Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az imperializmus folytatódik – 60 éve lett független Kongó

A George Floyd halálát követően kirobbant amerikai tüntetéshullám Európára való kiterjedésével az eredetileg az afro-amerikaiakat érő negatív megkülönböztetés elleni tiltakozás a nyugati társadalmi berendezkedés elleni általános felzúdulássá szélesedett ki.

Mivel azonban ennek a berendezkedésnek Európában kevésbé dominánsak – vagy inkább csak kevésbé jól dokumentáltak – a faji vetületei, az elégedetlenség elsősorban szimbolikus kérdések kapcsán fejeződött ki. Ennek ékes példája a különböző meghatározó történelmi személyiségek szobrainak ledöntése, amely egyszerre teremti meg a lehetőséget a polgári úri közönség számára, hogy a Churchillek, Gandhik, Thomas Jeffersonok szerepének egydimenziós értelmezéséhez való görcsös ragaszkodásból vezérelve elcsukló hangon szónokoljanak a „barbarizmusról”, a kultúra fontosságáról – a status quóval szemben elégedetlenek pedig a frusztráltságuk levezetése mellett úgy érezhetik, hogy valami náluk sokkal nagyobb, forradalmi folyamat részesei.

Számomra a szobordöntögetés inkább pótcselekvés, semmint valódi tartalommal rendelkező rendszerkritika, és általában véve is aggasztónak tartom, amikor a különböző kulturális, szimbólum- és emlékezetpolitikai, identitáshoz kapcsolódó kérdések elsőbbséget élveznek a fennálló gazdasági-politikai rendszer alapjainak kritizálásával szemben.

Viszont volt egy olyan szobordöntés, amiről látva a képeket, nem tudtam nem őszintén elmosolyodni (gondolom egyesek szerint a bennem forrongó bolsevik barbarizmus miatt). Ez pedig II. Leopold belga király antwerpeni szobrának ledöntése volt.

A tőke civilizációs missziója

II. Leopold 1865 és 1909 között ült a belga trónon, követve apját, I. Leopoldot, az 1831-ben megalakult Belgium első uralkodóját. Mivel Belgium egy alkotmányos monarchia, így az uralkodó valódi hatalommal nem rendelkezett, és mint egy európai nagyhatalmakkal körülvett apró ország feje, a nemzetközi porondon sem volt komolyan vehető szereplő.

Leopold ezt már-már személyes sértésnek vette, és eltökélte, hogy meghatározó birodalmat farag a négy Bács-Kiskun megyényi hazájából, amihez a legrövidebb utat a gyarmatosításon keresztül látta. A belga kormány annyira nem lelkesedett az elképzeléséért, ezért miután elutasították Leopold vadabbnál vadabb ötleteit argentin tartományok, Borneó szigetének megvásárlásáról, a király úgy döntött, hogy ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez alapon ő, Leopold Louis Philippe Marie Victor, belga állampolgár majd vásárol egy gyarmatot saját magának.

Ehhez kapóra jött neki egy Henry Morton Stanley nevű walesi származású amerikai felfedező, aki a közép-afrikai térségben tett 1870-es évekbeli expedíció után hiába próbálta rábeszélni a különböző európai nagyhatalmakat a Kongó-medence gyarmatosítására, mivel azok ebben az időben még kevés érdeklődést mutattak Afrika iránt. Leopold hamar meg is kereste Stanley-t, aki kezdetben visszakozott, mivel szívesebben dolgozott volna a Brit Birodalommal, mint a Kongó-medence gyarmatosítását egy saját maga által vezetett, Nemzetközi Afrika-szövetség nevű fedőszervezet „humanitárius” akcióján keresztül megvalósítani akaró belga királlyal. Ám Leopoldnak végül sikerült meggyőznie Stanley-t, aki 1879 és 1884 között újabb felfedezőúton vett részt a térségben, ahol

a különböző törzsfőnököket előnytelen szerződésekkel, megvesztegetéssel, vagy csak szimpla erőszakkal vette rá földjeik átadására. A megszerzett földek a papíron a filantróp szervezetként működő Nemzetközi Afrika-szövetség irányítása alá kerültek, amelyek így végső soron Leopold tulajdonát képezték.

Közben megindult a nagy európai hajsza Afrikáért, amely hamar konfliktusokhoz vezetett a nagyhatalmak között, amelyeket az 1884-1885 között tartott berlini konferencián próbáltak feloldani. Ezen Leopold is részt vett, és a kongói területei legitimációjának elismeréséért cserébe a rabszolgakereskedelem megfékezését, az Afrika-szövetség „civilizációs” missziójának folytatását és vámmentes kereskedelem bevezetését ígérte. Ezek együttesen – kiegészülve egy Henry Shelton Sandford nevű amerikai üzletember lobbizásával – hozzájárultak ahhoz, hogy a nagyhatalmak rábólintsanak Leopold kongói uralmára, aki így egy több mint kétmillió négyzetkilométernyi terület egyetlen tulajdonosa lett. 1885-ben megalakult a Kongói Szabadállam, amelynek 23 évnyi működése az emberiség legszörnyűbb bűntettei közé sorolható.

A sötétség mélyén

A Szabadállam elsődleges természeti erőforrása a kaucsuk volt, ami a gumigyártás egyik alapanyaga – a 19.század végi rohamtempójú iparosodás nyomán óriási kereslet kínálkozott erre a nyersanyagra. Ahhoz, hogy ki tudják szolgálni ezt az igényt, a Szabadállam minden olyan földjét, amelyen nem álltak lakóházak, állami tulajdonba vettek, a területeket pedig állami koncesszióként felosztották számos nagyvállalat között, mint az ABIR (Anglo-Belgian Rubber Company) vagy az Antwerpeni Társaság, de maga Leopold is 250.000 négyzetkilométernyi területet birtokolt személyesen.

A lakosság az adóit munka formájában fizette be az államnak, ami a gyakorlatban éppen annak a rabszolgaságnak a megvalósulását jelentette, aminek meggátolásának ürügyén ismerték el a nagyhatalmak Leopold jogát a kongói területre. Az előbb említett nagyvállalatok a kitermelés lebonyolítására a helyiek közül választottak hivatalnokokat, akiknek munkáját a magánmilíciák mellett a Force Publique nevű afrikaiakból verbuvált, európaiak vezette fegyveres különítmény is segítette.

Központi irányítás híján a helyi hivatalnokok bármit megtehettek, hogy követni tudják a vállalatok által felállított, sokszor irreális kitermelési kvótákat.

A nem megfelelően teljesítő kongóiakat a megostorozás mellett gyakran a kezük levágásával büntették.

Európai misszionárius mutatja egy kongói férfi megcsonkított kezét. A kézlevágás bevett gyakorlat volt a Leopold tulajdonát képező Kongói Szabadállamban. Forrás: Wikimedia Commons

Az utóbbi hírhedt gyakorlat azért is vált elterjedtté, mivel a Force Publique tisztjei, megakadályozván, hogy az Európából importált lőszert vadászatra használják el, utasításba adták a katonáknak, hogy minden megölt ember után egy levágott kezet is mutassanak be a feletteseiknek. Sokszor levágott kezekkel helyettesítették az elmaradt kvótákat, a kaucsuk beszolgáltatást megtagadó falvak lakóit lemészárolták, a gyerekeket a szüleiktől elszakítva bentlakásos iskolákba küldték.

Az építőkirály

A Kongói Szabadállam 23 éves létezése során a legkonzervatívabb becslések is egymillióra teszik a Force Publique és a kaucsuktermelő nagyvállalatok milíciái által elkövetett terrorakcióinak, a kényszermunkának, a járványoknak áldozatul eső kongóiak számát,

több történész szerint azonban 10 millió ember halt meg Leopold uralma alatt.

Maga a király egyébként sosem tette be a lábát Kongóba, viszont óriási vagyonra tett szert (egyesek szerint ő volt kora leggazdagabb embere), amiből nagyívű, fényűző beruházásokat finanszírozott Belgiumban, az ő pénzén épült a brüsszeli Parc du Cinquantenaire, az oostendei lóversenypálya, az antwerpeni szépművészeti múzeum. Meg is kapta az „Építőkirály” állandó jelzőt, és Belgiumban a mai napig sokan így szeretnének rá emlékezni, ahogy ezt mutatja egyes politikusok vehemenciája, amivel a védelmükbe veszik az ország leghosszabb ideig hatalomban lévő uralkodóját, vagy Laurent hercegnek, Fülöp király testvérének okfejtése arról, hogy II. Leopold sosem járt Kongóban, így nem is vonható felelősségre az ott történt kegyetlenségért.

Azonban a szoborrongálós tüntetések nyomán felerősödtek azok a hangok, amelyek Leopold köztéri szobrainak eltávolítását követelik – más kérdés, hogy ez egy szimbolikus gesztuson túl mennyire jelentené a gyarmati múlttal való szembenézést és felelősségvállalást (amelynek lehetséges módjairól már kifejtettem a véleményemet korábban).

A mintagyarmat

Leopold kongói uralmának a többek között Edmund Dene Morel brit pacifista és Mark Twain amerikai író vezette nemzetközi diplomáciai kampány vetett véget 1908-ban, amikor is a Szabadállam Belga Kongó néven közvetlen belga irányítás alá került – és maradt is egészen 1960. június 30-ig, a függetlenség kikiáltásáig.

Miután közvetlen irányítás alá vonta, Belgium eltökélte, hogy „mintagyarmatot” farag Kongóból, ezért nagyívű infrastrukturális fejlesztésekbe fogtak, illetve privatizálták az állami kézben lévő bányákat és nagyvállalatokat. A belga adminisztráció Kongót a „gyarmati szentháromság”-nak nevezett, az állam, a katolikus egyház és a magántőke érdekeinek érvényesítését középpontba helyező elv szerint vezette. Bár a Leopold idején látott brutális kizsákmányolás látszólag csökkent, ha a helyzet úgy kívánta, a belga hatóságok továbbra is segítettek a magánvállalatoknak a sztrájkok letörésében, illetve hiába szűnt meg a kényszermunka, ha a bányákban, építkezéseken dolgozó kongóiak napi 1-2 frankért robotoltak nyomorúságos körülmények között (a ’20-as évek vasúti építkezései alatt egyes becslések szerint több mint 3600 munkás halt meg a rossz munkakörülmények miatt).

Hasonlóan a Szabadállam időszakának államosításához, a belga gyarmati vezetés a saját tulajdonába vette a lakosság által közvetlenül nem használt területeket, majd szétosztotta őket európai vállalatok, fehér ültetvényesek között, akik ennek köszönhetően jelentős vagyonra tettek szert, elsősorban a pálmaolaj-kitermelés nyomán. Miközben explicit, dél-afrikai típusú intézményes szegregáció nem került bevezetésre, a fehér lakosság jelentős előnyöket élvezett a feketékhez képest: kezdetben csak ők élhettek a városok belsőbb kerületeiben, csak ők tölthettek be vezető pozíciókat, a gyarmati rendfenntartás elsődleges eszközévé váló Force Publique-ben és a közigazgatásban, a fekete őslakosokkal szemben rájuk nem vonatkozott az éjszakai kijárási tilalom sem.

Emellett a gyarmati kormányzat szigorúan fellépett a feketék és fehérek házasodása ellen, a belga törvények nem ismerték el az ilyen házasságokat, a legtöbb vegyesházasságból születő gyerek pedig árvaházban végezte. Sokukat a gyarmati uralom utolsó éveiben Belgiumba vittek a hatóságok, engedély nélkül elszakítva őket az anyjuktól (ez a gyakorlat egyébként az 1922 és 1962 között belga irányítás alatt álló Ruandában és Burundiban is bevettnek számított).

Az évoluék lázadása

Kongó fejlődésével párhuzamosan egy feketékből álló értelmiségi réteg is kezdett kialakulni a társadalomban. Ezekre a franciául beszélő, európai szokásokat, a kereszténységet elfogadó, a közigazgatásban dolgozó vagy más szellemi foglalkozásokat űző urbánus kongóiakra a belga gyarmati kormányzat ráaggatta az „évolué” (fejlett) jelzőt, valamint előszeretettel használta őket a Kongót mintagyarmatnak beállító propaganda eszközeként.

Azonban az asszimilációjuk és a status quo elfogadása ellenére az évoluék nem voltak egyenrangúak a gyarmat európai lakosaival: a magasabb kormányzati, közigazgatási pozíciók elérhetetlenek maradtak számukra, az európaiakkal egyenlő jogot biztosító dokumentumokat pedig csak korlátozott számban, megalázó eljárások során lehetett megszerezni. Ennek következtében az ötvenes évek végére a rendszerből látszólag profitáló középosztály egyre inkább a belga uralom ellen fordult, függetlenséget követelve. Ebben az időszakban számos politikai mozgalom és párt alakult, amelyekben bár közös volt a függetlenség támogatása, alapvető kérdésekben képviseltek egymásnak merőben ellentmondó nézeteket.

A Kongó területén élő egyik legnépesebb bantu törzs, a bakongo népcsoport érdekeit védő, az alsóbb társadalmi osztályokban nagy népszerűségnek örvendő,  Josep Kasa-Vubu vezette ABAKO a belga gyarmati uralom azonnali végét követelte, ezzel pedig szembehelyezkedett a Patrice Lumumba vezette Kongói Nemzeti Mozgalom (MNC), amely kezdetben mérsékeltebben állt a függetlenség kérdéséhez, a nemzeti egységet és annak a pán-afrikanizmusnak az ideológiáját helyezve politikája középpontjába, amely a törzsi ellentéteket meghaladva, a közös történelmi igazságtalanságok és jelenkori érdekazonosságok kihangsúlyozásával próbál szolidaritást építeni Afrikai népei között.

A paraszti családból származó Patrice Émery Lumumba az évoluék hagyományos életútját járta be. A katolikus misszionáriusok iskoláiban eltöltött évek után postai tisztviselőként dolgozott, és ahogy a Georges Nzongola-Ntalaja által írt önéletrajza rámutat, kezdetben nem sokat foglalkozott a kongói függetlenség vagy nemzeti öntudat kérdésével, helyette inkább igyekezett élni a gyarmati kormányzat kínálta karrierépítési lehetőségekkel. Lumumba gyermekkora óta érdeklődést mutatott az olyan gondolkodók munkássága iránt, mint Voltaire vagy Victor Hugo, verseket is írt.

Patrice Lumumba portréja. Forrás: Wikimedia Commons

A függetlenségi mozgalomba azután kapcsolódott be, hogy a belga gyarmati kormányzat koholt vádjai alapján 1957-ben egy évre bebörtönözték. Részt vett a Kongói Nemzeti Mozgalom (Mouvement National Congolais-MNC) megalapításában. Az MNC a függetlenség mellett fokozatosan kívánta leváltani a belga gyarmati tisztségviselőket kongóiakra (ami, ahogy később látni fogjuk, súlyos feszültségekhez vezetett), a gazdaság fejlesztésében aktív szerepet szánt az államnak és külpolitikai semlegességet hirdetett. Lumumba karizmájával, szónoki képességeivel hamar nagy népszerűségre tett szert, illetve aktív szerepet vállalt a pán-afrikai mozgalomban is.

Az ötvenes évek végére egyre egyértelműbbé vált, hogy Belgium nem képes tovább fenntartani a gyarmati uralmát. Ekkorra az angolok és a franciák már túl voltak a gyarmataik jelentős részének elvesztésén, Algériában a végéhez közeledett a közel nyolc évig tartó brutális függetlenedési háború, a britek már kivonultak Egyiptomból, az összehasonlíthatatlanul kisebb erőforrásokkal rendelkező Belgium pedig egyre nehezebben tudta finanszírozni az óriási kongói gyarmatát.

Közben pedig egyre nagyobb teret nyert a függetlenség gondolata Kongóban, sorra alakultak a pártok, amelyek tüntetéseket, megmozdulásokat szerveztek. Mikor a belga hatóságok betiltották az ABAKO egyik rendezvényét, 1959. január 4-én erőszakos zavargások törtek ki Léopoldville-ben (mai nevén Kinshasa), Kongó fővárosában, aminek 49 áldozata volt (ugyanakkor egyes becslések ötszázra teszik a halottak számát). 1959-ben Baudoin belga király többször is látogatást tett Kongóban, hogy lecsillapítsa a kedélyeket, sikertelenül.

Indépendance Cha Cha

Ennek hatására 1960. január 20-ára összehívták Brüsszelben a Kongói-Belga kerekasztal tárgyalásokat. A résztvevők között ott volt Gaston Eyskens, az akkori belga miniszerelnök, az ABAKO színeiben Joseph Kasa-Vubu, a Katanga régió érdekeit képviselő CONAKAT párt vezetője, Moïse Tshombe, illetve a nem sokkal korábban egy erőszakossá fajuló tüntetés miatt öt év börtönre ítélt Patrice Lumumba az MNC képviseletében.

A tárgyalásoknak május 16-án lett vége és döntés született arról, hogy az eredeti belga elképzelés helyett, amely harminc éven belül vetett volna véget a gyarmati uralomnak, Kongó 1960. június 30-án függetlenné válik. A relatíve rövid tárgyalás időszak következtében nem született döntés olyan kardinális kérdésekről, mint a törzsi-etnikai autonómia, amely néhány hónapon belül súlyos problémákhoz vezetett.

Indépendance Cha Cha – Joseph Kabasele (Le Grand Kallé) 1960-ban íródott dala, amely a kerekasztal tárgyalások sikerét ünnepli. A dal név szerint említi meg Lumumbát, Kasa-Vubut, Moïse Tshombét és más kongói politikusokat és pártokat.

A május végén megtartott választáson a Lumumba vezette MNC szerezte a legtöbb szavazatot, de nem tudott egyedül kormányt alakítani. A hivatalosan még mindig belga gyarmatnak számító Kongóban a kormányalakításra Baudoin belga király adhatott megbízást, a gyarmatért felelős belga miniszter javaslatára. A belga kormány mindent elkövetett, hogy ne Lumumbát kelljen felkérni a kormányalakításra, mivel aggodalommal töltötte el őket, hogy az anti-kolonialista politikus kongói tulajdonba akarta venni azokat a bányákat, amelyeknek hála egyes belga nagyvállalatok óriási vagyonra tettek szert. Ezért a konzervatívabb Kasa-Vubuhoz fordultak, ám a többi parlamenti párt tiltakozásának hála június 24-én mégis Lumumbát választották az akkor még Kongói Köztársaság nevű állam első miniszterelnökévé (Kasa-Vubu pedig az elviekben szimbolikus jelentőségű elnöki pozíciót kapta meg).

Június 30-án 75 évnyi belga uralom után Kongó egy nagy ünnepély keretében vált függetlenné.

Patrice Lumumba és Gaston Eyskens belga miniszterelnök aláírja a Kongó függetlenségét kinyilvánító dokumentumot. Forrás: Wikimedia Commons

Az eseményen beszédet mondott Baudoin is, aki II. Leopold zsenialitását dicsérve szónokolt a gyarmati uralom által megteremtett fejlődésről, és kissé leereszkedő, atyai stílusban ajánlotta fel a jövőbeli belga segítséget Kongónak. Az ünnepségen csak Kasa-Vubu mondhatott beszédet, ám a szervezők meglepetésére Lumumba is a színpadra állt, hogy egy gyújtó hangú szónoklatban emlékeztesse a hallgatóságot, hogy az antikolonialista mozgalom küzdelmei, és nem Belgium jólelkűsége vezettek Kongó függetlenné válásához.

„Bár Kongó függetlenségét a mai napon egy Belgiummal kötött megállapodás formalizálta, egy kongói, aki méltó e névre, sem fogja elfelejteni soha, hogy a függetlenséget egy küzdelem, egy folyamatos, lelkes és idealista küzdelem, egy küzdelem, melyet sem a nélkülözésben, sem pedig a szenvedésben nem adtunk fel, hozta el. Tiszta szívvel vagyunk hát büszkék erre a küzdelemre, hisz nemes és igazságos célt szolgált, valamint elkerülhetetlen volt ahhoz, hogy véget vessünk annak a megalázó alárendeltségnek, melyet erővel kényszerítettek ránk.”

A beszéd nagy megbotránkozást keltett a nyugati országok képviselőiben és újságíróiban, hisz ők azért érkeztek, hogy dicshimnuszokat halljanak az európaiak humanista indíttatású „civilizációs missziójának” sikereiről, nem pedig azért, hogy egy rasszizmust, elnyomást elszenvedett, börtönt megjárt forradalmár emlékeztesse őket a gyarmatosítás megbocsáthatatlan bűneire.

A függetlenségi ceremónia, amelyen Lumumba elmondta a gyújtó hangvételű, anti-kolonialista beszédét. Forrás. Wikimedia Commons

Új módszerek, régi célok

A közvetlen politikai irányítás átadása nem jelentette azt, hogy a belga kormány lemondott volna a kongói gazdasági érdekeltségeiről, illetve mindent megtett annak érdekében, hogy a fiatal köztársaság ne léphessen olyan fejlődési pályára, amely számukra előnytelen lett volna.

Nem függetlenül attól, hogy a gyarmati időszakban a felsőoktatás korlátozott formában volt elérhető a kongóiak számára, számos meghatározó pozíciót európaiak töltöttek be a függetlenné válás után is. Ezek közül is kiemelkedett a Force Publique, amelynek vezetője, Émile Janssens úgy gondolta, hogy Kongó függetlenné válása nem fog változást hozni abban a status quóban, amiben vezető tiszti pozíciókat csak belgák tölthetnek be.

Ám július 5-én Thysville-ben a fekete katonák egy csoportja megtagadta a fehér tisztjeik parancsait, jobb fizetést és munkakörülményeket követelve. Janssens a belga hadsereg bevetését követelte a parancsmegtagadók lefegyverzésére, ám Lumumba menesztette őt a posztjáról. Négy nappal később, július 9-én a belga hadsereg mégis ejtőernyősöket küldött Kongóba, illetve lebombázták Matadi városát, megölve ezzel 19 civilt.

A Force Publique csapatai Léopoldville utcáin az afrikai katonák lázadása után. Forrás: Wikimedia Commons

Belgium anélkül vetette be a csapatait, hogy engedélyt kért volna Lumumbától vagy Kasa-Vubu elnöktől, tehát tulajdonképpen egy önálló, szuverén ország ellen hajtott végre jogtalan támadást.

Nem sokkal később, az ország déli területén lévő, nyersanyagban gazdag Katanga és Dél-Kasai tartományok kikiáltották az elszakadásukat Kongótól. Az elszakadást nagyban befolyásolta a tartomány vezetőinek abbéli félelme, hogy a Lumumba-kormányzat államosítani akarja a katangai és dél-kasai bányákat, ezzel pedig nem kizárólag ők profitálhatnak az itt kitermelt nyersanyagokból. A Katanga térségében aktív, belga tulajdonú bányatársaság, a Union Minière du Haut Katanga (UMHK) kihasználva a befolyását, rábeszélte a belga kormányt, hogy katonai támogatásáról biztosítsa a szakadárállamot, valamint, hogy ne rendelje haza a térségben szolgálatot teljesítő belga hivatalnokokat. Dél-Kasai területén egy másik bányatársaság, a Forminière biztosította támogatásáról a Dél-Kasai Bányászállam nevű elszakadó államalakulatot, természetesen kitermelési koncessziókért cserébe.

Lumumba az ENSZ-hez fordult segítségért, és kilátásba helyezte, hogyha a világszervezet nem hajlandó beavatkozni a központi kormányzat oldalán, akkor a Szovjetunióhoz fordul támogatásért. Az ENSZ végül az országba küldött körülbelül ötezer békefenntartót, ám azok Dag Hammarskjöld ENSZ-főtitkár utasítására nem vettek részt a katangai és dél-kasai szakadárok lefegyverzésében, mivel az elszakadási kísérleteket Kongó belügyeként kezelték.

Miután Dwight Eisenhower amerikai elnök is megtagadta a segítséget a lázadók leveréséhez, Lumumba végül mégiscsak a szovjetekhez fordult, akik látva a konfliktus jelentette lehetőséget a Nyugattal szembeni dominanciájuk kimutatására, Csehszlovákiával karöltve fegyvereket, járműveket és tanácsadókat küldtek az országba. A szovjet és csehszlovák segítséggel kiegészülve a kongói hadsereg augusztus 23-án egy nagyívű offenzívát hajtott végre dél-kasai tartománya ellen, ám a kongói hadsereg katonái számos kegyetlenséget követtek el, több száz, a Baluba törzshöz tartozó civilt gyilkoltak meg.

A remény halála

Ekkorra a Nyugat számára már nyilvánvalóvá vált, hogy ha továbbra is a befolyási övezetükben akarják tartani Kongót, Lumumbának mennie kell. Hogy a frissen függetlenné vált Kongó első demokratikusan megválasztott miniszterelnökét eltávolítsák a pozíciójából, a jól megszokott módon kommunizmussal vádolták meg a nacionalista politikust (ami azon az alapvető elvi kérdésen kívül, hogy miért ne lehetne egy országnak kommunista vezetője, már csak azért is volt elég megkérdőjelezhető érv Lumumba eltávolításához, mert ő maga több alkalommal is elutasította a kommunista és szocialista jelzőket).

A CIA már 1960 nyarának végén terveket szőtt Lumumba meggyilkolására, ezekbe be is avatták Kasa-Vubu elnököt, aki nem akarta vállalni a felelősséget politikai riválisa megöléséért, csupán a miniszterelnöki pozícióból való igencsak kaotikus körülmények közötti menesztését volt hajlandó bevállalni. Miután Lumumba illegitimnek ítélte az elnök döntését, és indítványozta a parlamentnél a hivatalából való felmentését, Joseph Mobutu, a hadsereg főparancsnoka bejelentette, hogy egy „békés forradalom keretében átveszi a hatalmat az év végéig”.

Mobutu hét évig szolgált a Force Publique-ben, majd az ötvenes évek végére közeli kapcsolatba került Lumumbával, sokáig a titkáraként is tevékenykedett. Már ebből az időszakból is vannak olyan források, amelyek úgy vélik, hogy Mobutu a belga titkosszolgálatnak dolgozott, ám igazán jó kapcsolatot a CIA-vel alakított ki, amely benne látta a Kongóra leselkedő „vörös veszedelem” legfőbb ellenszerét.

A katonai puccs után a szovjet és csehszlovák katonai tanácsadókat felszólították az országból való távozásra, Lumumba pedig a miniszterelnöki rezidenciába kényszerült száműzetésre, az ENSZ-békefenntartóinak őrizete alatt.

Az ország első demokratikusan megválasztott miniszterelnöke nem volt hajlandó belenyugodni a meggyőződése szerint jogtalan menesztésébe, így november végén elhagyta a rezidenciáját, és a falvakat járva gyűjtötte a támogatókat. December elsején azonban Mobutu katonái elfogták őt és visszaszállították a fővárosba. Az indulatok azonban nem csillapodtak, Lumumba támogatói Stanleyville-ben ellenkormányt szerveztek, így nyilvánvalóvá vált, hogy amíg Lumumba életben van, a nyugatpárti hatalomátvétel nem stabilizálódhat.

Így hát 1961. január 17-én Katanga szakadárállamának fővárosába, Élisabethville-be (mai nevén Lubumbashi) szállították Lumumbát és két szövetségesét, Maurice Mpolót és Joseph Okitót, ahol a szakadárállam katonái és belga származású zsoldosok órákig kínozták őket. Az éjszaka folyamán egy elhagyatott helyre vitték a foglyokat, ahol a szakadárállam vezetőjének, Moïse Tshombének és két miniszterének jelenlétében, egy Julien Gat nevű belga zsoldos utasításai alapján egy katangai különítmény kivégezte Lumumbát, Mpolót és Okitót. Hogy megszabaduljanak tőlük, a holttesteket előbb feldarabolták, majd savban feloldották.

A közös tragédiánk

A Kongói Krízisnek is nevezett időszak végül 1965-ben ért véget, amikor is Mobutu végleg megszilárdította a hatalmát, amelyet egészen 1997-ig megtartott. A magát 1972-ben Mobutu Sese Seko Nkuku Ngbendu Wa Za Bangára (a név jelentése: A teljhatalmú harcos, aki csak hódít és hódít, tűzvészt hagyva maga után, amerre csak jár) átnevező diktátor annak ellenére élvezte az egymást követő amerikai kormányok, valamint Belgium és Franciaország bizalmát, hogy az általa felépített rendszer hírhedt volt a kegyetlenségéről és az elnököt és környezetét brutálisan gazdaggá tevő nepotizmusáról (1984-ben Mobutu vagyonát 5 milliárd dollárra becsülték).

Mobutu azonban jó szolgálatot tett a szovjetellenességével, ami, ahogy azt a huszadik század második felében a több évtizednyi, brutális brazil katonai diktatúra, a Milton Friedman-i neoliberalizmus legjobb tanítványának számító chilei junta, vagy a faji szegregációra épülő Dél-Afrika példáján keresztül láthattuk, általában elég volt ahhoz, hogy a Nyugat megfeledkezzen az emberi jogokba, a demokráciába, a szabadságba vetett állítólag megingathatatlan hitéről.

Mobutu Sese Seko Bernát holland herceggel 1973-ban. Mobutu diktatúrája annak ellenére élvezte a nyugat támogatását, hogy köztudott volt annak kegyetlensége és korruptsága. Forrás: Wikimedia Commons

A hidegháború végeztével ugyan megkönnyebbülten sóhajthattunk fel, hogy az azt megelőző évtizedekben nem került sor a teljes emberi civilizáció pusztulásának veszélyét magában hordozó közvetlen amerikai-orosz összecsapásra, ám nem szabad elfelejtenünk, hogy távol Európától és Észak-Amerikától a két nagy pólus a harmadik világ megszámlálhatatlan proxy háborúin keresztül folyamatosan összetűzésben volt, melynek kárát egész kontinensek látták.

Kontinensek, melyek az azt megelőző évszázadokat az európai nagyhatalmi játszmák áldozataiként töltötték, kontinensek, amelyekre a világpolitikai szereplők függetlenné válásuk után sem mint embereknek otthont adó országokra, hanem mint potenciális csataterekre tekintettek.

Amikor pedig sommás odamondásokban ítéljük el vagy nevetjük ki Afrikát és Ázsiát a „visszamaradottságukért”, arról filozofálva, hogy mennyivel jobb is volt, amikor ezeket az országokat a fehér ember uralta;

akkor nem árt, ha eszünkbe jut, hogy a múlt században szerencsés helyzetünkből fakadóan nekünk a legtöbb esetben összesen csupán 10-15 évnyi háború pusztítása után kellett újjáépítenünk az országainkat – míg ezeknek a térségeknek szinte egy másodpercnyi lélegzetvétel sem jutott a 20. század gyarmati és világpolitikai küzdelmeiben.

A Kongói Demokratikus Köztársaság függetlenné válásának hatvanadik évfordulóján így hát nem egy ország sikerét kell, hogy ünnepeljük, hanem emlékeztetnünk magunkat arra, hogy a saját tágabb régiónk kontroll nélküli hatalomvágyának másik oldalán Patrice Lumumbák, Sylvanus Olympiók, Salvador Allendék, Nelson Mandelák, kongóiak, togóiak, vietnámiak, laosziak, chileiek, brazilok, algériaiak, dél-afrikaiak, afgánok, koreaiak százezrei és milliói vannak.