A hajléktaktalanság egy sor társadalmi hátrány összeadódása: az, hogy ki szorul a társadalom peremére, és ki lesz hajléktalan vagy otthontalan, nem véletlenszerű – azok, akiknek nincsen családi védőhálójuk, vagy kirekesztettségbe születnek, nincs hová forduljanak a krízishelyzetekben. Az Utcáról Lakásba! Egyesület bérlője, Edit sok emberpróbáló küzdelem után veszítette el a lakhatását és a lábát is. Elképesztő kitartással küzdött, és ma már eszével és élettapasztalatával családjának és másoknak is tud segíteni – mivel ő maga kapott egy esélyt a sorsa rendezésére.

A lakhatási válság rendszerszintű, de azt, hogy mit tesz velünk, emberekkel, egyéni szinten tudjuk megmutatni.

Emiatt indítottuk el Példakép sorozatunkat, ahol olyan emberek történeteit mutatjuk be, akik egy hiányos ellátórendszer áldozataivá váltak, de mégis találnak magukban erőt – arra, hogy a hajléktalanságbó kilépjenek, de arra is, hogy ezen az úton másoknak is segítsenek, erőt adjanak. E sorozat gyönyörű portréit Chripkó Lili készítette. Elsőként Varga Jánosné Edit történetével jelentkezünk, aki, mint olyan sokan, állami gondozásban nőtt fel, és az, hogy sosem volt kihez fordulnia segítségért, kulcsszerepet játszott abban, hogy hajléktalanná vált.

Edit története, amit nagy bátorsággal vállalt fel már az Utak az Erdőben című kötetben is, azt mutatja meg, hogy nem csak az egyén, de a társadalom is mennyire sokat veszít, ha ilyen képességű embereknek sem tud a szociális ellátórendszer segítséget nyújtani.

Edit az ország egyik legszegényebb területéről, Kelet-Magyarországról származik, Berettyóújfalun született, de nem köti oda semmi. Már egyéves korától állami gondozásban nevelkedett. Erről az időszakról nehéz emlékei vannak, a gyermekotthonban sok bántást kellett átélnie, de a korán kifejeződő igazságérzete miatt másokat is gyakran megvédett, ha őket bántották. Így mind a gyerekek, mind a nevelők körében megvoltak a küzdelmei, nem szeretett a gyermekotthonban lenni. Tizenhat évesen házasságkötéssel nagykorúvá vált^[1], így a gyermekvédelembe nem volt számára visszaút. Edithez hasonlóan a mai napig sok állami gondozott lány keres így menekülőutat az intézetek megrázó világából. Ő is azt gondolta: bármilyen családban jobb lesz majd. Így azonban tanulmányai befejezéséről szó sem lehetett már, mivel (szintén gyerek) férjének családja rögtön dolgozni küldte, és minden pénzt haza kellett adnia. Papírgyárban alkalmazták már tizenhét éves kora előtt. Közel másfél évtizedet dolgozott le a gyárban, kollégáira máig szeretettel emlékszik.

Életében először ekkor tapasztalta meg, hogy milyen egy támogató közegben működni.

Eközben azonban, mivel minden pénzét férje családjának adta, nem tudott semmit sem félretenni. Első gyermeke megszületése után férje bántalmazta, majd többévnyi konfliktus után a család utcára tette, így egyedül maradt a fiával. Nem volt hová fordulnia, és hamar újraházasodott, majd a második férje családjához költözött. Edithez hasonlóan, az anyagi kiszolgáltatottságban élő nők közül sokan élettársi, házastársi kapcsolatok révén tudják csak elkerülni a hajléktalanná válást, és ez kiszolgáltatja őket a bántalmazó partnereknek. Editet a második férje és annak családja is súlyosan bántalmazta, és ezt sok éven át tűrte azért, hogy ne kelljen a gyerekektől elszakadnia.

Ekkorra súlyos betegsége alakult ki, amelynek nyomán hónapokat töltött kórházban: egy elfertőződött rovarcsípés nyomán nem tudták kikezelni fertőzéseit, és a kivizsgálások során immunbetegséget és trombofíliát állapítottak meg nála. Mindkét lába súlyosan elfekélyesedett, és pár év alatt több hónapnyi időt töltött kórházakban. Az elhúzódó kórházi kezelések miatt kisebb gyermekei gyámságát az anyósa kapta meg, az első házasságából való nagyobb fia pedig intézetbe került. Ez volt a legfájóbb. A kórházakból már nem ment így vissza a családhoz, hanem a hajléktalanellátásba került harmincévesen, háromgyermekes édesanyaként. A kálváriája tovább folytatódott, mikor betegségei következtében 2011-ben amputálni kellett az egyik lábát – kerekesszékesként még nehezebben talált magának helyet a hajléktalanellátásban is. Pszichiátriára is beutalták, ahol erős gyógyszereket, kedélyjavítót és fájdalomcsillapítót kapott, és évekig tartott, amíg le tudta tenni ezeket a szereket: ebben későbbi párjával, Sanyival tudták egymást támogatni.

Edit ma már ötvenéves elmúlt. Több mint egy évtizeden át forgott a hajléktalanellátás különböző intézményeiben, de kiutat sehol sem talált. A nagy fiával a kapcsolata mindvégig szoros volt, és a két kisebb gyermekét is kereste, akik az anyósánál nevelkedtek. A mai napig is tartják a kapcsolatot, erejéhez mérten (és azon is túl!) ragaszkodik hozzájuk.

Párjával, Sanyival a Baptista Szeretetszolgálat szállóján ismerkedtek meg. Az elmúlt több, mint másfél évtizedben szoros kapcsolatuk azóta megbonthatatlannak bizonyult. Munkásszállón, utcán, hajléktalanszállón is éltek, miután összekerültek: az volt a fő szempont, hogy együtt maradhassanak. Sanyi ápolta Editet az amputáció és a kórházi kezelések nyomán, és a mai napig ápolja, mikor szükség van rá. Edit pedig Sanyit támogatja: cukorbetegsége karbantartásában, a háztartási feladatokban is biztos hátország a számára.

Sanyi szintén egész életében egyedül volt korábban. Az építőiparban, biztonsági őrként, és minden olyan területen dolgozott és dolgozik, ahol magára és az erejére kell számítania: mindig is két ember helyett tudott dolgozni, ennek is volt aztán köszönhető, hogy a szállókról albérletbe tudtak költözni. Ez az albérlet azonban csakhamar uzsorabérletnek bizonyult: egyre rosszabb körülményekért egyre többet kellett fizetniük, miközben már egy melléképületben éltek, ahonnét Edit a kerekesszékével kijönni is alig tudott.

Amikor az Utcáról Lakásba! Egyesület lakáspályázatán nyertek, Edit életében először költözhetett önálló otthonba, pedig negyvenéves is elmúlt már.

Az első években az is öröm volt számára, hogy magára csukhatja az ajtót, azonban a sorsa jobbra fordulásában mára sok erőt talált: fia és unokája legfőbb támasza lett.

A fiának és menyének nyújtott segítséggel sikerült elkerülniük, hogy hozzá és a fiához hasonlóan az unokái is állami gondozásba kerüljenek. Ő nyújtotta be a fiataloknak a lakáspályázatot, és segítette őket az ügyintézésben: ha már gyerekként nem nevelhette, akkor felnőttként ragadta meg az alkalmat, hogy nála jobban induljanak az életben. De másoknak is tud segíteni. Amellett, hogy az az Utcáról Lakásba! Egyesület közösségének fontos tagja, és bekapcsolódik a munkánkba, elképesztő története megosztásával is sokat tesz a hajléktalan emberek nehéz, és rendszerszintű hibákkal súlyosbított életének megértéséért.

Kommentelj a Facebook-poszt alatt!

• Lakhatás
• hajléktalanság
• lila
• Utcáról Lakásba Egyesület
• betegség
• hajléktalanellátás
• mozgáskorlátozott
• ULE portré
• uzsorabérlet