Amikor az átlagemberek a hajléktalanságra gondolnak, akkor még mindig a középkorú, szakállas férfiak képe ugrik be a többségnek. Nincsen a köztudatban, hogy milyen sok nőnek és gyereknek nincsen hol laknia. A városi tereken a férfiak, köztük is sokszor a leromlott mentális állapotú emberek láthatóak, és a hajléktalanellátó rendszert is férfiakra szabták. Ugyanakkor a szociális ellátásokban nagyon sok olyan férőhely van, ami otthontalan embereket fogad – a hajléktalanellátás keretein kívül is, és otthontalan gyerekek elhelyezésére is.

A KSH adatközlése szerint még ma is több, mint 160 ezer ember él intézményi háztartásokban, de közülük sokak intézményi elhelyezését nem indokolja gondozási szükséglet, hanem lakhatási okok miatt élnek így, köztük sokan gyerekek, gyerekes családok is. Így családok átmeneti otthonában 7005 gyermek él minimum egy felnőtt családtaggal, gyermekek átmeneti otthonában pedig 724 gyermek. Rajtuk kívül állami gondozottként (az elvileg zajló intézménykiváltás ellenére) még gyermekotthonban – nem pedig a jogszabályban előírt módon, nevelőszülőnél – él további 7000 állami gondozott gyerek, köztük sokan 12 év alattiak is – annak ellenére, hogy a helyzet rendezésére kitűzött határidő 9 éve múlt el.

Átmeneti elhelyezést nyújtó intézményben élt a KSH adatai szerint 10 947 fő 2024-ben, ebből 8 802 fő hajléktalanszállón. Ezekben az intézményekben gyerekek nem élhetnek, de a szociális intézményeken túl, a munkásszállásokon életvitelszerűen 11 636 fő élt a népszámláláskor, köztük 530 fő volt 18 év alatti. További 2376 fő pedig szolgálati szálláshelyen, köztük 94 fő volt 18 év alatti.

Ebből nagyjából látszik, hogy még a gyerekek hajléktalansága sem megoldott, és a szociális ellátórendszer otthontalan emberek ellátásra van berendezkedve – más lehetőségek híján.

Az Utcáról Lakásba! Egyesület Példakép kampányában Varga Jánosné Edit után Feka Irénke történetét mutatjuk be, aki, miután saját maga kitört a hajléktalanságból, megmentette unokáit is attól, hogy állami gondozásba kerüljenek.

Irén közel két évtizedet töltöttek el fedél nélkül. Ő nem hajléktalanként, hanem otthontalanként hivatkozik magára ebből az időből. Legtovább egy használaton kívüli pincében élt egy külterületen, mezőgazdasági területen, és még ez a helyzet is előrelépést jelentett a számára akkor. Irénke a válása után került utcára akkor pár éves kisfiával, Ricsivel.

Ebben a lehetetlen helyzetben senkire sem számíthatott, és a legnagyobb félelme az volt, hogy a kisfiú intézetbe kerül.

Ekkor azonban egy reményt keltő kép jelent meg előtte, megtért, és megérezte magában azt az erőt, ami kitartást hozott a számára. Megismerkedett Sándorral, aki egy faházban élt. A terület tulajdonosa kisebb munkákért és a terület őrzéséért cserében engedte be őt – ide költözött be hozzá Irén a gyermekével, akit együtt neveltek fel, a sok megpróbáltatás után, nehéz, de végre békés körülmények közt.

Ez alatt az idő alatt Irén kézzel mosott, és közkutakról hordta a vizet az otthonukba. A közkutaknál találkozott utcai szociális munkásokkal, akikkel jó kapcsolatot alakított ki, de együtt sem találtak kivezető utat a helyzetükből, annek ellenére sem, hogy hajléktalanként is nagyon sokat tett magáért, intézte az ügyeit, mégsem volt reménye rá, hogy valaha kitörjön az informális lakóhelyükről. A helyükért cserében dolgozniuk is kellett a mezőgazdasági területen, ahol éltek. Elsősorban a bizonytalan helyzetük, és a lakcím hiánya miatt is ez alatt az idő alatt elsősorban alkalmi munkákat tudtak elvállalni, de Irénnek időről időre bejelentett állásai is voltak: olyan alacsony bérért, hogy albérletre, vagy tartós lakhatási lehetőségre nem is gondolhattak. Sándornak szívproblémái is korlátozták a keresőképességét.

Sándor és Irén 2017-ben jelentkeztek Kunyhóból Lakásba pályázatunkra, amelyről a 10. kerületi Vöröskereszt utcai szociális munkás kollégáitól értesültek. A pályázaton felújítandó lakásra nyertek el bérleti lehetőséget, a munkálatokban Sándor nap mint nap kivette a részét.

A pár nem tudta sokáig élvezni első saját otthonát, amelyre évtizedeket vártak, mert Sándor a beköltözésük után pár évvel, friss nyugdíjasként elhunyt. Irén azonban nem adta fel a hatalmas veszteség után sem: erőt talált hozzá, hogy fia mellett családjába fogadja fiatal menyét és születendő unokáját, majd lakást is cseréltek, hogy a bővülő család elférjen.

Irén menye állami gondozottként nevelkedett, és fiatalon lett várandós, de nem érezte magát igazán felkészültnek első kisfia érkezésére, és a fiatal pár lakhatása sem volt megoldott. Így Irénke lett az unoka gyámja, és vele együtt a fiatal párt is befogadta frissen szerzett otthonába. A fiatalok mindketten munkába álltak, és bár a mai napig Irénke a háromgenerációs család motorja, de mostanra már gyermeküket is biztonságban tudják nevelni.

A lakhatási válságra vannak megoldások: ahogy Irénke unokáinak sem kell családjukon kívül nevelkednie amiatt, mert nem volt hol lakniuk, úgy a többi, anyagi okok miatt állami gondozásban élő gyermek helyzete is rendezhető lenne.

Irénke a saját családján túl az Utcáról Lakásba! Egyesület közösségéért is felelősséget érez, és büszke rá, hogy a történetén keresztül megmutathatja, hogy ennyire hosszú, otthontalanként eltöltött idő után is fenntartja, és rendben tudja tartja otthonát. Családján túl két közösségben – az Egyesületén túl a gyülekezetében – is aktív és megbecsült szerepet tölt be.