Vonnák Diána írásában érinti a Churchill elleni rasszizmusvádakat. Itt nem kijelentésekről van szó elsősorban, nem is Churchill gyarmatügyi miniszteri működéséről, hanem mindenekelőtt az indiai (bengáliai) éhínségről a második világháború alatt. India akkor brit domínium volt (indiai katonák százezrei a brit hadseregben harcoltak), a brit kormány volt felelős Indiáért: Churchill kormánya nem tett semmit az érintettek megsegítéséért; az éhínség egyik fő oka Brit India kormányzatának élelmiszerimport-politikája volt (vö. evvel). Churchill megvitatni se volt hajlandó a dolgot. Több mint kétmillió bengáli halt bele a rizsválságba.

Teljesen kizárt, hogy  Churchill kormánya így járt volna el fehér brit alattvalók esetében.

Ennek fele se tréfa, és nem a jelzők keménysége itt a téma. Egyébként az antifasiszta háború győztesei (Nagy-Britannia, Franciaország, Hollandia, Belgium) a legvadállatibb vérengzésekkel állították vissza gyarmati hatalmukat Malájföldön, Kenyában, Burmában, Vietnamban, Jáván, Kongóban 1945 után. És Hirosima? A színes népekkel szembeni fehér imperialista felelősség tényei a történettudományban ismertek (én is sokszor emlegettem mindezt hosszú évek óta, mindennemű visszhang nélkül), de a közvélemény csak most kezd fölocsúdni.

Clement Attlee (munkáspárti vezető, a háború alatt a nemzeti egységkormány miniszterelnök-helyettese, 1945-ben a választásokon legyőzi Churchillt, utána kormányfő) ebben az időben ezt írja a naplójába:

„…gyakran töprengek rajta, mi a különbség Winston és Hitler nézetei között.

Azt hiszem, semmi.” ^[1]

Pár – általában művészileg értéktelen – szobor lerombolásával (vagy megtartásával) semmi sincs elintézve. És akinek mindenekelőtt ez a nyolcadrangú szoborügy fáj, nézzen sürgősen tükörbe: reméljük, nem fajgyűlölőt lát benne.