2024-ben és 2025-ben a beletörődésipar fogalmával írtam le azt a tartalomelőállítói csoportot, akik üzleti modelljüket a kései Orbán-rendszer sajátos nyilvánosságszerkezeti adottságaihoz alkalmazkodva / optimalizálva építették fel, alakították ki / át, miközben kormánykritikus termékeket értékesítettek. Ezek a vállalkozások annak köszönhetően jövedelmeztek jól és / vagy tettek szert magas szimbolikus befolyásra, hogy a Fidesszel szemben állóknak (mínusz szélsőjobboldal) nem volt Magyar Péter előtt a NER-ben érdemi politikai képviselete Ezen állampolgárok ezért a tartalomelőállítókhoz, influenszerekhez, művészekhez, médiához fordultak, őket támogatták, rájuk fizettek elő, mert a közönség percepciója szerint még úgyis hitelesebb és hatékonyabb szereplőknek tűntek az orbáni világ lebontásában, hogy nem indultak a választásokon.

Eltérő stratégiák alakultak ki ennek a helyzetnek a kiaknázására, és ezen szereplők pozíciója változott is Magyar Péter megjelenésével, a válaszaik ekkor is különbözőek voltak, de összességében stabilizálták magukat az ipar képviselői. Sőt voltak akik fel is szabadultak: a kormányzattól független sajtó sok szereplője – akikre szintén a rendszerrel szembeni politikai harcosokként tekintettek az olvasók –, fellélegezhettek, hogy vége a szerepzavarnak, már nem várják el a kommentelők, hogy az újságírók váltsák le a rendszert, és nem kérik számon a támogatók, hogy miért a médialogika szerint dolgoznak (pl. vonják kérdőre a Tisza politikusait is adott esetben következetlenségeik miatt), politikai logika érvényesítése helyett.

A cikksorozatom harmadik, záró részében arra vállalkozom, hogy megfogalmazzam: a rendszerváltás miért sodorta válságba a beletörődésipar szereplőit és tágabb értelemben a nem Fideszhez köthető médiacégek, tartalomgyártók egy részét, és írta át az általános keretet, melyhez korábban szabták saját működésüket.

A válság mélysége és jellege változó a különböző szereplőknél, így tehát megoldásaik, megoldási kísérleteik is mások. De ami közös bennük: gyakorlataikon / szervezeti működésükön / termékportfóliójukon / személyi állományukon / finanszírozási modelljükön változtatniuk kell, vagy már változtattak is, esetleg a változás megtörtént velük, ez a kényszer pedig mindenféleképpen összefüggésben áll Orbán Viktor történelmi bukásával. A keserű következtetés tehát már írásom elején logikusan kiolvasható:

az identitásképző közös ellenség eltűnése szétrobbantja a közeget, új szabályokat hoz létre,

miközben ironikus módon ezen vállalkozások sok esetben az Orbán felé érzett (őszinte) ellenszenvből, a rendszeren (tehát Orbánon) való nevetés, szórakozás iránti vágyból, a hatalommal (tehát Orbánnal) szembeni ellenőrző funkció megmaradásának igényéből születtek és erősödtek meg – mindezzel párhuzamosan a szcéna bizonyos figuráinal, csoportjainál a kormányzat felől érkező vegzatúra bár nyomasztó és fenyegető volt, mégis presztízst, hitelességet és társadalmi befolyást kölcsönzött a vállalkozásoknak, valamint a közös ellenség összefogásra, összetartásra, összezárásra is ösztönözte őket saját szervezeteik és az egész iparág szintjén egyaránt, de a közös ellenség végül (és úgy tűnik végleg) eltűnt, s ezzel együtt a nyilvánosság is radikálisan megváltozott. Túlzás lenne a Dugovics Titusz-i hasonlat, de írásomban azt kívánom bemutatni: korántsem véletlen, ha valakiben felmerül ez az asszociáció.

Kezdjük az elején, a rendszerváltás előtti mínusz egyedik esetnél: Magyarország egyik, ha nem a legnépszerűbb napi hírkommentáló műsorának két sztárja, Fókuszcsoport Nagy Ádám és Szabó Márton Csoki megszüntették együttműködésüket. A régi barátságból eredő szakmai szövetség végét 2025 nyarán az okozta, hogy Csoki politikai pályára lépett: az akkor még ellenzékben lévő Tisza demokratikus ellensúlyaként elképzelt Magyar Kétfarkú Kutyapártot akarta saját népszerűségét, nevét és képességeit adva támogatni.

A forgóajtó azonban visszafelé kezdett el forogni. A médiacégnél úgy tűnt, nagy az ijedtség, de a közhangulat, a Reddit és a reményipar hamar elrendezte kérdést. Csoki távozását a közönség a rendszerváltás elárulásának tekintette, lojalitásuk a Fókusz Stúdió irányába erősödött, és az egyik legdominánsabb influenszer-brand (Csokié) talán hamarabb is került a kukába, mint maga az MKKP. Csoki csatlakozása a Kutyákhoz egyet jelentett az ellenzéki nyilvánosság konszenzusának felmondásával (jelesül: a Tisza Párt támogatása az egyetlen esély a Fidesz megbuktatására, a kispártok elindulása pedig evidens akadálya ennek).

Az eset így szimbólummá vált. Nagy Ádám mindeközben rákényszerült, hogy új műsorvezetőtársakat keressen zászlóshajó-projektjéhez, és átszabja cégét úgy, hogy abból hiányzik a második, felépített ember. A hiányzás oka pedig, hogy máshová tették a téteket a közelgő választás tekintetében. Nagy Ádám saját feladatát továbbra is ellenzéki megmondóemberként látta egy médiacéget működtetve, Szabó Márton pedig úgy vélte, hogy kockáztatni akar, és saját brandjét, egzisztenciáját egy direktebb politikai támogatás jegyében felajánlja, egyúttal fel is áldozza. A két pálya alakulásának különbsége legfeljebb kis részben fogható rá erőforrás-, képesség- és tehetségbeli eltérésekre. Újratervezésre, áldozathozatalra azért volt szüksége mindkettejüknek, mert máshogy ítélték meg a közelgő választás tétjeit és Magyar Pétert mint a remény megtestesítőjét.

Külső szemlélő számára azért volt mindez különös és nehezen értelmezhető karrierdöntés Szabó részéről, mert úgy tűnt, Csoki nincs tisztában a beletörődés- és reményipar szabályaival, alacsonyan árazta be magát, és az egyik legértékesebb magyar médiatermékként, szerepéből kilépve egy leszálló ágban lévő politikai projekt arca lett, amivel lenullázta saját magát mint vállalkozást. A politikai hiba így lett kommunikációs és gazdasági hiba.

A Jólvanezígy csapata tehát már a választás előtt rendezte a sorait, de a többség kivárta április 12.-ét (legalábbis a külső kommunikáció szempontjából) azzal, hogy kitalálják, hogy az, ami sejthető (a Tisza Párt győzelme, és az abból következő nyilvánosságszerkezeti átalakulás) milyen válaszlépéseket kíván. (Sőt: hiába mérték a legnagyobb presztízsű magyar közvéleménykutató cégek azt, amit mértek, a beletörődésipar buborékjában Hannék előrejelzéseit nem vették készpénznek, komoly intézmények vezető szereplői vitáztak arról, hogy egyáltalán lebontható-e az Orbán-rendszer, vagy pedig a Fidesz erejét alulbecsüljük.)

A veszélyek, amelyekre logikusan lehetett előzetesen következetni:

• kormányzati és közmédiás brain drain (HR-problémák)
• a közönség és a támogatók esetleges elfordulása – i.e.: elértük a célunk, nincs okunk támogatni az Orbán-ellenes(nek tartott) tartalomelőállítokat, hisz Orbán megbukott (financiális problémák)
• a rendszerváltás eseményéhez való viszony, hozzáállás kialakítása (tartalmi problémák)
• a „közös ellenség” eltűnésével a közös identitás elvesztése, lojalitási hálók gyengülése, szervezeti átalakulások (szervezeti problémák)
• az új politikai hatalom médiahasználata, kommunikációs innovációja, az általa a sajtóval fenntartani kívánt viszony (stratégiai problémák)

Vegyük sorra!

„Ma éjjel kéz a kézben, és holnap majd a harc után lógunk a téren a seregemmel” – Kormányzati és közmédiás brain drain

A rendszerváltás egyszerre teremt politikai és kommunikációs munkaerőpiacot.

Kormányváltások, rendszerváltások esetében alapvető velejáró, hogy új elit lép a porondra. A 2026-os magyar választáson győzedelmeskedő Tisza Párt nagy cezúrát ígért, így a rendszer háttérintézményeiben még nagyobb mértékű a csere, mintha menetrendszerűen egy politikai váltógazdaságban jönne újabb fordulat. Rengeteg új szakemberre van szükség, olyanokból is elképesztően sokra, akiknek szaktudása a kommunikáció, média, kultúra, tartalomelőállítás, sajtókapcsolatok, szövegírás, marketing területeire terjed ki.

Ez a jelenség a hagyományos, intézményszerűen működő médiákat érintette legérzékenyebben,

a magyar újságírószakma legendái igazoltak a közmédiához, a kormányszóvívői feladatokat a legnépszerűbb politikai TV-csatornák riporterei látják el, (helyettes)-államtitkári pozíciókban is találkozhatunk korábbi neves szerkesztőkkel, médiamunkásokkal. És még igazából az elején vagyunk mindennek. Az MTVA egyelőre ideiglenes vezetéssel működik, a minisztériumok nem álltak fel teljes létszámban, kellenek még emberek, bőven.

A kormányfüggetlen újságírók és a beletörődésipar kreatívjai között ráadásul nincsenek igazán olyanok, akik NER-es politikai szerepvállalás miatt kompromittálódtak, vagy pedig esetleges fideszmédiás múltjukat ne kezelnék transzparensen, önkritikával. A kormányzat és a közmédia vélhetően a presztízs mellett a fizetésekkel és a foglalkoztatás módjával is versenyképes ajánlatot tud tenni a beletörődésipar szereplőinek, akik közül sokan a kreatív szakmákra jellemző szabadúszó, prekár életmódot élnek.

„Csak elmeséltem, én mit érzek egy átlagos másnapon” – A közönség és a támogatók esetleges elfordulása

A beletörődésipar koncepciójában fontos, hogy ezen szereplők azért is tudtak népszerűségre szert tenni, mert a közönség beléjük vetítette azt a vágyát, hogy ők majd leváltják Orbánt, hiszen az óellenzéki szereplők alkalmatlanok. Később pedig mint egy zenekar a háttérben, tényfeltárásaikkal, szórakoztató produkcióikkal segítik Magyar Pétert saját területükön, saját közönségük bemozgatásával. A médiatartalmakat nem csak önmagukért fogyasztjuk, nem kizárólag amiatt, hogy tájékozottabbak, műveltebbek legyünk, nem azért, mert a polgári életmód része reggelente a kávé mellé járatni a napilapokat. Az okok között szerepelhet az is, hogy biztonságos, ismerős hangokat akarunk hallani, amelyek megerősítenek a hiteinkben, nevethetünk a hatalmasokon, olyan emberek véleményét olvashatjuk, akikkel egyetértünk, így pedig szembesülünk vele, hogy nem vagyunk egyedül, a véleményünket szentesítik „fontos emberek”, intézmények. Nem kell hülyének érezni magunkat.

Orbán bukásával azonban ez az ajánlat máshogy hangzik: a vesztesen nevetni nem sokáig nyújt igazán jó szórakozást, cikkeket olvasni azért, hogy okosabbak legyünk, ugyanazért a havi díjért csökkentett mennyiségű terméknek tűnik, ahhoz képest, amikor az „igazság” és az olvasók vágya egybeesett. A hatalom számonkérésével. Vége a sztorinak, gondolja a közönség. Nincs szükségem rá, hogy bárki megnyugtasson, hiszen, most tényleg: MI VAGYUNK A TÖBBSÉG. Nagyon fontos kérdés lesz a jövőben, hogy az óellenzékhez hasonlóan megképződik-e az ómédiaelit fogalma is, akik jól jöttek Magyar Péternek a kampány során, de most ugyanúgy meg kíván szabadulni tőlük is. És ha igen, lesz-e képessége szembeszállni az ipar képviselőinek valakivel, aki legyőzte a legyőzhetetlent? Mindenesetre

egyértelmű veszély, hogy a támogatók egyszerűen többet fognak majd költeni új biciklire, nyaralásra, életmódra, mint szabad nyilvánosságra,

hitük szerint a demokráciát építő projektekre, hiszen most úgy gondolják: demokrácia van. Ez egyértelműen gazdasági innovációkényszert eredményezhet.

„De hazaérek 8, 9 legkésőbb csak lájtiba leszünk / Pár sör meg tudod a többi picsára rá se nézek / Amúgy nem tudom láttad-e, de elmosogattam / Szóval lényeg, hogy semmin nem kell aggódnod / Mert holnap más lesz majd” – A rendszerváltás eseményéhez való viszony, hozzáállás kialakítása

Az Orbán-kormányokkal kritikus nyilvánosság 16 éve egyre szűkülő lehetőségekkel, egyre nagyobb nyomás mellett, de a rendszer szellemiségét tekintve egy állandónak tekinthető helyzetben létezett. A hatalmon lévők nem voltak hozzáférhetőek, a bíráló vélemények megfogalmazása, a visszásságok feltárása pedig retorzióval járhatott. Minél kockázatosabbá vált a tevékenységük, annál inkább belenyomta őket a közönség a hős szerepébe. A 16 év elég volt ahhoz, hogy az Orbán-bírálat vélt / valós közös identitás legyen.

Egy nemdemokráciában eleve más kihívásokkal szembesülnek a nyilvánosságban dolgozók, mint egy demokráciában.

A rendszerváltás után folyamatosan hullanak a csontvázak a szekrényből, kerülnek felszínre a bukott kormány eddig feltáratlan ügyei. Mégis: elsősorban akkor működik egészségesen a nyilvános tér, a szimbolikus agóra, ha a jelenleg hatalomban lévőkkel foglalkozik. De hogyan találjunk szavakat az elmúlt évekre a demokrácia-nemdemokrácia tengelyen? Nem tehetünk úgy, mintha a tartalomgyártók jövője, egzisztenciája, munkakörülményei nem függtek volna attól, hogy mi a választás eredménye. Demokrácia lett volna az elmúlt 16 év? Egyáltalán rendszerváltásnak kell nevezni az április 12-én történteket? Számos vita folyik erről most a kocsmaasztaloknál, a tudományos világban és az újságokban. (Én rendszerváltásnak hívom, így ebben a cikkben is ezt a fogalmat használom.)

Mennyi türelmi időt adjunk a kormánynak? Meddig lehet jóízűeket nevetni azon, ahogy a vesztesek marcangolják magukat, és esik szét a hátországuk? Hogyan fogalmazzuk meg magunkat: része vagyunk/voltunk a változásnak? Ha részei voltunk: szándékosan, vagy szándéktalanul? Kell erre utólag reflektálnunk? Egyáltalán: az elemzőműsorok konjunktúrája meddig tart? Érdemes továbbra is arra szocializálni a nézőket, hogy a kampány tempójához hasonlóan követjük le az eseményeket? Lekövetni kell vagy formálni? Kinek van most lehetősége formálni és mivel? Tud-e tartalmi értelemben nagyobb dobást kínálni bárki Magyar Péternél? Gondolhatnak még magukra úgy a tartalomgyártók, hogy „nem szolgálnak, hanem formálnak”, visszaszerezhetik-e ezt a képességüket? Ezernyi megválaszolatlan, kínzó kérdés, amelyek elvi-tartalmú alapúak, de kőkemény anyagi következményekkel járhatnak az erre adott ilyen vagy olyan válaszok. Egyszerre kell normatív értelemben helyes, avagy hiteles választ adni, és anyagilag fenntartható konstrukciókat kialakítani.

„Igen, a Ganxsta Zolee tehet mindenről / Így hát mindenért őt hibáztatjuk innentől” – A „közös ellenség” eltűnésével a közös identitás elvesztése, lojalitási hálók gyengülése, szervezeti átalakulások

A 444 főszerkesztői pozíciójában 2026 nyarán Munk Veronika váltotta az alapító Uj Pétert. Közös interjújukban UP úgy fogalmazott, hogy már egy ideje érezte, hogy szívesen átadná a főszerkesztéssel járó feladatokat, azonban az Orbán-rendszer jelentette állandó válsághelyzet és riadóüzemmód nem tette lehetővé a váltást. Az üzenet tehát: kockázatos szervezeti változásokat eszközölni ennyire kitett politikai helyzetben, az első az összezárás, a belső kohézió megtartása, az ellentétek félretétele.

A sorcserék, átigazolások nem kirívóak ebben az iparágban kiemelt közéleti események után, hisz munkavállalói lojalitásból sokan kivárják a nagy téttel, nagy terheléssel járó időszakok végét a váltással, azonban az Orbán-korszak esetében elképzelhető, hogy bizonyos szereplőknél évtizedes távlatban nem történt gőzkieresztés, érdemi reflexió a belső bizonytalanságokra, dilemmákra, hiszen a háborús helyzet folyamatos volt. Az életösztön ilyenkor pedig azt mondatja: táplálkozzunk a közösség erejéből, tartsunk össze a viharban, napoljuk el ügyes-bajos dolgaink megoldását. Nagyon mélyről és nagyon sok ilyen probléma kerülhet terítékre a progresszív nyilvánosság intézményeiben, amit most hirtelen egyszerre kellene megoldani, s mindeközben az üzemeltetést átállítani egy nem-hadi logikára.

„A mai adásunkban meglátogatjuk III. Krúbit / Aki hosszú médiaszünet után most először ad interjút” – Az új politikai hatalom médiahasználata, kommunikációs innovációja, az általa a sajtóval fenntartani kívánt viszony

Orbán Viktornak szüksége volt saját propagandájára, amit addig pumpált pénzzel, amíg nem szégyellte, és amíg el nem veszítette a választást. Orbán Viktornak szüksége volt egy ideig a tőle független kulturális szereplőkre, tartalomgyártókra, akiket közvetlenül nem ő pénzelt, de tartalmat szolgáltatott nekik, kiismerte, tehát manipulálhatta őket, teríthette rajtuk keresztül is üzeneteit, amivel adott esetben az őket olvasó, néző, hallgató nyilvánosságot mozgathatta, hergelhette, általuk olykor még áldozatszerepbe is rakhatta magát.

Magyar Péternek szüksége volt a kormánytól független nyilvánosságra, ő is kiismerte logikájukat, és nem direkt, közvetlenül, vagy egyeztetett módon, de feladatokat delegált számukra. A Pride melletti kiállást nem kellett explicitté tennie, ezt a politikai kockázatot saját arcával nem kellett vállalnia, de az őt támogató influenszerek jellemzően pozitívan nyilatkoztak és részvételre biztattak a valaha volt egyik legnagyobb magyar demonstráció kapcsán, ami pedig sokak számára vízválasztó jel volt atekintetben, hogy az Orbán-rendszer valóban nincs ereje teljében. Ami a választási mágiában a legfontosabb: bukása elképzelhető vált.

Mindazonáltal Magyar Péter úgy tűnik, nem tart már igényt a beletörődésipariakra és az újságírókra, s ezt elsősorban saját képességeinek és egy tágabb mediális átalakulásnak köszönheti. Sokkal hatékonyabban kommunikált már a kampányban is a választóival, mint Orbán Viktor valaha, a social média használatban a Tisza köröket ver bármelyik magyar pártra a rendszerváltás óta. A közönség közvetlenül nézi a miniszterelnök működését, aki állandó élő adásban van. A kapuőrök nem vették észre, hogy a kaput arrébb tették. A figyelemért nem egymással kell versenyezni, hanem most már a miniszterelnökkel és a magyar állammal.

Magyar Péter nem az Egyenes beszéd riporterének akar megfelelni, ahogy a korábbi ellenzékiek.

A sajtó megbecsülésének alapvető kellékei persze jelen vannak az új kormányban, megállnak az újságíróknak, a Parlamentben lehet kérdezni a politikusokat, vannak rendszeres sajtótájékoztatók, ahol egyébként a miniszterelnök maga is élőzik és előfordul, hogy kioktatja a médiamunkásokat arról, hogyan kellene végezni a feladataikat, mi a fontos kérdés, és mi nem. És egyelőre a nézők is úgy látják: az a fontos kérdés, amiről a miniszterelnök mondja, hogy az.

Évtizedek óta az egyik legértékesebb magyar brand Puzsér Róberté. Magyar Péter különösebb kockázat nélkül megtehette, hogy lemondja a rendezvényét, amikor Puzsért összepedofilozta a Fidesz-propaganda. Puzsér végig támogatta Magyart a kampányban ennek ellenére, a rendszerváltó nagykoncert is értelmezhető a korábban említett feladatmegosztásként. Puzsér egyik mellékprojektje azonban részlegesen valósult csak meg az előzetes tervekhez képest: a polgári ellenállás legtöbb demonstrációja, ami az értelmiséget akarta a kampányban egy kritikusan támogató, majd konstruktív ellenzéki szerepre trenírozni egy Tisza-kormány esetén, egyszerűen érdeklődés hiányában elmaradt. Azért, mert nem volt elég ereje: most Magyar Péter fújja a passzátszelet, őt pedig nem érdekli, hogy az óértelmiség mit akar és hogyan definiálja saját szerepét, a nyilvánosság régi szabályai iránt nosztalgiázva. Magyar Péter egyelőre oda oszt lapot, ahová úgy gondolja, politikailag érdemes lapot osztania. A beletörődésipar és a független sajtó intézményei nem ilyenek.

Ezt akár helyesnek, akár helytelennek gondoljuk, csak erővel és innovációval lehet változtatni rajta. Persze külső tényezők is fordíthatnak a széljáráson, de egyelőre erős a veszélye annak, hogy az orbáni cserbenhagyás legizgalmasabb alanyai nem a Fidesz-propagandisták, hanem legnagyobb és legrégibb kritikusai. Jelentőségük, befolyásuk csökkenése ugyanis párhuzamos a volt miniszterelnökével, és nem úgy néz ki, hogy Orbán bármikor is visszatérne megmenteni őket.

Hát, vége lett. Végülis ezt akartuk, nem?

Krúbiért nem aggódom. Ő mindig visszatér.