Szociális szakemberként nem mindig tudunk világos választ adni az ellátottjainknak arra a kérdésre, hogy miben is tudunk segíteni, főleg, ha lakhatási problémákkal fordulnak hozzánk. Márpedig egyre többen és egyre többször, a szociális ellátórendszer egyre több különböző területén tapasztaljuk, hogy az ügyfelek, azaz a segítségkérők lakhatási ügyekben fordulnak hozzánk. Legyen szó akár családsegítős munkáról, akár olyan szakterületről, hogy az egyes intézményekből hova lépjenek tovább a bentlakók, vagy éppen hogyan tudják fenntartani a létező lakhatásukat, esetleg milyen segítséget kaphatnak a hajléktalanná válás elkerülésében.

A kérdések sora változatos, de ami közös, hogy kevés a lakhatási megoldás vagy támogatás a rászoruló emberek számára úgy a szociális ellátórendszerben, mint a lakáspolitikai támogatások körében.

Az Utcáról Lakásba! Egyesület munkája során, lakhatási szervezetként, kiemelten sokat találkozunk ezzel a napi munkában.

Naponta jönnek be hozzánk olyan segítségkérő hívások, levelek, amikre azt kell válaszoljuk, hogy az adott probléma szerintünk is olyan, hogy jó lenne, ha kaphatna segítséget, de nemcsak mi nem fogunk tudni kapacitás híján megoldást nyújtani, hanem javasolni sem tudunk mást az egyesület hatókörén kívülről sem. Egyszerűen azért, mert nincsenek ajánlatok a lakhatási problémák túlnyomó részére. Az, hogy ennyire sok segítségkérést kell, hogy elutasítsunk, nagy tehertétel az egész szociális szakmán, és sokunknak a mindennapi szakmai önbecsülését és mentális jólétét veszélyeztető kérdés.

Ma, amikor szociális szakemberként dolgozunk, a munkánkat felelősen ellátva el kell, hogy végezzünk olyan feladatokat is, amikre egyébként nincsen finanszírozás, sem hivatalos megoldás. Így természetesen esetlegessé válik, hogy tudunk-e megoldást találni bárki lakhatási gondjára? Fel kell hát tennünk azt a kérdést, hogy

elfogadható-e, hogy választott hivatásunkban a „normál” működés szerint nem tudunk a legjobb szakmai tudásunk és lelkiismeretünk szerint eljárni?

Már húsz éve dolgozom a szociális területen, és ebből másfél évtizede foglalkozom lakhatási aktivizmussal és lakáspolitikával. A lakhatás ügye akkor került a figyelmem fókuszába, amikor még nagy intézményekben dolgoztam az állami ellátórendszerben. Akkor azzal szembesültem, hogy nem tudjuk azt mondani, hogy oké, eltöltöttél itt 1-2-8 évet rehabilitációs céllal, vagy akármilyen más mandátummal, és az a következő ajánlatunk, hogy te továbbra is fogsz lakni valahol. Mindig is kétségbeesett kapkodás jellemezte azt, hogy most akkor hova is rakjuk az intézményekből kilépő ügyfeleinket, hol fognak ők élni eztán. Mert biztos válasz nem volt. Ez a tapasztalat sarkallt arra, hogy a lakhatásra kezdjek el fókuszálni.

A hazai lakhatási aktivizmus eredményeként az az állítás, hogy lakhatási válság van, mára a közbeszédben is általánosan elfogadott tény. A szociális ellátások oldaláról ennek ellenére egyáltalán nem következett be az a változás, hogy tudjunk az ügyfeleinknek megoldásokat kínálni a lakhatási kihívásokra, sőt, épp ellenkezőleg.

A KSH és más nyilvánosan elérhető költségvetési statisztikákból az látszik, hogy a szociális szakma a lakhatás kérdésében az a béka, ami észrevétlenül megfőtt. Nemhogy több, hanem egyre kevesebb forrásból dolgozunk az elmúlt másfél évtizedben, és nem több, hanem kevesebb javaslatunk van az ügyfeleink számára. Nem kerültek bevezetésre, elismerésre új rendszerszintű lakhatási megoldások.

Ahhoz, hogy lássátok, milyen pozícióból fogalmazom meg a véleményem, röviden összefoglalom, hogy mi az Utcáról Lakásba! Egyesülettel mit csinálunk. Alulról jövő aktivista szervezet vagyunk, és csupa olyan feladatot látunk el, amire nincsen normatív finanszírozás, jogszabályban rögzített állami támogatás. A munkánkat, bár a szakmában az elismertségünk elég magas, adományokból tartjuk fenn. Négy lakhatási programunkban utcán élő hajléktalan embereknek, Ukrajnából menekülőknek, lakásügynökségünkben szolgálati és szociális bérlőknek és volt állami gondozott fiataloknak tudunk lakhatást biztosítani.

Minden programunk pilot léptékű, egy időben párszáz ügyféllel tudunk dolgozni. Másrészt viszont olyan dolgokat csinálunk, aminek a szükségességében teljesen kérlelhetetlenül hiszünk, és amit hiánypótlónak látunk. Munkánk célja a terepi programokon túl a szemléletformálás is, hogy megváltoztassuk, mit is gondolnak a döntéshozók, a közvélemény és egyes esetekben a szakma arról, hogy hogyan lehet kilépni hajléktalanságból, lakhatási szegénységből.

Gyakran elgondolkodom rajta, hogy miközben egyébként a szakma – ha módszertani vitáink lehetnek is –, egyetért a célkitűzéseink és a munkánk fontos és hiánypótló voltával, miért is végezzük mindezt központi finanszírozás nélkül?

Mire költ az állam, amikor lakhatásra költ, és mire nem? Hogyan alakulnak a szociális célú kiadások, miért nem nő a mozgástér?

Amikor a szociális munkások azt érzik, hogy küszködnek a terepen, az nem pusztán egy szubjektív megélés, hanem egy objektív és pénzügyileg alátámasztott tény: a szociális ráfordítások GDP-arányosan csökkennek. Ezt a döntést pedig, hogy az állam költ-e, és mennyit költ létező és új szociális védelmi kiadásokra, minden évben meghozzák a költségvetés megalkotásának folyamatában. Azt, hogy a csökkenés nem egy esetleges szám, hanem egy tendenciózus folyamat, a következő adatsor is aláhúzza.

A KSH adatsorai alapján

az összes társadalmi védelmi kiadás szigorúan csökkenő tendenciát mutat 2009 óta, egyedüli kiugrást a Covid évei hoztak el.

A diagramon ez aszerinti bontásban olvasható, hogy a KSH, illetve a költségvetés milyen kiadásokat sorol ide – ez nem mindig fed át a terepi tapasztalatokkal, de a tendenciát így is érthetővé teszi.

Minden területen kevesebbet és kevesebbet költ az állam, egyedül az idősek ellátása, öregségi ellátások tartja magát. Különösen érdekesek a lakhatási célú kiadások. Az Utcáról Lakásba! Egyesülettel lakhatási szervezetként régóta képviseljük a Lakhatási Koalíció többi szervezetével közösen azt a közpolitikai javaslatot, hogy a mindenkori kormánynak legalább a GDP 1,5%-át kellene lakhatási célú kiadásokra csoportosítania. A jelenlegi arány a 0,5%-ot sem éri el. Az, hogy mennyit is költünk a szociális védelemre, régiós összehasonlításban is csak az utolsó helyet hozza el Magyarországnak.

De mire is megy a csekély lakhatási célú kiadás? Szolgáltatásokra nem, mert a lakhatás területén nem igazán van semmilyen normatívan finanszírozott szolgáltatásnyújtás. Alapvetően a tulajdonszerző támogatások és lakásfenntartási támogatások kiosztásáról van szó, illetve eseti albérlet- vagy lakhatási támogatások kiosztásáról, jellemzően projekt alapon, nem-normatív módon.

A lakhatás biztonságát javító szolgáltatások lehetnének tanácsadás, ügyintézés. Ezek most lakhatási fókusszal nem szakos intézményekben, családsegítőkben és otthont pótló intézményekben valósulnak meg, nagyjából eszközök nélkül.

A valódi kiadások tehát pénzbeli támogatások magánszemélyeknek, a kollégák mozgástere leginkább odáig terjed, hogy ezek igénybevételében támogathatják ügyfeleiket. Ezen belül a támogatások fixen elérhető mértéke, így a települési támogatás, nagyon alacsony. Eseti energiaköltség-támogatás, ahogy látható, néha van, néha nincs, külső körülményektől, gyakorlatilag a széljárástól függően alakul, hogy éppen van-e rá előirányzott költségvetési kiadás, vagy sincs.

Ami viszont még ennél is sokkal következetesebb képet mutat, főleg az elmúlt 20 évben, az a lakhatási költségek szociálisan célzott támogatása, amit a négy grafikon közül a bordó színű mutat.

Az derül ki ebből, hogy ez a bizonyos,

a GDP fél százalékát jelentő lakhatási célú ráfordítás, amit egyáltalán beterveznek a költségvetésbe, sem szociálisan célzottan működik.

A lakhatási célú támogatásoknak nagyon nagy része tulajdonszerzést segítő támogatás. Ezek az ügyfeleink adóiból a jómódú családok lakáshoz jutását finanszírozzák, az ellátórendszer igénybe vevőinek esélyük sincsen hozzájutni ezekhez. Az ellátórendszerből való kivezetés eszköztárán nincsen költségvetési sor, maximum a rendszer ellenében, kreativitással és saját ötletekkel tudunk segíteni abban, hogy az ügyfeleink valahogyan kilábaljanak az ellátotti státuszaiból.

Holott a cél a minél szélesebb réteg önálló lakhatása volna.

Az 1980 és 2022 között eltelt négy évtizedben az ország lakossága nagyjából egymillió fővel csökkent. Ugyanezen évtizedek alatt az intézményben élő emberek aránya 3 százalékról 1,8 százalékra, kb. 321 ezer főről 165 ezer főre csökkent a KSH népszámlálási adatai szerint. A csökkenés okai a gyermekotthonok esetében köthetőek egyértelműen az intézményi kiváltáshoz. A többi ellátási területen nem feltétlenül csak a sikeres kitagolásokban^[1], hanem az érintettek elhalálozásában, illetve az intézményi struktúra változásaiban is kereshetjük a magyarázatot.

Ami tény: még ma is 165 ezer ember él intézményi háztartásokban, és közülük keveseknek az esetében indokolja az intézményi férőhelyet olyan gondozási szükséglet, ami az otthonukban nem látható el.

A KSH adatok szerint 76 ezer fő élt gondozást nyújtó férőhelyen, így százezer fölé tehető azok száma, akik egyébként elsődleges okként vagy elsődleges okok közt a lakhatásuk megoldatlansága miatt élnek intézményben. Eközben Európában világos irány, és itthon is egyértelmű szakmai konszenzus az intézmények kiváltásnak szükségessége és a lakhatási fókuszú, közösségi alapú ellátásszervezés.

Ehhez persze erősíteni kell az ellátórendszer szolgáltatási és támogatási lábát is.

Pénzbeli támogatásként érdemi lakhatási támogatás alig érhető el, szociális célzással tipikusan csak a települési támogatások, melyek összege helytől függően pár ezertől maximum a tízezres nagyságrendig terjed. A lakhatási célúként címkézett nagy összegű, tulajdonszerzést ösztönző támogatások, a CSOK, az Otthon Start eközben több milliós nagyságrendben viszik el a forrásokat úgy, hogy a rászorultsági alappal ellentétben ezek a források vagyonhoz, önrészhez kötötten érhetőek csak el.

Ahogyan arról már szó volt, a lakhatási célú költségvetési kiadásoknak pedig gyakorlatilag nincs szolgáltatást finanszírozó eleme.

A létező szolgáltatásokat, így a családsegítő vagy hajléktalanellátás keretei közt működőeket az ügyfelek gyakran kérnék, de ritkán kapják meg a lakhatási gondjaik orvoslására. A szociális törvény az alapellátásra és szakellátásra bontja az ellátásokat. Ebben elég nehéz megtalálni hogy a lakhatástámogatás hol kapjon helyet, mert az alapellátás az ügyfeleket otthonaikban, míg a szakellátás az intézményekben támogatja. Azonban pont a kettő közt ott a lakásvesztés és intézményi elhelyezés réme, és a lakhatás megtartásában, intézményekből való kilépésben egy határterületen kell mozogni. Ennek ma nincsen sok tere és eszköze a legjobb, legelhivatottabb kollégák kezében sem.

Az önkormányzati szociális bérlakások enyhíthetnék a helyzetet, de a lakástörvény bár az önkormányzati lakásgazdálkodás egy elég széles eszköztárát szabja meg, közben semmilyen olyan normatív előírása nincs, hogy az önkormányzati szociális bérlakásállományt az önkormányzatoknak szociális célzással kellene kiadni. Vannak olyan önkormányzatok, akiknek nincs is bérlakásuk, van, ahol van ugyan bérlakás, de nagy részben piaci alapokon vagy szolgálati lakásként adják ki – és ezekben a körökben (politikai pártállástól függően) preferálhatóak olyan dolgozók is, akiknek egyébként a vagyoni vagy jövedelmi helyzete nem indokolja a lakhatási támogatásukat. A szemléletet, hogy az önkormányzatok a lakásaikat egyre inkább a fizetőképes rétegnek adják ki, csak fűti az a további szabályozási hiányosság, hogy még a létező önkormányzati állomány fenntartásának sincsen normatív finanszírozása, és azt sem köti semmi, hogy az önkormányzati gazdálkodók a lakás bérbeadásból származó bevételt kötelesek legyenek az állományra vagy kapcsolódó szolgáltatásra költeni.

Így a jelenlegi egy csapdahelyzet: ha nincs finanszírozva/szabályozva az, hogy az önkormányzatok fenn is tudják tartani a lakásaikat, akkor nem fogják tudni azokat rászoruló ügyfeleknek bérbe adni, hiszen nekik kellene a teljes állomány fenntartásának kockázatát központi finanszírozás nélkül elvállalni.

A kirekesztő logika gyakran nem is tudatos politikai döntésekből, hanem ezekből a finanszírozási korlátokból következik.

De akkor, zárszóként, mire is lenne szükség Egyértelműen következik a fentiekből, hogy

elengedhetetlen a lakhatási kiadások emelése és szociális célzásának javítása. Szükség van arra, hogy a lakásállomány bővítése és a létező állomány fenntartására is tervezzenek költségvetési kiadást.

Mivel azonban a jelenlegi, alig százezernyi közkézen lévő ingatlan nem elég a lakhatási válság felszámolására akkor sem, ha minden egyes lakást bérbe adnak rászorulóknak, ezért az állomány bővítésére és a nonprofit lakásszektor kiépítésére is szükség van.

Nélkülözhetetlen emellett, hogy szolgáltatás oldalon éppúgy a lakhatást krízisben megtartó, mint az intézményből lakásba költözést támogató szolgáltatások is legyenek finanszírozva.

Fontos lenne, hogy az ügyfeleinket ne csak ellátottként, intézményekben tudjuk elhelyezni. Intézménykiváltásra pedig nem csak a fogyatékos ellátás területén van szükség, hanem a gyermekvédelmi intézmények, a hajléktalanellátó intézmények terén is.

Ahogy minden szakma, a szociális szakmánk is fejlődik. Az elmúlt években nem igazán vannak szolgáltatások a támogatott lakhatáson kívül, amelyek állami normatívát nyertek volna, különösen nem a lakhatási finanszírozással vagy a lakhatásban nyújtott szolgáltatások terén. Ez a szakma fejlődésének befagyását is mutatja. A szociális szakma ügyfeleinek a sorsa tényleg azon múlik, hogy tudunk-e változást hozni. Jelenleg az önkormányzatok és a civil szervezetek felskálázható jó gyakorlatai reményt adnak, de megoldást csak a költségvetési finanszírozás fog tudni hozni ezekre a kihívásokra.