyzetét.

A devizahiteles végrehajtások és kilakoltatások felfüggesztését már június 8-án, előrehozott szavazással átviheti a parlamenten a Tisza. A sietség nem indokolatlan, hiszen a profitorientált végrehajtás megszüntetésének terve cinikus, ám logikus módon sok helyütt a kilakoltatások felgyorsítására ösztönözhette a rendszert. Egyetért az eljárások felfüggesztésének megsürgetésével a Mérce Alulnézet című műsorának vendége, Szepesházi Péter devizahiteleseket is képviselő ügyvéd, egykori bíró is, aki szerint az eljárások ideiglenes leállításán túl sok mérlegelni való nincsen. Kiváltképp azóta nincs ok a hezitálásra, hogy 2025 tavaszán az Európai Unió Bírósága egy 2007-es svájci frank alapú szerződés ügyében kimondta, hogy az az árfolyamkockázatról való hiányos tájékoztatás miatt érvénytelen. Ez a hazai ügyekben az adósok érdekében eljáró jogi képviselők szerint azt jelenti, hogy ez alapján az összes devizaalapú hitelszerződést meg kéne semmisíteni, és a több százezer károsultnak mind visszajárna az alaptőke felett kifizetett pénze. Legfeljebb azon van értelme vitatkozni, hogy az összes eljárás helyett csak azokat függesszék fel, amelyekben az adósok ezt kifejezetten kérik, hogy a nyerésre álló ügyfelek lehetőleg ne essenek el a pénzüktől. 

„Egy későbbi, jó rendező javaslatnak kell kiérleltnek lennie, nem pedig a védekező mechanizmusnak. Utóbbi ugyanis olyan lenne, mintha a mentő kijövetelét tárgyalná meg az orvosi konzílium, miközben először talán be kéne vinni a beteget a kórházba” –

szemléltette az ügyvéd, hogy miért nem tűr halasztást a Tisza törvényjavaslatának megszavazása. 

A „jó rendező javaslat” tartalma persze kulcsfontosságú, amelynek megszületéséig a Tisza hosszú és alapos társadalmi egyeztetést ígért. Hogy mi lehetne a végeredmény, arról most még csak találgathatunk. Még akkor is, ha a devizásokat képviselő ügyvédek és aktivisták egyértelműnek tartják az adósok igazságát, vagyis a „minden devizaalapú hitelszerződés érvénytelen” gondolatát. 

Szepesházi Péter több lehetséges forgatókönyvet vázolt arra, hogy szerinte hol állapodhat meg a törvény végső szövege. „Rémálomszerű” verzióként fogadná, ha ugyan a legszerencsétlenebbül járt adósok kapnának némi – a banknak befizetett összegtől teljesen független mértékű – kárpótlást, de a törvény semmit nem ismerne el abból, hogy az árfolyamrés alkalmazása miatt minden egyes devizaalapú hitelszerződés érvénytelen, sőt esetleg már előre gátat szabna bármilyen további pereskedésnek. (Az árfolyamrés alkalmazása azt jelentette, hogy a bank a hitel folyósításakor és törlesztésekor eltérő – a fogyasztóra kedvezőtlenebb – vételi és eladási árfolyamot alkalmazott, ami a hitel költségeit rejtetten növelte.) 

Az ideális – tehát a Szepesházi szerint igazságos, ám általa sajnálatára kevéssé valószínűnek tartott – végkimenetel szerint a rendezési törvény belátja a korábban született európai bírósági határozatok alapján, hogy minden devizaalapú hitel érvénytelen. Ezért bárki, akivel szemben ilyen típusú szerződések nyomán követelést fogalmaztak meg, a banktól kapott hitel összegén felül visszakaphatna minden egyes forintot, ideértve minden korábbi törlesztést, végrehajtott összeget, árverési vételárat. A volt bíró szerint – bár ez utóbbi megoldás lenne az igazságos – ezt a megoldást a piacpárti, mérsékelt jobboldali Tiszától nehezen tudja elképzelni. Az is igaz viszont, hogy politikai megfontolásokból az új kormánynak más megoldásra kell jutnia, mint a Fidesznek, amely a 2014-es devizahiteles törvényekkel érvényessé tett korábban bíróságon érvénytelenített szerződéseket is, sokkal inkább a bankoknak, mint az adósok nagy részének segítve ezzel.

A leginkább reálisnak egy „köztes” megoldást tart az ügyvéd, amely igazságot ugyan nem szolgáltatna az adósok számára, ám valamekkora mértékben kompenzálná őket. Ezt a mértéket az ügyvéd nagyon széles skálán tudja elképzelni: 

• kárpótlást kaphatnak a fogyasztók a felvett hitelen túli pénzösszeg valamekkora százalékában, de ez terjedhet az összegrész 20-tól akár 80 százalékáig is;
• kérdés, hogy a kárpótlást milyen mértékben hárítják a bankokra és milyen mértékben a központi költségvetésre;
• azon is sok múlhat, hogy mennyi idő alatt kötelezi az állam saját magát vagy a bankokat kárpótlásra: ha ez nem legfeljebb egy-két éven belüli határidővel történik, akkor aligha tekinthető igazi kárpótlásnak;
• további kérdés, hogy a részleges kárpótláson túl fennmaradt követelésrészért, lehet-e majd tovább pereskedni, vagy  törvény megszületése után ez ellehetetlenül.

Mióta a Tisza – kormányra kerülése után szinte rögtön – napirendre tűzte az adósok kérdését, a Fidesz azt hangsúlyozza, hogy saját kormányzásuk alatt számos eszközzel segítettek sok bajba került fogyasztón. Szepesházi szerint hiteltelenek a volt kormánypárt tagjainak ezen megnyilvánulásai, mert bár az igaz, hogy a devizások tehetősebb rétege a végtörlesztés, illetve a gyűjtőhitel eszközeinek köszönhetően „ki tudott szállni”, az alsóközéposztálybeli és még alacsonyabb státuszú ügyfelek számára viszont megakadályozták, hogy végigvigyék saját várhatóan győztes árfolyamréses pereiket. „Régi devizás mondás, hogy őket sem hagyták az árok szélén, hanem inkább belelökték őket” – idézte fel a volt bíró. 

A Tisza részéről tehát jó kezdésnek tartja az ügyvéd a törvényjavaslat benyújtását, noha a választási  kampányban kialakult némi feszültség a Tisza és a devizahitelesek egy része között. Ennek az volt az oka, hogy a kormányra törekvő párt hűteni igyekezett a kedélyeket, nem ígért számukra gyors és teljes megoldást, és ezt néha ráadásul nem a legempatikusabb megfogalmazásban tette. 

Szepesházi szerint optimizmusra ad okot, hogy nemcsak a kilakoltatásokat függesztették fel, hanem minden devizás végrehajtást, mert ez azt mutatja, hogy a Tisza nem csak „szociális utógondozásban” gondolkodik. 

„Így legalábbis nyitott végű az, hogy milyen mértékben segítik majd az adósokat, és ez nagy dolog”

– fogalmazott az ügyvéd. 

Az Alulnézet legújabb adásában részletesen kitérünk arra is, hogy a végrehajtási visszaéléseket felderítő bizottság részéről milyen megállapítások várhatók. A testület fideszes tagjai például valószínűleg nem fogják túlhangsúlyozni a túlkapások minisztériumi felsővezetői szálát, ahogyan azt sem, hogy a végrehajtási szabályok egy része egészen egyszerűen rossz volt, és könnyű volt visszaélni velük.  

„Nem lenne jó természetesen az sem, ha az új rendszerben adósok paradicsoma lennénk, de az biztos, hogy az elképesztő végrehajtói jutalékok és díjak magukban hordozták, hogy „zsíros falat volt” egy-egy végrehajtói állás megszerzése, emiatt pedig csak idő kérdése volt, hogy ne csak egyéni korrupció, hanem korrupciós hálózat is kialakuljon a rendszer körül”

– értékelt Szepesházi Péter. 

Az adásban szó esik arról is, hogy a követeléskezelők a végrehajtás átalakításáról szóló kritikáját hogyan érdemes értékelni, de arról is, hogy meddig kell terjednie az állami felelősségnek az új rendszerben.