104 éves korában meghalt Edgar Morin, a marxizmustól távolodó francia-európai-világ-baloldal kimagasló szereplője, a volt kommunista, és az elkötelezett értelmiségi sajátos alakja. 

Dacolt a világ szokványos menetrendjével. Mindenekelőtt a vitalitásával. Már a tizedik évtizedét taposta, amikor egy friss házasság örömeit élvezte – a mindennapi kielégüléseket amúgy is nagyra értékelő Morin nem tud betelni a női társszerzőjétől ébredéskor kapott leheletfinom ajakcsókokkal. De ez nem pusztán egy öregkori kuriózum:

Morin esetében a személyes vonatkozások egybejátszanak a reflexiós meghatározottságokkal.

Itt azt a tényt kell figyelemben részesíteni, hogy a költőiségnek eredendő-teremtői jelleget kölcsönöz az emberi létezésben – még a tudománnyal kapcsolatos állásfoglalásaiban is visszatükröződik ez. Márpedig, nála a Másik, így a marokkói feleség, a testvér, aki része az emberközösségnek, nem az etikai reflexió közege, forrásozó dimenziója, hanem a költőiség alapja: nincs költőiség a Másik nélkül. És a tizenegyedik évtizedében járt, amikor, nem lemondva beavatkozási kedvéről, még mindig úgy tudott hozzászólni az ukrán-orosz háború problémacsomójához, hogy szívesebben olvassuk eszmefuttatásait, mint a gondolattalan napnyugati újságírás tucattermékeit. Az ernyedtségnek nem engedett.

Francia környezetben nem ritka a diszciplínák közötti határok energikus fellazítása. Ahol a Sorbonne egyik tanára, Gaston Bachelard,^[1] a tűz pszichoanalíziséről ír könyvet (azt hangoztatván, hogy a tűz társadalmi jelenség), vagy az akadémiai „halhatatlanság” magas lépcsőfokához felemelkedő Michel Serres egy fiktív Balzac-történettel megy elébe a determinizmus kérdésének, vagy ahol egy matematikus, Gilles Châtelet, a neoliberális világ kapcsán egy olyan könyvet publikál, amely az Élni és gondolkodni, mint a disznók címet viseli, ott a tudományok közötti határok mindig újraértékelésre ítéltetnek.

A diszciplínákra való széthasadtság miatt veszteségérzet áll fenn, amit nem lehet soha eltüntetni. Nem tudunk mást tenni, mint valamelyest igent mondani a szétrajzásra, de tenni kell a határok lebontásáért. Folytonosan. A marxizálók totalitás-kategóriájában megpillanthatjuk ezt az igényt, és a komplexitás értelmezésével Morint is hasonló törekvés vezérli – néhány esetben még ő maga is szerét ejti, hogy a totalitás fogalmát használja. Ám az amúgy is elképesztő nagyságrendű és sokfelé mutató opusával még e vonatkozásban is nagyon messzire ment. Munkásságával kapcsolatban így félrefog minden végérvényűségre törekvő megjelölés.

Lehet őt szociológusnak minősíteni: aki elolvassa Az idő szellemét, a korai jóindulatú okfejtéseket a tömegkultúráról, amelyekben a szerző tetten éri az archaikus elemek megjelenését, vagy a filmcsillagokról írt könyvét, amelyben az azonosulás mitikus dimenzióit is firtatja, az méltán gondolhat arra, hogy itt egy szociológus nyúlt a tollához. Vagy aki észreveszi, hogy Morin még kései korában is a szociológia reformjára tett javaslatot, az felkiálthat: ez szociológus! Tényleg, mit mondani egy emberről, aki mikroszinten egy kiélezett helyzetben feldolgozza a politikai pletyka terjedését és összefüggéseit – hiszen pontosan erre lenne szükségünk ma is az elektronizált pletyka korában: idézgetik is a szerzőt a világ állagát bíráló baloldalon!^[2]

Mégis, megannyi gesztusa ellentmond a szűkre szabott besorolásnak: igazi hősei a létrejövés/pusztulás végtelen, egymásba fonódó folyamatát (így a sejtek regenerációja kapcsán!), a lét ütemét dialektikusan megragadó, „sötétnek” mondott Hérakleitosz, valamint a hit és a kétely egybekulcsolódását, az észszerűség eredendő törékenységét, a szórakoztatás énfelejtő mivoltát hangsúlyozó Pascal. Amikor arról szól, hogy a tudomány önismerete elmarad a teljesítményei mögött (és a tudomány „vakságát” emlegeti, mintegy a tudomány saját magába vetett vakhitét hitelesítve), valamint, hogy maga is táplálja azt a jelenséget, amelyet ő a „barbarizmus” válfajának, a „technobürokratikus” uralom megtestesítésének nevez, akkor megint csak egy filozófus segítségét kéri, Husserlét.

Jellemző aztán Morinra, hogy amikor az elsők között kommentálta ҅68-at, mint kiváltképpeni „eseményt”, akkor egyúttal bejelentette az (uralkodó) szociológiai reflexió korlátozottságát. Az is tipikus, hogy a szociológia olyan nagysága, mint Pierre Bourdieu felhánytorgatta, hogy esetében csorbát szenved a fogalmi szigor, hogy Morin szövegei túlságosan bővelkednek metaforikus kifejezésekben a tudományos egzaktság rovására – mindhiába harsogják az olyanok, mint Nietzsche és Derrida a nyelvi egységek eredendő metaforikus mivoltát, és a fogalmak hatalmi-konvencionális létezését. Vagyis: mégsem szociológus. Valóban mit is mondani egy olyan emberről a társadalomtudományi egzaktságeszmény szempontjából, aki ezer irányban érdeklődik, mindenevő, és bizonyos stratégiai helyeken a ránk telepedő bizonytalanság kapcsán a nietzsche-i gesztus parafrázisát választja támpontnak: alap híján nekivágni az építkezésnek?

Jómagam, aki történetesen elsőként Az ember és a halál című Morin-könyvvel ismerkedtem meg,^[3] néhány évtizeddel ezelőtt, megfelelő információk híján e könyv (egy különösen reprezentatív egyéniség is felfigyelt rá: Bataille) olvasása alapján egy antropológus személyét véltem felismerni. Nem véletlenül. Az úttörő, a tanatológiába is vágó könyv később is idézet tárgyát jelentette meghatározott körökben, ezenkívül maga a szerző nem egy ízben egy „antropopolitikát” pártolt, amely Marxszal ellentétben nem intézi el túl gyorsan az ember kérdését, és megőrzi az ember legmélyebb ellentmondásaira utaló, teremtő erejű, „rácsodálkozást”.

Ám maga a könyv is megannyi, a keretekből való kilépési gesztust tartalmaz, mondjuk a később is variált kiegészítő viszonyt Marx és Freud között – tudjuk, ebben az irányulásban nem volt egyedül a baloldalon. Vagy azt fontolgatta, hogy Sartre reflexivitásában miért sikkadt el a halál beható-találó értelmezése, és hogy miért pozicionálta magát Heidegger teljesen ellenkező módon.

A halál a válságát éli, szövi Morin a diagnózisát.

Ami amúgy nem jelent ritkaságot az embert afféle krízis- „állatnak”, örökösen a válság küszöbén tántorgó lénynek tartó szerző esetében. Ugyanakkor érdemes rögzíteni azt a mélyre ható zavarodottságot, amely ezen antropológiai állapotból ered: Morin mindig nagy magyarázóerőt tulajdonított annak, ahogy a haláltól való szorongás megjelenése folytán az emberek ellenmechanizmusokat működtetnek, illúziókat és téveszméket gyártanak, szertartásokat valósítanak meg, valamint sírkamrákat építenek. Most a „fogyasztási irigység” eszkalációjának korában a zavartság a sajátunk, a halál irányában a rossz közérzet jelei mutatkoznak meg.  Viszont akadt olyan antropológus is, aki dacára annak, hogy dicsérte a könyvet, azért szemére vetette Morinnak, hogy hiányzik az antropológiában használatos tényanyag mozgatása-kezelése.^[4]

Morin önmeghatározása szerint: kutató. Néhol még a „humanológust” is szóba hozza. A nem-tanár, iskolát teremteni nem óhajtó, akár „autodidaktának” is minősíthető ember, aki kívül rekedt az egyetemi pedagógia keretein, úgy fordult a tudomány kérdései felé, hogy az általa roppant megbecsült „pszicho-affektus”, a kíváncsiság sarkallta. Nem a tudományban bennlevő észszerűség lehetőségének megvalósulása, nem a tudás előlegezett diadala a nem-tudás rákfenéje felett, hanem a kíváncsiság ösztönözte. És ezt illetően csak a halál emelhetett gátat. A morini életmű gerincéhez tartozik ugyanis az érdeklődés a tudományok olyan kérdései iránt, mint az entrópia és a negentrópia, az autopoiesis, a disszipatív szerkezetek, a komplexitás stb. Vannak bizony olyan értelmezők, akik ma is két kézzel kapnak az adott kérdések morini feldolgozása iránt, így a társadalomtudományokon túlmutató területeken  is – a befogadás bámulatos sokszerűségét tanúsítja, hogy mérnökök is akadnak ezek között, akik a komplexitás alkalmazhatóságát mérlegelik.^[5] De azért tudunk olyanokról is, akik a tudományok fundamentális kérdéseit fáradtságot nem ismerő módon boncolgató Morint, ha finoman is, de „betolakadónak”, lelkes-kitartó határátlépőként tartják számon – aki a költőiség elemeivel felvértezve viszonyul a tudományokhoz.^[6] Vaskos könyvei ellenére azonban nem megbízható tudója az általa taglalt kérdéseknek. Alulmarad az általa kitűzött célokhoz képest.

Minden bizonnyal nem lehet kihagyni ezt a tényt sem: Morin még a filmművészetben is nyomot hagyott, hiszen az Egy nyár krónikája című, Jean Rouch-csal közösen készített, dokumentumfilmjét újítóként tisztelték egykoron. De valójában nem is lehet végére érni az irányulásokkal kapcsolatos lajstromozásnak: nincs az az értelmezői merítőkanál, amely túl gyorsan felszínre tudná hozni az opus minden lényegi összetevőjét – az ökológiában, a pedagógiában és más területeken elért eredményeket még csak meg sem említem.

Viszont a világhírnév: megkérdőjelezhetetlen. Maga Morin mondja valahol, hogy kezdetben csak megtűrték gondolkodói furcsaságait és érdeklődésének szokatlan többes dimenzionalitását. Aztán a később megszerzett díszdoktori titulusok, a róla szóló szaporodó kollokviumok (akár egy katedra az UNESCO keretein belül), vagy az állandó jelenlét, a kommentárok rendszeressége, megkerülhetetlenné tették, és egyfajta „pajzsot” is emeltek személye elé. Latin-Amerikában pedig egyenesen Morin-nimbusz virágzik, amelyhez hozzátartoznak a nevét viselő kutatóközpontok is. És a kínaiak is felfedezték maguknak a morini gondolkodás súlyát, a kétezres évek kezdete óta élénken ültetik át munkáit – itt-ott maga a nyugati korpuszt is gyakran bírálat alá vonó szerző is kínai motívumokat idéz, hogy alátámaszthassa a komplexitás-gondolatot.

A Morin név egyébként inkább véletlenszerűen jött létre. A szefárd, „marranó” zsidó Edgar Nahoum kényszerű névváltoztatási praxisának környezetében élt valaki – tévedésből – e névvel. Aztán megmaradt. Igen, Morin részt vesz ellenállóként a II. világháborúban: érdemes akár futólag megjegyezni, hogy a közvetlen közelében egy hírneves, hármasszerkezetű szerelmi viszonylat alanyai ténykednek, a koncentrációs tábor borzalmait elszenvedő Robert Antelme (az idevágó könyve: alap), Dyonis Mascolo, a Gallimard lektora, a radikális szituacionistákat is befolyásoló ember, és Marguerite G. M. Donnadieu, akit Marguerite Duras néven ismer a világ, azaz, mint a szakadékmély szomorúságba mártott szerelem és érzékiség, valamint a halálba beleoltott „betegség” íróját.

A kilencvenes években újra feltűnt előttem Morin neve: ebben az időben zúdultak ugyanis szaporodó vádak François Mitterrand-ra, az egykori francia elnökre, hogy megengedhetetlenül kollaborált és dicsőítette a Vichy-rezsimet. Morin, a tanú, interjúiban, könyveiben, megnyilvánulásaiban viszont menlevelet adott Mitterand-nak, és nyilvánosan is felszólalt mellette azt fejtegetvén, hogy becsülete nem forgott kockán, és hogy a rezsimből megannyi társa csatlakozott az ellenálláshoz. Noha ugyanezen helyeken jelezte, hogy nem tört lándzsát az ágáló politikus mellett, nem is szavazott rá, minthogy nem tudta megújítani a gyengélkedő baloldalt, inkább sodródott az árral, amely pedig eltisztította az antikapitalizmus utolsó maradványait is.

Még vissza azonban a II. világháború utáni korhoz. Morin legendás értelmiségi tájak vándora, ahogy le is festi ezt: a vitákkal átitatott éjszakában képletesen, mondja, az asztal túlsó végén Jean Paul Sartre, mellette Simone de Beauvoir ül, a háttérben pedig Boris Vian zenéje hallatszik. És Morin, a kommunista, ugyanazt az ösvényt járja be, mint említett társai: keserű-csalódott kiközösített értelmiségi pályája ez. Kilépni saját akaratból nem lehetséges, a párt nem engedi el a kizárás performatív-jelképes aktusát, a kiiktatás lehetősége a párt ideológiai létezésének záloga. Duras-t például 1950-ben, Morint pedig egy évvel később zárja ki a párt.

Morin nehezményezte ugyanis egy írásában, hogy a kommunista mozgalom bántóan, inadekvát módon bánt Mao Ce-tunggal, és egyáltalán a vidék kérdésével. A kitaszítottság tapasztalata szüli majd az 1959-es önvonatkozású könyvet, amely az önkritika kifejezést tartalmazza a címében. Figyelemreméltó, hogy másokkal ellentétben nem abban keresi a kibúvót, hogy megvezették, vagy hogy a dirigált tudatlanság köde elborította az agyát: nem, másfajta hűségelvek működtek itt közre. Valójában több vonatkozás is színezi Morin helyzetét a kommunista organizációs szerkezetben: empirikusan az a tény, hogy a gaulle-istákkal együtt küzdött, sőt, évtizedekkel később sem átallt de Gaulle „politikai zsenialitásáról” írni. Konceptuálisan pedig az a tény, hogy a fiatal ellenálló számára a veszélylétezésből sarjadó szolidaritás-fokozatok egzisztenciális jellegű önreflexiós terepet jelentettek. Egy helyütt egyenesen azt közli, hogy „kettős azonossággal” élte meg a háború veszélyteli forgatagát:

az ellenálló gaulle-istákkal „testvéri”, a kommunistákkal pedig „misztikus” viszonyt ápolt.

Mindkét fogalom sarokkő Morin gondolkodásában. A spirituális mozzanatokat is tartalmazó testvériség jelentéseire még visszatérek. A „misztikus” kapcsán pedig csak azt jelzem, hogy kihámozható a hívő alapbeállítottságot ért impulzusokból. Nem véletlen, hogy Pascal különös megbecsülését is a reflexivitását övező „misztikum” formálja. Morin sokat tett azért, hogy az a-racionalitás polgárjogot nyerjen, szuggesztív bírálata az észszerűség egyeduralma kapcsán vörös fonálként húzódik végig az életműben – hovatovább ehhez politikai és erkölcsi jelentéseket is társít. Az ember egyszerre homo sapiens és homo demens – így az őrület, a téboly bármikor és bárhol hatalmába kerítheti (a történelem is „egészség-neurotikus” közeg).

Az a gondolkodás, amely mozgásban egyensúlyoz a racionalitás és az észszerűséghez képest túlnan levő dolgok között, mer ablakot nyitni a „misztikusra”, valamint viszonyát a kommunizmushoz ennek segítségével leírni.

Bárhogy is legyen azonban, a kizárt kommunista aztán mindvégig gyanúperrel él a doktriner csoportosulások iránt: azt állítja ugyan, hogy állandóan a politikával foglalkozik, de ezt csak oldalvást, mint kutató-szemlélő teszi. Jegyezzünk a töréspontok kapcsán egy magyar szálat is: a barátnak nevezett Fejtő Ferencnek a Rajk-perrel kapcsolatos írása megvilágító erejűnek bizonyul, noha a pártból való kizárás csak ezek után következik be.

Mindeközben A halál és az ember biztonságos életutat ad a szerzőnek.^[7] Nem is kellettek formális előfeltételek, hogy Morin kutató-állami alkalmazottá váljon egy az egyetemhez köthető intézetben, amely a harmincas években jött létre. A vonatkozó bizottság számára elegendő biztosítékot jelentett az e könyvben felmutatott csillogó reflexiós készség.

Tudjuk, hogy Morint nem kötik többé a kommunista szerveződés kötelékei, és a fegyelem normái: a marxizmus tágítása azonban még megér bizonyos erőfeszítéseket. Amennyiben a benne rejlő ketrecet megnyitja valaki a gondolkodás frissessége előtt.

Erről szól az Arguments, az 1956-ban alapított folyóirat, amely hasonló erősséggel ragyog a francia kritikai baloldal reflexivitásának egén,^[8] mint a vélhetően ismertebb Les Temps Modernes. Az Arguments szerkesztői meg voltak győződve, hogy mindenekfelett a sztálinizmus ideológiai szövetét kell széttépni, és e küldetés hozzájuk rendelődött. Ráadásul a Les Temps Modernes írói mostohán bántak a tudománnyal, gyakran a szcientizmus bűneit ostorozták, anélkül, hogy belemélyedtek volna lényegszerkezeteibe. Ott volt a lapnál a már szóba hozott Fejtő Ferenc, de talán meglepő módon, az irodalomtudósként hírnevet szerzett Roland Barthes és mások is, így a Heidegger és Marx egybetömörítésén dolgozó, hallatlan spekulativitási íveket felrajzoló Kostas Axelos, mint főszerkesztő, és Morin is, mint az egyik vezéregyéniség. És íme, még egy magyar szál: nagy mértékben Axelos tettrekészségének köszönhető, hogy Lukács György Történelem és az osztálytudata a Nyugaton ismét belekerült a kritikai marxizmus vérkeringésébe. Mi persze nem felejtjük, hogy a szerző rosszallását fejezte ki az újonnani publikáció kapcsán: a jelzett könyv akkor ifjúkori eltévelyedésnek tűnt a filozófus szemében.^[9]

Aztán 1962-ben megszűnt a folyóirat. Amit sokféleképpen lehetett értelmezni, akár úgy is, hogy az alapítók szerint beváltotta az ígéreteket. Megnyitotta a csapokat, és immáron bizonyossá vált, hogy a marxizmus hanyatlását nem lehet megállítani. És nem tűnik túlzásnak, hogy Morin szerepe elhanyagolhatatlan volt az önmegszüntetés epizódjában. Hiszen bizonyosnak tekinthető, hogy nem a szorongató anyagi gondok kényszerítették az alapítókat az effajta lépésre.

És közben belépünk az útkereső hatvanas évekbe. Morin elkötelezett magatartása különféle formákat ölt ezúttal is. Például ott van a nagy hírű manifesztum keletkezésénél, a 121 körül,^[10] amely erőteljesen nekimegy az államraisonnak, és igazolócédulát ad azoknak, akik nem tesznek eleget a behívóparancsnak az algériai háború kapcsán – mondom, körül, mert az aláírók (Sartre, a Morin által felettébb kedvelt Breton, a szürrealizmus hajdanvolt helytartója, Truffault és mások) listáján nem találjuk Az ember és a halál szerzőjét. Arra hivatkozik, hogy az algériai FLN, amelyet Sartre és a többiek kritikátlanul makulátlan élcsapatnak tartanak, úgy viselkedik, mint a Morin által dehonesztált, „totalitariánus” potenciálokat tartalmazó kommunista párt. Azaz a kommunista pártra vonatkozó negatív emlékek határozzák meg hátralépését a döntő pillanatban. Mások azt vetik a szemére, hogy opportunista számítgatás vett erőt rajta, félt a hivatali szék elvesztésétől. Közeledünk azonban  ҅68 felé.

Az, hogy ҅68 tavaszán Morin a tetthelyen, a túlzsúfoltság okán létrehozott, Párizs-Nanterre egyetemen tartózkodott, inkább a véletlen szüleménye. Marxista barátja, Henri Lefebvre Kínába utazik, és megkéri, hogy helyettesítse – Lefebvre is megérdemel egy rövid emlékeztetőt: ott van egy korai, szorosnak tűnő együttműködés a különösen fontos szituacionistákkal, aztán egy durva szakítás a szövetségesek között, és hát egyáltalán a figyelmet érdemlő életmű, amelyben sok minden felbukkan, így a mindennapiság gondolatdús elemzése, amelynek nagy keletje volt egy időben a fenomenológia és a marxizmus találkozópontjain, de ott van a mostanság újra széleskörűen felkarolt téma, amely a kapitalizmusban uralkodó térjelentésekre utal.

Morin ҅68 tekintetében így: klasszikus. És az mellett, hogy nyomban reagál, még évek múltán is visszatér a lázadó év – ahogy mondja – „holttestének” anatómiájához, hogy viviszekciót végezzen.

Valójában nagyon gyorsan napvilágot lát egy olyan könyv, amelyet Morin két másik, szintúgy a marxizmussal perlekedő, értelmiségi útitárssal jegyez szerzőként, és amely a rés/hasadék jelentésaspektusait görgeti ’68 kapcsán.^[11] (A rés metaforája másutt is felvillan Morinnál: így pl. az alany és a tárgy közötti „résbe” lokalizálja a tudat jelenségét). Cornelius Castoriadis és Claude Lefort mögött szintúgy terjedelmes és nagy hatású életmű állt. Castoriadis a marxizmus betokosodott merevségét nagy vehemenciával bíráló, A szocializmus és a barbárság című korszakalkotó folyóirat spiritus movense, nemzedékem tőle tanulta a bürokrácia bírálatát, a szovjetológusok meg felkapták a fejüket, amidőn a szovjet birodalom katonai túlterheltségét elemezte. Hosszan lehetne értekezni a Castoriadis/Morin áthatásokról: a képzelet kiiktathatatlan szerepe a társadalom életében, az emberi létezés legmélyén tanyázó káosz, sőt, még a természettudományos érdeklődés is rejt párhuzamokat, elég lenne csak Castoriadisnak az autopoiesis jelentőségét kidomborító Francisco Varela chilei biológussal folytatott beszélgetését végigolvasni. Lefort pedig, az említett folyóirat társalapítója, majd disszidense, nem utolsósorban a politikafilozófia és a republikanizmus tudója: a „demokrácia üres helyének” láttatása már régóta bevonult a vonatkozó tankönyvekbe.

Nem mondom el itt újra ҅68 ismert történetét – Castoriadis például szakaszolja az eseménysort –, csak Morin érvelését követem.^[12]

„Diákköztársaság”, ráadásul a „csodálatosság” elemeivel, amely Morint a „fizikai boldogság” érzetével tölti el egy olyan jelenség láttán, amely egybeszövi a liberalizáló-anarchisztikus mozzanatokat a közösségi érzülettel – sokatmondó ez a meghatározása. Mellesleg, a „boldogság” stratégiailag sem mellékszál az opusban: Morin kivételes jelentőséget adományoz e kategóriának. Feltételezem, hogy követte a saint-just-i állítást, miszerint a boldogság, pontosabban a boldogságkeresés egalitarizmusa, „új eszme” Európában – beleértve azt, hogy most már a legelnyomottabbak boldogságvágya is számít.

Fiatalok lelkesítették a forradalom elemeinek felélénkítésével mindazokat, akik már belekerültek a munkamegosztás fegyelmező normarendjébe. Passzív emberek múlták felül önmagukat, miközben fantáziájuk működésbe lépett. Széles tömegek sodródtak az eseményekkel, még ha világos célmeghatározások nélkül is.

Igaz, néhány, a forradalom lehetősége kapcsán kibontott, elbizonytalanítónak tűnő morini állásfoglalás mögött visszamenőleg az igazolhatatlanként értékelt forradalom értelmezését is azonosíthatnánk.^[13]

De azért lényeges, hogy Morin ugyan bevonja ’68-at a történelmi idézetek sorába, bizonyos helyeken 1936 Franciaországával is összefüggésbe hozza, sőt, mi több, néhány megjegyzésében a „forradalom teátrális szimulációját” sejteti. És nem kívánja kirántani a fullánkot az „eseményből”. Nem beszélve arról, hogy a diákok közösségében kitapintható republikanizmus mégiscsak „majdnem forradalom”. Akár az is elhangzik, hogy ҅68 egyfajta „bevezetés” a „forradalom elméletébe”. Látunk itt vibráló „játékelemeket” e színházban, de a tét maximális komolysággal ruházza fel a szereplőket, Morin jellegzetes módon azt követeli, hogy „mélyítsük” el a játék és a szertartás fogalmait. Egyébként nem értünk semmit sem ҅68-ból. Egyetemisták jelennek meg itt, akik spontán módon elindítanak egy előre nem látott oksági láncolatot, majd találkoznak a történelem porondján a fiatal munkásokkal, akik előtt kihívó módon merül fel az a kérdés, hogy változtatni lehetne a fordisztikus munkafolyamatok elnyomorító, szabadságfosztó rendszerén. Fennáll ugyan a nemzetközi viszonylatrendszer, léteznek összehasonlítható vonások a diáklázadások kapcsán, de a társadalom alapszerkezetét elérő eszkaláció mégiscsak egyedi jellegű a francia esetben.

És kísért ismét az olyannyira piedesztálra emelt motívum: diákok és munkások, franciák és nem-franciák lesznek a testvériesülés hordozói. Morin entuziazmusa voltaképpen ellensúlyozza Castoriadis és Lefort fokozott gyanúperét, akik erősen kidomborítják a bénító tényezőt, mármint, hogy a munkásosztály passzívan beleegyezik abba, hogy a tőkés világ fogaskereke legyen. Ennélfogva, a találkozás a diákok és a munkások között nem más, mint csupán hamvában holt lehetőség.

Az oknyomozó Morin szerint az izzó ellentmondások, amelyek ránehezednek a szereplőkre, magából a tőkés társadalmi helyzetből következnek. Az egyetemisták még innen vannak a munkamegosztás rendszerén, potenciálisan értelmiségiek ők, de a társadalmi meghatározottságok által gerjesztett várakozások a munkaerőpiac felé fordítja tekintetüket, amelynek kapcsán szembetalálkoznak az „ipari társadalom” tömegeffektusaival, ami erősíti bizonytalanságérzeteiket. A fiatal munkások, láttuk, nekiütköznek a fordisztikus munkaszervezés logikájának, amely a keretek feszítésére bírhatja őket, ámde ott van a tőkés normák túlereje, ami fenyegetéseket közvetít. Az egyetemisták aláásó tevékenysége pedig oszcillál a kevésbé radikális, „feudálisként” leírt egyetem reformja és a társadalom mélyszerkezetét módosító irányvonal között. Mintha az egyetemisták objektíve homo duplexek lennének, hánykolódva egy puhány individualista-polgári és lázadó-kollektivista tudat között. Mindennek ellenére, látnunk kell azt a lelkendező Morint, aki észleli a világosság kibomlásának lehetőségét, az egyetemisták tettét, akik lehetőségvonalakat húztak a „diáklázadás” szubverziójától a „hatalom megkérdőjelezéséig”.

Megért ennélfogva a passzivitás tűrésének rettenhetetlen elvetése. Bármi is legyen a hozadék. És ott a forradalom, mint válságterápia: Morin szerette mesélni, hogy a májusi kritikai felfordulás ideje alatt hirtelen üressé váltak az orvosi, különösen a pszichiátriai rendelők. Háttérbe szorult a testbe hatoló szorongató-fojtogató civilizációs válságtapasztalat – Morin később is vissza-visszatér azokhoz az utalásokhoz, amelyek a nyugati jóléthez tapadó neurózist detektálják. Mindenesetre, a láng kihunyása, a lobogás után ugyanezen emberek ismételten pácienssé, a páciens-létezés rabjává váltak.

Morint bírálat alá vonták: túlfeszíti értelmezésében az ifjúság lázadó kedvét, azaz egy életkori sajátosságot szerepeltet lázadási forrásként, és nemzedékek közötti, korosztályokhoz kötődő konfliktusokat rajzol meg perdöntő tényezőként. Eredendően már a szituacionisták is elégedetlenségüknek adtak hangot az effajta visszás konstrukciók és hamis dicsfények kapcsán: az „egyetemista lázadások”-féle kifejezések, a zabolátlan életszakasz, a testi nyugtalanság okán mozgolódó fiatalokra utalt látlelet eltakarja ҅68 bonyolultságát, és zavarja a tőkés társadalom uralmi dimenzióiról alkotható képet (a másik oldalon álló nagyság, a konzervatív-liberális Raymond Aron lekicsinylően tényleg „szociális-hormonális” zavarokat vett észre a „diákköztársaság” alanyainál). Később mások újra felvették ezt az elejtett fonalat.^[14]

Hogy Morint valóban utolérheti e vád, akár abból is kihüvelyezhető, hogy itt-ott él olyan gondolatokkal, amelyek alapján összeköthetjük a tömegkultúra fiatalságkultuszát és ’68 ifjúságra vonatkoztatott dinamikáját. Igaz, még arra is futja az erejéből, hogy megállapításokat tegyen a megbántott középosztály magatartásáról, vagy, hogy szóljon a ’68 által „kiéleződő osztályharcról”, azaz bizonyos osztálytartalmakról, de ezek kapcsán csak gondolkodási csírákat találunk.

Mégis, érdemes a morini reflexivitást kontextusba helyezni. Észjárása, amely különösen a természettudományok környezetében felsejlő ismeretelméleti kérdések kapcsán ragyog fel, erős összefüggéseket tételez biológia és társadalmiság között. Azaz minden idegszálával arra tör, hogy egy nem-reduktív bioszocialitási logikát hozzon a felszínre. A halál jelenségköre is azért nyűgözi le, mert benne egybeállnak a biológiai és a kulturális vonatkozások. És a testvériség konkrét-utópikus előlegezése is azért bizonyult polemikusnak, mert ellentétben azokkal, akik a testvériség vérközvetítettségét hánytorgatják fel, mint fanatizáló, erőszakra buzdító tényezőt, számára a testvériség éppenséggel a biológia és a kultúra tüneményes metszéspontját jelenítette meg.

Ennek alapján szeretném értelmezni a tényt, hogy Morin fontosságot rendel a korosztályhoz, mint cselekvő, antagonisztikus tartalmakat közvetítő bioszociális alanyhoz – valamennyire csakugyan elhomályosítva a kapitalizmus szerkezeti determinációit. Tipikus az a tény is, hogy Morin alapjában véve nagyon elutasítóan viszonyult a korabeli strukturalizmushoz (Althusserhez nem kevésbé: ő még a tudományt is „monopolizálni” akarta). Azt a lesújtó ítéletet, hogy a strukturalisták csak a kényelmes messzeségből, tisztes távolból (Lacan: a lázadozó egyetemisták nem tudják, de az uralom reprezentánsát keresik) vették bonckés alá ’68-at, hogy visszariadtak a radikális elemzéstől, ő szívesen aláírta volna – kérdés azonban, hogy ez nem járt-e együtt a szerkezeti meghatározottságok félretolásával.

Morin seregszemlét tart ’68 kapcsán, körülnéz. És különösképpen az uralmi helyzethez agyonalkalmazkodott szociológiát kárhoztatja a reflexivitás megbénulásáért. Homeopátia kell: az önmaga rövidzárlatait átlátó szociológiának kellene korrigálni magát. És egy általános érvényű állításhoz jutunk el itt:

Morin munkásságának egészét átszövi ugyanis a véletlen, a váratlan, az eseményszerű jogának visszaperlése. ’68 kíméletlenül megmutatta ennek szükségét.

Egyszersmind Morin egy olyan fogalmat emel előtérbe, amelynek tisztes, szétágazó filozófiai pályafutását jól ismerjük, az eseményt. Még Heidegger felületes ismerői is tudják, hogy milyen szereppel bír az esemény az ő filozófiájában. De Alain Badiou olvasói is rögvest jelentkezhetnek: a filozófus gondolkodása szempontjából nélkülözhetetlen az esemény fogalma.

Morin még ki is szélesíti a negatív ítéletet: a domináló reflexió nem képes megragadni azt, ami egyszerre szükségszerű és véletlen. Ebből kerekedett ki az az állapot, miszerint a hegemonikus gondolkodás az egyetemeken és a tudományban korlátozó hatású a véletlen megtapasztalásának szempontjából: Morin még azt is jelzi, hogy ily mód az állam és a technobürokrácia frigye jut uralomra. A tudást meg manipulálják.

E gondolkodás aztán mindent a statisztikai szabályszerűségekkel aládúcolt determinizmus futószalagjára rak. És ’68 lényegpontjai is ezért kerültek a látóhatáron kívülre: a kavargó eseményszerűség iránt érzéketlen reflexivitás számára értelmezhetetlennek bizonyult, hogy ’68 robbanását nem feltételezte egy megelőző gazdasági lejtmenet. Az eseményszerűség, amely nem látható a determinizmus felől „kiűzetett” a reflexió tartományából, és a szakemberek/tudósok az artikulálhatatlan egyediség szintjére süllyesztették. Morin számára viszont az esemény az újdonság igazi anyaga, lehetőségteli téridő.

Fontos, hogy a strukturalizmus nagyon is bűnrészes ebben az intézményesült „eseményellenes” fellépésben,^[15] amely odáig vezetett, hogy a korreflexió számára megfoghatatlannak bizonyul az ami – ahogy feljebb előlegeztem – Morin számára elengedhetetlenül fontos: a válság. Elparentálta e reflexió a válság meghatározó és izgató aspektusait. Hiszen a krízis folyamataiban meglevő véletlen és szükségszerűség összjátéka érthetetlenné vált, az eseményidegen reflexivitás félrevitt a „májusi válság” kapcsán, és nem volt képes eleget tenni hivatásának. Miközben az ideologikusan bekeretezett tárgyilagosságot hajhászta, e reflexivitás impotensnek bizonyult a korkrízis értelmezésében. Morin egyúttal szeretné visszaszerezni a strukturalizmus befolyása által is elveszejtett kölcsönös viszonylatot a megfigyelő és a megfigyelt között. A szűk módon értelmezett objektivitás-hisztéria ugyanis eltüntette-kihagyta a megfigyelőt, aki nézi-szemügyre veszi tárgyát, és közben saját perspektívájával befolyásolja a folyamatot. A szubjektivizmus ellen felépített tudomány erődítménye – Morin elutasítja ezt.

A morini minta nagyon gyorsan feltűnik. Az eseményszerűség nemcsak a társadalmi dinamika, hanem a „diaszporikusan” fennálló kozmosz részeleme is, valamint az ember megjelenésének feltétele. Morin ily mód hatalmas lendülettel, hangyaszorgalommal lendül neki a XX. századi természettudományos műveltség, így a termodinamika, a kibernetika, a molekuláris biológia stb. azon szegmentumai kreatív befogadásának, amelyek gyümölcsözőek vállalkozása szempontjából. Vagyis, nem meredezik semmifajta fal a ’68-ra irányuló gondolatok és a természettudományok ismeretelméleti kérdéseit feszegető szerző között: az utóbbi irányvonalak kitapinthatóak a legkorábbi idők óta. De a tendenciákat bizonyosan erősíti például az a tény, hogy Amerikában tartózkodva természettudósoktól tanult, és egy olyan csoportban (Tízek Csoportja, 1969 óta) cserélt eszméket, amelynek tagjai kollektív módon tesznek erőfeszítéseket arra, hogy végiggondolják a következő kérdést: hogyan lehetséges az, hogy a tudomány diadalmenete felszabadító tudást eredményezzen?

Íme, egy rövidre szabott katalógusa a Morin által felgöngyölített fogalmaknak: rend és rendetlenség, szervezés, önszerveződés, szervezetlenség, komplexitás, körkörös okozatiság, visszacsatoló hurok, létrejövés. És újra és újra Pascal: az egész és a részek között cirkuláris viszony. A tudomány, vagyis az észszerűségnek a messzi múltban eredő hagyománya a törvények által diktált determinizmus révén szorítja ki a véletlen teremtő erejét, a véletlenszerűen alakuló találkozásokat.

Morin védjegye, a komplexitás, keretfogalma mindennek: magában foglalja a tudományágak egybeforrasztásának szándékát, a reflexiót, amely szétválasztja a rendet és a törvényszerűséget, azaz nem egyszerűsíti a rendet a törvények foglalatára.^[16]

Ezenkívül fényt derít arra, hogy a szerveződés a szervezetlenségből alakul ki – minthogy tévképzetet jelent az a meggyőződés, hogy a szerveződésbe beépült cél mindörökre lebírja a szervezetlenséget. (Egyébként egy 2016-os reprezentatív konferencián összegezték a szerkezet jelentéseivel kapcsolatos magas rendű francia teljesítményeket: Morint itt persze nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Érdekes ez az epizód, mert ő előnyben részesítette a folyamatokat integráló szerveződést a szerkezet invarianciájával szemben). A komplexitás lyukat ver a teljességbe, megtestesítve a befejezetlenséget. Valamint polemikus viszonyt jelenít meg azzal szemben, amit Morin az újkori tudomány egyszerűség-mítoszának tartott: az egyszerű törvényekre lecsupaszított rend alapján úgy tűnt, hogy a tudomány rálelt a végérvényes tudás Gráljára. A komplexitás átfogó összefüggéseket létesít ember és kozmosz között: az embert beágyazottá teszi. Valamint tágítja az ember világtapasztalatát. Az egyszerűséget célzó törvényszerűség-képlet helyett a „kölcsönhatásokból” eredeztethető meghatározottságok felé kell fordulni.

Viszont egy jeles matematikus, René Thom, megrovó módon tette szóvá a véletlen felmagasztalását, amit több kortársa, így Morin kapcsán is jelzett.^[17] Ideje lenne több mértékletességet tanúsítani, mert a létrejövő erővonalak a tudomány rovására alakulnak. A determinizmus trónfosztása már fenyegeti a tudomány tudományos jellegét.

Morin válaszában azonban emlékeztet: ő bizonyosan nem akarja a rendetlenséget vagy a véletlent a rend és a szükségszerűség ellenében kijátszani. Ez nem a tudományhoz hozzátartozó meghatározottságok kitessékelése, hanem a determinációk jelentéseinek sokoldalúbb értelmezése.  Minthogy úgy véli, hogy a dialektika eleve korlátozott, szívesebben szól „párbeszédről”, dialogikáról, amely a dialektikával szemben nem törekszik szintézisre. Ezért hív fel mondjuk arra, hogy a XXI. században, a posztapokaliptikus korban, akkor ragadhatjuk meg a menekülés szalmaszálát, ha „párbeszédet folytatunk a bizonytalansággal”. Egyébként még azt sem érzékeljük, hogy milyen kockázatok sújtanak bennünket: az ökológiai kérdéseket mérlegelő szerző például ezt sugallja. A modernitás – mondom ezt már én – a véletlen megfegyelmezésére esküdött, azt mondták, hogy ez a szuverenitásra számot tartó ember kivívott méltósága: Morin gondolkodásában ez eleve megannyi tévútra vezetett minket. Stabilitást hazudott nekünk.

Mármost, tagadhatatlan, hogy a komplexitást időközben általánosan idézik. És manipulálhatósága okán bizony harcolni kell a jelentéséért. Ami észrevehető: a komplexitás a cselekvéstől vagy éppen a döntéstől való tartózkodás (tőkepárti) alibije különféle ideológiai manőverekben.

Példának okáért, egy népszerű, a tudományok helyzetével foglalkozó könyvben, a szerzőpár ugyan nem ezekkel a fogalmakkal, de leírja a helyzetet.^[18] Méghozzá olyan aláfestéssel, amely a „Nyugat bukását” feltételezi. Eszerint, úgy lépnek fel mérvadó és hangadó szereplők, hogy nem dönthetünk a klímaválság kapcsán, mert átláthatatlanok a jelenségek. Nem tudjuk, nem tudhatjuk, hogy mi munkál itt, nem kockáztathatjuk, hogy egybemossuk az észlelt korrelációkat a magyarázó oksági érvekkel.

Korporációk által pénzelt magas rangú tudósok érveltek így, győzködve a nyilvánosságot. Az említett szerzőpár pedig ezt a jelenséget aggódva a „kétellyel való kereskedésnek” nevezte.  Ha ezt Morin fogalmára vonatkoztatnánk, akkor ezt a komplexitással való alkudozásnak nevezhetnénk. Vagy amikor 2007-ben kirobbant a gazdasági világválság, akkor felelősséggel terhelt szereplők használták a komplexitást mentség gyanánt. Azt mondták: nem tudhattuk.

Több mint tünet, hogy egy időben egy újfajta tudományalakzat nyert formát: az agnotológia, amely a történelemben szétszórt nem-tudás jelentéseit kísérli meg újragondolni a későkapitalizmus körülményei között. Kétségkívül a nem-tudás (amely a legjobb értelmezői szerint sokkal több, mint a tudás negatívuma^[19]) jelensége régi mozzanatokat idéz, mégis, eleddig az a benyomás uralkodott rajtunk, hogy a nem-tudás felségterülete inkább a görög tragédiában lelhető meg, amelyben a szereplő nem-tudása elborzasztó eseményláncolatot indít útnak.

Egyszóval nem zavartalan a komplexitás élete. Morin persze nem ezt akarta, ő nem tehet arról, hogy a komplexitás rossz kezekbe is kerül, hogy nem épített védőburkot a komplexitás körül. Talán ezt mondhatná válaszként – ami nem jelenti azt, hogy közömbösek maradhatunk azon jelenség kapcsán, hogy vezérfogalmát a kiszolgáltatottság sújtja.

A komplexitást Morin pontosan azért támogatta minden erőbevetéssel, mert úgy gondolta, hogy vele lehet mélyre hatolni. És a komplexitás, hűen az egész morini fellépéshez, ízig-vérig politikai jellegű. Akár abban az értelemben is, hogy politizálja a politikát: hiszen Az ember és halál írója erélyesen fejtegeti, hogy éppen a silányuló politikai reflexiónak van felettébb szüksége a komplexitás lehetőségeire. Minden egyéb elszegényít.

Van, így Morin, baloldali és jobboldali ismeretelmélet. És a baloldal, történelmi beállítottsága okán, érzékeny arra, ami megzavarja a rendet, fogékony a rendetlenség/rendnélküliség jelentéseire. Nem így a jobboldal, amely a sziklaszilárd rend jelentéseit támogatja. Morin úgy avatta magát a baloldal tagjává, hogy közben mindkét oldal felé tájékozódott: ez nem volt engedmény, ahogy ezt már a világháború kapcsán is láttuk, de tapasztaltuk ott is, ahol a rendezetlenség és a rend egymást támogató viszonylatát tárta fel. Néhol Morin tiltakozik a baloldal egységesítő meghatározása ellen, hiszen vannak itt vadhajtások, ütköző áramlatok.

Vagy egyes helyeken azt veti a létező baloldal szemére, hogy a létezőbe beolvadó kvázi-realizmusában „kaviár baloldallá” fajult. De azért közli, hogy „szubjektíve” baloldalinak érzi magát, és az is marad. A komplexitásra nyitó baloldal, mondjuk, nem keveri össze a szeretetet és a tőkés jegyek alapján formálódó jótékonykodást.

Az ütőerő híján lévő, feltámadásra szoruló, jelenlegi baloldal arra ugyan „éretlen”, hogy jövőteremtő alternatívát mozgasson, de a nyitottsága legalább pislákol.  Ha másként nem, hát ismeretelméletileg – a Morin-féle értelmiségiek révén, akik mégiscsak ébren tartják a baloldal megismerés-konstrukcióját.

A komplexitás Morin számára a szó legszigorúbb értelmében pótolhatatlan a háború által meghatározott korban. Így amikor nekikezd az ukrajnai-orosz eset vizsgálatának, akkor jellegzetesen ütközteti az egyszerűség korlátozottságát és a komplexitás teherbírását.^[20] A médianagyüzem a hataloméhes Putyin személyiségét, egy észszerűséget vesztett ember képét vetíti ki – hódolva az egyszerűség kívánalmainak: én ugyan ideológiát mondanék. Nem mintha az „egyszerűség” ambíciója maradéktalanul elvethető lenne: e távlatból csakugyan megerősíthető, hogy milyen különbségek nyílnak meg az „orosz önkényuralom” és a „nyugati-demokrácia” között. De a komplexitás az egyszerűséghez idomított gondolkodáson túl kezdődik, amely számára az orosz invázió egy hosszú, tekervényes út egyik állomása: a világháború kitörésének lehetőségét le nem becsülő Morin szerint ezen az úton megannyi vonatkozás azonosítható, így az amerikaiak demokráciát terjesztő katonai-beavatkozó gyakorlata, a NATO opportunus keleti eszkalációja, valamint Ukrajna belső feszültségterei. Hozzátenném: a posztszovjet korszak politikai gazdaságtana, létező osztályviszonyok Ukrajnában és Oroszországban is.

Mindenesetre egy eleven aggastyán próbálja itt megmutatni, hogyan lehetséges működés közben láttatni a komplexitást, amellyel élve nem vonakodik bírálat alá vonni mindkét említett felet, és sarkított kritikával élni a hipokrízisbe süllyedt atlantista hatalmakat illetően. Persze megkapta a magáét egy polarizált korban, miszerint érzéketlen az ukránok szenvedésére: igazságtalan volt a vád. És máskor is célpont volt: Izrael államot bíráló megnyilatkozásaiért (vallomása szerint, nem akart „igazológép” lenni ezen állam erőszakfellépései kapcsán). Montaigne marranó származását és más rendkívüli fontos idevágó kérdést taglaló Morint perbe fogták az antiszemitizmus vádja miatt – sikertelenül.^[21] Számunkra azonban itt az lényeges, hogy ezúttal is, tehát a Közel-Kelet elemzése kapcsán is, a komplexitást juttatta érvényre.

Morint szokás európapártinak tekinteni: ám megszorításokat kívánó állítás ez. Európa, az EU alakjában pótutópiaként jelenik meg először számára, méghozzá egy olyan történelmi helyzetben, amikor olybá tűnik, hogy az öreg kontinenst csapások érik, nevezetesen az olajválság szituációjában, tehát 1973-ban. Amikor a franciák az EU alkotmányára szavaztak, akkor igent mondott erre a fundamentálisnak szánt dokumentumra. De a reményteli hangokkal szemben működik a kétely munkája: ott van ez a jugoszláv háborúk kapcsán, amelynek kontextusában az elégedetlen Morin még vitába is keveredik horvátpárti értelmiségiekkel. És ott van egyáltalán az EU egész fellépésrendszere, amely számára több ízben beárnyékolja a kezdeti fényáradatot: így az 2010 után kibontakozó görög epizódot, értsd a görögök alárendelését illetően félreérthetetlenül „szégyenteljes” európai magatartást rögzít. És alkalomadtán szól az EU krónikus technobürokratikus tendenciáiról is, amivel régi beállítottságát citálja.

Egyszóval, amennyiben feltesszük azt a kérdést, hogy villódzik-e az EU által irányított Európában az a reflexivitás, amely közvetítője lehetne az áhított komplexitásnak, akkor bizonytalan a válasz. Ki is lehetne így a komplexitás hordozója? Talán a magára utalt „értelmiségi”-kutató, aki nem „szakember”, nem „író”, nem „költő”. Ugyan nem nélkülözi a tudást, de személye elképzelhetetlen az állandó nyilvános állásfoglalás nélkül: Morin hosszú élete példázza ezt a lehetőséget.