Losoncz Alpár filozófus az ordoliberalizmus és a neoliberalizmus alkonyáról, az európai államok felfegyverkezéséről beszél az alábbi interjúban. De nem csak az új könyve kerül szóba, amelyet a rendet zászlajára tűző, németországi gyökerű eszmeirányzatnak szentelt, hanem elemzi a két évvel ezelőtti újvidéki tragédia és a nyomában alakult egyetemista mozgalmak hatását is. Mire juthat az őszi választáson az egyetemisták által összeállított lista? Egyben szól arról is, hogy a kisebbségi lét kapcsán milyen problémákat rejt magába a multikulturalizmus és a dicsőített tolerancia. Áldozatiság, formakereső ellenállás a félperiférián, azonosságalakzatok a különbségek szétrajzásában. Nagyinterjú.

Tillmann Ármin: Több mint másfél év telt el az újvidéki vasútállomás történt tragédia óta. Nem puszta szerencsétlenség volt ez, mely 16 ember életét követelte, hanem felfakadási pont: ezt követően országos tüntetéshullám vette kezdetét, élükön a politikailag legmobilisabb társadalmi réteggel, a diáksággal, amely az országban évtizedek óta tapasztalható masszív korrupciót és az állami infrastrukturális munkálatokban tapasztalható hanyagságot okolták a történtekért. Hogy értékeled a mából visszatekintve a helyzetet, az Aleksandar Vučić-féle neoliberalizmus státuszagresszióját, és, hogy egy szép fogalmadat használjam, a formakereső ellenállás tanulságait?

Losoncz Alpár: Hadd szögezzem le: ahogy egyebütt is hangsúlyoztam, alapvető impulzusaiban ez nem színes forradalom. Valójában azok, akik túl gyorsan kiáltanak színes forradalmat, könnyen orientalista állásponthoz juthatnak el: Közép-Kelet-Európában olyan szorosak a nyugati bilincsek, hogy a belülről kiforró lázadás eleve lehetetlen.^[1] Rossz kép ez. A 2000-es év Szerbiája valóban a színes forradalom őshelyzetét jelentette, amit a globalizáló amerikai uralkodó osztály rendőri logikával és a NATO bombáival mozdított elő. És kísérletezett azzal, hogyan lehet kombinálni a levegőből eredő megrendszabályozást a belső, rezsimellenes erők pénzelésével. Annak érdekében, hogy elmozdítsanak egy amerikai szempontból renitens rezsimet.

A mostani Szerbiában volt azonban egy endogén, súlyos indíték, egy általad említett velőtrázó katasztrófatapasztalat, amely történelmi szereppel bírt. Elindított egy előreláthatatlan folyamatot, főképp a hatalom számára, amely szembetalálta magát az ellenállás spirálszerű eszkalációjával. Ami majdnem a hatalom összeomlásáig vezetett. Mindehhez társult egy jugoszláviai-szerb radikális hagyomány, amely különféle alakzatokban, de legalább 1968-tól errefelé az egyetemistákat a lázadás/ellenállás üres helyét kitöltő, vakmerő alany szerepébe helyezte. Itt tehát egy hagyomány felidézéséről és újragondolásáról van szó.

Az ellenállás forrása tehát belül volt és van. Ezt nem lehet a rebellis alanyoktól elvenni.

Még akkor sem, ha a több, mint egy évtizedig politikai impotenciában szenvedő szerb ellenzék számára valóban kapóra jött az egyetemisták felkelése: élve az egyetemisták által elért hozadékokkal, hiteles európaiként, leteperi az őt megalázó vučići rendszert. Ezzel azonban számos vonatkozást elhomályosított.

Ugyanakkor, én leszek az utolsó, aki tagadja a külföldi tényezők befolyásolási gyakorlatát. Hogy különféle nemzetközi alanyok, szolgálatok ténykednek itt manipulatív szándékkal, ezt nem szabadna mellőzni. Csakhogy figyelemben kell részesíteni az arányokat. Külföldi szereplők tényleg különféle módokon avatkoznak be Szerbia életébe, de ezeket a rezsim saját érdekeihez idomítja, ideológiai előnyöket kovácsolva belőlük. Alapjában véve a rezsim kettős beszéddel él: egyszerre állítja, hogy rettenthetetlen szabadságharcot folytat országa érdekében a regionális, és más, így európai erőkkel szemben, és azt, hogy kooperatív viszonyt ápol a nemzetközi élet mérvadó szereplőivel. Befelé a nemzeti retorika a neheztelésekkel átitatott embereknek, kifelé pedig a kapitalizmus normáinak való behódolás hangoztatása az erősebb.

Ha már itt tartok, akkor érdemes tisztázni egy gyakori félreértést, amely igencsak dívik, mondjuk szerb ellenzéki körökben, de másutt is. Elégedetlenkedő közép-kelet-európai politikai szubjektumok gyakorta fordulnak egy eszményített liberális birodalom, azaz az Európai Unió mint megmentő-oltalmazó védhatalom felé: amott, a szabálykövetés eszményi világában tisztán ég a láng, itt pedig vannak a sárba húzó, maradi, kénköves nem-európai rétegek, amelyek fojtogatják a szabadságot. Áporodott tradicionalizmus balkáni beütésekkel egyfelől, európai liberális célirányosság másfelől. Így jár a „verkli”: Aleksandar Vučić nacionalista rendszere zsigerileg nem tud európai lenni, kerékkötő azt illetően, hogy a szerbek elfoglalják a méltó helyüket az európai panteonban. Önkirekesztő módon jár el az EU liberális teleológiájával kapcsolatban. Lám, ott vannak a szerbekkel való kötelékeket 2005-ben széttépő, mintadiák montenegróiak, akik egyenes derékkal menetelnek az EU-tagság felé.

Valójában az EU-csatlakozás diskurzusa minden fél esetében a modernitás szintje alatt áll. Mindenki azt állítja, hogy a végeredmény eleve adott, nincs alternatíva.

Teszi ezt a kritériumok megfogalmazásának hatalmával bíró EU, amely, mint az egyetlen hiteles liberálisként bemutatkozó tanítómester, birtokolja a végcél tudását. Teszi ezt a szerb hatalom, az újra vizsgázó tanuló is, amely az előre megfogalmazott célhoz keres eszközöket. Ne felejtsük: a posztszocialista rezsimek az EU-val, az EU-ra támaszkodva neoliberalizáltak, és együtt törölték-hiteltelenítették mondjuk a még mindig meggondolásra érdemes jugoszláv önigazgatási hagyomány vívmányait is. A modernitás, tanultuk egykoron, az alternatívával való szembesülés folyamata. Egyébként hamis dilemma előtt állunk, amely nem az autonómiáról tesz tanúbizonyságot. Erről itt nincs szó.  Tudom persze, hogy nem Szerbia az egyetlen ország, amelyben a csatlakozás folyamatát nem kísérte valódi társadalmi vita. Azon kell gondolkodni, hogy e tendencia, a megvitatlanság miért szimptomatikus. És azon, hogy az EU-hoz való csatlakozás minden posztjugoszláv államban ugyanazokat az effektusokat vonta és vonja maga után: leszámolást a projektált bűnös múlttal, amelyhez a szocializmus társítható.

A szerbiai képlet pedig bonyolult, és egykettőre belátható, hogy dacára a híreszteléseknek, amelyek bináris viszonylatokat láttatnak, a szerb rezsim elengedhetetlenül fontos vonatkozásokban be van ágyazva az európai/euroatlanti összefüggésrendszerbe. A Nemzetközi Monetáris Alap (IMF) már időtlen-idők óta itt tanyázik, őrködve a szerb pénzügyek felett: éppen azt figyelem, hogy a rezsim által, a közeledő választások előtt meglebegtetett nyugdíjemelés, nyélbe üthető-e e nemzetközi szerv által rögzített irányvonalak ellenében. Hiszen korábbi tapasztalatok mondják: tud ez az alap ilyen politikai manővereket, azaz engedményeket tenni, amennyiben az adott rezsim kellőképpen lojális. A szerb pénz- és gazdaságpolitikára, amely a dinárt már egy évtizede állandó szinten tartja, mentesítve a lakosságot minden ingadozástól, rányomja bélyegét a nemzetközi alanyok pecsétje. A hadseregét szisztematikusan bővítő Vučić ugyanazt a regionális geopolitikai elsőbbséget hajhássza, mint elődei, akiket a közvélemény makulátlan, jó európaiakként tart számon. Ennek okán Szerbia vadászrepülőgépeket vásárol Franciaországtól, a szerb köztársasági elnök és Macron látványosan ölelkeznek. Francia cégek vannak jelen Szerbiában, méghozzá fontos beruházásokban. Macron a minap díszvendégként hívta meg a szerb elnököt a Bastille-nap tiszteletére rendezett katonai parádéra.

Nyilván ugyanezen szereplők másokkal is ölelkeznek majd, amennyiben hatalomváltás lesz a szerb porondon. Ez nem személyes kérdés. Ahogy a szerb köztársasági elnök elődjeinek elengedték a kezét, ha a helyzet úgy kívánja, ez az elkövetkezőkben is megtörténhet. Izrael is ad és kap haditechnikai eszközöket: virágzik a militáris kiegészülés, ez az ország még át is ültet bizonyos gyárakat ide, elrejtve ezeket az iráni lövedékek elől. Szerbia nem csatlakozhat a bennünket bombákkal teleszóró NATO-hoz, arra viszont lehetősége nyílik, mint ahogy ez nemrégiben történt, hogy szerb katonák közös hadgyakorlaton vegyenek részt eme szervezettel. A feladatlista egyik összetevője: a tömegtüntetések leverése Párizsban, vagy bármely más európai városban. Mert lesznek ilyen tüntetések a remilitarizációt szorgalmazó EU tagállamaiban.

Az amerikai-német hátszéllel hatalomba kerülő Vučić Szerbiája tényleg nem tagja az EU-nak. Ám nem biztos, hogy minden rajta múlik. De akkor miért mondja a fáma, hogy a hatalomból kiakolbólított Orbánnal látványosan barátkozó, együttcsónakázó szerb politikus galád-hűtlen az európai elvekhez – így egy gyékényen árul a rettenetes oroszokkal, majd Pekingbe utazik, ahol kitüntetést vesz át a kínai elnöktől, és kínai robotokat hoz az országba, vagy az iráni vallási elöljáró temetésére küld magas rangú küldöttséget? Orosz kapcsolat persze, hogy létezik, történelmileg is, elvégre ott van a mostanában agyontárgyalt olajvállalat ügye is, majd a hol pislákoló, hol erősödő pánszláv egységképzet, amiből számos következtetést lehet levonni, hiszen mindkét fél szláv eredetű az évek óta zajló háborúban. Nem véletlen: adódtak tekervényes, haszonelvű fegyverszállítások Ukrajna felé is. Amikor e sorokat írom, az ukrán elnök szerbiai látogatását jegyezzük.

A szerb elnök amúgy népviseletbe öltöztette a táncoló robotokat, kiváltva az élcelődést. Noha megjegyzendő, hogy a vendéglátó Kínában is ropták a robotok a szerb néptáncot.^[2] Jelképesen mégis mond ez valamit a vučići politikáról: egy emlékeztető a szerb népiség kapcsán, hódolat a védelemre szoruló nemzeti hagyománynak, de beoltva a hipermodern technológiába.

Nemzet és kapitalizmus közös nevező alatt: ez mindig következményterhes folyamat Közép-Kelet-Európában. És még fontosabb az, ami mögötte van: a szerb tőkés rezsimet ugyanis joggal lehet bírálni, hogy szerfelett udvarol a transznacionális tőkének, szubvenciókat adományoz, még a Black Rocknak is, és kevés az itt keletkező hozzáadott érték. Mármost a kínai robotok gyártásának szerbiai meghonosítása valamifajta kísérlet a kilépésre: a remények szerint az összerakott szerkezeteket felhasználó kínaiak innen indulva robognának az európai piacok felé, ami lendületet adna a szerb gazdaságnak is, és valamennyivel erősebb geoökonómiai helyzetet biztosítana Szerbia számára. Ez még azonban a jövő zenéje.

A jelenlegi szerb technokrata ellenzék pedig az „angyalinak” képzelt, külső tekintéllyel bíró EU-ban egy inkubátort lát, amely biztosítja a kiapadhatatlan fejlődést. Mintha nem hallott volna arról, hogy ugyanezen szerveződés már 2007-ben megbicsaklott, amikor felszínre tört a nagy gazdasági világválság! Mintha nem akarna tudomást venni arról a tényről, hogy a fegyverkezés igézetében élő EU és tagjai számára szűkül a lehetőségek tere! Mintha az gondolná, hogy a 2000 körüli állapotok uralkodnak továbbra is, amikor az EU által pátyolgatott nyugati tőke elfoglalta a kedvező helyeket a régiónkban! És nem olvassa-hallgatja az állandóan ideologizáló, a nyilvánosságot okkupáló Vučićot, aki rendszerint félreérthetetlenül kifejti a szerb hiperkapitalizmus programját, az országba vonzva a világ minden tőkéjét, nemzettől függetlenül. Nyilván ezt a fennálló rezsim úgy teszi, hogy közben saját hatalmát is konzerválja.

Nem ér sokat az a politológiai zsargon, miszerint az EU azért nem csap ököllel a deviáns szerb elnökre, aki kínai rakétákat ígér hadserege számára, mert igényli a stabilitást. Ami lehetővé teszi az ún. stabilokrácia honi léteztetését és Vučić királyságát. Mert igaz, hogy a baloldalinak mondott német szociáldemokraták kiközösítenék Vučićot, de egyelőre nem úgy léphetnek fel, mint az európai tőke ügyvivői, csak egy áramlatot jelentenek. És a tőkeérdekek felülírják óhajaikat.

Fontos megjegyezni, hogy a szerb perpatvar kialakulásához nem kellett sem a stabilitás, sem az instabilitás: gazdasági válságjelek nem voltak az égbolton, amikor az ellenállás elindult. Nem, a hiperkapitalizmus tendenciáinak kedvező környezete az, amely mérlegelésre inti az európai döntéshozókat. És Vučić, a közép-kelet európai machiavellista, aki a nyugati tőke helytartója is, tudja ezt. Innen az európai vonakodás. És a reformista szerb ellenzék behunyja a szemét akkor, amikor az elnök szívélyes külpolitikai kommunikációs formáit kellene értelmeznie: ezeket szemfényvesztésnek véli.

TÁ: Melyik kép valós a szerbiai egyetemistákról: az, amelyen Strasbourgba bicikliznek Budapestet is érintve, vagy inkább az, amelyen fórumokat és utcai népgyűléseket és tanácskozásokat tartanak?

LA: Tegyük fel így a kérdést: Támogatja-e a régiónkban létező liberális demokrácia felett atyáskodó, a szervezetébe belépők higiéniáját ellenőrző EU az illojálisnak tűnő szerb rezsimmel szemben az egyetemistákat? Azokat, akik Strasbourgba bicikliztek, és örültek a tapsnak, a nyugati áldásnak, igen. Azokat, akik a zászlójukra a reflexió nélküli európaizációt tűzik ki, igen.

Csakhogy akadnak másfajta lázadók is, noha nem biztos, hogy ők győznek. Így, olyanok is szemügyre vehetők, akiket az EU korifeusai sem szívesen látnának a saját köreikben. Mondjuk a belgrádi bölcsészkar hihetetlenül radikális tagjait, ‘68 Vörös Egyetemének távoli örököseit, akik kiélezték a népszuverenitás és a politikai reprezentáció viszonylatát, érintették a közvetett-parlamentáris demokrácia meghasonlottságait, és kritika alá vonták nemcsak a szűk értelemben vett szerb állapotokat, hanem a kapitalizmust Szerbiában. Gondolatok náluk vannak. Ők nem gondolattalan európaizációt, konjunkturális diadalt akarnak, hanem egyetemes elvek segítségével hívják ki a rezsimet. Amelyek bírálat alá vonhatják az EU-t is. És igyekeztek távol tartani magukat a szerb ellenzéktől, amely lényegében szebbé varázsolt, kisminkelt tőkés univerzumot kínál az úgymond ronda vučići borzalomvilággal szemben. Mintha ez egy ember akaratától függene! És legyintettek azokra a vezérvádakra, hogy a vesztegetés az okok oka a szerbiai esetet illetően, éppenséggel arra hívtak fel, hogy ennél jóval mélyebbre kell ásni. Nem mintha nem tudnánk mindannyian arról, hogy milyen szembeszökő korrupcióformák érhetőek tetten Szerbiában, és nem mintha lebecsülnénk a korrupciót, mint különös ingerkeltő jelenséget, azaz mint a felháborodás forrását. Aki tényleg a korrupciót akarja mélyvizsgálat alá vetni, az nem valamifajta elképzelt balkáni átok mibenlétét fogja kutatni, hanem

azt firtatja, milyen rendszerfenntartó kormányzási technikák rendelődnek a krónikus korrupcióhoz – ám egy félperiférikus helyzetben. Ezt üzenik azok, akik nem állnak meg a korrupció felszínes elemzésénél.

Egyszóval látnunk kell az olyan tendenciákat az egyetemistákat illetően, amelyek hordozói az európaiak ellen is pártot ütnek. Kirajzolódik egy objektív feszültség az európai származású tőke lítiuméhsége és az ökológiailag meghatározott helyi lázadó rétegek között is. Nemrégiben a nyilvánosság megrökönyödött azon, hogy egy német tanácsadó mozgolódik a szerb elnök körül, akit a német kormány pénzel. Mintha nem egy régi mintát látnánk itt viszont! Ehhez még az is hozzáadódik, hogy úgy tűnik, az egyetemisták berkeiben növekszik azok száma, akiket egyáltalán nem nyűgöz le a bizonytalanul mentorkodó EU, ellenkezőleg. Mindközönségesen, az „egyetemisták” kifejezés durván túláltalánosít, nem mutatja a lényeges különbségeket.

És figyelembe kellene venni a kutatások alapján a résztvevők osztálymeghatározottságát is. Bármennyire is széles körű az ellenállás, és bármennyire is találunk lázadókat különféle rétegekben, e meghatározottságok léteznek. Így utalok a középosztályra, amely, mint egyebütt a világban, hol megbántottnak érzi magát, panaszkodik a nem elegendő elismerés okán, minthogy a szerbiai tőkés rendszerben tapasztalható dinamika, a külföldi tőke jelenléte, a terjedő szolgáltató ipar növekvő jövedelmet biztosított a tudásának, de politikailag alárendelte, hol azon félelmét kompenzálja, hogy esetleg deklasszálódik.

Vučić tett korábban néhány kísérletet, hogy szövetséget kössön különösen a felső középosztállyal: mindez sikertelen volt. Viszont hosszú ideig ugyanezen osztály tagjai passzívan elfogadták az elnök által fémjelzett intenzív neoliberalizációt. Ami pedig hallgatólagos cinkossá tette őket. Ez a középosztály, miközben ma a felsőbbrendűségét és ártatlanságát hirdeti, az EU-ba kapaszkodik, mint elképzelt szalmaszálba, de nem hajlandó ismerni a fennálló folyamatok tőkés meghatározottságait.

Osztályhovatartozása abban is megnyilvánul, hogy a piacon használható terméke, a tudás távlatában ítélkezik, és magyarázza a lázadásból kimaradó rétegek úgymond simuló magatartását. Mintha a kárhoztatott „engedelmesség” a tudáshiány alapján lenne értelmezhető! Mintha azért tartanak e rétegek distanciát a lázadással szemben, mert nem birtokolnak elismert tudást!

Nem olvasta a középosztály a politikai engedelmességgel kapcsolatos mélyebb értekezéseket. És nem ismeri annak a jelenségnek a bonyolultságát, amelyet egy régi képlet fejez ki: tudják az emberek, hogy a hatalom mit tesz, és mégis engedelmeskednek. Ha engedelmeskednek. És a munkásosztályt is említenünk kell itt, amelyet a középosztály rühell, azért mert úgymond félelemből, korrumpáltságból nem csatlakozik tömegesen a lázadáshoz: a vonatkozó lealacsonyító retorika arra utal, hogy a balkáni sárba ragadt, a rezsimmanipuláció stupid áldozataként feltüntetett munkásosztály addig nem megy a mennybe, míg a középosztály érzületét kifejező ellenzék nem szabadítja fel kötöttségeiből. És a nagytőkét is, valamint az egyéb tőkefrakciókat is szóba kell hoznunk, amelyek már régen megtalálták a kompromisszumot a rezsimmel és opportunista módon kivárnak. Ha kell, persze irányt váltanak.

Megjelenik itt egy elvi kérdés is: bármennyire is vonzza a szerb rezsim a külföldi tőkét, bármennyire is integrálja gyorsított ütemben Szerbiát a tőke világszintű szerkezetébe, számára kiiktathatatlan feladat a még oly gyenge szerb burzsoázia érdekeinek védelme is. Amely szemmel láthatóan érdekháztartása szempontjából gyümölcsözőnek találta eleddig a vučići többirányú politikát. Ha nem így lenne, úgy nem a jelenlegi hatalmi konstelláció állna fenn.

Szerbiában, nem utolsósorban az el nem kötelezettség egykori jugoszláv hagyományának is megfelelően, felvillannak a harmadik világot, kritikátlanul, piedesztálra emelő irányulások. Ezek közül akadnak olyanok is, akik az egyetemista lázadást is gyanúperrel méricskélik, azaz a burzsoázián belüli afféle „családi összecsapásként”, a középosztály nyugtalanságaként értékelik. És ezt a beállítottságot egyesek odáig feszítik, hogy azt állítják, hogy a szerb burzsoázia harmatgyenge, és nem egyéb, mint egy komprádorszerű, külföldiek szolgálatára rendelt társadalmi csoport. Ezzel nem értek egyet, ugyanis

a honi tőkés viszonyok fenntartása mindig elengedhetetlen ahhoz, hogy egy rezsim folyamatosságot teremtsen. A jelenlegi szerb rezsim hosszú uralmának záloga ez, miszerint koordinált a nemzeti burzsoázia és a nemzetközi tőke érdekei között.

Hogy van komprádor szerb burzsoázia, ezt természetesen nem fogom megkérdőjelezni, de aránytalanság úgy okoskodni, hogy a félperiféria burzsoáziája leegyszerűsíthető a nyugati tőkére utaló funkcionális létezésre. Ez is orientalizmus lehet: a hazai tőke erejét olyannyira lebecsülni, hogy a nemzetközi tőke puszta tartozékává módosítani.

Amúgy elméletileg nagyon érdekes, hogy a többszörösen bizonyított egyetemista eltökéltséget hogyan értelmezzük éppen ҅68, valamint az elmúlt évtized lázadó gyakorlata alapján. Hiszen a jelzett évben sem jutottak felszínre gazdasági krízisaspektusok. Mindeközben különféle folyamatot lehetett tetten érni, például a megkerülhetetlen erőszakgesztusokat, amelyekben a szereplők megszerzett kollektív kapacitásai ütköznek meg a rendet igénylő hatalmi mechanizmusokkal. Aztán, megfigyelhető volt az a jelenségcsoport, amelyet Giorgio Agamben és mások is destitúciónak neveznek: adódott ebben egy adag szituacionizmus, amely áruspektákulumként tekint a liberális-demokráciában működtetett választásokra, mint az emberi passzivitás/tehetetlenség érvényesítésének folyamatára. Eszerint csupán két vagy több kikényszerített lehetőség közötti hamis választással van dolgunk. És a destitúció szorgalmazói nem akarják azt, amit hagyományosan az elmélet vezérelvként hangsúlyoz: konstituálni valamit, így a jog segítségével létrehozni egy bebetonozott hatalmat. Azaz, ahogy az olasz filozófus is jelzi: fel kell számolni az ismert jog/hatalom párost. Ez azonban még véletlenül sem passzivitást jelent, hanem a tevékenység elmozdítását az üresjáratú politika terepéről, így mondjuk a közösségek, a terek védelmére. A jelenlegi csillagállás azonban nem ebbe az irányba mutat: azok az áramlatok kerültek meghatározó helyzetbe a lázadók berkeiben, amelyek a liberális-demokrata választás keretein belül kívánják kamatoztatni az elmúlt idő eredményeit. Kétségeim vannak.

TÁ: Nemrég olvastam A légzéskényszer fogságában című, veled készült interjúban ezeket az erős mondatokat: „A toleranciát úgy képzelik el, mint könnyed gesztust. Mindenki toleránsnak hiszi magát. Mindig a másik az intoleráns. A tolerancia azt jelenti, hogy bárki, így a politikai szereplő is, erőszakot tesz magán. El kell viselnie a másikat, azt, akit éppenséggel megvet, sőt, fontolóra kell vennie, hogy az mit mond. És ez nem matiné, hanem kínkeserves munka.” Véleményed szerint hogyan kell elképzelnünk egy autonóm, a véleménypluralizmust mégis megtartó-garantáló kisebbséget a többségi társadalmon belül?

LA: Az általad idézett mondat beavatkozás-kísérlet volt a Vajdaságban a magyarországi hatalomváltás utáni helyzetben, minthogy megkértek arra, hogy reagáljak. Az volt a közvetlen motivációm, hogy olyan meggondolatlanul élnek a tolerancia fogalmával. És a megvetés is gyakori jelenség a kortárs társadalmakban, ami ráadásul gyakran párosul a tolerancia kultiválásával.

Figyelembe véve azonban a kérdésed második részét is, visszapillantanék az időben.

1989 után sokak számára úgy tűnt, hogy az intézményesített tolerancia lehet a vezérelv a kisebbség és a többségi társadalom viszonylatának újraértékelésében. Mármost a nemzeti kisebbség létezése történelmi kényszerekből fakad. A kisebbség mindenekelőtt egy hatalmi konstellációba helyezett számviszony, amelyben rengeteg erőszak rejlik, mint a számoláshoz hozzárendelt társadalmi viszonylatokban általában. A többség ugyanis hordozóként élvezi a számbeli fölényt a kisebbséggel szemben, és mindazt, ami ebből eredeztethető: a nemzeti kultúra erőforrásainak állami használatát, és az adott terület többségi jellegű bekeretezését.

A kisebbségi világtapasztalat a jelzett korban etnicizálódott. Valójában a 90-es években mélybe látó emberek meg is pendítették a kérdést: a hajdanvolt szocializmus után mindannyian etnicizálódtunk, kisebbségek, többségek egyaránt. Ugyanakkor azt jelezték, hogy illúziónak bizonyult, hogy az etnicizálódás döntően megváltoztatta volna az élet termelésének módját: a társadalmi és gazdasági reprodukciót az egyneműséget közvetítő tőkés normák irányították és irányítják, miközben az etnikai iránypontok csak korrektívumok itt. Kérdés persze, hogy milyen mértékben.

Úgy gondoltam egyúttal, hogy a tolerancia elve nem képes szembenézni mindennek a bonyolultságával. Amúgy is Marcuse régi írásának olvasója voltam, amely represszív toleranciáról beszélt. A Frankfurti Iskola képviselője szerint, ahol kirívó az egyenlőtlenség, ott a tolerancia erőltetése éppenséggel állagőrző a hatalom szempontjából. Másképpen szólva, a tolerancia vak a hatalmi viszonylatokra, még ha vannak is helyzethez kötött értékei, és serkentheti az önkorlátozást. Ha pontosabb akarok lenni, akkor az imént kissé túlfeszítettem az állítást a tolerancia kapcsán: a tolerancia és az egyenlőtlenség problémamentes együttlétére kiélezetten a különösen érdekes anarchista filozófus, Robert Paul Wolff hívta fel a figyelmet, aki társszerzője volt a vonatkozó könyvnek.^[3] Hovatovább nehéz kilúgozni a toleranciából azt a magatartáslehetőséget is, amely közismerten leereszkedő attitűdöt tanúsít: tolerállak, kegyelmet gyakorlok, mert hatalmamban áll, hogy megtegyem!

Ugyanakkor 1989 után megjelent a színen a multikulturalizmus is, amely liberális formában nyugati behozatalt jelentett, de kerettágító volt abban az értelemben, hogy posztszocialista környezetben megkísérelhessük újraformálni a kisebbségi magyarok helyzetét. Továbbá, hogy hozzájáruljunk az összmagyar történelmi kérdéskör kínjainak szublimációjához. Igaz, a magamfajta, aki az egykori Jugoszláviában nőtt fel, a multikulturalizmus elemeiben felismerte azt, amit már látott korábban is, még ha szocialista körülmények között is.

A multikulturalizmus taktikailag azt az előnyt biztosította, hogy beszélték a nyelvét a Közép-Kelet-Európát megcélzó, a nyugati tőkeérdekeltséget előremozdító EU-s elöljárók. Stratégiailag pedig azt a reményt erősítette, hogy utat lehet nyitni valamilyen kulturális egalitarizmusnak, amely méltóságot ad a kisebbségeknek. Ugyanakkor a multikulturalizmus elfogadottsága például Szerbiában lefegyverezte azokat a többségi rétegeket, amelyek polgárinak és nemzetsemlegesnek tartva magukat, nehezményezték a kisebbségi igényeket – folytonosan az önbezárulás rémképét kivetítve. És úgy emlékszem, hogy abban az időben, talán még valamennyivel később is, pergő viták folytak az EU-n belül, amelyek akár egy kisebbségi autonómia lehetőségét előlegezték, noha azok az európai küldöttek, akikkel egykor tárgyaltak, főképp a piaci messianizmus igéjét terjesztették, és az asszimiláció, a kivándorlás összetett kérdései idegenek voltak számukra. Megemlítem, hogy ma nem tudok ilyen vitákról, elapadtak. Ha így van, akkor Európa ezen a téren is elmulasztja, hogy újdonsággal szolgáljon a világban. Nem vagyok biztos abban, hogy a Napnyugat szereplői el tudtak mélyedni kellőképpen régiónk dialektikájába, a sokféleség és a különbözőség bonyolult viszonylataiba. Tudásuk ideológiailag korlátozott.

A kritikai gondolkodás érthetően bírálatot jelentett be a multikulturalizmus térnyerése kapcsán. Serkenti a követelőző-fundamentalista azonosságkeresést – a végtelenbe mutató differencialitással. Viszonylagosító módon pusztítja az egyetemesség alapját, ami kiüti a fegyvert a kritika hordozójának a kezéből. Serkenti az egyébként is az egész világon dívó áldozati versenyt, ami a nehezményezésbe fulladó emberek sokaságát formálja. Dekonstruálni akarja az integratív-monopolizáló nemzetállamra irányuló képzeteket, de káros kulturalizmust táplál. És kulturálisan azonos helyzetében rögzíti, befagyasztja a kisebbséget:

„Elégedj meg azonosságoddal!”; „Legyél a hatalmi azonosságklasszifikáció része!”

Egyúttal belesüpped az etablírozott bal- és jobboldal egymást tételező, ellenségkereső magatartásképleteibe. Végeredményben pedig kalodába szorítja a különbözőség-tapasztalatot. Emlékezzünk csak a joggal népszerű Mark Fisher egykori kirohanására, miszerint a milliárdnyi azonosságképlet megvalósulásába belebonyolódó, az éberséget hiszterizáló baloldali gondolkodás elveszti a tőkés uralom elemzésének lehetőségét.^[4] Terápiás hatással bír a nyugati művelt középosztály lelkiismereti kérdései, az áhított altruizmus és a kényszerű egoizmus között hánykolódó magatartás kapcsán, de valójában ama tényt leplezi le, hogy masszív közömbösséget mutat az alsóbb osztályok sorsa iránt. Mindközönségesen: a multikulturalizmus a tőkés világ különbségtapasztalatát irányító stratégia.

Nem könnyű e vádakat félretenni, ha egyáltalán lehetséges. Értem azokat a lamentációkat, amelyek tiltakoznak annak okán, hogy a reális multikulturalizmus kulturalizál, azaz a létező különbségeket kulturális szférákba csatornázza, és a háttérbe szorítja az osztály-determinációkat. Ezzel tényleg nyugtatja a felső középosztály lelkiismeretét, amely minden nagyobb kockázat nélkül azonosul az általa kivetített védtelen, törékeny szereplőkkel, így a kisebbségek különféle tagjaival. Mellőzve a tényt, hogy a kapitalizmus egyenlőtlenségeket, rétegződést teremt ezen embercsoportok keretein belül.

Egyszóval, a multikulturalizmus a kulturális erőforrások használatának egyenlőségére, a kultúrából eredeztethető különbségek méltóságára összpontosít, még ha meg is próbál valamifajta figyelmet tanúsítani más meghatározottságok iránt. De rögtön gondjaink támadnak. Ha már Marcusét említettem, akkor emlékezni kell nevezetes figyelmeztetésére, miszerint az elvont hivatkozás a kultúrára ugyan magasztos célokat citál, de érintetlenül hagyja a kapitalizmusban felcseperedett egyént satuba fogó kényszereket. Sőt! Ehhez arra lenne szükség, hogy a kultúrában tetten érjük az antagonisztikus jelentéseket, azaz, hogy meglássuk benne az osztályharcok üledékeit. Az, hogy a kultúra nem valamilyen lényegiség, hanem rekurzív gyakorlatok együttese, azt jelenti, hogy beágyazzuk a tőkés szerkezeti meghatározottságok rendszerébe. Mindenesetre erősen kétséges, hogy a multikulturalizmus képes-e önkorrekció nélkül hozzáférkőzni ahhoz a problémához, hogy a kisebbségi fennmaradás lehetőségeinek kérdései éppenséggel a későkapitalista világban merülnek fel. Elhomályosít fontos egyenlőtlenségi formákat. És főképp azokat a különbségeket részesíti figyelemben, amelyeket a tőkés mintákat visszatükröző piac átszűr.

Tagadhatatlan: a multikulturalizmus, mint doktrína beépült a kortárs világba, de védtelennek bizonyult a tőkés rendszer meghatározottságaival szemben.

Fontosnak bizonyul, hogy leírhatók azon folyamatok állomásai, amelyeket az azonosságpolitika, valamint az agresszívabb magatartást követelő woke fémjeleztek –  a tőkemozgások függvényében, még ha ezeket egy Amerikában az elmúlt évek politikai párharcai közvetítették is. A woke iránti érdeklődés jelenlegi lanyhulása mögött sem nehéz megpillantani a tőkestratégiák elmozdulásait. Trump kulturálisan hangolt, migránsellenes retorikájának pedig határt szabnak a tőke parancsai.

Egyszóval adódik matéria a kritikai gondolkodás számára a multikulturalizmus kapcsán. Csakhogy. Lehet, hogy a naiv multikulturalizmus nem hatol eléggé mélyre, ugyanakkor aligha lehet mindent a számlájára írni, így a valóban nélkülözhetetlen egyetemesség jelentéseivel kapcsolatos végletes elbizonytalanodást sem. Mi van akkor, ha maga a kapitalizmus dinamikája rombolja az egyetemességet, mint a felvilágosodás kiváltképpeni elvét? A multikulturalizmust az a vád is éri, hogy a konvencionálisan posztmodernnek nevezett irányulásokkal összhangban, isteníti a különféle különbségeket. Ám, ha jól értem azokat az érdemleges szerzőket, akiket kapkodó gesztussal a posztmodernhez sorolnak, akkor esetükben nem a különbségek könnyed, frivol celebrálásáról van szó. Dehogy. Hanem arról, hogy a különbségek felülmúlnak, és meghatároznak bennünket. Ontológiailag is. A váddal kapcsolatban pedig, hogy a multikulturalizmus az elmúlt évtizedben erőteljes szerephez jutó transzgresszív-normabontó jobboldal kezére játszott: ugyanazt gondolom, mint az imént.

Visszhangzik a fülemben egy, a vonatkozó viták során elhangzott, emlékeztető egy régi gesztus kapcsán: Lenin bírálta azokat a duzzogó elvtársait, akik elfogadhatatlannak minősítették az írek 1916-os húsvéti felkelését, mondván, hogy sohasem érkezik el a „tiszta” társadalmi forradalom ideje. Azaz,

a világ átalakításának szereplői heterogén anyagból, a transzcendenciára való utalás különféle aspektusaiból állnak majd össze.

TÁ: Hogy látod az anyaország politikai helyzetét? Mi a NER nemzeti burzsoáziájának keserű hagyatéka, és hol tartunk most a kisebbségpolitika vonatkozásában? 

LA: Mindeközben Magyarországon a Fidesz jutott hatalomra, átfogó nemzet-újraszerveződési programmal, jobboldali fogantatású történelem-(újra)értelmezéssel, antikommunizmussal, antimultikulturalizmussal és nemzetközpontúsággal. Az anyaország, amely oltalmába veszi a szétszórt magyar kisebbségeket Trianon után, az anya, aki támogatja az elesett gyermeket, aki erőtlensége okán soha nem tud egészen felnőtt lenni: ez mozgatta e program működtetőit. És ez volt a Fidesz-féle koncepció válasza arra az ismételt kérdésre, hogy egyszerre van a magyarországi magyar többség és a nem-magyarországi magyar kisebbségek között nyelvi-kulturális konvergencia és történelmi-társadalmi szétrajzás. A Fidesz-féle koncepció így lehetett a központ, az elképzelt nemzeti lényeg felé gravitáló, autoritatív elgondolás, amely felülről lefelé szervezi a szétszaggatott nemzet megőrzésének menetét – hatalmas pénzösszegeket pumpálva a kisebbségi világba, amelynek elosztásáért a magyarországi hatalomhoz lojális réteg kezeskedik. A Fidesz a nemzeti lényeg vélt tudásával felvértezve majdhogynem kívülről, nemzeti fejlesztő államként próbálta helyettesíteni a nemzetépítő szerepkörét. Hogy kisebbségi alanyok ezen a címen kapitális eszközöket, ingatlanokat vásárolhattak annak érdekében, hogy szülőhelyükön maradva tengessék életüket, felötlött ez már korábban is, de itt megvalósult.

Mindez magával hozta az elosztási igazságossággal kapcsolatos vitákat: nem azok kapják-e ezeket az eszközöket, akik már egyébként is rendelkeznek tőkeállománnyal? Nem gazdagítja-e az ideérkező pénzek elosztása a már létező oligarchisztikus kisebbségi csoportokat? Ezek bizonyosan lényeges kérdések, amelyek cáfolják azt a képzetet, amely egyneműsítve a kisebbséget áldozati közösségre egyszerűsíti. De naivitás azt gondolni, hogy tőkés körülmények között lehetséges könnyen megvalósítani az egyenlő kiindulópontot. És az sem valószínű, hogy a tőkepárti Fideszt zavarta volna az egyenlőtlenséget teremtő egyenlőtlenség esete. Ha Magyarország a világrendszer logikája alapján félperiféria, akkor

a magyar kisebbségi világ a félperiféria perifériája.

Figyelemmel kísérem a kisebbségi elitekkel kapcsolatos korrupciós vádakat, de, ahogy mondtam már, a korrupció nem lényegi jelenség. A lényeg másutt van, a korrupció csak lecsapódás, amelynek adódnak funkcionális vonatkozásai. Ráadásul, a vajdasági magyar kisebbségi konstellációt színezte az Orbán-féle geopolitikai képzeletrendszer, amely a magyar nagytőkének óhajtott mozgásterületet biztosítani a jugoszláv háborúk után a balkáni régióban. Viszont mindez a kisebbségi elosztó elitet közvetítői szerepkörbe helyezte a Fidesz-vezérkar, a körülötte lévő tőkecsoportok, valamint a regnáló szerbiai politikai osztály között. Ez megtörtént, ezen elit itt nyilván csak alárendelt szerepet játszhatott. És mindez együtt járt a kisebbségen belüli pluralizmus-kísérletek gyengítésével, akár szétporlasztásával is.

Nem látom a lehetőséget, hogy a magyar kisebbség kitépje magát e kényszerekből. A Vajdaságban ugyan létezik nemzeti tanács, önkormányzati szervként, de intő tény, hogy tényleges gazdasági alap nélkül a kulturális reprodukció Magyarországtól függ. Óriási mértékben. Ami, akárki is van hatalmon Budapesten,

élesen aszimmetrikus viszonyt hoz létre az itteni kisebbségi létezés, és a mindenkori magyar uralkodó osztály között.

Ezt technikailag lehet módosítani, lehet szorgalmazni az áttetszőséget, de felszámolhatatlan a ráutaltság. Valamikor nem így volt, vannak nosztalgiáim ezzel kapcsolatban. Nem felejtve, hogy lényeges: a magyarországi uralkodó csoportok milyen érdeklődést tanúsítanak a kisebbségi létezés kívülről realizált fennmaradása iránt. A magyar alkotmány vonatkozó része itt mindig értelmezésre szorul. Azaz, hogy a felső osztályok milyen nemzetpolitikával élnek a kisebbségeket sújtó, egyre csak romló demográfiai és egyéb állapotok kapcsán, miközben a fennmaradás csak bizonytalan lehet. Ez az érdeklődés nem magától értetődő, mint ahogyan a magyarországi polgárok nemzeti elkötelezettsége sem evidens.

Egyébként régebben még olyan koncepciók is léteztek, igaz elvétve jutottak kifejezésre, hogy a kisebbségi autonómiának biztosítani kell gazdasági talapzatot, mondjuk úgy, hogy megállapításra kerül a kisebbség arányos teljesítménye a nemzeti termék keretein belül: nem könnyű feladat, és nincs is rá hajlandóság. A magyarországi kormányváltás hozadékai liberalizáló hatásokat eredményeznek. Tapasztaljuk ezt máris. Azonban még gondolkodni kell a Fideszhez kapcsolódó tekintélyelvű program sikerületlenségeinek okairól: a pluralizmus mélyítésére nagy az igény, de az alternatív koncepciók ettől még nem hullanak az ölünkbe.

Összegezve: ha feltesszük azt a kérdést, hogy megállítható-e az a tendencia Európában, amely ugyan a jóakaratot harsogja, de a nemzetkisebbségek eltűnését mozdítja elő, akkor bizonytalan a válaszom. Ha azt kérdezzük, hogy a kisebbség eleve a történelem rossz oldalán áll-e, akkor csak dadogunk. És itt van még a párbeszéd kérdése többség és kisebbség között. Könnyebb az állapotokat kritikailag leírni, mint felrajzolni a kiutat. Régiónkban a posztszocialista munkaerőpiac, a geopolitikai és geoökonómiai viszonylatok, vagy szűkebb pátriámban a befejezhetetlen posztjugoszláv háborúk bizonyosan nem kedveztek e párbeszédnek.

Ehelyütt egymásra acsarkodó, kicsinyes nehezményezésbe, sajátos kisállami versengő létezésbe belesüppedt nemzetállamfélék jöttek létre az EU szárnyai alatt, vagy azokon kívül, amelyek képtelenek megfogalmazni szuverenitásukat, miközben lamentálnak érte: Jugoszlávia egykori lakója számára, aki még látta azt, hogyan lehet harcolni, méghozzá eszmék mentén, a szuverenitásért, mindez regresszió számba megy.

Aztán, léteznek egyéb olyan általános tendenciák a világban, amelyek lecsapódnak e viszonyra, beleértve az univerzalizmus rangfosztását is. A párbeszéd esélyei ugyanis szűkülnek abban a világállapotban, amelyben a depolitizált-elektronikus kommunikáció a puszta preferenciák megnyilvánítására, és a kölcsönös ingerlésre, vagy a nehezményezésre zsugorodik. Ez a tendencia nem végső ok, de bizony figyelmet érdemel. Sokat kockáztatok, ha a tudottan problematikus Carl Schmittre hivatkozom: az ő bosszúja ér el bennünket, amikor azt látjuk, hogy a magánszférában rögzült emberek egymás számára, a kvázi-politikai szembesülés okán, gyűlölet és undor tárgyává válnak. A létező kommunikáció, amely megerősíti az embereket a magánszférájukban, szembekerül a párbeszéddel: minél hangosabb a kommunikáció zaja, annál inkább szűkül a párbeszéd tere. Párbeszéd ennélfogva csak a jelenlegi kommunikációs formákat ellensúlyozva jöhet létre. Ahogy ezt megfigyelték már.

Ez meghatározott értelemben vonatkozik a multikulturalizmust operacionalizáló egykori programok többségére is. Hiszen gyakorlati végrehajtói sokszor úgy képzelték el a különbözőek közötti párbeszédet, hogy a felvilágosodás egyfajta értelmezése alapján a Másikról szóló tudást helyezték előtérbe. A Másik méltóságát, különösségét a tudással lehet megragadni, így a kultúrájára vonatkozó ismerethalmazzal. Nem ismerjük a Másik kulturális teljesítményeit, javítsunk ezen, vegyünk részt kurzusokon, amelyeket valakik bőségesen pénzelnek! Futólag utalok egy honi példára: a vajdasági Tartományi Jogalkotási, Közigazgatási és Nemzeti Kisebbségi Titkárság által meghirdetett Ismerjük meg egymást! című vetélkedőre, amelynek az az alcíme, hogy A multikulturalizmus és a tolerancia érvényesítése a Vajdaságban. Megismertük.

Mintha nem tudnánk, mondjuk az iszlám olyan ismerőjéről, akiből sugárzik az iszlamofóbia! Mintha a tudás áramlása eleve biztosíthatná a többség és a kisebbség együttélését, mint közös vállalkozást!  Mintha a tudás, amely azért mindig rengeteg szállal kötődik az állam uralmi praxisához, biztosítékot jelentene a hierarchikus viszonyokkal szemben! Kritikus elmék korán rájöttek arra, hogy a különbség mélytapasztalatának összetevői nem ragadhatók meg a tudás segítségével. Szerintem, a tudás ezen hatalmának bírálata párhuzamba állítható azzal a gondolattal, amely a pszichoanalízis kapcsán arra figyelmeztet, hogy a tudás révén nem lehetséges lebírni az elfojtásból eredő kínokat.

Érdemes említeni, hogy a kortárs filozófia, a korábbi irányulásokkal ellentétben, élénken foglalkozik a közösség kérdésével, gondolok például Jean-Luc Nancy munkásságára. Ezzel bizonyosan segít válaszolni a kérdésedre, és útmutatókat ad. Mindenesetre, kisebbség és többség nem-kényszerű együttlétének feltétele nem a tudás bővítése, hanem annak a belátása, hogy a fennálló hatalmi-számbeli súlyozás, a többség és kisebbség elkülönböződése, a pozíciók birtoklása kontingens. A történelem irányíthatatlan kényszermozgásaiból jön létre, amely felülírja a nemzeti képzeleteket, az elképzelt nemzeti lényegeket. Mondhatnánk úgyis: a deszubsztancializáltak együttléte ez, akik tudnak egymás kontingens létezéséről, felülmúlják társadalmi meghatározottságaikat, képesek, ha jól emlékszem Étienne Balibar előlegez valami hasonlót, a hovatartozás lebontására és újrateremtésére. És túlmutat ez az EU bármely programjának határain: egzisztenciális jellegű.

TÁ: 2016-ban, Vladimir Gvozden társszerzővel szerbül írt könyved az Anatomija robe – Ogledi iz kritike političke ekonomije (A munka anatómiája – A politikai gazdaságtan kritikájából vett nézőpontok) címet viseli. A problémakomplexum persze mérhetetlenül nagy, mégis, hogy látod a munka jelenlegi helyzetét a munka társadalmában, és vannak-e ennek életképes alternatívái?

LA: Durván leegyszerűsítve a filozófiában is taglalt hagyomány két kérdéscsoportot hagyott maga után. Az első csoport arra a dilemmára vonatkozik, hogy a munka átszeli-e a mindenkori történelmi változásokat, és az emberi létezésnek a természetre való egzisztenciális ráutaltságából kifolyólag állandó jellegű kategória-e. Jelesül Eugen Fink, Husserl egykori asszisztense, a fenomenológus, aki közeledett a marxizmushoz, írt egy mélyenszántó könyvet a filozófiai antropológiáról,^[5] amelyben a munka – a halál, az uralom, a játék mellett –, eredendő emberre vonatkoztatott jelenség, amely viszonylagosan független a történelmi változásoktól.

Az iménti lehetőséget ellensúlyozza az a beállítottság, amely a munka jelentéstartományának kialakulását, azaz a munka elkülönülését szigorúan a modernitáshoz/kapitalizmushoz köti. Abban érdekelt, hogy kidomborítsa a munka történelmi meghatározottságát. És azt állítja, hogy a munka egy konkrét hatalmi kereten belül nyer formát, így bérmunkaként.

A másik kérdéscsoport alapján is egy kiélezett dilemmatér jelenik meg a színen. Az első irányuláson belüli lehetőség szerint ketté kell hasítanunk a világra irányuló cselekvési formákat: az egyik forma, amely magába foglalja a munkát, és alárendelődik a cél/eszköz viszonylatrendszerének, anélkül, hogy összeegyeztethető lenne a felszabadulás bármiféle lehetőségével. És kell, hogy legyenek olyan önmagukban értelmes célokat megjelenítő tevékenységek, amelyek túlmutatnak a munka szűkös világán: Hannah Arendt kedvelői tüstént, méghozzá antik idézetekkel, az eszményileg értett politikára, a közöshöz ragaszkodó emberek együttlétére szavaznának itt, amelyet ő megengedhetetlen módon megtisztít a társadalmiság jelentéseitől. A másik irányulás elveti ezt a kettős logikát, és egy monolitikusra szabott világot láttat, amelyben nem szakadás, hanem folyamatosság áll fenn a munka és a többi életalakító tevékenység között.

Mindenesetre merőben ellentétes jelentések keringenek a munka jelensége körül. Ha a munka történelmileg bérmunkaként vált autonómmá, akkor a tőke hozta létre, és vont be kényszerrel embercsoportokat a saját maga által irányított folyamatokba, megteremtve a parancsoknak, a tőkeimperatívuszoknak alávetett munkásosztályt is. Ennek alapján eljuthatunk a munka elutasításának radikális gondolatához, ami egyúttal azt is jelenti, hogy meghaladjuk azon hatalmi viszonylatok jelentéseit, amelyek a munkában sűrűsödnek. Sőt, elérkezhetünk a munkátlanság dicséretéhez is, amely ellenhatalmat testesít meg az ember fölé nőtt munka mindenhatóságával szemben. A német értékkritika észjárása például ide tartozik, amely köztudomásúlag erős kritikát fogalmazott meg a reálszocializmus munkaideológiájával szemben is.

Ugyanakkor, azok, akik idegenkednek az effajta radikalizmustól, úgy vélik, hogy az esetlegesen átalakított munka még mindig értelmet hasíthat ki az értelemhiányos világ nihilista tendenciáiból. És szívesen utalnak arra, hogy minden változás ellenére a munkában ott tanyáznak az évszázados plebejus jelentések, amelyekben ellenállási tartalmak találhatók. Hogy a munka, legalábbis in potentia, nem csak bérmunka, még a kapitalizmusban sem, azt az itt már többször idézett, korai, Marcuse is vallotta, aki egy régi motívumot variálva az öncélú játék, valamint a szabaddá váló Érosz terébe emelte volna a kényszer által befolyásolt munkát. Megváltoztatva a szabadság és szükségszerűség régi jelentéseit.

Az, hogy mit gondoltunk a munkáról, összefüggött azzal is, hogy hogyan tekintettünk a munkásosztályra, mint potens vagy ellanyhult ágensre. Olyan jellemző, hogy kritikai veretű baloldali szerzők, akik a csalódások, a munkásosztály észlelt engedelmessége, az elmaradt forradalmi lendület okán le kívántak számolni a hagyományos marxizmus történetfilozófiájával, egyszerre mondták a munka és a munkásosztály válságát. Ebből fakadt a zavartság, amely vagy tagadta azt, hogy léteznek elválasztható embercsoportok, amelyek gyakorlata objektíve osztályszerű, vagy azt fontolgatta, hogy a munkásosztály a munkától függő emberek depolitizált halmazává vált, amely immáron nem képes kollektív alanyiságot megjeleníteni. Merthogy különösen a reálszocializmus szétbomlása után tömegek közlekedtek a világban, amelyek tényszerűen a munkásosztály tartozékainak szerepét játszhatták a globalitás termelési ciklusaiban.

Az elmúlt évtizedek erős irányzatai lényegében tágítani kívánták a munka szféráját. A feminizmus meghatározott ágai a háztartásban megnyilvánuló, a monetáris rendszer radarján meg nem jelenő tevékenységeket juttatták volna érvényre elismert munkaalakzatként. A nagyon érdekes környezeti-munkaügyi tanulmányok, amelyek egybetömörítenek ökológiát és munkára irányuló gondolkodást, hasonlóan jártak el. A kimeríthetetlen André Gorz például mintaszerű a munka szférájában kiharcolható önigazgatás és az ökológiai horizont közötti egyensúlykeresésben. A baloldal egyes képviselőit lenyűgözték a technologizált munkában tapasztalható „nem-materiális” dimenziók, amelyeket egyesek nem-privát jellegű intellektuális tevékenységekkel azonosítottak. Ide sorolhatjuk azokat a gondolati irányulásokat, amelyek kognitív ténykedéseknek juttattak főszerepet, és lépcsőfoknak tekintették ezeket egy másfajta társadalmi rendszer elérése kapcsán. Vagy azokat, akik felfedezve az affektusok egyénfeletti erejét, és megkülönböztetve azokat az érzelmektől, az affektusokba belefektetett energiát óhajtották előtérbe rakni, ismételten a munka távlatában.

Sokat finomítottak ezen leírások a látásmódunkon. Azonban homályban hagyták a kapitalizmus szerkezeti meghatározottságait, amelyek ténylegesen a társadalmilag-történelmileg meghatározott bérmunkához kötődnek. Ezen munka nem attól függ, hogy egyes tevékenységmóduszok anyagi vagy nem-anyagi, kognitív vagy egyéb jellegzetességekkel rendelkeznek-e. A tőke logikája közömbös a kizsákmányolható elemek mibenléte iránt. Sikerének fontos részeleme e közömbösség. Ezenkívül az intellektuális összetevők aránytalan hangsúlyozása eltakarja a fizikai munka folytatólagos jelenlétét, amiről még az újabb statisztikák a mesterséges intelligencia térhódítása dacára is beszámolnak.

A munka jelenlegi formája bizonyosan maradéktalanul beilleszkedik a tőke körforgásába. A tőke uralja a munkára vonatkozó képzeteket. Ebben a mértékben a munka döntően elősegíti a tőke reprodukcióját, és nem utolsósorban természetpusztító mechanizmusait. Hovatovább, a munkaprocesszus napi megismétlése hatékony ideológiai effektusokat hoz létre, amelyek a passzivitást és az alternatívanélküliség képzetét erősítik. Ebben az értelemben lehetetlen változtatni a fennállón a munka átalakítása nélkül. Ahogy lehetetlen az emberi létezést elszakítani a technológia egzisztenciájától, hozzátartozik az emberhez ezen egzisztencia. Viszont a technológia, így a mesterséges intelligencia, amely vélhetően ontológiai sokkokat okoz majd, jelentései nyitottak. Bizonytalan harcok tárgyai. Nem véletlenül, hogy az összecsukló eszmék korában, olyan technomogulok, mint Peter Thiel próbálják a sötétbe borított felvilágosodás eszmeforgácsait ránk erőltetni. És az sem véletlen, hogy újra felmerült a múlt század hetvenes éveinek vérbe fulladó chilei kísérlete a szolidáris-demokratikus számítógéphálózat létrehozásával, Stafford Beerrel, és másokkal. Aminek, emlékszünk, egy militáris-neoliberális ellenforradalom vetett véget. Ilymód a tőke visszaszerezte meggyengülőnek tűnő hatalmát. Ezt a fonalat újra fel kell venni.

Nem vagyok híve a kétosztatú világlátásnak, amely úgy darabol, hogy a munkához rendeli a kényszerteli tevékenységet, és a munkán túl keresi az eszményi, öncélú cselekvés, a „célszerűtlen célszerűség” megtestesülését. Azokkal rokonszenvezek, akik nem felejtve, hogy a célirányú történetfilozófia érvényesíthetősége kétséges, inkább a megújuló kísérletezés logikáját hangsúlyozzák: a munka magában foglalja a szabadság és szükségszerűség, ökológiai szempontokat is tartalmazó, ám eldöntetlen viszonyát, amelyet a tőkén túlra tekintve lehetne a szolidáris ember javára fordítani. De ezt csak a világállapottal ellenkezve lehet gyakorolni.

TÁ: Nemrég jelent meg nagyívű monográfiád az ordoliberalizmusról.^[6] Mit takar pontosan e fogalom, és milyen szálakkal kötődik a társadalomról, gazdaságról való gondolkodásunk e terminushoz? És persze ott van a jelenlegi rendszer, amelyben élünk, a neoliberális kapitalizmus, melynek jelzőjét sokszor gyakrabban használjuk annál, minthogy pontosan meg tudnánk határozni a jelentését. Noha maga Pierre Bourdieu is egyöntetűen negatív módon definiálja A neoliberalizmus lényegében a fogalmat: „Azon kollektív struktúrák megsemmisítésének programja, amelyek képesek gátat vetni a tiszta piaci logikának.”^[7] Létezik-e a neoliberalizmusnak valamiféle pozitív programja? Amennyiben nem, hogyan haladható meg?

LA: Valószínűleg Carl Schmitt írta valahol, méghozzá Tocqueville-lal kapcsolatban: a legyőzöttek írják a történelmet. Hiszen a győztesek úgy gondolhatják, hogy fölébe kerültek a történelemnek: nekik csak jegyez(tet)niük kell a megtörtént eseményeket. A legyőzötteket viszont gyötri a reflexiós kényszer. És a vereségtapasztalat szofisztikált gondolattá alakítható át. Még ha nem is vagyunk biztosak abban, hogy tanulni fogunk a történelemből.

Ez a német helyzet a két világégés után, magától értetődően a két világháború között is, és ez magyarázza a vereségről való német mestergondolkodás létrejöttét. Jól példázza ezt egy olyan filozófiai nagyság, mint Helmuth Plessner okfejtése, aki két ízben is, tehát 1935-ben és 1959-ben is, reprezentatív módon értekezett a német nemzet „megkésettségéről”, vagyis a nem-egyidejűség lesújtó német tapasztalatáról.^[8]

Az ordoliberalizmus, az I. világháború apokaliptikus eseményláncolata után romokban heverő liberalizmust mentve, e konstellációból sarjadt. A filozófia, a közgazdaságtan, a jog elegyét működtetve értelmezte újra a rend konzervatív-spirituális toposzát a liberalizmus újraélesztésének érdekében. Rossz útra tévedt a klasszikus liberalizmus, új életet kellett lehelni belé. Ezzel az ordoliberalizmus része volt a jelzett korban intenziválódó reflexivitásnak, amely a rend jelentéseit firtatta, pontosabban azt mérlegelte, lehetséges-e egy olyan rend, amely, a modernitás ismert igényei szerint, megfegyelmezi a véletlenek vad burjánzását. A klasszikus liberalizmus itt csődöt mondott. Mondjuk, gyorsan írhatnánk egy olyan értekezést, amely összevetné az olyan egyéniségek filozófiailag kimunkált rendfogalmát, mint a szóba hozott Schmitt, az ordoliberálisok, vagy az Amerikába emigrált Eric Voegelin.

És egybeér itt a spekulatív hajlam a konkrét cselekvésre irányuló fellépéssel: az ordoliberálisok nemcsak filozófiai reflexivitással támogatták a spirituálisan átértelmezett piacot egy baljós korszakban, hanem a jogi szabályalkotás és a gazdaságpolitikai döntési mechanizmusok terén is hozzájárultak a német helyzet formálásához. Egyúttal részt vettek a liberalizmusnak, neoliberalizmusként való, nemzetközi revitalizációjában. Ahogy tudjuk, általános pánik alakult ki a bolsevik Szovjetunió létrejötte után, rémület övezte a szocializmus kisugárzását, a nyugati kapitalizmus országai még szociális engedményeket is tettek ennek okán. És léteztek olyan gondolkodók, akik önértelmezésük szerint liberálisok voltak, mint az e mozgalomban résztvevő Ludwig von Mises, ám igent mondtak akár a fasizmus erőszakos rendteremtő tevékenységére is, a szocializmus rettenetes veszélyével szemben. Hovatovább, ez akár mérvadó orientációnak is tekinthető a nyugati burzsoázia magatartása szempontjából: a fasizmust/nácizmust kell támogatni az ősrégi hierarchiákat lebontásra ítélő szocializmus ellenében. A kapitalizmus érdekében.

Mindenesetre az ordoliberálisok nemzetközi hírnévvel bírtak: oly jellemző, hogy az egyik legfontosabb képviselőjük, Walter Eucken a liberális London School of Economicson tartott előadássorozata közben halt meg 1950-ben. Egy Wilhelm Röpke felettébb ünnepelt szerző volt az amerikai konzervatívok köreiben. És ott voltak az ordoliberálisok a közismert Mont Pèlerin Társaság születésénél is, amelyet a neoliberalizmus gondolati motorjának szokás minősíteni. E Társaság spiritus movense, mármint Hayek, ismert gondolkodó, élete alkonyát a legendás német egyetemi városban, az ordoliberálisok fészkében, Freiburgban töltötte. Milyen izgalmas, hogy e Társaság résztvevői között találjuk a konzervatív liberalizmus másik mérvadó egyéniségét Raymond Aron-t, aki azért távolodik el, mert túlzónak találja a piac spontaneitásának támogatását! És milyen érdekes, hogy szociáldemokratának mondott, a nyitott társadalom-féle szintagma kiötlőjeként emlegetett ember, mármint Karl Popper nem így járt el!

Az a benyomás alakulhat ki, hogy mindez egy belterjes neoliberalizmustörténet részlete. Az is, csakhogy kihagyhatatlan az ordoliberálisok hatása az EU-ra. Mindenekelőtt követem Foucault tanácsát: ne úgy tekintsünk az ordoliberalizmusra, mint konzisztens módon egybefont fogalmi rendszerre, amelynek sarokköve a normativitás. Hanem úgy, mint egy kormányzati technológiára, amely az önmaga által érvényesített észszerűségként lép fel. Ezzel valamelyest erőszakot teszek az ordoliberalizmus eszmeközpontú önértelmezésén, de megéri. Ráadásul ezzel megkerülöm az ordoliberális eszmék operacionalizációjával kapcsolatos végtelen vitákat.

Az ordoliberalizmus, mint technológia befolyásolta a II. világháború utáni német körülményeket, de ott volt a kikerülhetetlen korlátozó erő: az amerikai kemény és puha hatalom kombinációja, azaz az atlanti hegemónia jelenléte. Hordozója a tudásformákat is önmaga érdekeihez igazította. Az ordoliberálisok majhogynem szabadabban léptek fel az EU bölcsőjének alakítgatásában, mint az otthoni szituációkban. Különböző képviselőik voltak jelen döntő pillanatokban, és vettek részt az európai ügyek irányításában: így azon a tényen, hogy a jog közegén keresztül érvényre jutottak az elsőbbséget élvező nemzetfeletti tartalmak, rajta találjuk az ordoliberális védjegyeket. Leegyszerűsítve: az EU mozgásrendjét, így szupranacionális logikáját, nem érthetjük az ordoliberalizmus nélkül.

Hatalmasat ugorva az időben: 2007 világválsága, a létező vagy nem-létező, szándékolt vagy kényszerűen elfogadott német hegemónia kérdéskörei felelevenítették az ordoliberalizmussal kapcsolatos vitákat. Vajon az ordoliberalizmus opportunista alkalmazása segítette-e a németeket, hogy hegemóniához jussanak a válság által sújtott Európában? Miért akarja a németek által befolyásolt európai establishment ráerőszakolni a többiekre az ordoliberális normákat, így a kényszerű takarékosság szentségét? A múlt évtized folyamán akadtak olyan mérvadó amerikai értelmezők, akik egyenesen perverznek minősítették az euróra és a takarékosságra vonatkozó német stratégiát, amelyet bizony az ordoliberalizmussal hoztak összefüggésbe. Aztán, kritikai értelmezők sora vetette éles bírálat alá a drasztikus válsághelyzetbe került görögökkel szembeni kioktató-paternalista európai álláspontot, amely kapcsán tetten érték az ordoliberalizmus káros hatását. A sokszor elmarasztalt, morális parancsokat hangoztató pénzügyminiszter, Wolfgang Schäuble, aki tényleg ordoliberális normákat szívott magába tanulmányai során, kitüntetett célpontja volt e heves kritikáknak. Noha Angela Merkelt is, aki szerét ejtette, hogy dicsőítse az ordoliberalizmust, mint a német méltóság zálogát, eltalálták e kritika nyílvesszői.

Ennek azonban vége: az ordoliberalizmusnak, az elmúlt század egyik legizgalmasabb konzervatív-liberális projektjének a tekintélye végletesen lecsökkent. Felemésztette a kapitalizmus forgataga. Pontosabban mindkét tartópillére, mármint a liberalizmus és a konzervativizmus is, megrendült. Ami magával vonja az ordoliberalizmusnak, mint kormányzási észszerűségnek a rangfosztását. Ugyanakkor a sorvadás tanulsággal szolgál.

Filozófiailag, az ordoliberalizmus a liberális államban eredendően fennálló ellentmondásra vet fényt.^[9] Ezen állam, amely semlegességre esküszik, és amelynek létezése elképzelhetetlen liberális attitűddel bíró polgárok nélkül, nem avatkozhat bele e polgárok életvitelébe, döntési helyzeteibe anélkül, hogy ne sértené meg a liberalizmus értékrendjét. Csakhogy a folyamatos válság, és a történelmi katasztrófa által meghatározott állam válságállamá transzformálódik, és kényszereket közvetítő módon, illiberális mechanizmusok sorát lépteti életbe. Felszínre hozza a liberális államban rejlő illiberális elemeket. Ez a helyzet van eklatáns módon jelen az ordoliberalizmus születésénél, és képviselői az újragondolt rend segítségével kísérelték meg spiritualizálni a tekintélyelvűséget igénylő liberális állam fellépését.

Szinte kézenfekvő, hogy egy, a szakirodalom által szorgalmazott, jelenségre gondoljunk itt. A híres német alkotmánybíró, a jogfilozófus Ernst-Wolfgang Böckenförde jelezte néhány évtizeddel ezelőtt: a liberális állam számára lehetetlen feladatnak bizonyul, hogy következetes, önmagához hű módon, megteremtse a működéséhez szükséges anyagot, mármint a liberális beállítottságot.^[10] Létre kellene hoznia ezen attitűdöt, de az effajta mechanizmusok érvényesítése az általa hangoztatott semlegességi kritériumok rovására mehet végbe.^[11] Hogy Foucault és mások is beavatkoztak itt, azt állítván, hogy a semlegesség mögött mikrológiai-kapilláris fegyelmező eljárások rejlenek, ebből következik. Hogy azt fejtegették, miszerint a liberális ember szabadságot ünneplő szubjektum, ám egyszerre alávetett lény is, ebből ered. És azt mondták, hogy a liberalizmust ugyan a természetes szabadság gondolata táplálja, de ez nem adottság, hanem feladottság. Megint csak arról van szó, hogy meg kell teremteni, méghozzá úgy, hogy a létrejött hatalmi állapot természetként, azaz megváltozhatatlan vonatkozásrendszerként tűnjön fel.

Az ordoliberalizmus pontosan ezt a helyzetet próbálta átgondolni és vállalni az autoritatív liberalizmust annak minden nehézségével.^[12] Az ordoliberalizmus hozzátett valamit korunk tekintélyelvű irányulásához, de történelmi magányra is volt ítélve, mind a reális liberalizmus, mind a reális konzervativizmus kapcsán. Nem tudhatott egy hullamhosszra kerülni a világ eltévelyedéseit kiirtásra szánó, háborúkat elindító, az emberi jogokat erőszakkal is terjesztő, neokonzervativizmussal. Még kevésbé tudna harmonizálódni a normabontó, konzervativizmusnak vélt trumpi irányulással, amely alulról jövő impulzusokon élősködik. Nem Trump kétszeres győzelme ásta meg persze az ordoliberalizmus sírját, csak leengedte a koporsót. Egyébként is a krónikus adósságban rekedt, kiszervezéseket, a tőkeáttételeket, a dollárhegemóniát szorgalmazó Amerika maga az anti-ordoliberalizmus megtestesülése. Engem pontosan ez a kapitalizmus dinamikájával kapcsolatos konzervatív naivitás vonzott, mint kérdésköteg, amely fényt derít mind a konzervativizmus, mind a liberalizmus hanyatlására az elmúlt és jelenlegi században. Jellemző amúgy, hogy akadtak még olyan értelmezők is, akik antikapitalista reflexivitást láttak az ordoliberalizmusban: voltak ugyan konzervatív antikapitalisták a történelemben, de az ordoliberalizmusra utaló iménti vélemény téves, minthogy az élvezettel szembeni távolságtartás, a 19. századi piaci ideológia, a monopóliumok és oligopóliumok serény kritikája senkit sem avat rendszerkritikussá.

Az ordoliberalizmust iskolásan a neoliberális eszmecsaládhoz sorolják, de itt is ajánlatos az óvatosság: ha, az egyszerűség kedvéért, egy lacaniánus fordulattal, a neoliberalizmust úgy fogalmazom meg, mint olyan folytonos önfegyelmezést, önoptimalizációt, amely az amúgy elérhetetlen tökéletes élvezet megvalósításának kedvéért történik, úgy rögtön világossá válik a konzervativizmust ápoló ordoliberalizmus idegensége a neoliberalizmushoz képest. Az élvezet helyén az ordoliberalizmus archaikus beütéssel, kötelességet, szublimált alázatot akart látni. Persze eközben a neoliberalizmus, az elmúlt néhány évtized kritikai tárgya, veszti negatív-démoni varázsát, vagyis belekerült az irányvesztettség örvényébe. Legfeljebb arról folyik a vita, hogy a neoliberalizmus, a valamikori vezérlő diskurzus, a leépítés melyik fázisában található. Tetszhalottként, vagy tényleges holttestként látjuk?

És abban a Németországban, amely mégiscsak szülőhelye az ordoliberalizmusnak, felszámolódnak a korábban ünnepelt vívmányok, például az alkotmányos szigor az adósság kapcsán. Merzék, akik éllovasok az európai újrafegyverkezés sürgetésében, még a nyomokat is eltüntetik. Valóban, az ordoliberalizmus nem érezhetné magát otthon ebben az Európában, amely az újrafegyverkezés diskurzusának segítségével akarja meghaladni önnön bizonytalanságait.

És bizonyosan nagyon zavarba kerülne a világszerte sokasodó, egy Amerikában akár történelmileg is sajátos módon, szaporodó antikapitalista megnyilvánulások kapcsán, amelyek tényleg formákat keresnek. És sürgetik a régi képlet átgondolását: szocializmus vagy barbárság. Mеrt a barbárság esélyei egyre csak nőnek.