Száz éve, 1926. augusztus 13-án született Fidel Castro Ruz, a 20. század egyik legismertebb és legvitatottabb politikusa. Személye több mint ötven évig összefonódott Kuba történetével, és bár már tíz éve meghalt, szelleme még sokáig ott fog lebegni a karibi szigetország fölött. Kétségtelen, hogy nyomot hagyott a történelemben.
Amikor a kubai hadsereg főparancsnoka és korábbi elnök, Fulgencio Batista 1952. március 10-én katonai puccsal megdöntötte Carlos Prío Socarrás kormányát, és átvette a hatalmat, a karibi szigetország tele volt ellentmondásokkal.
Ideológiai beállítottságtól függően két uralkodó narratívával szokták leírni Kuba forradalom előtti állapotát. Az egyik narratíva szerint Kuba egy jó helyzetben lévő ország volt a térség más államaihoz képest, itt volt a legmagasabb életszínvonal a Latin-Amerikában, az egy főre jutó tévékészülékek száma ötödik volt a világon, és az írástudatlanság is figyelemreméltóan alacsony volt. A másik narratíva szerint a kubaiak nyomorban éltek és durva erőszak uralkodott.
Ha azonban alaposabban megvizsgáljuk Kuba 1950-es évekbeli helyzetét, akkor azt láthatjuk, hogy mindkét nézőpont igaz. Az életszínvonal papíron valóban magas volt, ám a kubai átlagjövedelem még így is csupán egyharmada volt az Egyesült Államok legszegényebb államának számító Mississippiének, de ami még ennél is fontosabb, területileg elképesztő különbségeket mutatott. A kedvező számok leginkább Havanna és más nagyobb városok viszonyait tükrözték, a vidéki Kuba már egészen máshogy festett. Az 1953-as népszámlálás adatai szerint a vidéki otthonok mindössze kilenc százalékába volt bevezetve az elektromos áram és két százalékukban volt folyóvíz. Angolvécével csupán három százalékuk rendelkezett, aminek eredményeképpen a kubai gyerekek 80-90 százaléka bélféreggel fertőzött volt. Hasonló volt a helyzet az írástudatlanság terén. Az oktatás és az alfabetizáció szintje is csak a városokban számított jónak, vidéken a felnőttek negyven százaléka nem tudott írni és olvasni, és csupán a gyerekek negyede járt iskolába. A foglalkoztatottsági adatokat is a városok húzták fel, a cukoriparban dolgozó napszámosok az év kétharmadában munkanélküliek voltak.
Ezeket a viszonyokat tovább súlyosbította a rendszerszintű korrupció. Egyes becslések szerint a kormányzati bevétel 20-25%-a vándorolt politikusok, legfőképpen Batista zsebébe. Eleinte a rezsim nem volt kifejezetten erőszakos, amikor viszont fegyveres ellenállás bontakozott ki ellene, akkor egészen kirívó erőszakhullámot szabadított az országra, és megfélemlítéssel igyekezett megfékezni a forradalmi mozgalmakat. Mindennapos látvánnyá váltak halálra kínzott emberek utcára dobott holttestei. Az állami erőszak egyik megtestesítője Rafael Salas Cañizares rendőrfőkapitány volt, akit angol diplomaták csak Heinrich Himmlerhez hasonlítottak. A halálos áldozatok számát húszezerre teszik.
Forradalom az Antillákon
Az 1952-es puccs egy fiatal ügyvéd politikai karrierjét is kettétörte. Dr. Fidel Castro Ruz a radikális Ortodox Párt színeiben pályázott volna egy kongresszusi képviselői helyre, ám a választásokat bizonytalan időre elhalasztották. Castro egy Birán nevű településen látta meg a napvilágot Kuba keleti tartományában, Orientében. Apja egy spanyol származású helybeli birtokos, Ángel Castro y Argiz, édesanyja a férfi második felesége, Lina Ruz González volt. A házaspárnak összesen három fia és négy lánya született, akik közül a legismertebb Fidel és öccse, Raúl lett.
Castro az általános és a középiskolát jezsuiták által fenntartott iskolákban végezte, ahol zabolázatlan természetével és kiváló sportteljesítményével tűnt ki társai közül. 1945-től a Havannai Egyetemen tanult jogot, és 1950-ben végzett ügyvédként. Batista önkényes hatalomátvételével szembesülve úgy gondolta, hogy a törvénytelen kormány ellen fegyverekkel kell fellépni, és mozgalmat kezdett szervezni. 1953. július 26-án mintegy száznyolcvan emberrel megtámadta az ország második legnagyobb laktanyáját, a Santiago de Cubában lévő Moncadát. Általános forradalmat akartak kirobbantani az országban, de az akció kudarccal végződött. A résztvevők nagy részét a helyszínen megölték, Fidel és Raúl pedig fogságba esett. Tizenöt évnyi börtönbüntetést kaptak, végül azonban 1955-ben amnesztiával kiszabadultak.
Castro az egész életére jellemző hajthatatlansággal azonnal a forradalom folytatását kezdte tervezni, immáron a Július 26-a Mozgalom égisze alatt. Társaival elhagyta Kubát, hogy Mexikóban készüljön fel a felkelés második fázisára. Itt csatlakozott a kubaiakhoz egy argentin fiatalember, Ernesto Guevara, aki 1956 decemberében a csapat orvosaként szállt partra Kuba délkeleti részén. A nyolcvankét fős osztag nagy részét a hadsereg egy rajtaütésben megölte. A Castro-testvérek, Guevara, Camilo Cienfuegos és a mozgalom más majdani vezetői a Sierra Maestra hegyei közé vonultak vissza, és 1957 elejétől kezdve gerillaháborút indítottak a Batista-rezsim ellen. Castro sok hadmozdulatot saját maga tervezett meg és vezetett. A hegyvidéki gerillaháború mellett a városokban városi gerillaharc is kibontakozott, amelyben más szervezetek is részt vettek. A kormány azt hangoztatta, hogy Castrót is megölték a partraszállás után, ezért a gerillák meghívták a hegyekbe Herbert Matthews amerikai újságírót, aki háromrészes cikket írt Castróról és mozgalmáról a New York Timesba. Fidel Castro legendája valahol itt kezdődött. Miután 1958 nyarán összeomlott a felkelők szétzúzását célzó offenzíva, a felkelők ősszel sikeres ellentámadást indítottak, és Batista 1958 szilveszterén elmenekült az országból. Fidel Castro 1959. január 8-án
ünneplő tömegektől kísérve bevonult Havannába.
Kuba, Amerika szabad földje
A győzelem után Fidel Castro először Kuba miniszterelnöke, majd 1976-tól kezdve elnöke lett. A kormányra kerülő gerillák első intézkedései szociális kedvezmények voltak, csökkentették a lakbéreket, nekiláttak egy földreform megszervezésének, és bíróságokat hoztak létre a kínzók és elnyomók felelősségre vonására. Megszüntették a feketék szegregációját az iskolákban, a strandokon, a köz- és magánintézményekben. Nyilvános pereket szerveztek, és az állami erőszakszervezetek mintegy hatszáz tagját ítélték el és végezték ki.
1961-ben országos írás-olvasás-kampányt indítottak, és tizenkét hónap alatt 250 ezer 14 és 18 év közötti diák 700 ezer vidéki felnőttet tanított meg írni és olvasni, amivel Kuba lett az első olyan latin-amerikai ország, ahol gyakorlatilag megszűnt az írástudatlanság.
1959-60-ban elkezdték államosítani az amerikai tulajdonú vállalatokat. Ez azonnal konfliktust robbantott ki az Egyesült Államokkal, mivel az északi szomszédnak nagyon jelentős érdekeltségei voltak Kubában. Amerikai kézben volt a kubai cukortermelés harmada, a telefon- és áramszolgáltatások 90%-a, az állami vasút 50%-a és az összes olajfinomító. Amerikai bankok kezelték az összes bankbetét közel negyedét. Egyenesen az amerikai kormány tulajdona volt a nicarói nikkelüzem, amiből az Egyesült Államok stratégiai nyersanyagszükségletét biztosították. Az Egyesült Államok közvetlen befektetéseinek értéke 1958-ban közel egymilliárd dollárt tett ki, ami háromszor több volt, mint Latin-Amerika más országaiban.
Ez a gazdasági érdeksérelem és a félelem, hogy kommunistabarát kormány alakulhat Kubában, arra késztette az amerikai kormányzatot, hogy több fronton is támadást indítson Kuba ellen. 1960-ban gazdasági és kereskedelmi embargót vezettek be a szigetország ellen, amelyet az elmúlt évtizedekben többször szigorítottak, és ami – a történelemben példátlan módon – a mai napig, azaz 66 éve érvényben van. A gazdasági szankciók mellett a CIA elkezdte előkészíteni a kubai rendszer fegyveres megdöntését is. 1961. április 15-én a kubai légierő felségjelzéseivel álcázott repülőgépek szálltak fel a Somozák uralta Nicaraguájából, és bombázásokat hajtottak végre Kubában. Április 17-én pedig mintegy 1400 fegyveres kubai emigráns szállt partra a Disznó-öböl Playa Girón nevet viselő partszakaszán. A kubai katonák és milicisták huszonnégy órán belül visszaverték az inváziót, a támadók közül több mint százan meghaltak, és közel ezerkétszázan fogságba estek. Őket másfél évvel később 53 millió dollár értékű gyógyszer- és gyermektápszer-szállítmányért cserébe szabadon engedték.
Nem ez az inváziós kísérlet volt az egyetlen erőszakos eset, amivel a kubai rendszert igyekeztek destabilizálni. A forradalom győzelmét követő években számos szabotázsakciót hajtottak végre Kubában a CIA közreműködésével, de az Egyesült Államokban is voltak robbantásos merényletek, 1964-ben Che Guevara beszéde alatt még a New York-i ENSZ-székházra is rá akartak lőni egy páncélököllel.
Kuba, az antiimperialista küzdelem élharcosa
A disznó-öbölbeli incidens után, 1961. május 1-én Fidel Castro hivatalosan bejelentette, hogy Kuba a szocializmus útjára lép. Ebből következett, hogy legfőbb szövetségese a Szovjetunió lett, az Egyesült Államok pedig megszakította a diplomáciai kapcsolatait a déli szomszédjával.
A kis karibi szigetországnak több szempontból is szüksége volt a másik szuperhatalom támogatására. Legfőképpen azért, mert az Egyesült Államok embargója óriási gazdasági problémákat okozott a nyersanyagokban nem bővelkedő karibi országnak, másrészről az inváziós kísérlet megmutatta, hogy az Egyesült Államok fizikai fenyegetést is jelent Kubára nézve. A Szovjetunió kapva kapott az alkalmon, hogy megvetheti a lábát az amerikai kontinensen, és 1962 őszén atomrakétákat telepített Kubába. A rakétaválságnak végül Hruscsov és Kennedy megállapodása véget vetett, az Egyesült Államok pedig vállalta, hogy nem támadja meg Kubát. Az embargó feloldása azonban nem képezte részét a megállapodásnak, így Kuba továbbra is ki volt szolgáltatva gazdaságilag a Szovjetuniónak.
A két ország viszonyán azonban nyomot hagyott az eset. Castro úgy érezte, hogy a feje fölött döntöttek, és Kuba csak eszköz volt a két szuperhatalom játszmájában, de ideológiai különbségek is beárnyékolták a Szovjetunióval való viszonyt.
Castro a kubai forradalmat kezdettől fogva a harmadik világ antiimperialista-antikolonialista dimenziójába helyezte el,
és úgy vélte, hogy a Szovjetunió és a kelet-európai szocialista országok tapasztalatai, problémái és megoldásai nem feltétlenül esnek egybe a harmadik világ országaiéval. Castro egyesíteni akarta Latin-Amerika, Afrika és Ázsia antiimperialista harcát, és Kubának vezető szerepet szánt ebben a küzdelemben. Ezért Kuba, ahelyett, hogy a teljes mértékben betagozódott volna a szocialista táborba, csatlakozott az El Nem Kötelezett Országok Mozgalmához, aminek Castro 1979 és 1983 között a vezetője is volt.
Kuba három eszközzel támogatta a harmadik világ országait: fegyverekkel, orvosokkal és tanárokkal. Ennek megfelelően évtizedeken át számtalan országot és mozgalmat támogatott fegyverekkel, katonai szakértőkkel és kiképzéssel Algériától Guatemaláig, de ott voltak a kubaiak Allende Chiléjében, a nicaraguai forradalomban vagy Hugo Chávez Venezuelájában is. Kuba legnagyobb szabású külföldi katonai missziója formális háború volt 1975 és 1991 között Angolában. A Carlota hadművelet során mintegy 430 ezer kubai katona és egyéb szakember állomásozott az afrikai országban. A kubai és angolai csapatok az 1987-88-as Cuito Cuanavale-i csatában aratott győzelme nagyban hozzájárult a dél-afrikai apartheid rezsim összeomlásához. Ezek miatt a nyílt és titkos beavatkozások miatt az Egyesült Államok 1982-ben feltette Kubát a terrorizmust támogató országok listájára, ami további szankciókat jelentett. Rövid megszakítással azóta is rajta maradt, annak ellenére, hogy a fegyveres forradalmak időszaka régen elmúlt. Sőt, a kolumbiai kormány és a FARC között ötven évig tartó polgárháború lezárásáról szóló sikeres béketárgyalásokat Havannában tartották, amiért Juan Manuel Santos kolumbiai elnök 2016-ban Nobel-békedíjat kapott.
A Kuba által biztosított orvosi segítségnyújtás még jelentősebb, mint a katonai volt. Az elmúlt évtizedek során Kuba a világ számos katasztrófa sújtotta térségébe küldött sürgősségi ellátást nyújtó orvosokat, például Haitire a 2010-es földrengés után, de kubai orvosok harcoltak az ebola ellen 2014-15-ben Nyugat-Afrikában, vagy segédkeztek a COVID-járvány idején Olaszországban 2020-ban. 2005-ben, a Katrina hurrikán pusztítása idején Castro még az Egyesült Államoknak is felajánlott ezerötszáz orvost és tíz tonna egészségügyi felszerelést, de ezt a Bush-kormány nem fogadta el. Kuba állandó orvosi missziókat is fenntartott számos latin-amerikai és afrikai országban, és az Egyesült Államok nyomása ellenére ma is dolgoznak kubai orvosok Olaszország Calabria régiójában. 1990 és 2011 között a kubai fővárostól húsz kilométerre fekvő Tararában több mint huszonötezer a csernobili atomkatasztrófa okozta betegségekkel küzdő ukrán és fehérorosz gyereket kezeltek. Az 1999-ben Havannában alapított Latin-amerikai Orvosi Iskolában (ELAM) pedig a kubai állam több tízezer harmadik világbeli országból érkezett diákot képzett orvossá, hogy a megszerzett tudásukat a hazájukba visszatérve kamatoztassák.
A Yo, sí puedo (Igen, képes vagyok rá) elnevezésű Kubában kifejlesztett írás-olvasás-oktatási módszerrel a világ számos országában, köztük Ausztráliában mintegy tízmillió írástudatlan felnőttet tanítottak meg írni és olvasni.
A forradalom eredményei és kudarcai
Castro Kubája tehát a világ jelentős részén otthagyta a névjegyét. Eközben a hazai egészségügyi és oktatási rendszer fejlesztése sem maradt el. Kubában ezek a területek sokáig kiemelkedőnek számítottak latin-amerikai, de még világviszonylatban is. Az 1980-től kezdődően fejlesztett kubai biotechnológia-ipar saját fejlesztésű gyógyszereket és COVID elleni oltást eredményezett. Kuba a kultúra területén is viszonyítási pont lett. Az 1959-ben alapított Casa de las Américas fontos kulturális központtá vált, irodalmi díja pedig az egyik legrégebbi és legrangosabb elismerés, amit a spanyol nyelvterületen adományoznak. Az 1986 óta a kubai San Antonio de los Bañosban működő Nemzetközi Film- és Tévéiskolában (EICTV) olyan nevek fordultak meg vendégtanárként, mint Francis Ford Coppola, George Lucas vagy Wim Wenders.
A társadalmi eredmények azonban állandó gazdasági problémákkal társultak, amelyek kivándorlási hullámokat idéztek elő. Ilyen volt az 1980-as marieli hajóhíd vagy az 1994-es balsero-válság, amelyek során több tízezer ember hagyta el Kubát a Floridai-szoroson keresztül az Egyesült Államok felé. Jelenleg pedig történetének legsúlyosabb válságát éli át a karibi ország a COVID-járvány, a magas infláció, a venezuelai olaj kiesése, az elöregedett infrastruktúra, az évtizedek óta halmozódó gazdasági nehézségek és a Trump-kormányzat által még tovább fokozott embargó miatt. Ezen tényezők együttes hatása olyan súlyos csapást mért Kubára, hogy félő, hogy a korábban elért társadalmi eredmények teljesen megsemmisülnek. Olykor szimbolikus ügyek is terhelték a kubai forradalom megítélését külföldön és belföldön egyaránt. Ilyen volt például az 1970-es években Heberto Padilla kubai költő nyilvános önkritikára kényszerítése, ami a latin-amerikai értelmiség egy részét idegenítette el a kubai rendszertől, vagy Arnaldo Ochoa tábornok és Antonio de la Guardia ezredes elítélése és kivégzése 1989-ben, ami pedig Kubán belül keltett visszatetszést.
Fidel Castro, a magánember
Fidel Castro személyiségéről rengetegen beszámoltak. A legtöbb információt a több évtizedig bizalmas barátjának számító Gabriel García Márquez Nobel-díjas író árulta el. Márquez mindig hangsúlyozta Castro kiemelkedő intellektusát, és elmondta, hogy keveset beszélnek a politikáról, barátságuk alapja a főzés és az irodalom iránti közös szenvedélyük. A kolumbiai író rendszeresen látta el olvasnivalóval a kubai elnököt, amelyek aztán témával szolgáltak a beszélgetéseikhez. Az 1980-as években még arra is megkérte Castrót, hogy a megjelenés előtt olvassa el az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája című regényét, és keressen benne kijavítani való hibákat. 1996-ban Márquez egyenesen azt nyilatkozta, hogy többé nem publikál úgy könyvet, hogy azt Castro nem olvasta el előtte. Ez a megjegyzés nemcsak a kubai elnök irodalmi ízléséről, de kiváló elemzőkészségéről is tanúskodott, ami katonai stratégaként és politikusként is figyelemre méltóvá tette. Az 1980-as években egy fogadáson olyan részletességgel mesélte el külföldi diplomatáknak az angolai háború egyik csatáját, hogy azok nem akarták elhinni, hogy nem volt ott a helyszínen, 1976-ban pedig már akkor megjósolta, hogy váratlanul egy kívülállót fognak az Egyesült Államok elnökévé választani, amikor Jimmy Carter neve még fel sem merült.
Mindenre kíváncsi volt, és ami érdekelte, legyen az az egészségügy vagy a mezőgazdaság, abba képes volt nagyon mélyen beleásni magát, és hallgatóságát gyakran megdöbbentette azzal, hogy egyes kérdésekben szinte szakértő benyomását keltette. Ezek az intellektuális képességek azonban hajlamossá tették arra, hogy azt higgye, mindenkinél mindent jobban tud. Hosszú beszédei hátterében is ez állhatott,
oktatni akarta a népét a legkülönfélébb témákban. Egyszer Márquez felesége közölte is vele, amikor vendégségben volt náluk, és bele akart szólni a főzés menetébe: „Fidel, lehet, hogy az országodban te vagy a főnök, de az én konyhámban nem!”
Kétségtelen, hogy önmagát tarthatta a legalkalmasabbnak Kuba vezetésére, különben nem állt volna az ország élén közel ötven évig.
Ugyanakkor ez az elbizakodottság a sikerek mellett olykor látványos kudarcokat is eredményezett. 1970-ben például azt a célt tűzte ki, hogy Kuba tízmillió tonna cukrot termeljen. Ezt nem sikerült elérni, és mert szinte az egész országot ennek a célnak az eléréséért mozgósították, a gazdaság más területei károkat szenvedtek. Mindazonáltal képes volt az önreflexióra, 2010-ben például nyilvánosan elismerte a személyes felelősségét a melegek és leszbikusok 1960-70-es évekbeli üldözéséért. Bocsánatot kért tőlük, és nagy igazságtalanságnak nevezte a történteket. Míg tehát személyiségének számos aspektusa közismert volt, Castro a magánéletét rendkívüli módon védte. Márquez például 1999-ben azt nyilatkozta, hogy sohasem járt a kubai elnök házában és a feleségét sem ismeri. „Úgy vélem, sok embernél jobban ismerem Fidelt, és igaz barátnak tartom, de kicsoda Fidel, a magánember? Milyen ember igazából Fidel? Senki sem tudja” – állapította meg a Nobel-díjas író.
A zárkózottságnak praktikus okai is lehettek. Castro ellen sok merényletet terveztek, ám ezek egyike sem járt sikerrel. Az utolsó komoly kísérlet 2000 novemberében történt, amikor Panamavárosban fel akarták robbantani a színpadot, ahol beszédet készült mondani. Sok esetben a szerencse, máskor a körültekintő kubai biztonsági erők mentették meg az életét. Minden eshetőségre felkészültek, 1986-os hararei látogatása előtt például vásároltak egy házat a zimbabwei fővárosban, ami alá bunkert építettek, arra az esetre, ha a dél-afrikaiak – akikkel Kuba Angolában éppen háborúban állt – légitámadással akarnák megölni.
A pátriárka alkonya
Az idő azonban őt sem kímélte. Utolsó politikai győzelme az Egyesült Államok felett Elián González 1999-es tragikus ügye volt, a 2000-es évek elejére azonban az egészsége megrendült. 2001-ben egy beszéd közben majdnem elájult, 2004-ben pedig elesett a színpadon, és megsérült a térde és a csuklója. Végül 2006-ban bélműtétet kellett rajta elvégezni, és ez az egészségügyi beavatkozás a csaknem ötven évig tartó politikai pályafutásának végét is jelentette. Átmenetileg átadta a hatalmat Raúlnak, majd 2008-ban minden tisztségéről lemondott. Az élete azonban még nem ért véget, tíz évig visszavonultan élt. Ez idő alatt több könyvet is írt, többek között Barack Obamáról. A világtól sem szakadt el teljesen. Ahogy aktív évtizedeiben is számos politikussal, Salvador Allende chilei vagy Hugo Chávez venezuelai elnökkel, Olof Palme svéd és Pierre Trudeau kanadai miniszterelnökkel, jó kapcsolatot ápolt, úgy nyugdíjas éveiben is a világ számos vezetője – köztük Vlagyimir Putyin, Angela Merkel, François Hollande, Hszi Csin-ping, Abe Sinzó vagy Ferenc pápa – kereste fel az otthonában.
2016. november 25-én hunyt el, napra pontosan 60 évvel azután, hogy a Granma fedélzetén Kubába indult folytatni a forradalmat. Végrendeletében megtiltotta, hogy Kubában köztereket, intézményeket nevezzenek el róla vagy szobrokat állítsanak neki.
