„Girondins: Plus à plaindre qu’à blâmer.”

(Flaubert: Dictionnaire des idées reçues, 42.)

A nagy francia forradalom közismert jellemvonása, hogy történelmi valósága mellett univerzális példatárként, a modern politika laboratóriumaként is használatos: harcai és szereplői máig kortárs politikai disputák, események, ideológiák előzményeiként is léteznek. A legtipikusabban a jakobinusokra és a „jakobinus diktatúrára” jellemző mindez, ahol a „jakobinusok” (történelmileg pontosabban: a Hegypárt) minden forradalmi terror előfutárai, a legszélsőségesebb állami centralizáció képviselői, a „totalitariánus demokrácia” feltalálói, sőt akár a kommunisták (jól tudjuk, elsősorban bolsevikok) közvetlen előképei is lehetnek. Tulajdonképpen éppen az ilyen értelemben aktualizált „jakobinus-ellenesség” hozta újra divatba írásunk témáját, a girondiakat is. Utóbbiak lettek a liberális, képviseleti „demokrácia” korai elkötelezettjei, a köztársaság mérsékelt hívei, a decentralizáció, sőt a föderalizmus harcosai, a „terror” ellenfelei és áldozatai, sőt (főleg Condorcet alakja révén) a feminizmus első képviselői és a halálbüntetés ellenzői, egy szóval: a forradalom konszenzusos reprezentánsai, sem nem reakciósok, sem nem terroristák, az első francia köztársaság „emberi arcai”.

A girondiak „rehabilitálása”, aktualizálása és reflektorfénybe helyezése mindazonáltal nem hozta el a jakobinusokkal egyenrangú beemelésüket a nemzeti történelmi mitológiába: ebben a képzeletvilágban nincs igazi népszerű és közismert girondi reprezentáció, nem alkotnak valódi politikai kultúrát (ahogy a jakobinizmus tulajdonképpen máig), nincs olyan márványba öntött képviselőjük sem, mint Robespierre, Danton vagy Saint-Just.^[1] A jakobinusok esetében is ez az „emlékezetpolitika” (mely immár kétszáz éves, lényegében a forradalom másnapján megkezdődött) egészen bizarr anakronizmusok, történelmi félreértések és aktuális politikai megfontolások keveréke melegágyának bizonyult, a Gironde-ot illetően sincs ez másként. Egy XVIII. század végi politikai csoport „elhelyezése” a mai politikai mezőben igen hajmeresztő eredményeket hozhat magával: a girondiak „liberálisok” lettek vagy „szociáldemokraták” (a girondi nép-felfogásból „civil társadalom” lett, a szabadságképükből „flexibilis, pluralista társadalom”, kormányzati elveikből „minimális állam”, „laissez-faire” és így tovább), és ha ezeknek a jelzőknek a történelmi valóság ellentmondott (ez gyakran megesett), akkor annál rosszabb lett a tényeknek: a girondiak programja „inkoherensnek” bizonyult.

A girondiak másik, uralkodó képe inkább irodalmi, drámai és szinte lélekelemző: a Nodier-től és a magyar közönségre is egy időben döntő hatással bíró Lamartine-től eredeztethető imázs „a girondiak utolsó vacsorájáról”, a vérpadra a Marseillaise-t énekelve fellépő „infortunée Gironde”-ról (Mme de Staël), ahol aligha lehetett kérdéses, a forradalom legnagyobb drámája játszódott le a girondiak bukásában és kivégzésében, ahol a „forradalom felfalta gyermekeit”: a girondiak története „tragikus, pittoreszk regény”.

A liberális, képviseleti „demokrácia” előfutárai?

Akkoriban még az emberek, különösen az elit elitje, mely a forradalom nagy gárdáját alkotta, tudta miről beszél: Franciaországban, az ország kiterjedése és népessége nagysága miatt, demokrácia (azaz népuralom, ahol a nép gyakorolja a szuverenitását) nem létezhetett, azaz az egyetlen lehetséges megoldás, a képviseleti kormányzás (gouvernement réprésentatif) volt, amely hangsúlyosan nem demokrácia. A demokráciát (ma úgy mondanánk: a „közvetlen demokráciát”, mintha lenne másmilyen is) éppúgy utópikusnak és archaikusnak gondolták, mint manapság; következményeiben pedig anarchikusnak, az utca, a tömeg uralmának. Ugyanakkor a tiszta képviseleti rendszerrel kapcsolatban is igen komoly fenntartásokkal éltek (emlékezzünk Rousseau szavaira az angol nép négy évenkénti szabadságáról: a forradalom szereplőinek nagy része mélyen egyetértett ezzel), azaz a nagy kérdés továbbra is akut maradt: hogyan lehet megvalósítani a népszuverenitást a gyakorlatban? A megoldás a képviseleti rendszer és a demokrácia valamiféle szintézisének kísérlete lett.

A girondiaknak már igen korán (1789 végén) megszületett a politikai rendszert illető ideáljuk: képviseleti kormányzás, de ahol a nép nem csak a választásokon alkot véleményt, hanem egyes törvényeket illetően bír a „censure du peuple” (népi szankció, azaz akár a törvényhozás által szabályos elfogadott törvény életbe lépésének megakadályozása) jogával. Ez a jog azonban csak elviekben gyakorolható maga a nép teljessége által, és innen a Gironde másik nagy jellegzetessége, alig tagadható elitizmusa, erős bizalmatlansága a „populace”-szal (a „sokasággal”) szemben, a „népi vétót” a gyakorlatban a művelt közvélemény fellépése jelentette és ennek szervezetei, a korban születő népi társaságok.

A forradalom eseményei (elsősorban a népi felkelések gyakorlata magával a törvényhozással szemben is) demokratizálták a girondi elképzeléseket. Hiszen továbbra is (finoman szólva) elképzelhető volt, hogy megszületnek szabályosan elfogadott, mindazonáltal igazságtalan törvények: a kérdés az, hogy ilyenkor mi a teendő. Felkelés, egy harcos kisebbség morális ítélete, vagy éppen olyan intézményes megoldások kidolgozása, melyek a nép lehetségességig való teljessége kezébe helyezik ezen törvények „cenzúrázását”?

Condorcet 1793-as alkotmánytervezete (ez volt a „girondi” alkotmányterv, a jakobinus tervezet nagy ellenfele) procedurális koncepciója és megoldása mindenképpen igen eredeti és alighanem a legdemokratikusabb a forradalom történetében: nem újabb és újabb felkelések (hiszen mindig lesznek igazságtalan törvények), hanem a népi szankció törvényesítése, amelynek egyetlen intézménye lehet: a demokratikus elsőfokú választási gyűlések vétója.

Súlyos tévedés tehát a girondiakat a klasszikus angolszász liberalizmus, „fékekre és egyensúlyokra” , a hatalommegosztás elvére épülő képviseleti rendszerének reprezentánsainak tekinteni a „jakobinusokkal” szemben.

Az általános akarat korlátok nélküli uralma, a törvényhozás hatalmi megosztás nélküli dominanciája és a tiszta képviseleti rendszer népi részvételen alapuló bizonyos fokú korrekciója tekintetében nem volt különbség a két csoport között.

Sőt.

Magában az 1793 júniusában elfogadott „jakobinus alkotmányban” lényegében a közvetlen népszuverenitást érintő minden kérdésben fokozatos visszalépés történt a Condorcet-féle tervezettől, aligha kérdéses, Condorcet-tervezete demokratikusabb volt, mint a jakobinus alkotmány.

Vagy talán történelmileg pontosabban: az elsőfokú gyűlések összehívása lehetőségének szélesre vont szabályai igen gyakorivá tehették volna őket (kvázi állandóvá), azaz leginkább a megfelelő mennyiségű szabadidővel és anyagi lehetőségekkel bíró állampolgárok terepévé. Az is kétségtelen tény, hogy ezek a következmények aligha lettek volna Condorcet és a girondiak ellenére. A tervezet tehát tényleg bármilyen furcsán hangozzék is, de demokratikusabb és elitistább volt, mint a jakobinus alkotmány – egyszerre.

Hasonló félreértés lenne a girondiakat a „procedurális” képviseleti rendszer hideg reprezentánsainak tartani „az erény köztársaságának” jakobinusaihoz képest. A korban mindenki egyetértett azzal, hogy nem egyszerűen egy új intézményrendszer létrehozásáról van szó, hanem a Köztársaság valódi megalapításáról: republikánus erkölcsökre, politikai kultúrára is szükség volt, nem egyszerűen jogszabályok elfogadására. A girondiak is meg voltak győződve arról, hogy az alkotmány célja olyan morális „intézmények” megalkotása is, melyek „korrigálhatják a nemzeti karakter hibáit”.

A Gironde tündöklése

A Gironde elévülhetetlen érdemeket szerzett a diaboliziáció és a patrióta retorika erősen kirekesztő terjedésében is: politikai ellenfelek „hazaárulónak” titulálása, a háború propagálása, az „ellenforradalmárok” (ideértve politikai ellenfeleiket) elleni hadjáratok és így tovább. Azaz a politikai diskurzusok és meghatározások egyre veszélyesebb radikalizálódása, majd mindennek a politikai gyakorlatra való visszahatása. Mindez nem csak a politikai harcokban lett hasznos fegyver, hanem létrehozott egy politikai kultúrát is, amely a szubjektivitása révén tolt a radikalizáció felé, és lökte túl és túl a határokon a részvevőket, akik egyre kevésbé voltak képesek domesztikálni ezeket a folyamatokat.

A Gironde ügyesen használta mindezt (magát a népi mozgalmat is), ebben érhető igazán tetten a kortársak és az utókor szemében is védjegyükké váló politikai lezserségük és felelőtlenségük – olyan tűzzel játszottak, amely őket is megégette.

Az 1791 októberétől parlamenti képviselethez jutó Gironde használta a népi elégedetlenséget, de egyben fel is ajánlotta magát a hatalom (az udvar) számára, mint aki féken tudja tartani mindezt. Mert rajtuk kívül volt még valaki, aki nem akarta játszani az alkotmányos monarchia játékát: maga a király.

Ennek a bizarr együttállásnak lett az eredménye a girondi kormány (1792 februárjától), majd a háború (áprilistól) is. A háború ügyében vívott Brissot-Robespierre csörte története közismert (ahogy utóbbi szavai is a „fegyveres misszionáriusokról”), mint ahogy az is, hogy előbbi nem csak a törvényhozás, hanem a jakobinusok nagy részét is maga mellé állította. Mindenesetre a történelmi emlékezetben a francia forradalmi nép „patrióta militarizálása” a jakobinosokhoz kötődött (főleg Danton alakjához), miközben a jelenség igazi előidézői a girondiak voltak, kiknek (állami propaganda révén is) soha el nem múló szerepük volt a francia társadalom militarizálásában 1792 tavaszától.

Az is tény, hogy mindebben a Gironde politikai számításai igen nagy szerepet játszottak: nehezen vitatható, hogy a háború révén akartak újabb lendületet adni a forradalomnak, mint ahogy az sem, hogy mindez a politikai ambíciójukat is szolgálta. Itt ismét a Gironde ellen bízvást felhozható vádpontnál vagyunk: a politikai felelőtlenségnél, az ambíciók és a gyakorlati cselekvőképesség ellentmondásánál. Kormányzási képességük teljes hiánya kiegészült elég terebélyes politikai ambícióikkal.

Már az 1792-es év elejétől újra (néhol erőszakba torkolló) megmozdulások történtek a falvakban és a városokban is az élelmiszerhiány és drágulás miatt, új színezetet kapott a mozgalom, amelynek nagy jövője lesz: „taxationt”, azaz szabott árat követeltek, amelyet néhol erőszakkal is rákényszerítettek a termelőkre és a kereskedőkre (ez lesz később a híres „maximum”). Azaz egy szóval: megjelentek a „sans-culotte-ok”, akik az élelmezési gondokért és az elszabadult árakért a gazdasági liberalizmust hibáztatták, melyet, szintén nem alaptalanul, a Gironde-hoz kötötték.

A konfliktus eredeténél vagyunk, mely nagy részben a Gironde bukását fogja okozni.

Jóval többről és sokkal fontosabb problémáról volt szó, mint a Gironde „politikai állhatatlanságáról”: a népi mozgalom szerepéről a forradalomban és a girondiaknak ehhez való viszonyáról.

Az alapmintázat alig változott 1789-hez képest: az az élcsapat került a forradalom élére, amely hajlandó volt megfizetni a népi támogatás politikai és szociális árát  (vagy legalábbis sikerrel volt képes ilyesmit elhitetni magáról). De 1792 nyarára megszületett a „nép”, nem mint osztály, hanem mint maga a forradalom által alkotott „társadalmi-politikai” szövetség a forradalmi elit és (elsősorban) a városi alsóbb osztályok között. A népi mozgalom sok tekintetben (ha természetesen nem is teljesen) autonóm szereplőjévé vált a forradalmi folyamatnak, a politikai hegemóniáért való küzdelemben pedig elsőrangú fontosságú kérdéssé vált a néphez való viszony. És a Gironde lassan a „nép táborából” átkerült a másik táborba: ez eddig sem ígért egyik csoportnak sem jót a forradalom történetében.

A Gironde sem lesz ez alól kivétel.

A Gironde, noha nemcsak kimaradt a „második forradalomból” (az 1792. augusztus tizedikei népfelkelésből), hanem ellenezte magát a felkelést is, paradox módon erősebb hatalmi helyzetben találta magát mint valaha. Az új kormány ismét girondiakból állt, a szeptemberi választásokon lényegében minden fontos és kevésbé fontos képviselőjük mandátumhoz jutott az új törvényhozásban, a Konventben, melynek legfontosabb posztjait girondiak töltötték be.

A Konvent megalakulása után talán valóban volt egy kegyelmi pillanat, amikor nem lett volna lehetetlen valamiféle „republikánus egységfront” létrehozása, ha nem is Brissot és Robespierre közvetlen hívei között, de a girondi kormány mögötti szélesebb koalícióban (ezt szorgalmazta nem csak Danton, de a „Síkság”, a Konvent „centruma”, olyan alakjai is mint Barère, Cambon vagy Carnot).

A girondiak Robespierre-t és társait (főleg Dantont és Marat-t) „az anarchia révén a diktatúrára törő”, azaz a nép legrosszabb elemeivel szövetséget kötő „tirumvireknek” tartották; míg utóbbiak a Gironde-t titkos royalizmussal, a gazdagok egoizmusával, azaz ellenforradalmisággal vádolták. A girondiak meg voltak győződve róla, hogy a jakobinusok és a Kommün (az augusztusi felkelésben kulcsszerepet játszó párizsi önkormányzat, amely továbbra is igen fenyegető maradt), a törvényes rendet fenyegették, mely félelem még inkább a „rend pártja” szerep felé lökte őket, a meggyőződéshez, hogy ellenük csak a törvények uralma védheti meg őket: a népfelkelések, a forradalom vége.

Szemben a „politikában járatlan, ártatlan újságírók és értelmiségi girondiak, és a profi hatalmi gépezet élén álló machiavelliánus jakobinusok” képpel (mely felrajzolásában nagy történészek sem voltak ártatlanok Michelet-től Cochinin át Furet-ig), nem kétséges, hogy a Gironde ugyanazokat a fegyvereket forgatta, mint a Hegypárt: rágalmak, sajtóhadjáratok, a közvéleményben meglevő félelmekre való rájátszás és bizony hatalmi eszközök használata is az ellenfelekkel való leszámolásra.

Többé-kevésbé bizonyosak lehetünk benne, hogy mindkét fél tisztában volt vele, hogy a vádjai abszurdak, vagy legalábbis rosszindulatú túlzások és csúsztatások voltak, de ez persze nem akadályozta meg, hogy a hatalmi harc keretében lényegében minden probléma jó apropó volt arra, hogy a két csoport egymás torkának ugorjon.

És probléma volt elég: az immár köztársasági Franciaország (defenzív) háborúban állt lényegében minden szomszédjával, az ellenforradalmi veszély sem múlt el nyomtalanul, ahogy a belső (városi és paraszti) népmozgalmak sem. A legkevesebb amit állíthatunk, hogy a kormányrúdnál levő Gironde igen kevéssé állt a helyzet magaslatán.

A Gironde immár nem csak a rend pártja volt, hanem egyre inkább a tulajdonosoké, „a pénz arisztokráciájáé” (ahogy egyre fenyegetőbben hangzott a sans-culottes szekciókból), a gazdasági liberalizmusé.

Itt van lehetőségünk két kérdés körbejárására, melyek össze is függnek egymással. Az egyik a bevezetőben már említett közvélekedés, miszerint a Gironde a gazdasági liberalizmus híve volt, míg a Hegypárt az állami beavatkozásé (igény szerint: a „gazdasági totalitarizmusé”). A valóság az, hogy a forradalom kezdetétől mindenki a fiziokraták híve volt a törvényhozásokban: a legfontosabb kérdés, a gabona szabad kereskedelme „forradalmi vívmány” volt. Jellemzően a híres-hírhedt Le Chapelier törvény ellen, mely elvette a munkások kollektív szerveződési jogát a munkahelyeken, a jakobinusok baloldala sem emelt szót. Az élelmiszer-ellátás teljes piaci szabadságához való viszonyulás jellemzően a háborús helyzet váltakozása ritmusára alakult: 1793 tavaszán, amikor a hosszú háború Anglia belépésével ténykérdéssé és a katonai helyzet újra igen veszélyessé vált, zajlott le a nagy vita a Gironde és a Hegypárt között az első maximum-törvényről. Ez lényegében a piaci árképzés végét jelentette az elsődleges szükségletekre (alapvetően igen koherens elképzelés volt és a hírével ellentétben a céljait illetően igen sikeres), hangsúlyosan ideiglenes jelleggel. De ez nem elvi vita volt, hanem politikai-stratégiai: szükség van-e a népre a forradalom megmentéséhez?^[2]

Egy szóval: a gazdasági liberalizmus ügyében nem ideológiai, hanem politikai-stratégiai ellentét állt fenn a két csoport között.

Mindez összefügg  egy igen klasszikus kérdéssel: vajon a Gironde és Hegypárt más „osztályokat” (vagy szelídebben: a burzsoázián belül más rétegeket) képviselt a forradalomban? A legklasszikusabb ortodox marxista választ, miszerint a Gironde a „nagyburzsoázia”, a Hegypárt a „kis- és középburzsoázia” csoportjait képviselte volna, ma már nem igen vallja senki, a dolog annyira ellentmondott a történelmi tényeknek. A Gironde sosem volt a nagyburzsoázia „pártja”: nem csak politikai vonalvezetésében, hanem társadalmi összetételében sem. Ennél jóval árnyaltabb változatban inkább „tonalité de classe”-ról van szó, azaz a girondiak inkább a burzsoázia érdekeit helyezték előtérbe, míg a hegypártiak inkább a népét. Nyilvánvalóan volt ilyen különbség a két csoport társadalmi-politikai attitűdjeiben, de már a gazdasági liberalizmusról szóló vitákban is láthattuk, hogy ez kevésbé „osztályharcos”, mint inkább politikai-stratégiai megfontolásokon alapult.

A girondiak másik nagy problémája maga Párizs volt.

1792 végére lassan „elengedték” Párizst, mely egyenlővé vált számukra az „anarchiával”, lényegében a jakobinusok szabad kezet kaptak itt: egyre inkább kontrollálták és egységesítették az igen szétszórt népi mozgalmat (a vetélytársaik itt inkább a „veszettek” voltak, nem a Gironde). A Gironde immár a vidékben keresett támaszt a párizsi néppel szemben.

Talán itt érdemes pár szót szólni a Gironde elleni legveszélyesebb vádpontról^[3], azaz a „föderalizmus” kérdéséről. A köztársasággal kapcsolatban hasonló volt a korabeli álláspont, mint a demokráciával: úgy tartották, hogy csak kis kiterjedésű országokban lehetséges. Deklarálása az ország széteséséhez vezethetett, ennek elkerülésére alkották meg az „egységéről és oszthatatlanságáról” szóló alapelvet, amellyel mindenki egyetértett: a girondiak sem kívánták soha az ország föderalizálását, de akár csak decentralizációját sem – éppen mert az egység alapelv volt, az ellenük szóló „föderalista” vádpont lényegében ellenforradalmisággal vádolta őket.

De az igaz volt, hogy a Gironde nyíltan hadat üzent a párizsi Kommünnek, és az azt alkotó „sans-culotte” szekcióknak, azaz a párizsi nép leginkább politizált részének.

És egyetlen politikai csoportnak sem számított jó előjelnek a forradalomban, ha nem tudta maga mögött a párizsi népet.

A párizsi „sans-culotte” szekciók sorozatos petícióiból (és a Konventen belüli igen hűvös fogadtatásukból) leginkább az látszott, hogy igen kevés képviselő értette, vagy akarta érteni, a párizsi nép gondjait, élelmezési nehézségeit és a népszuverenitás közvetlen gyakorlására vonatkozó igényeit (az egész forradalom legfontosabb gyújtóanyaga éppen az volt, hogy ez a két kérdés összefüggött egymással).

A törvényhozás nagy többségét erősen irritálta, hogy a párizsi népmozgalom, vagy a Kommün veszélyeztette a Konvent integritását vagy szuverenitását, de megint más kérdés volt a párizsi népmozgalom elleni hadüzenet. A lehető legkevesebben voltak azok, akik támogatták a szekciók egyre hangosabb követeléseit a Konvent „epurációjára” (azaz a girondiak kizárására) és akiket ne háborított volna fel alapvetően, hogy ezek a szekciók a Konvent szuverenitását és integritását kérdőjelezték meg, lényegében folyamatosan. Ezekben a kérdésekben a Gironde-nak egyértelmű többsége volt a törvényhozásban, de ettől igen különböző probléma volt a párizsi népmozgalom és a Kommün nyílt támadása. Szemben a Gironde-dal a Konvent többsége még taktikai-propaganda okokból sem tartotta volna azt róluk, hogy azok „ellenforradalmiak” lennének.

Végül is lassan 1793 késő tavaszára valamiféle közös álláspont kezdett kialakulni a Konvent képviselői között, hogy az igazi veszélyt a (belső és külső) ellenforradalom jelenti, nem Párizs.

Ez volt az a felállás, amely a Gironde végzetét jelentette.

A Konventen belüli erőviszonyokról talán annyit mondhatunk biztosan, hogy valódi többsége a Síkság nélkül egyik csoportnak sem volt, így tulajdonképpen valamiféle radikális fordulat, külső beavatkozás nélkül még sokáig elhuzakodtak volna: ez alighanem a forradalom lassú öngyilkosságát hozta volna magával.

Hiszen a nagy probléma továbbra is mind egyszerűen a forradalom túlélésének kérdése volt. A helyzet újra kezdett egyre súlyosabbá válni: az élelmezési gondokhoz, a városi népmozgalmakhoz és az újra akuttá váló külső fenyegetéshez még hozzáadódott a Vendée-i felkelés, mely igen gyorsan ellenforradalmi karaktert is kapott – nagyon finoman szólva is komoly kételyek merültek fel, hogy a Gironde képes-e megbirkózni a helyzettel, vagy meg inkább: hajlandó-e különleges intézkedések meghozatalára a forradalom védelmére? És erre a kérdésre már 1793 tavaszán egyre több törvényhozási képviselő nemmel felelt.

Nagyon lakonikusan fogalmazván: a nehéz idők kemény embereket kívántak. És a Konvent képviselők között is kezdett egyre egyértelműbb lenni, hogy őket nem a Gironde, hanem a Hegypárt oldalán találták meg. Az 1792 augusztusát a saját szemével látó képviselők politikai tapasztalata lehetett a döntő elem: ők látták, hogy a népi felkelés valóban nem szeplőtlen diadalmenet és veszélytelen felvonulás, de azt sem felejtették el, hogy mit köszönhetett a forradalom hasonló helyzetben a Kommünnek és  Párizs népének. Ez nem csak gyakorlati kérdés volt, hanem a Gironde-dal (amely csak vérszomjas anarchistákként volt hajlandó beszélni a párizsi népről) szembeni őszinte morális ellenérzések alapja is lehetett.

Ezek a képviselők tapasztalatuknál fogva jóval kevésbé voltak hajlamosak hinni a girondi propagandának „az anarchista csőcselék és a diktatúrára törők szövetségéről”, és főleg: láttak már akár nagyon mély politikai válságot is a forradalomban, és azt is tudták, hogy ezekből mindig „előre”, azaz a radikális intézkedések és a népmozgalommal való szövetség révén volt lehetséges a kiút.

A nehéz idők azt is jelentették, hogy a helyzetet megoldani képesek inkább kerültek ki a radikálisok oldaláról, hiszen éppen ilyen intézkedésekre volt szükség.

Nem tagadva természetesen a népi nyomás jelentőségét, de a legfontosabb mégis az volt, hogy a Síkság egyre több képviselője vette objektíven szemügyre a tényeket:

a Gironde politikája komoly veszélyt jelentett a forradalomra.

A centrum a Hegypárt oldalára „átálló” képviselőinek elsősorban Barère adott programot: rendkívüli intézkedések a belső- és külső ellenforradalmi veszély ellen, a népi követelések és a párizsi népmozgalom racionális kezelése – azaz valamiféle „republikánus egységfront” magán a Konventen belül (immár a Hegypárt körül), miként a nép és a Konvent között is, de ahol egyértelműen a törvényhozás marad az ország irányítója.

…és bukása

A Gironde nem látszott tudomást venni arról, hogy 1793 tavaszán nem a forradalom karaktere volt a tét, hanem a léte. A népi mozgalom semlegesítése, minden állami beavatkozás ellenzése a szegények érdekében egyszerűen az ellenforradalom kezére játszott. Ráadásul, ahogy a veszély egyre kézzelfoghatóbbnak bizonyult a Gironde számára, egyre élesebb népellenes kirohanásokat intéztek igen explicit antiegalitárius attitűdökkel: a korábban a népi, demokratikus mozgalom egyik élharcosa, Brissot híres-hírhedt cikkében a nép egy részét tudatlannak, faragatlannak, demagógok által könnyen megvezethetőnek írta le, egy szóval nem népnek, hanem sokaságnak, melyet „úgy lehet irányítani, mint egy csordát”. Propagandájukban közvetlen összefüggést hirdettek a tulajdon védelme, a közrend és a törvényhozás sérthetetlensége között, azaz a jómódú rétegeket hívták fel a Konvent védelmére.

Őszintén szólva, igen kevéssé ideológiai küzdelem volt ez: inkább a forradalmi hegemóniáért való politikai harc. De ebben nem csak, hogy a Gironde nem volt ártatlanabb, mint a másik fél, de valójában a „törvényes rend őre” sem igen volt: kettős stratégiát követett, amely egyszerre állította, hogy ők töltik be ezt a szerepet, miközben politikai érdekből olajat öntöttek a tűzre a „gazdagok” és a „szegények” szembeállításával.

Ez nem csak magát a Gironde-ot, de a forradalmat is végveszélybe sodorta.

A girondiak bukását elhozó népi „felkelés” inkább volt szervezett katonai akció (népi milícia értelmében: a felkelést végrehajtó Nemzetőrséget a „sans-culotte” szekciók alkották), mint spontán népfelkelés, következményeiben pedig lényegében egy parlamentáris államcsíny és egy népi mozgalom keveréke. Sebészeti beavatkozásról volt szó, lényegében parlamentáris puccsról, amelyben a népnek csak annyi szerep jutott, hogy „nyomást gyakoroljon” (nagyon finoman szólva a Konventre irányuló ágyúkról). A dolog nem volt kockázatmentes, de végül is teljes sikerrel járt a Hegypárt nagyon ügyes kettős játéka: a néppel nyomást gyakorolni a Konventre, de ugyanettől a nyomástól meg is védeni.

Végül a Gironde-dal való leszámolás 45 képviselő életét követelte. A girondiak kizárása ellen tiltakozó képviselőket nemcsak a mandátumaiktól fosztatták meg, hanem a Thermidor utáni rehabilitációjukig számos hányattatás érte őket, hosszabb-rövidebb időre pedig több mint ezer ember (főleg helyi képviselők) került „girondiként” börtönbe.

A hegypárti jakobinusok voltak azok, akik egyszerre használták a népi mozgalmat, retorikai nimbuszt adtak neki, sok tekintetben ideológiai tartalmat, de körül is határolták a területét, ameddig még hasznosnak bizonyultak az általuk meghatározott forradalom számára. Sikerüket egyrészt a valóban fennálló külső- és belső ellenforradalmi veszély okozta, másrészt a szerencsés találkozás – a népi mozgalom köré határokat húzó – „élcsapat” törekvése és a népi mozgalom indentitás keresése között. Lehetőséget adott széles néprétegek bevonására a politikába, de a teljes zűrzavar és anarchia elkerülésére is: átmeneti, de hatékony megoldás volt. Ennek legnagyobb mestere vitathatatlanul Robespierre volt, aki példátlanul sikeres volt abban, hogy a „nép” absztrakt, virtuális kategóriája révén mintegy preventíve határt tudott szabni a népi mozgalom spontaneitásának: a „jó nép” és a „rossz nép” megkülönböztetése ki is jelölte a népi akció határait, ahol még „forradalminak” számítottak. Jól tudjuk, hogy még a jakobinusok is csak középtávon voltak képesek erre a bűvészmutatványra, elsősorban amiatt, mert nem tudták összeegyeztetni a forradalmi kormányzat mögött álló társadalmi rétegek eltérő szociális és gazdasági érdekeit.

De ez már egy másik történet.

A hálátlan utókor

Miért buktak el a Panthéon lépcsőjén a girondiak?

Még a republikánus hősök, a köztársaság alapítói „címet” sem ítélte meg nekik az utókor, Thermidor is igen hűvös volt „visszafogadásukban”, majd el is vesztették a politikai egyéniségüket, a historiográfia pedig sokszor bizony igen kevéssé volt kíméletes hozzájuk.

A történettudományi rehabilitációjuk, az ellenük felhozott tarthatatlan vádak elejtése, sőt még anakronisztikus aktualizálásuk kísérlete is lezajlott a nyolcvanas években, és mégis: sosem lettek a forradalom igazi ünnepelt vagy éppen kárhoztatott hősei^[4], mint a Hegypárt nem is egy nagy alakja. A francia történelmi mitológia mintha elfeledkezett volna róluk.

A bicentenárium vad (és néhol igen kevéssé elegáns) vitái után valamiféle puha konszenzus jött létre a középiskolai tankönyvekben is, ahol egyre kevésbé említődtek, majd az ezredforduló után lényegében teljesen eltűntek, hiszen a fokozatosan egyre egyszerűsödő történelmi tablóban XVI. Lajos, Robespierre és persze a szuperhős, Napóleon mellett már nem maradt hely számukra. Igaz, ami igaz: legfőbb ellenfelük, a Hegypárt politikai teljesítménye jóval meggyőzőbbnek bizonyult, a Gironde-ból csak a bukásuk és tragikus végzetük maradt meg. Sok tekintetben persze a „jakobinusoknak” azért lett ezer életük és hosszú emlékezetük, mert a köztársaság végül is nem az ő receptjeik szerint épült fel (azóta sem), de a girondiak sem lettek egyik köztársaság „alapítóatyái” sem. Hiányzott volna belőlük az a bizonyos „történeti nagyság”? Talán igen: „a girondiak történetében” egyszerűen nincs elég „anyag”, hogy hősökké tegye őket.

De nehéz lenne őket gyűlölni vagy akár csak különösebb ellenszenvvel is viseltetni irántuk:

kisebbek és sebezhetőbbek voltak, mint ahogy a kortársak tartották, de nagyobbak annál, ahogy ma beszélnek róluk.

A forradalom XIX. századi történészei talán jobban értették, mint a modernek: a II. év (1793) embereit nem lehet a normális idők szabályaival mérni. Victor Hugo szavait idézvén a forradalmi Konventről: „Sosem láttunk ennél furább és fönségesebb testületet. Csupa hős, egy gyáva falka. Dúvadak a hegy hátán, csúszómászók a mocsárban”. A girondiak talán nem voltak hősök, de gyáva falka sem: sok tekintetben ugyanabban az illúzióban osztoztak mint a legnagyobb ellenfeleik – ez a mai, illúzió nélküli világunkban bizonyára értetlenséget szül.

A Hegypárt és a Gironde, a Gironde és a Hegypárt: hatalmas generáció volt. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy az elmúlt több mint két évszázad alatt talán nem is volt még egy hozzá hasonló.