Harmincéves korára az emberben sok minden leülepszik és kikristályosodik, így lép át a felnőtt létbe. Döntéseket hoz karrier, párválasztás, egzisztencia terén, és az esetek többségében mindvégig ősbizalommal tud fordulni vér szerinti családjához, édesanyjához és édesapjához. Van a kezében néhány iskolai végzettség, pár munkatapasztalat, esetleg jogosítvány – haladni tud a társadalomban szokványos úton. Mindez úgy tud gördülékenyen kialakulni, hogy már a kezdetektől adott volt számára a biztonság, egy szoba a házban vagy lakásban, amelyet magára zárhat. Történetünk azonban nem ilyen emberekről fog szólni.

1995, Tóth Lara ^[1] megszületik. Mindössze hároméves volt, amikor édesanyja elhagyta, édesapja és nagymamája nevelte 15 éves koráig. Nem volt zökkenőmentes a gyerekkora, de már mosolyogva képes beszélni erről az időszakról. Ekkor élete még mindig haladhatott volna a fent ecsetelt szokványos mederben, azonban 15 évesen bekerült a Tegyesz-be, onnan pedig egy csepeli lakásotthonba.

A Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat – köznyelvben TeGyeSz – a gyermekvédelmi rendszer szakmai háttérintézménye. Feladata többek között a nevelésbe vett gyermekek ügyeinek kezelése, mint például a nevelőszülők kiválasztása és felkészítése, örökbefogadások előkészítése, valamint szakértői vélemények készítése. Ezzel szemben a lakás- és gyermekotthonok olyan gyerekek számára nyújtanak tartós elhelyezést, akiket valamilyen oknál fogva nem tudtak elhelyezni nevelőszülőknél. Ilyen ok lehet a nevelőszülői hálózat totális túlterheltsége.

Lara elmondása szerint gyermekvédelmi szakellátáshoz képest Csepelen egész jó helyzetet tapasztalt, a lakóotthon nem koedukált volt, éjszaka például csak női gyermekfelügyelők dolgozhattak, ami nagyban hozzájárult a főleg kamasz lányok biztonságérzetéhez.

Ha boldognak nem is érezte magát Lara, de elvolt itt legalább.

Így élt két és fél évet, mígnem 17 és fél évesen úgy döntött, hogy megszökik az intézményből. Anyukája felbukkant az életében (mint kiderült, akkor szabadult a börtönből), ő pedig hozzá menekült, abban a reményben, hogy noha 17 és fél év késéssel, de kialakulhat köztük az anya-lánya kapcsolat.

Természetesen kereste őt a rendőrség mint szökésben lévő kiskorút, így bujkálni kényszerült: az iskolából kimaradt, és anyja Hős utcai lakásában húzta meg magát. Ez tulajdonképpen sikerült is arra a fél évre, amíg be nem töltötte a nagykorúságát. Anyjával a viszonya ambivalens volt: Lara úgy fogalmazott, hogy az első tanító-nevelő szándékú anyai pofon éppen csak 17 és fél évet késett.

„Igazából ennek a pofonnak lett volna helye, de nem ott, nem akkor. Ezzel teljesen elkésett.”

Ki így, ki úgy, de 17-18 évesen mindenki szerelmes. Lara is, akkor legalábbis úgy élte meg, de utólag már csak fellángolásnak érzi. Sosem tartozhatott igazán senkihez eddig, úgy érezte, hogy alig van kontrollja a saját élete felett, a körülmények – változó szereplők, emberek – alakítják az utakat, amelyekben semmi következetesség vagy tervszerűség nincs, vagy csak elvétve, nyomokban. Nem kiszámíthatóak, a játékszabályok napról napra változnak. Így nehéz játszani, ha nem lehetetlen.

Szóval Lara szerelmes lett, aztán várandós. Szerette volna elvetetni gyermekét, de kifutott az időből, „hála a Jóistennek”, ahogy most fogalmaz. Édesanyja viszont nem boldog nagymamaként fogadta a hírt, ellenkezőleg: kidobta Larát otthonról, mondván, nem kell neki egy „zabi” a kis lakásba, egyébként is tartott a gyámügytől, aki rájuk szállt volna. Sokszor a szegénység okán emelnek ki gyerekeket az egyébként boldog családból, ahol sok más módon lehetne őket megtámogatni, hogy megfelelően tudjanak működni. Azonban az ilyen kiemelések mentén inkább csak mélyülnek a problémák, a család nem kap valódi, megtartó támogatást.

Laránál a szerelem lufija pedig hamar kipukkadt, kiderült, hogy a fiú szédítette, és miközben ők összejöttek, neki mintegy mellékesen családja is volt. Lara ott állt 18 évesen, terhesen. Egyedül. Utóbbit már megszokhatta, előbbit pedig akkor tapasztalta először. Felhívta hát a volt gyámját, hogy azonnali segítségre van szüksége, röviden elmondta, hogy mi minden történt vele az elmúlt rövid időszakban. Szerencsére a gyám komolyan kezelte a helyzetet, és addig nem nyugodott, amíg be nem juttatta Larát egy kőbányai utógondozóba.

„A gyermekvédelmi szakellátáson belül utógondozói ellátásba a felnőtt fiatalok – nagykorúságuk betöltése után – önként kérvényezhetik felvételüket.”  – írja a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság honlapjukon. Ez az ellátási forma történhet utógondozó gyermek- vagy lakásotthonokban, illetve külső férőhelyen. A kérvényt alaposan meg kell indokolni, és szerencsésnek érezheti magát az a szakellátásból kikerülő fiatal, akinek megadatik ez a lehetőség. A fiatalnak hallgatói vagy munkáltatói jogviszonnyal kell rendelkeznie, alapesetben 18-24 éves kora között élhet itt. Fenntartói engedéllyel ez maximum 30 éves koráig tolható ki, de ott már elvárásként megjelenik a felsőoktatási hallgatói jogviszony is. A legtöbb esetben sajnos ez kevéssé életszerű: egy családban nevelkedett fiatal számára is rendkívül nehéz ez a fiatal felnőtt időszak, hát még annak, aki előtt nincs minta, aki alatt nincs védőháló. Damoklész kardjaként lebegnek az elvárások a fiatal feje felett, és ha nem teljesülnek, akkor rövid időn belül lakhatás nélkül találhatják magukat.

Itt ötévnyi nyugalom következett. Külön szobája volt, amit kedve szerint alakíthatott saját és kislánya ízlésének megfelelően. A fürdő, konyha közös volt, de ezt a legkevésbé sem bánta. Kislánya ide született, boldogok voltak ketten. 24 évesen viszont mennie kellett az utógondozóból. A szabály így szól. Larának kislányával anyaotthonba kellett mennie. Intézményből intézménybe.

Az anyaotthonban csak 2-3 hónapig tudtak lakni, akkor  harmincvalahányezer volt a havi bérleti díj, ami megegyezett Lara diákmunkából származó jövedelmével. Ő végül az étkezésük mellett tette le a voksát, így került édesanyja volt párjához. A férfinak súlyos szerfüggősége volt, nem dolgozott, komoly anyagi nehézségekkel küzdött, és elvette Lara pénzét, akinek így itt sem volt sokáig maradása.

Mint utóbb megtudta, édesanyja betörés miatt újra börtönbe került, ezúttal 4 évet ült, akkortájt, augusztus elején szabadult. Nem sokáig örülhetett a szabadságnak, mert decemberben kiderült, hogy daganatos beteg, és a műtét sem vezetett eredményre, áttétek keletkeztek a belső szervein. Márciusban hunyt el, 46 évesen. Lara 24 volt.

Tehát édesanyja volt párjától is mennie kellett kislányával, a furcsa gyász érzésével, hiszen akármennyire nem volt példaértékű a kapcsolatuk, mégis az anyja volt. Így ismerősével közösen vettek ki egy albérletet. Barátnőjének két nagyobb gyereke volt, akik néha tudtak felügyelni is kislányára. Lara ekkor éjszakai takarítóként dolgozott az Aréna plázában, és mellette próbálta menedzselni felnőtt életét és anyaként is helytállni. Embert próbáló feladat, pláne ha minta nélkül kell improvizálni.

Minden megkeresett pénze az albérletbe ment, amit ő fizetett, mert a barátnője időközben munkanélküli lett, és nem sikerült egyhamar elhelyezkednie. Ez az állapot tarthatatlan volt, és az együttélés okozta feszültségek is mindjobban eszkalálódtak, így menekült bele egy rossz kapcsolatba, amelyről hamar kiderült, hogy erősen bántalmazó. Egy Pest megyei házba költözött, ahol párja nagyszüleivel élt. Akkor már nagyon beteg volt a nagymama, ő elhunyt fél év után. A férfi szerhasználó és alkoholista volt, emellett betegesen féltékeny. Larát többször bezárta a lakásba, telefonját elvette vagy tönkretette, így elzárva a fiatal nőt a külvilágtól. Lara tudta, hogy ez így nem jó, de hitt, bízott, reménykedett, akkor is, amikor első közös gyermeküket hordta a szíve alatt. „Azt gondoltam, hogy megváltozik azáltal, hogy apa lesz.”

Sajnos a reményei nem váltak valóra, a helyzet még rosszabb lett, napi szintűek voltak a kemény verések. Lara azon volt, hogy minél előbb el tudjanak jönni, csak egyrészt nem volt hova, másrészt attól félt, hogy a gyerekeket kiemelik. Így telt-múlt az idő, majd’ három évet laktak ott. Amikor ismét terhes lett, akarata ellenére, gyermekét el akarta vetetni, azonban ez  a Covid-időszakra esett; nehezen fogadták a kórházban, így ismételten kicsúszott az időből.

Ott állt tehát a bántalmazott fiatal nő három gyermekkel, nagylányával, kisfiával és egy újszülöttel. Tehetetlennek érezte magát, de egy sorsdöntő éjszakán meghozta a döntést, hogy innen – legyen bármi – menni kell, mert már az élete forog kockán. Titokban felvette a kapcsolatot anyaotthonokkal, ahol videós híváson keresztül interjúztatták, és megbeszéltek egy szombatot a beköltözésre. A férfi viszont otthon maradt aznap, ezért nem tudott elindulni. Az anyaotthon jelzést indított a helyi családsegítőnek, akik kimentek a helyszínre, és az ajtót nyitó nagypapának elmondták, mi okból vannak ott. Ezt megtudta az unoka is, azaz Lara párja, és éktelen haragra gerjedt: telefonját ismét elvette, a „büntetés” sem maradt el.

Szakmailag felfoghatatlan, hogy egy ilyen, tudvalevőleg bántalmazó helyzetben ez előfordulhatott, a családsegítőnek a nő és a gyermekek érdekeit szem előtt tartva, nem kellett volna ezt az információt közölni a rokonnal. Egy tévedés, aminek az árát épp a legkiszolgáltatottabb és legelesettebb fizeti meg. De alapvetően tetten érhető az általános félelem, mert családsegítője válogatja, hogy mennyire fog szakszerű segítséget kapni az egyén vagy a család, és félő, hogy a probléma nem megoldódni, csak fokozódni fog, ami jelenség pedig rendkívül aggasztó.

Lara tudta: most kell menni. Nagylányának volt egy keresztanya-jelöltje Budapesten, hozzájuk menekült, de útközben jött a hír: oda mégsem tudnak menni, családi problémák miatt. Ott állt három gyerekével és azt sem tudta, merre menjen. Egy régi, általa ismert otthonba ment vissza érdeklődni, hogy van-e krízisszobájuk, de sajnos nemleges választ kapott. Ellenben megkapta az OKIT telefonszámát, hogy nekik jelezzen, ám ehhez elengedhetetlen volt, hogy megtegye a rendőrségi feljelentést. Ekkor már 14. órája voltak úton, így este 8-kor becsöngetett az édesanyja volt párjához, akinél korábban már  lakott valamennyit.

A férfi elhűlve nézte Lara állapotát, a nő mindent elmesélt neki. Két éjszakát töltött ott, majd az S.O.S Krízis Alapítvány egyik pesti otthonába került. Lara úgy emlékszik vissza, hogy a babakocsi kibírta a két napos tortúrát, azonban az otthon előtt kiesett a kereke. „Végállomás” – gondolta, majd bebizonyosodott, hogy ez is csak egy állomás volt. Egy másfél évig tartó állomás. Reménykedett, hogy majd kiléptető lakásba fog kerülni, ami egyfajta átmenet az intézményi ellátásból az önálló lakhatás felé, de nem volt üresedés. Az otthonvezető jelezte neki az Utcáról lakásba! Egyesület akkori pályázatát, és kérte, hogy okvetlen jelentkezzen rá. Ekkor Lara már kimerült és szkeptikus volt, ahogy mondta, nem volt kedve egy újabb „potya körre”. Addig-addig rágták a fülét, hogy végül is beadta a pályázatot. A beadást követő egy héten belül semmi nem történt, majd kapott egy telefont, ahol a gyerekek életkora után érdeklődtek. „Ez jó vagy rossz jel?” – tűnődött Lara, de beleélni továbbra sem merte magát.

Ólomlábakon járt az idő a következő egy hétben, amíg  megint meg nem csörrent a telefonja: az elért pontszámok alapján bekerült az első ötbe, így szeretnék őt meghallgatni egy személyes interjú keretein belül. Visszaemlékezése szerint két kedves szociális munkás fogadta őt és hallgatta meg történetét. Megtudta, hogy ő az utolsó az ötből. Az interjú mindenkiben mély nyomot hagyott, majd pár nap elteltével jött a hír: Laráékat választották a szóban forgó lakásba. Alig hitt a fülének, majd alig hitt a szemének, amikor szociális munkásával – azaz velem – először járt a lakásban. Sosem felejtem Lara és nagylánya örömkönnyeit, a két kisfiú önfeledt szaladgálását, a lakás minden egyes négyzetméterének aprólékos felderítését. Ennek három éve.

Lara új fejezetet nyitott az életében.

Végre önálló, neki és a gyermekeinek tetsző életritmust tudott kialakítani, nincs senki, aki kontrollálja őt, megtanulta, hogy minden egyes döntéséért ő a felelős, hiszen azokat ő hozta meg, és nem a körülmények dobálják, mint évtizedeken keresztül.

Persze magához kellett térni a megannyi méltatlan helyzetből, traumából, nehézségből, megpróbáltatásból, feldolgozatlan gyászból. Az édesanyjáéból és egy olyan élet után érzett gyászból, ami számára sosem adatott meg. A szerelem újra kopogtatott nála, immár felesége annak a férfinak, akitől negyedik gyermekét várja. Arcán olyan boldogság tükröződik, amit eddig alig láthattam: „végre van apja a gyermekeimnek” – mondja, ezt eddig sosem tapasztalta meg. Férje apaként viszonyul lányához és két fiához, boldog családként funkcionálnak. Ezekhez az alapvető dolgokhoz viszont elengedhetetlen volt egy lakás, ahova akkor léphet be és ahonnan akkor léphet ki, amikor ő szeretne.

Lara mindvégig dolgozott, eleinte diákmunkát vállalt, majd takarított, semmilyen munka nem derogált neki, csak legyen valamennyi pénze. Viszont egyrészt nem tudott előteremteni annyi pénzt, amelyből egy piaci albérletet kivehetett volna, másrészt alig álltak szóba vele mint három kisgyereket nevelő, egyedülálló édesanyával.

Az Utcáról lakásba! Egyesület egyik programja a Lakhatást most! Lakásügynökség, amelyben magánszemélyek ingatlanjait kezeljük, vállalva az életvitelszerű használat melletti állagmegóvást, cserébe pedig lakbérengedményt kérünk a tulajdonosoktól. A programon belül kétféle konstrukció létezik: egyik az ún. szolgálati lakás típus, ahova a szociális ágazatban dolgozók (SZÁD), illetve a bölcsődei dolgozók (BDDSZ) pályázhatnak, ezek bérleti díja nagyjából 20-30%-kal megy a piaci ár alá, a másik pedig a szociális típusú lakás, amely bérleti díja az előzőnél kevesebb, így meg tudják fizetni a lakhatási szegénységben élők, akik – Larához hasonlóan – intézményi ellátásból vagy más, nem rendezett és biztos lakhatási formából kerülnek be a programba.

Ezeket a lakásokat általában középhosszú távra bérelhetik, ami a gyakorlatban nagyjából 3-5 évet jelent. Kaució nincs, a bérleménybe – igény szerint mint állandó vagy mint tartózkodási címre – bejelentkezhetnek, a közműszolgáltatásokat pedig átírjuk a bérlő nevére. A lakcímbejelentés megannyi szolgáltatás elérését lehetővé teszi, jelesül az iskola, óvoda, az egészségügyi ellátás, illetve egyéb helyi, területspecifikus lehetőségek és szolgáltatások. Sajnos az albérletpiacon ez nemigen szokás, a tulajdonosi részről kialakult egyfajta bizalmatlanság ezzel kapcsolatban, holott a lakcímre történő bejelentkezés semmilyen kockázatot nem rejt, ellenben a bérlő biztonságérzetét nagymértékben növeli.

A szociális lakások bérlőinek hosszú távon biztosítunk szociális munkát, reflektálva a háztartás életében felmerülő megannyi helyzetre. A munka partnerségre épül, célja nem az ellenőrzés; segít abban, hogy a lakást meg tudják őrizni, hiszen a beköltözés is jelenthet egyfajta krízist azoknak, akik megannyi viszontagságon mentek keresztül. Ezt felelős, traumatudatos szociális munkával lehet és kell is kezelni, hogy a lakók önmagukat megvalósítva, biztonságban és nyugodtan élhessenek a lakásokban.

A tapasztalataink szerint ez minden méltó élet alapja.