Kiss Viktor új könyvében a baloldal útkereséseit, metapolitikáit vizsgálja, és azt szeretné megérteni, hogy miként jutottunk el a baloldal „halálának” időszakáig. Kiss arra jut, hogy a modern baloldal nem a válságok, hanem a paradoxonok áldozata lett. Négy paradoxont azonosít: a baloldal 20. századi metapolitikáival kapcsolatos munkásosztály-paradoxont, az 1980-as évek végén kezdődő és a 2010-es évek közepéig tartó folyamatok eredményeképpen kialakuló globális paradoxont, a rendszerváltozás utáni magyar balliberális politikai pártok felszámolódását magyarázó rendszerváltás-paradoxont, illetve a baloldal mai helyzetét kifejező radikális paradoxont. 

Kiss rámutat, hogy a nagypolitikai küzdelmeket megelőzi a politika mibenlétének meghatározásért vívott harc, ehhez a harchoz kapcsolhatjuk a metapolitika fogalmát (25).^[1] Mindenki számára jól ismert az osztályharc metapolitikája, amely Marx forradalomképének megfelelően a proletariátus és a tőkés osztály élet-halál küzdelmének elméletén alapul. Marx úgy vélte, hogy a proletariátus és a kommunista társaságok (korábbi változatban: a szenvedők és a gondolkodók) megdöntik a kapitalista rendet, ezt követően pedig egy új világot építenek, létrehozzák a kommunizmust (43-48). Az osztályharc metapolitikája lényegében két tézisből áll – írja Slavoj Žižek nyomán Kiss. Az antagonizmus-tézis szerint a kapitalizmusban feloldhatatlan gazdasági-társadalmi ellentmondások vannak, amely válságokhoz vezet, ezek pedig egy forradalmi robbanásba torkollanak, amelynek során a proletariátus elsöpri a régi rendet. A szocializmus-tézis azt mondja ki, hogy ezt követően egy olyan új világ épül fel, amely mentes lesz a kapitalizmus ellentmondásaitól, az egyenlőtlenségektől, a kizsákmányolástól és az elidegenedéstől. Csakhogy a 20. század elején a munkásosztály már egyre kevésbé felelt meg a marxista elvárásoknak.

Ebből adódik a Kiss által munkásosztály-paradoxonnak nevezett probléma: ha a baloldal ragaszkodik a forradalomhoz, akkor eltávolodik a munkások vágyaitól (magasabb bér, jobb munka- és életkörülmények), ha a munkások kívánságain alapuló politikát folytat, akkor eltávolodik a forradalomtól.

A paradoxonra adott egyik válasz a forradalmi vágy, a másik pedig a reformista vágy mellett kötelezte el magát. Kiss röviden, de lényeglátóan bemutatja a hivatásos forradalmárokra építő bolsevik utat, amely olyan szocialista rendszereket eredményezett, amelyek meglehetősen távol álltak a marxi utópiától, majd a  nyugati szociáldemokrácia és a „szervezett kapitalizmus” ellentmondásait tárgyalja (49–95).

Mivel mindkét struktúra fenntarthatatlannak bizonyult, a baloldalnak új metapolitikákat kellett kidolgoznia. Kiss arról ír, hogy a szocialista rendszerek bukása után a globális kapitalizmus elitjeit általános optimizmus jellemezte, amelynek három eleme az amerikanizmus, a piaci globalizmus (a kapitalizmus kialakuló változata soha nem látott növekedéshez, jóléthez vezet) és a technológiai optimizmus volt (98-99). Az optimizmus korszakát – amely a 2008-as világgazdasági válságig tartott – a radikális behódolás és az alterglobalizáció baloldali metapolitikái jellemezték, ezek lényegét Kiss röviden, de informatívan foglalja össze. Anthony Giddens, a radikális behódolás metapolitikájának legfőbb teoretikusa osztotta a globális elitek optimizmusát és úgy vélte, hogy a harmadik utas baloldal feladata annak előmozdítása, hogy a kapitalizmus által teremtett esélyekkel minél többen élhessenek. Az alterglobalizációs mozgalmakat ugyancsak optimizmus hatotta át, de ez legkevésbé sem a fennállóhoz, hanem annak megváltoztatásához kapcsolódott.

A prefiguratív politika határozta meg a 2000-es évek radikális baloldalát, amelynek lényege Kiss értelmezésében, hogy a mozgalomban nem a világ megváltoztatásának eszközét, hanem a világ megváltoztatásának kísérleti terepét látták. E metapolitika alapvető fogalma a Rezisztencia, ami „egyesítette magában a Reform (a jelen világ problémáinak kezelése) és a Revolúció (egy egészen más világ építése) törekvéseit” (112). Az optimizmus korszaka után, a 2010-es években a radikális baloldalon egy másfajta prefiguratív politika vált népszerűvé, amelynek középpontjában nem a globális alternatíva, hanem a helyi demokrácia ügye állt. Ez a térfoglaló mozgalmak időszaka volt. A demokratikus képzelet metapolitikájának képviselői szerint tereket kell kiszakítanunk a fennálló struktúrákból, és ezeket a részvételi demokrácia alapján kell működtetnünk.

Az egyébként is bizonytalan világ 2015 után még bizonytalanná vált, válságok követték egymást (menekültválság, Covid-járvány, orosz-ukrán háború), és a felmerült problémákra sem a harmadik utas, sem a prefiguratív baloldal nem tudott olyan válaszokat adni, amely a többség szimpátiáját elnyerte volna. Az új jobboldal tudatosan növelte a rettegést, ami nyilvánvalóan hozzájárult az általa kínált megoldások (a szuverén állam és az erős, autoriter vezető által nyújtott védelem) elfogadásához. Globális paradoxon alatt Kiss azt érti egyrészt, hogy a prefiguratív demokrácia és az emberek biztonság iránti igénye szembekerült egymással és nem volt helyes választás a radikális baloldal számára (142-143). E paradoxon másik változatának lényege pedig az, hogy ha az ezredfordulós baloldal

„szembefordul globális ellenfeleivel, akkor a helyi politikai harcokban azokat az autoriter nemzeti erőket hozza helyzetbe, akiknek »demokratikus« képzeletvilága számára nem elfogadható, ha ellenben a politika szintjén szembefordul a helyben védelmet ígérő és a társadalom többségéről gondoskodni akaró »szuverenista« és »szélsőjobboldali« elittel, akkor globális szinten kerül azokkal egy oldalra, akik ellen az optimizmusdiktatúra időszakától kezdve szerveződött” (141).

Az is kiderült, hogy jobboldali populizmus alternatívájaként fellépő baloldali populizmus sem tud érdemi sikereket elérni.

A rendszerváltás utáni magyar politikai folyamatokat Kiss Viktor az utópia, az ideológia és a mítosz – Mannheim Károlytól vett – fogalmainak segítségével elemzi találóan (146–183). Kiss értelmezésében az ideológia „a fennálló belső rendjének legitimálását és fenntartását-fejlesztését célzó racionális keret”, az utópia a képzelet gyakorlása, a fennállótól eltérő társadalmi lét elgondolása, a mítosz pedig egy olyan külső rend felvázolása, „amely független minden aktuális helyzettől, és örök érvényű szabályokat, illetve viszonyítási pontokat kínál” (157-158, 166). A rendszerváltás-paradoxon abban áll, hogy a rendszerváltás utáni baloldalnak bizonyítania kellett a „szalonképességét”, ezért lemondott az utópiáról, a fennálló érdemi kritikájáról, és az ideológia szolgálatába szegődött, amely fokozatosan elvezetett a fennálló melletti nyílt kiállásig (a Gyurcsány-féle harmadik utas politikában). Kiss bemutatja, hogy miként engedte át a társadalmi kérdésekre megfelelő válaszokkal szolgálni nem tudó ideologikus baloldal a kritika pozícióját a jobboldalnak, és miként vált egyre súlytalanabbá a balliberális blokk az orbáni mítoszépítés árnyékában. A könyv írásakor még csak valószínűsíthette a szerző, hogy nem lesz magát baloldalinak nevező párt az  Országgyűlésben a 2026-os tavaszi választások után. Most már tudjuk, hogy Orbán illiberális rendszerének bukásával együtt a hazai balliberális politikai oldal is felszámolódott.

A radikális paradoxon kapcsán felmerülő kérdéseket kissé bővebben tárgyalom, és néhány felvetést is megfogalmazok. A radikális paradoxon azt jelenti, hogy minél inkább tudjuk, hogy szükséges lenne megváltoztatni a világunkat, annál jobban ragaszkodunk a jelenlegi viszonyaink fennmaradásához. Kiss szerint a Covid–19-járvány, illetve az ehhez való viszonyunk is megmutatta ezt. A pandémia időszakában nyilvánvalóvá vált, hogy elvesztettük a kontrollt a világunk felett, „a politika és a tudomány immár nem képes kontrollálni a folyamatokat, nem képes előre jelezni a változásokat, de még felismerni őket is alig” (188), és nyilvánvalóan illúzió (a politikai mítosz része), amit az új jobboldal állít, miszerint már csak ők képesek a kontrollra és az irányításra.

A 2020-as évek másik alapvető tapasztalata, hogy a világunk állandóan és gyökeresen megváltozik, a kivételes állapot válik normálissá. De a pandémia időszakának legmegdöbbentőbb fejleménye  – mutat rá Kiss Viktor – a kapitalizmus jelenlegi, számos kockázatot magában hordozó formájának fenntartására irányuló vágy. Ugyan nyilvánvalóvá vált, hogy a globális kapitalizmus nem tudja a Covid-járványhoz hasonló válságokat megelőzni, kezelni, és részben maga okozza azokat, a globális erősek és a nyugati társadalmakban élők többsége mégis arra vágyott, hogy helyreálljon a pandémia előtti világ. Hiába voltak a járvány időszakában olyan jelenségek, amelyek Žižek megfogalmazásában valamiféle korona-kommunizmus részét alkották – ez talán nem a legjobb kifejezés a szolidaritás, a közös cselekvés, a társas kapcsolatok, az önfeláldozás felértékelődésére –, persze, ahogy Kiss is megjegyzi, globális szolidaritásról szó sem volt. Ezt annyival egészíteném ki, hogy sokan a „normális” hétköznapok visszatérésére és az addigi életük valamiféle korrekciójára egyaránt vágytak, gondoljunk a közösségi médiában megosztott nagy fogadalmakra, hogy ezentúl majd jobban odafigyelünk egymásra, lassabban fogunk élni, többet olvasunk és még folytathatnám. Ezekre a járvány mérséklődésének időszakában már nem nagyon emlékezett senki, hiszen a kapitalizmus valósága, a kíméletlen verseny, a fogyasztás hajszolása a tényleges önformálásnak nem kedvez, maradt az „énidő” és a hasonló ideologikus, (ál)pszichológiai köntösbe öltöztetett jól-lét elképzelések megvalósítása, amelyek közös jellemzője annak biztosítása, hogy az önkiteljesítés rendszerkonform módon történjen. Nem csak a fogadkozások merültek feledésbe, de a pandémia időszakát is igyekszünk elfelejteni, hiszen megmutatkozott a valóság mögötti Valós. Ezt Kiss Viktor is említi Benjamin Bratton lacani fogalmakat használó elemzésére utalva (193).

Abban nincs teljesen igaza Kissnek, hogy a pandémia során az emberek előtt nyilvánvalóvá vált a folyamatok feletti kontroll elvesztése és a tudomány, illetve a politika tehetetlensége. A járvány terjedését valóban nem tudták megakadályozni a fejlett államok sem, de aztán arra törekedtek, hogy különféle biopolitikai eszközök segítségével – elsősorban a gyorsan kifejlesztett vakcinák széles körű felhasználásával –, kontrollálják a helyzetet. Nem voltak kevesen, akik épp a túlzott kontrollt nehezményezték (boltbezárások, kijárási tilalom, oltások kötelezővé tétele bizonyos munkakörök betöltői esetében). Mindenesetre mindezt lehetett úgy keretezni utólag, hogy uraltuk a helyzetet, és ha jönnek még válságok, azokat is kezeljük majd.

Kiss Viktor alapvető állítása, hogy a Covid-járvány után azért nem változott meg a posztmodern kapitalizmus, mert korszakunkban a változásnak a modern baloldal által felvázolt mindkét útja járhatatlan: a valódi reform (a kapitalizmus megjavítása), és a forradalom (a mostani rendszer megdöntése és egy jobb világ létrehozása) is lehetetlen immár. Miért van ez így? Kiss a választ a következőképpen foglalja össze: „A posztmodernt nem lehet megdönteni (hiszen az nem egy rendszer, hanem az egész élet, amit a tőke hozott létre a nyugati társadalmak tagjai számára – és amely nem létezhet a kapitalizmus nélkül), a kapitalizmust pedig nem lehet jobbá tenni (természete szerint megreformálhatatlan, és amennyiben fenn kívánjuk tartani a posztmodern kiváltságos illúzióvilágát, erre nem is érdemes törekedni)” (199-200).

A radikális baloldal hagyományos forradalmi elképzeléseit korábban is kritizálta Kiss, mint ahogy a kapitalizmus megjavíthatatlanságáról is írt már. Új könyvében nem csupán további szempontokkal egészíti ki az előző könyveiben leírtakat, de egy fontos kérdésben eltér az eddigi álláspontjától. Nézzük először a forradalom kérdését. Kiss régóta azon az állásponton van, hogy a marxizmus forradalom-felfogása nem tartható, többek között azért, mert ekkor a bizonytalan jövőbe toljuk ki a forradalom megvalósulását (hiszen fogalmunk sincs, mikor jön el a kapitalizmus már nem kezelhető válsága), másrészt, mert nincs egyetértés azzal kapcsolatban, hogy milyen rendet kellene bevezetnünk a kapitalizmust összeomlását követően, és korábbi a szocialista kísérletek miatt eleve gyanakvással szemléljük a „felülről” megtervezett ideális társadalmakat.^[2] Ugyan Kiss az utóbbi két, 2018-ban, illetve 2021-ben publikált könyvében (Ideológia, kritika, posztmarxizmus; Kívül/Belül) a posztmodern kulturális kapitalizmus alapjelenségeként rögzítette, hogy a fennálló rendet a társadalom nagy többsége elfogadja, mégsem vetette el a forradalom lehetőségét. Az általa „pozitívnak” nevezett forradalomfelfogás szerint a forradalomhoz a fennállót megtagadó egyének és közösségek mindennapi cselekvése vezethet el. A forradalom alanyai már nem az ipari munkásság (közismert, hogy Nyugaton a legtöbben már a szolgáltató szektorban dolgoznak), nem is a lemaradók, a kirekesztettek. A Kívül/Belül című monográfiájában Kiss arról írt, hogy napjainkban a forradalmi erőt a „belül” (tehát a privilegizált zónák) világának azon lakói jelentik, akik nem akarnak többé azonosulni a kulturális kapitalizmus értékeivel, vágyaival, akik a „sem kívül, sem belül” pozícióját foglalják el. A lehetséges forradalmi stratégiákat pedig autonomista gondolkodók elméletei (Hardt és Negri Exodus-stratégiája, John Holloway crack-kapitalizmusa, Paul Mason posztkapitalizmus-koncepciója) és ezekhez kapcsolható mozgalmi tevékenységek alapján vázolta fel.^[3] A Kívül/Belül-ben az alterglobalizációs baloldal és az Occupy-mozgalmak még az újabb posztmodern irányzatok számára hasznosítható példákként szerepeltek, az új könyvben viszont csupán olyan baloldali metapolitikák gyakorlati megvalósulásaiként jelennek meg, amelyekről kiderült, hogy nem adtak megfelelő válaszokat a korszak válságaira. A radikális paradoxonban Kiss megemlíti Erik Olin Wright írására utalva, hogy nem csak a kapitalizmus közvetlen megdöntését és megszelídítését tartja lehetetlennek, de a kapitalizmusból való kilépést, illetve a kapitalizmus lassú aláásását (ami az autonomista mozgalmak célja) sem látja megvalósíthatónak. Kiss ugyanakkor nem tér ki arra, miért szakít a korábbi autonomista forradalom-felfogásával, ennek elmaradását tartom a könyv legnagyobb hiányosságának.

Ez azért is furcsa, mert korunk posztmodern kulturális kapitalizmusát Kiss új monográfiájában lényegileg ugyanúgy írja le, ahogy az utóbbi két könyvében, amelyekben az autonomista forradalmi szemlélet mellett érvelt.

Az Ideológia, kritika, posztmarxizmus és a Kívül/Belül című munkáiban kritizálta a marxi alap-felépítmény modellt, az utóbbiban pedig kifejtette, hogy a posztmodern kapitalizmusban a kultúra olyan keretté vált, amelyben a gazdaságnak is működnie kell, tehát helyet cserélt egymással az alap és a felépítmény.^[4] A radikális paradoxonban megtaláljuk ugyanezt a gondolatot: „A kapitalizmus nemcsak árut, hanem életstílust, identitást és jelentést is termel. A gazdasági alap és a kulturális felépítmény helyet cserélt” (194). Kiss 2018-as munkájában nyilvánvalóvá tette, hogy nem fogadja el az ideológia hamis tudat-felfogását (e szerint az ideológia olyan maszk, amely eltakarja az emberek szeme elől a valóságot), és Žižek alapján az ideológiát  olyan fantáziakonstrukciónak tekinti, amely azt szolgálja, hogy a tudásunk ellenére elfogadhassuk a valóságot.^[5] Ezt továbbra is így látja Kiss (202-204). A Kívül/Belül-ben részletesen szó esik a kulturális kapitalizmus működésmódjáról, amely az „élet forrásaként” megjelenő fogyasztás köré szerveződik. A rendszer eléri, hogy az egyén azonosuljon a coolnak tekintett fogyasztási cikkekkel, az immateriális munkaformákkal, a felajánlott identitásokkal és miközben az egyén azt gondolja, hogy ezzel önmagát valósítja meg, a kapitalizmus érdekeit szolgálja.^[6] Ezt a diagnózist Kiss árnyalja az új könyvben: Luis Althusser koncepcióját (ideológia = illúzió, az  ideológia a létezés valós feltételeihez kialakított képzelt viszony) továbbgondolva írja le a posztmodern illúziógazdaságot (200-218). Mivel nem tudunk szembenézni  és együtt élni a valódi társadalmi-gazdasági viszonyainkkal, ezért ezeket lecseréljük a kapitalizmus által előállított problémamentes képzelt viszonyokra. Az eldologiasított, kizsákmányolt egyén önmagát (saját életét alakító, szabad) szubjektumként akarja látni, ezért „azokat a fantáziákat fogja figyelni és magáévá tenni, amelyek őt szubjektumként szólítják meg” (207). A posztmodern kapitalizmus számtalan képzelt viszonyulási módot kínál fel, amelyek segítségével az egyén szubjektumként tekinthet önmagára és amelyek profitot termelnek a tőke számára. Az illúzió „termelése” persze már a modern fogyasztói társadalmakban is fontos szerepet játszott, illetve Althusser azon gondolata, miszerint az ember ideologikus életre hivatott élőlény (205), arra utal, hogy a képzelt viszonyok a fogyasztói társadalmak létrejötte előtt is meghatározóak voltak, csak éppen ezeket nem a gazdaság állította elő (gondolhatunk pl. a vallási illúziókra, vagy a társadalmi intézmények által létrehozott illúziókra). Kiss úgy látja, hogy a posztmodern kapitalizmusban teljesen a képzelt viszonyaink határoznak meg bennünket, „az illúziók körül épül ki a fejlett nyugati társadalmak egész kultúrája – és ez lesz a gazdaság profitabilitásának forrása is” (207).

Kiss rámutat, hogy korunkban nem a szimbolikus többlet, hanem az illúziótöbblet a többletérték legfontosabb változata.

Az előbbi esetben a terméket szimbolikus többletértékkel ruházzuk fel, amelyhez a vásárláson keresztül lehet hozzájutni (pl. egy szippantás a Marlboro cigarettából „szabaddá tesz”). Illúziótöbblet esetén viszont a tőke olyan képzelt viszonyrendszerbe helyezi az egyént, „amely az adott termék, élmény vagy szolgáltatás megvásárlására ösztönöz, és amely róla szól, amelyben ő a főszereplő” (210). Az illúzióérték létrehozását néhány példán keresztül mutatja be Kiss (említi pl. az egyik, az egészség, a fenntarthatóság, a hagyománytisztelet értékeivel reklámozott kekszmárkát).

Ez alapján az illuzórikus viszonyok két, egymáshoz kapcsolódó változatát különböztethetjük meg. Vannak az életértékeken alapuló képzelt viszonyok, az egyén ezek alapján helyezi el önmagát a világban, fogalmazza meg a maga számára, hogy mit jelent a jó élet (pl. egészséges életmódra törekszik, fontos számára a fenntarthatóság, ahogy a helyi hagyományok fennmaradását is támogatandónak tartja is stb.) és vannak a termékekhez, szolgáltatásokhoz fűződő illuzórikus viszonyok (pl. egy nem túl különleges keksz helyett annak illúzióját veszi meg az egyén, hogy a saját jól-lét-elképzeléseinek megfelelően viszonyul a világhoz). Kiss leírásában azonban nem egyértelmű, hogy e két változat miként kapcsolódik az illúziógazdasághoz. Kiss hangsúlyozza, hogy az illúziógazdaság a jó élet forrása, ezért ragaszkodnak az emberek a  posztmodern kapitalizmushoz, ezért nem kívánják annak megdöntését, mert az saját maguk, létezési stratégiáik megsemmisüléséhez vezetne (214). Amivel azt is mondja, hogy az első értelemben vett illuzórikus viszonyokat, tehát az egyén önmagához és a világhoz való alapvető viszonyulásait kizárólag az illúziógazdaság állítja elő.

Ez azonban aligha állítható, még ha abban, hogy valaki mondjuk a fenntarthatóságot, az egészséget, a helyi hagyományok tiszteletét, illetve valamilyen értelmezésüket alapvető életértékként fogalmazza meg, valóban meghatározó szerepet játszhat az, hogy a kulturális kapitalizmus ezeket követendő értékekként mutatja fel. Továbbá az egyén, aki az egészség, a fenntarthatóság, a hagyománytisztelet értékeivel népszerűsített kekszet megvásárolja, nem létrehozza, hanem megerősíti a már kialakult jól-lét fantáziáit. Az ideológia és a jó élet alapját képező értékek összefüggéseinek mélyebb vizsgálatára ezen a helyen nincs mód, mindenesetre nyilvánvaló, hogy a posztmodern illúziógazdaságban sem csak ideologikus jó élet elképzelések vannak. Számos olyan jól-lét-felfogás van napjainkban is, amely éppen a kulturális kapitalizmus által követendőként felmutatott értékek, illetve ezen értékek ideologikus értelmezésével szemben fogalmazódnak meg.

Kérdés azonban, hogy azok az emberek, akik szembenéznek a valódi viszonyokkal és nem csupán tisztában vannak azzal, hogy a posztmodern kapitalizmus által felkínált identitások, értékek, viszonyulások pszeudoszubjektivitáshoz vezethetnek, hanem megkísérelnek saját, adott esetben egyáltalán nem cool értékeik, életelképzeléseik alapján autonóm emberré válni, és érték-közösségeket is képeznek, jelenthetik-e a forradalmi változás alapját? Kiss Viktor jelenlegi felfogása szerint a válasz nemleges. A rendszerváltás-paradoxont tárgyaló fejezetben ugyan említi azt az utópia-koncepciót, amelyet a modern utópiák korának lezárulása után követendőnek tekint: a transzformatív utópia szerint a képzeletvilágunkat kellene átalakítanunk, ami elvezethet önmagunk átformálásához és nem szokványos döntésekhez (175–183). Itt sem reflektál azonban arra Kiss, hogy az utópiának ez a változata miként viszonyul korábbi autonomista forradalom-elméletéhez (pedig ez a gondolat azzal összeegyeztethetőnek tűnik), illetve a könyv végén, a változás-változtatás esetleges lehetőségeiről írva nem tér vissza erre az utópia-koncepcióra.

Ami a megreformálhatatlanságot illeti, Kiss Viktor ennek okait három pontban foglalja össze (219–232): a globális kapitalizmusban a szűkös erőforrások és a civilizációs viszonyok miatt nem szüntethetők meg a kirívó egyenlőtlenségek; a tőke létezése mellett nem létezhet valódi morál, amely alatt azt érti Kiss, hogy a globális tőkések olyan szociopaták, akik kizárólag akkor állnak ki jó ügyek mellett, akkor vesznek figyelembe morális szempontokat, ha ez ígér több profitot; az illúziógazdaságban a profit érdekében mindig újabb termékeket, szolgáltatásokat kell létrehozni, ehhez pedig rombolni szükséges, ebben a rendszerben a termékek, a divatok, az élmények, de az emberek is rövid lejáratúak. Ezekkel a megállapításokkal nehéz vitatkozni.

A radikális paradoxonban tehát Kiss Viktor nyilvánvalóvá teszi, hogy a modern baloldali politika tarthatatlan, de az eddigi posztmodern kísérletek is folytathatatlanok. Milyen politikát kövessenek akkor a baloldaliak? Erre Kiss nem tud válaszolni, mert jelenleg a „senkiföldjén vagyunk”, az új baloldali metapolitikák még nem születtek meg és az sem egyértelmű, hogy mi lehetne ezek alapja. Úgy véli azonban, hogy a posztmodern illúziógazdaságban a politizálódás „nem a valóság alapján történik az illúzióval szemben – hanem éppen fordítva, az illúzió felől a valóság ellenében”, ugyanis az „illúzió-univerzum veszélyezteti vagy felszámolja a (kapitalista) valóságot” (239). Felgyorsult a kreatív rombolás, így sokan érezhetik úgy, hogy tárgyi és kulturális valóságuk eltűnik, az újonnan felkínált illuzórikus viszonyokkal pedig már nem tudnak mit kezdeni. (Megjegyezhetjük, hogy akkor itt inkább a korábbi illúzió-világhoz való kapcsolódás lehetőségének eltűnése a fájdalmas, hiszen a valósággal sosem akartak szembenézni az emberek az illúziógazdaság Kiss által kifejtett elmélete szerint). A kapitalizmus jelenlegi formája azzal is fenyeget, hogy létezésünk alapjait pusztítja el (környezetrombolás, háborúk, migráció), amely az egyre sűrűsödő válságok miatt egyre nagyobb szorongást kelt sokakban (240–244). Persze kérdéses, hogy a jelzett problémák miképpen alapozhatnának meg egy új baloldali metapolitikát, hiszen ahogy Kiss Viktor is rámutat, a „negatív nosztalgiára” az új jobboldal épít, a közelmúlt válságainál a centrumbaloldali pártok pedig semmi újszerűvel nem próbálkoztak, jellemző válaszuk a szakértőiség erősítése mellett a részvételiség illúziójának fenntartása volt.

Az is egy, bár Kiss Viktor által részletesen nem tárgyalt paradoxon, hogy a baloldali politika válsága mellett a szellemi baloldal a virágkorát éli napjainkban, és az utóbbi években számos izgalmas elemzés jelent meg a (radikális) baloldali politika lehetőségeiről –  magyar szerzők tollából is.^[7] Két könyvet említek csupán. Bagi Zsolt korunk újbarokk világában az emancipatorikus tömegkultúra megteremtésének fontosságát hangsúlyozza Az esztétikai hatalom elmélete című munkájában.^[8] Éber Márk Áron tavaly publikált egy nagy figyelmet kapott tanulmány-kötetet, amelyben többek között kifejti, hogy a korábbi, baloldalinak mondott pártok visszaszorulása vagy eltűnése esélyt ad a baloldal újjáépítésére. Éber olyan ellenhegemónia-építést szorgalmaz, amelynek középpontjában a dolgozók állnak és a legfontosabb eleme „az alávetett osztályok (ön)szervez(őd)ése, a dolgozó osztályok hatalmának újjászervez(őd)ése, képességei (ön)fejlesztése”.^[9] Természetesen Kiss Viktor írásomban hivatkozott művei is ebbe a sorba tartoznak. Új könyvében Kiss nem fogalmaz meg víziókat a baloldal jövőjéről, de azonosítja azokat a politikai utakat, amelyek álláspontja szerint már járhatatlanok. A radikális paradoxonban olvasható elemzések számos, vitára késztető szemponttal járulnak hozzá a baloldal mai helyzetéről szóló diskurzusokhoz.