A gyarmati felszabadító küzdelmek egyik legmeghatározóbb fejezete játszódott le 60 éve Kongóban. Az ország névleg felszabadult, de az imperialista hatalmak nem engedhették meg, hogy a természeti adottságokban rendkívül gazdag Kongó ténylegesen függetelenedjen. Nagykép.
A vietnámi háborúnak, a harminc évnyi felfoghatatlan szenvedésnek és az utána következő diktatúrának a gyarmatosítás és a nyugati imperializmus ágyazott meg.
A kérdés elsősorban nem az, hogy elősegítette-e a holokauszt emlékezete a gyarmatosításét és viszont, hanem az, hogy hogyan szorultak az emlékezet politikájába a társadalmi mozgalmak.
A holokauszt bekövetkezte elválaszthatatlan a modern rasszizmus történetétől, a népirtások globális történetén belüli példátlan aspektusait eközben az antiszemitizmus kiváltképp explozív, a rasszizmus legtöbb fajtájától eltérő jellege is magyarázhatja.
Ami a volt gyarmattartók felől nézve visszamenőleges történelmi jóvátételnek tűnik, az a volt gyarmatok felől tekintve könnyen mások elnyomására szolgáló hatalmi legitimációvá válhat.
A német tudós által kidolgozott „központi helyek elméletét” először a nácik használták, majd a „gondoskodó imperializmus” jegyében használta az USA.
A holokauszt az európai birodalmi és gyarmatosító eszmék következménye, a náci rezsim pedig nem az európai civilizáció bukása, hanem szégyenteljes terméke.
Ha valaki, akkor II. Leopold belga király megérdemelte szobrának ledöntését azért, amit Kongóval tett.
Akinek mindenekelőtt ez a nyolcadrangú szoborügy fáj, nézzen sürgősen tükörbe: reméljük, nem fajgyűlölőt lát benne.
A volt gyarmatok adósságainak eltörlésén még Macron is elmerengett a koronavírus pusztítását látva. Mi a felelőssége a volt gyarmatosítóknak, és mit kellene tenniük?