Kiderült, hogy az amerikai kormánynak köze lehetett a Kongói Demokratikus Köztársaságot kaotikus polgárháborúba taszító, ruandai M23 felbukkanásához, ami azért különösen fontos, mert Trump nagyjából 2 billió dollárhoz juthat azzal, hogy a konfliktust lezárta, tehát a ruandai eredetű terrorszervezetet a harcból visszahívja. Ez durvább lehet, mint amit korábban a Fehér Ház Zelenszkijjel csinált az ásványkincs-megegyezés ügyében.

Június 27-én sokak nagy megkönnyebbülésre kiderült, hogy legalább egy háború végéről megegyezés született 2025-ben. Ez a sokszor elhanyagolt, kegyetlen és véres konfliktus volt, amelyet a nyíltan Ruanda által támogatott lázadó sereg, a Március 23-a Mozgalom (M23) a Kongói Demokratikus Köztársaságban (a továbbiakban egyszerűen csak Kongó, nem összekeverendő azonban a vele nyugatról határos szomszédjával) indított háborúja volt Afrika kellős közepén.

A főbb médiumok beszámoltak arról, a Paul Kagame-vezette Ruanda és Kongó megegyezett abban, hogy az ezrek halálához és százezrek menekültté válásához vezető konfliktust lezárják. A megegyezésről azt is megírták, hogy az Egyesült Államok „közreműködésével” született meg, a két afrikai ország külügyminisztere Marco Rubio washingtoni külügyminiszter jelenlétében, ünnepélyesen írta alá a ruandai seregek 90 napon belüli hazavonulását és a menekültek újbóli hazatelepítését kikötő megállapodást.

A Reuters híre arról is említést tett, a megegyezéssel az USA sem járt éppen rosszul, bár távirati stílusban minderről annyit közöltek, hogy Kongó „jelentős nyugati beruházásokhoz juthat” főként az ország jelentős ritkaföldfém- és nemesfém-lelőhelyeihez kapcsolódóan.

Azt viszont csak később és csak nem fősodratú források hozták nyilvánosságra, Trump elérte Kongónál, hogy az USA soha nem látott mértékben, a becsült érték alapján 2 billió (!) dollárnyi fémre kaphat kizárólagos bányászati jogot. Ez az eszmei érték az afrikai ország éves bruttó nemzeti össztermékének (66,8 milliárd dollár) közel harmincszorosa, az ország összes 24 billió dollár értékre tett, kibányászható nyersanyagainak pedig 10 százaléka.

A megállapodásból elsősorban a Kongó területén régebb óta jelen lévő amerikai vállalatok profitálhatnak majd. A bőséges kőolajlelőhelyeket már évtizedek óta használja a Chevron, de az USA a bányaiparban is a helyszínen működikkét, nagy cég (Tenke Fungurume Mining—TFM, MIMINCO) lehetnek a kivitelezői. 

A MIMINCO 1999 óta rossz viszonyt ápolt a Mobutut követő rezsimmel, annak milíciái ugyanis időlegesen elfoglalták gyémántbányáikat és a fővárosban Kinshasában található székházukból is kiparancsolták őket. A nagy cég Kongó kormányát a Washington DC-ben található kerületi bíróságon perelte, és végül 13 millió dollár fájdalomdíjat ítéltek meg nekik 2015-ben. Ezt Kongó számottevő ideig nem volt viszont hajlandó számukra kifizetni.

Mint arról a szakportálok az elmúlt években már igen sokat írtak, az ország a Föld egyik leggazdagabb lelőhelye a számítástechnikához, tehát a számítógépekhez és az okostelefonokhoz, valamint nem utolsó sorban a villanyautók és más gépek akkumulátoraihoz elengedhetetlen és ritka nyersanyagoknak: főként tantál, kobalt, arany, réz és lítium biztosításához járul hozzá a világpiacon.

Az igen erős hadseregéről, és még erősebb amerikai kötelékeiről ismert Ruanda által támogatott tuszi milíciák pár hónappal azelőtt eszkalálták  súlyosan a Kongó keleti határvidékén 2003 óta tartó konfliktust, hogy Kongó a nyugati hatalmak erős rosszallását kiváltva, 2025 márciusában megegyezett a Kínai Népköztársasággal egy 132 millió dolláros bányászati beruházás megvalósításáról. Korábban, 2008-ban Kína jóval nagyobb, mai áron 9 milliárd dolláros koncessziót kapott ugyan, de Trump új megállapodása mellett ez is eltörpül.

A helyi és nemzetközi civil szervezetek a kínai üzletről úgy írtak, mint káros, kockázatos, az ország „kiszolgáltatását” és „gyarmatosítását” elősegítő lépésről, a kormányzat pedig mindezért számos kritikát kellett, hogy zsebre tegyen, még a Harvard Egyetem Kennedy School politikaelméleti elit műhelye is lesújtó szavakkal jellemezte a helyzetet.

Ahogyan viszont Jason Hickel kutató és újságíró megszellőztette, a brutális és sokkoló amerikai bányászati jogi opcióról, amely gyakorlatilag az ország összes ásványkincsének papíron már lefektetett elrablásáról szól, ugyanezek az NGO-k már hallgatnak. Pedig az összegszerű érték itt iszonyatosan magasra rúg. Ráadásul Hickel szerint furcsa, hogy a konfliktusban a ruandaiaknak nyújtott „csendes amerikai támogatás” is nyílt titok.

A bányászati megállapodás békemegállapodáshoz való kötése a gyakorlatban azt jelentheti, a Trump-kormányzat minden idők egyik legnagyobb nyersanyagszivattyúját katonai agresszióval való zsarolás révén érte el.

Borzalmas múlt, bizonytalan jelen, lehetséges rablóbéke

Kongó véres polgárháborúja 1994-ből eredeztethető, amikor a világot megrázó ruandai népirtást követően a kiirtás elől menekülő kisebbségi tuszik százezrei, köztük pedig a tuszi fegyveres milíciák tagjai jelentek meg az akkor Zairének hívott ország Goma tartományában. A konfliktus hamarosan átcsapott ide is, ami a diktatórikus és Nyugat által Patrice Lumumba szocialista elnök meggyilkolása után hatalomra juttatott Mobutu elnök bukásához vezetett. Innentől fogva a Mobutut megbuktató szövetség által irányított kormány még az ország nevét is visszacserélte Zairéről Kongóra. Ezt követően a régióban a központi kormányzat a Ruandában a népirtásért felelős hutu helyi többség segítségével harcba keveredett a tuszi lázadókkal is. Ruanda új, tuszi irányultságú kormányzata bizonyítottan 2003 óta támogatja is a kongói kormány elleni felkeléseket, annak ellenére, hogy mindkét oldal borzalmas, civileket érintő mészárlásokba bocsátkozott. 2009-ben úgy tűnt, a konfliktus már megoldódik, mégis folyton újra fellángolt, a pár évvel azelőtt alakult M23 milíciákat pedig meggyengülésük miatt Ruanda immár nemcsak hadifelszereléssel, de katonai beavatkozással is kénytelen volt támogatni 2022 óta.

A konfliktust a nemzetközi média előszeretettel mutatja be helyi afrikai „törzsi harcként”. A Ruandát és nagyon fejlett hadseregét pénzzel asszisztáló  USA azonban önkéntelenül is feltűnik a háttérben mint potenciális felbujtó. Amerika egyik stratégiai globális célja ugyanis, hogy a nyersanyagéhségét kielégíteni kívánó nagy vetélytárs Kína elől minél több lehetőséget elzárjon. 

A harc egyik legfontosabb terepe pedig a belga gyarmati múlt alatt és utána is brutális mértékben szenvedő Kongó lett. Az országban még a háborút leszámítva is óriásiak a bajok: a központi kormányzat gyenge, az országban az átlagos havi kereset mindössze 80 dollár (27 100 forint), a várható átlagos élettartam pedig mindössze 59 év. A munkák jelentős részét a bányavidékeken történő rabszolgamunka, sőt a gyermekrabszolgaság teszi ki, aminek ráadásul a mértéke is nő 

Vava Tampa publicista és újságíró a brit Guardianben már tavaly, még a Biden-kormányzat utolsó évében szegezte az akkori amerikai külügyminiszternek, Antony Blinkennek a kérdést, mégis mi a magyarázat arra, hogy a súlyosbodó szeparatista lázadás közepette Amerika ragaszkodik Ruanda jelentős összegekkel való támogatásához, még a hadseregfejlesztés és védelem területén is.

A minden idők egyik legnagyobb ásványkincs-rablását megalapozó megállapodás egy valószínűsíthető választ nyújt a publicista kérdéseire.