Ukrajnában a frontvonal évek óta nem mozdul, az áldozatok mindkét oldalon csak nőnek, viszont a novemberi időközi választás az Egyesült Államokban ösztönző hatással lehet valamilyen megállapodásra – legalább is így látja a szakértők egy része.
Amerika békéltet?
Thomas A. Graham professzor a The New York Times hasábjain – címlapon kezdődő véleménycikkben – fejtette ki, hogy a jelen helyzetben újból alkalom nyílt az orosz–ukrán háború lezárására. Ilyen cikkek ilyen mondandóval nem véletlenül kerülnek a világ vezető napilapjának címlapjára. Graham azt feltételezi, hogy mindkét harcoló fél – Oroszország és Ukrajna – racionálisan be tudja látni, hogy a háború demográfiai katasztrófát okoz nekik. Ugyanakkor azt is sejteni véli, hogy mivel Iránban Donald Trump beleragadt a háború mocsarába, annál inkább ösztönözve van arra, hogy tegyen még egy kísérletet a békeközvetítésre – azután, hogy ezzel tavaly már kétszer is megpróbálkozott.
Thomas A. Graham professzor nem tévesztendő össze Lindsey Graham szenátorral, aki a nyár folyamán 71 éves korában távozott az élők sorából. Ő volt az egyike azoknak az amerikai politikusoknak, akik aktívan dolgoztak a minszki megállapodás (2015) során tető alá hozott fegyverszünet felszámolásán. Ha ehhez hozzátesszük, hogy nagy szerepe volt abban is, hogy Donald Trump végül elindította az Irán elleni háborút, nem lehet kétségünk afelől, hogy a túlvilág melyik szektorában várták tárt karokkal Graham szenátort.
A 2026-os év fejleményei tükrében érthetőbbé válik, miért próbálta Trump a maga unortodox módján lezárni az ukrajnai háborút előbb a múlt nyár végén, amikor Vlagyimir Putyinnal Alaszkában parolázott, majd pedig 2025 végén is. Mint ahogy Biden lezárta az afganisztáni háborút 2021-ben (éppen öt évvel ezelőtt), hogy tudjanak Ukrajnára koncentrálni, úgy most az Iránra koncentrálás követelte meg, hogy figyelmét és erőforrásait ne vonja el más, az USA számára lényegtelenebb konfliktus. Ha valaki nem értette, miért nem adott Trump Tomahawk rakétákat Ukrajnának 2025 őszén, az láthatta ezek bevetését február végétől kezdve az iráni célpontok ellen.
Trumpnak Ukrajna nem prioritás, Európa pedig inkább ellenfél.
Az USA törvényhozásában nagyobb változások várhatók, mint amit Graham szenátor pótlása szükségessé tesz. Igaz, a demokraták nem ihatnak előre a medve bőrére, az európaiaknak pedig ki kell várniuk, hogy bármiféle eltolódás eredményez-e változást a külpolitikában. Mindenesetre a félidős amerikai választásokat mindenki bekalkulálja az elemzésekbe. Vagy úgy, hogy utána Trumpot majd észhez térítik a feltámadó atlantisták, vagy pedig úgy, hogy addig összejöhet valami, hiszen Putyin érdekében áll egy ereje teljében levő – és ellensúly nélküli – Trumppal megállapodni, ami most még létezik, de nem biztos, hogy november utáni is lesz még.
A köd háborúja
Ami a hadszínteret illeti, a háború ötödik évében a drónoké lett a főszerep, és legitim célponttá vált nemcsak a katonai, hanem a polgári infrastruktúra is. Zelenszkij minden jel szerint arra játszik, hogy az Oroszország belsejére mért csapások egy ponton túl megingatják a Putyinba vetett bizalmat, ez a pont egyelőre nem látszik közeledni. Tény, hogy mostanában az orosz társadalom sokkal inkább megérzi napi életvitelében a háború költségeit, mint az első három év során. Egyre több az eltűnt ismeretlen katonák száma is, miközben tudható, hogy egyre növekvő részük nem tér vissza élve a frontról. Viszont látványos politikai változások Moszkvában nincsenek.
A háború kezdete óta egyetlen kulcsfigura cserélődött az orosz politikai–katonai vezetésben, amikor Sojgu hadügyminisztert Belouszov váltotta fel. A külügyminiszter (Lavrov), a vezérkari főnök (Geraszimov), a kormányszóvivő (Peszkov) és Medvegyev (Medvegyev) állandó – más meg nem is kell a nyilvánosság számára. De nem látszik, hogy Ukrajnában egyszerűbb volna a helyzet, sőt! Egyre látványosabbak a kényszersorozás elleni tiltakozások. Az sem a stabilitás jele volt, amikor Zelenszkij nagy csörömpölés közepette alakította át kormányát. Új kormányfő jött, de ami érdekesebb, pár nap különbséggel leváltotta a honvédelmi minisztert és a hadsereg főparancsnokát is.
Mint ahogy a politika alakulásáról, úgy a háború állásáról is mindenki inkább csak találgat, de ez a dolgok természetéből fakad. Mint ahogy az is, hogy időnként elszabadul a vágyvezérelt gondolkodás. Lily Lynch hívja fel a figyelmet arra, hogy az európai főáram háborús jelentései rendszeresen elfogultak. A segítő szándék gyakran oda vezet, hogy az ukrán oldalon azt vesszük észre, ami jó, az orosz oldalon viszont minden veszteség felnagyítva jelenik meg. Talán azért, hogy lelkesítsen, de mindenképpen forrása lehet ez a téves helyzetértékelésnek.
A háború ködében zajlik sok minden, ami szabad szemmel nem látható, és ebből következik a sok-sok spekuláció.
Amikor nemrég Zelenszkij elnök Belgrádban Alexandar Vučićtyal találkozott, sokan azt találgatták, hogy vajon nem azért utazott-e oda, hogy előkészítsék az egykor Budapestre álmodott Putyin–Zelenszkij csúcstalálkozó lebonyolítását. Ez a tézis nem nyert megerősítést, az viszont kiderült, hogy a két vezető egyetért valamiben, aminek a nyugati szövetségesek nem örülnek: mindkettő támogatja a másik teljes területi integritását, vagyis Ukrajna továbbra sem ismeri el Koszovó függetlenségét. (Igaz, az EU-n belül sem ismeri azt el mindenki, de ez egy másik ügy.)
Közben a nyugat-európai vezetők kezdik komolyan venni, hogy Washington békét közvetíthet egyszer, és ha netán erre mégis csak sor kerülne, nem akarnak a helyiségen kívül tartózkodni, amikor ez megtörténik. Egyes tagországok megszólták Antonio Costát, az Európai Tanács elnökét, amikor kommunikációs csatornát nyitott Moszkva felé, miközben éppen Costa az, aki felnőttként próbál viselkedni, és biztosítani azt, hogy az EU nem szorul a partvonalra számára egzisztenciális kérdésekben.
Egyidejűleg a katonai–biztonsági kérdésekben fajsúlyosabb nyugat-európai országok elkezdték a maguk útját járni. Kiszivárgott, hogy korábbi magas rangú brit, német és francia diplomaták találkoztak oroszokkal, kizárólag tájékozódó jelleggel, a nyilvánosság terhe nélkül (hiszen nem hivatalban levő figurákról van szó). A britek, németek és franciák jól tudják, hogy Kaja Kallastól (aki az EU külügyi főképviselője) nem várhatnak pragmatikus tárgyalásokat. Kallas nyilvános kritikája a nyár elején azt készíthette elő, hogy Párizs és Berlin újból a maga kezébe vegye a főbb nemzetközi kérdéseket.
Harc az identitásért
Thuküdidészre hivatkozva használják sokan (pl. az angol E.H. Carr) a modern háborúk értelmezésében is, hogy a nemzetközi konfliktusokat három tényező motiválja: az irigység, a félelem és a tisztesség. Talán a legegyszerűbb képlet az anyagi haszonszerzés, ami agresszióhoz vezethet, de nagyon sokszor hivatkozási alap az, hogy a háborút indító fél meg akar előzni egy nagyobb bajt (esetleg egy későbbi támadást vele szemben). Háborús erőfeszítésre sarkallhat ugyanakkor az is, ha valaki egyszerűen csak nem akar szégyenben maradni.
Anyagi értelemben mind Oroszország, mind Ukrajna akkora veszteséget szenvedett el már az elmúlt 4 és fél év során, ami gazdaságilag egy évtizedig, demográfiailag legalább egy emberöltőig helyrehozhatatlan lesz.
Ami valamennyire még igazolást jelent nekik, hogy a másik fél ne jelentsen számukra veszélyt a jövőben, és hogy a két ország vezetése a lakosság szemében úgy tűnhessen fel: megcselekedték, amit a haza megkövetelt tőlük. A harc jót tesz az önazonosságuknak. Az oroszok számára győzelem lenne az identitásháború, ha az egész Donbasz az övék lehetne, és ehhez már csak néhány erődváros bevétele kellene. Az ukrán vezetés számára az identitásháború győzelemmel végződne, ha a békéről szóló megállapodás rögzítené európai uniós tagságukat.
Ezen a ponton bosszulja meg magát, hogy a nyugati szövetségesek – szavakkal vagy metakommunikációval – túlígérték magukat. A NATO-tagságról már a 2023-as vilniusi csúcson kiderült, hogy nem elérhető Ukrajna számára. Az EU-tagság elérhető, de nem gyorsító pályán, vagyis belátható időn belül nem képezheti részét a háborút lezáró egyezkedésnek. Ha valakinek olyan gondolata támadt volna, hogy egy orbántalanított Magyarország már nem gördít akadályt Ukrajna gyorsított EU-tagsága elé, az tévedett, és az új magyar kormány messze nincs egyedül a „meritokratikus” álláspontjával, lényegében ez a többségi vélemény az EU-ban.
Ami változás történt 2026 első felében, az nem Ukrajna előnyére történt. Látványosan megromlott ugyanis az ukrán–lengyel viszony. Az, hogy vezető ukrán személyiségek (Zelenszkijjel az élen) visszaküldték magas rangú lengyel kitüntetéseiket Varsóba, az csak a jéghegy csúcsa. Egyre több lengyel véleménye kedvezőtlen az ukránokról, és ez a megítélés kiterjed arra is, hogyan vélekednek ők Ukrajna esetleges EU-tagságáról.
Az ukránok csak maguknak köszönhetik, hogy legközelebbi és egyik legfontosabb szövetségesükben bizalmatlanságot gerjesztettek. Nem várható el a lengyel társadalomtól, hogy szemüket-fülüket becsukják, amikor a szomszédban a világháborús bűnösök és tömeggyilkosok rehabilitációja zajlik, ilyen személyek kultusza épül. Közben Lengyelország maga is élen jár a militarizmusban; turbó fokozatban építi a hadseregét, tulajdonképpen a vele szomszédos, ám nála nagyobb Németországgal fut versenyt azért, hogy melyiküké lesz a legnagyobb európai hadsereg a jövőben.
Miközben mindenki látja, hogy az agresszor Oroszország épp úgy kimerülőben van, mint az áldozat Ukrajna, az EU-tagországok és az őket szellemi munícióval ellátó britek körében továbbra is dívik az a gondolat, hogy Oroszország a Baltikum vagy Lengyelország megtámadására készül. Ennek emlegetése talán segít a társadalom egy részének eladni azt, hogy a katonai kiadásokat növelni kell (és mellesleg ezáltal eleget tenni Donald Trump követelésének). Az értelmiségi élcsapat már azért emel szót, hogy a fiatalok legyenek készek hadba vonulni, ne csak pénzt küldjenek Ukrajnába. A másként gondolkodók inkább csak gondolkodnak, de a militarizmussal szemben valódi politikai alternatíva e pillanatban nem látható.
Az európai lakosság számára az ukrajnai háború ma már háttérzaj, amellyel megtanult együtt élni. A háború pénzügyi terhével a többség – mint kisebbik rosszal – megbékélt. Erkölcsi teherről pedig nincs szó, hiszen az teljes egészében a háború elindítójára, Vlagyimir Putyinra hárítható.
