Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Robert Kurz – tíz év után

Tizennégy könyv, kiterjedt radikális baloldali publicisztika, ezenkívül a világhírnév elemei, azaz az elismertség bizonyos aspektusai, amelyeket a művek fordításai és a követők bizonyítanak   ̶  így kezdhetnék egy rideg jelentést, vagy éppen egy leíró jellegű lexikoncikket Robert Kurzról, a tíz éve elhunyt elméletíróról. Elméleti kicsiszoltság, kemény, hajlíthatatlan, elmésen sajátos, üdítően disszonáns korkritikus beállítottság, amely azért veszi kitartóan számba a kapitalizmus megnyilatkozásait, hogy vonatkoztassa azokat teóriájának vonulataira  ̶  így folytathatnám immáron kevésbé hűvös hangon az iménti bemutatást.

És ott a tántoríthatatlan kritikai lendület, amely a leszámolás modorában polemizál, nem utolsósorban azokkal, akik ugyan rokon húrokat pengetnek, ám akikkel szemben felmerül a gyanú, hogy nem ásnak kellőképpen mélyre  ̶  ezt is ide kellene írnom. Értsd ezen azt, hogy a felületen maradva megrövidítik a kapitalizmusra utaló bírálat lehetőségeit.

Ezért jut ki kritikai fricskákból, elméleti dorgálásokból a másik figyelemre méltó, szintúgy világreputációra szert tett, német irányulásnak, azaz a Neue Marx-Lektüre Michael Heinrichjének  ̶  aki óriási munkát fektetett be Marx újraértelmezésébe.[1] Ám Kurz kegyetlen ítélete szerint Heinrich végérvényesen rossz útra tért, amikor a kimagaslóan fontos „érték” kategóriájának megvalósulását nem a termelés, hanem a csere szférájában azonosította. Ráadásul, a fősodorhoz hasonlóan „feloldotta” a válság folyamatait a „piac összefüggésrendszerében”: ennélfogva magának a kapitalizmusnak a válságáról már egy valódi szót sem tud ejteni. És az is felróható neki, hogy gondolkodása nem tud számot vetni azzal a mellőzhetetlen ténnyel, hogy a tőkés gazdálkodás mindig maga után vonja a természet és a társadalom bonyolult anyagcseréjét. Valamint ezért kapják meg a magukét a revizionizmus hangján, az úgymond megcsonkított „értékkritika” perspektívájában megszólaló társak (Ernst Lohoff, Norbert Trenkle), akik arra tesznek baljós kísérletet, hogy a „kognitív kapitalizmus”, a nem-anyagi erőforrások jelentésrendszerét beépítsék a kitágított „értékkritika” gondolkodásába  ̶  engedményeket adva a „digitális kispolgárságnak”.[2]

Robert Kurz (1943–2012). (Fotó: Libcom.org)

És nem szabad alább adni. Pontosabban nem érdemes mértékletességet tanúsítani, vagy éppen pepecselni a kapitalizmus bírálatában, hanem a lehető legmélyebbre kell nyúlni. Oda, ahol tényleg megmutatkozik a lényeg. Egyébként csak halmozzuk a kapitalizmus szubsztanciáját megkerülő steril hozzáállásokat, amelyeknek pedig se szeri, se száma.

Ez a kapitalizmus szerkezeti meghatározottságaira irányuló kurzi rendíthetetlen radikalizmus magja. Valóban, Kurz neve nemzetközi szinten összeforrt az újabb kritikai gondolkodás ama változatával, amelyet „értékkritikának” neveznek. Jellemző, hogy az angolszász nyelvterület számára készített, 2014-ben napvilágot látott kötet is[3], amely összegyűjtötte az ezen értelmezési keretben gondolkodók fontos tanulmányait, ezt a címet viseli  ̶  minthogy az is karakterisztikus, hogy a könyvet a szerkesztők az akkor már halott úttörőnek-mestergondolkodónak, vagyis Kurznak szentelték.

Értékkritika  ̶  itt szinte adott a félreértés és félremagyarázás lehetősége.

És az esetleges asszociációk bizonytalanná tesznek bennünket. Hiszen az, aki netalán a reálszocializmusnak nevezett időközben éldegélt, nem tud mit kezdeni a kínos emlékekkel. Így felszínre tolulnak a dimenziók, amelyek felidézik, hogy a politikai gazdaságtan rémségesen unalmas kurzusain hogyan harsogták az „érték” fogalmát, és milyen ideológiai jelentésekkel ruházták fel a tervutasításos rendszerben. A filozófia műhelyeiben tanulmányokat folytatók számára pedig éppenséggel másfajta távlatok nyílnak meg, és olyan jelzetek bukkannak a felszínre, mint „axiológia”, „értékhierarchia”, „értékfilozófia” stb.

Mindehhez az értékkritikának azonban vajmi kevés köze van. Megvetően veti el az eszközszerepre, a mennyiségtani viszonylatokra leszűkített, egyúttal kiherélt politikai-gazdaságtani értékkoncepciót. Az pedig kiforgatja a jelentéséből az értéket. A filozófia szokványos értékfogalmára pedig nincs szüksége, abban nem tud támaszt találni.

Célszerű lenne itt, afféle bevezetésként, valamiképpen ecsetelni az érték bonyodalmakkal tarkított politikai-gazdaságtani történetét. Például azt, hogy milyen különbségek sejlenek fel a klasszikus politikai gazdaságtan akár jobb- (D. Ricardo) és baloldala (Th. Hodgskin, azaz a baloldali „ricardianizmus”) által ápolt értékkoncepció, valamint az imént szóba hozott „szoc. pol. gazd.” észjárás között. Vagy azt, hogy a kritikai igénnyel fellépő baloldal is megannyi esetben kilúgozta az „értéket” a gondolkodásából, állítván, hogy egyáltalán nem elengedhetetlen a kritika szárnyalása, és a világ megértésének szempontjából  ̶  lásd a bebörtönzött nagy elméletírónak, Gramscinak Cambridge-ből serényen könyveket küldözgető Piero Sraffát, aki kapcsán egész gazdaságfilozófiai irányulás bontakozott ki, máig virágozva.

Mindez persze édeskevés a történet komplexitásához képest. Viszont az egyértelmű, hogy

Kurz számára az érték a kapitalizmus (pontosabb lenne az „árutermelés” fogalmának használata) reprodukciójának a sarokköve.

Ám nem mennyiségi vonatkozás az érték, amellyel számítgatni lehet a tervrendszerben, hanem általa jönnek létre a fetisizmussal övezett, közvetített emberi kapcsolatok: integráló erejéből hüvelyezhető ki, hogy az érték a társadalmiasulás, az egymásra utaltság tőkés folyamatairól/módozatairól ad hírt.

Így tudunk ugyanis együtt lenni a kapitalizmusban, mármint a tőlünk függetlenedő érték közvetítésével. És az érték, hangsúlyozza Kurz, nem egyéb, mint a gazdagság „tőkés formája” (ami nyilván nem egyenlíthető ki az emberi létezés, vagy egy nem-tőkés társadalom gazdagságmódozataival). Benne egybefonódik a szubjektivitás és objektivitás, azaz a kapitalizmusban megmutatkozó szubjektivitás is az ily módon értett érték árnyékában jut kifejezésre.

Az érték stratégiai jelentőségének velejárója, hogy rá fűzhető fel nemcsak a fetisizmus, hanem az elvont munka modern uralma is. Kurz ugyanis fáradhatatlanul hangsúlyozza, hogy

a munka absztrakciója nem történelemfeletti fejlemény,

amely származtatható lenne valamilyen időtálló antropológiai szerkezetből, hanem a kapitalizmus dinamikájának gyümölcse  ̶  ő fontosságot tulajdonít annak a módszertani ténynek, hogy a történetiség következetes alkalmazása leleplezi a kapitalizmust, mint ideologikus módon természetté („naturalizáció”) avanzsált periódust. És az érték megléte aládúcolja a kapitalizmusra olyannyira jellemző személytelen, vak uralmat, a tőkét, mint az „automatikus alany” jelentéseit, amely leválik az emberek, jelesül a tőkések szándékháztartásáról is  ̶  nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy Kurz pontosan ezen uralomforma problematizálásának, kiemelésének a nagymestere.

Amikor Kurz munkái hozzáférhetővé váltak a múlt század kilencvenes éveiben, akkor nagyon sokat jelentettek azok számára, akik elégedetlenek voltak a reálszocializmus bukását és az „átmenetet” taglaló agyonkoptatott, szokványos, ideológiai szolgálatokat teljesítő liberális/konzervatív értelmezésekkel. A reálszocializmus, bárhogy is tolmácsoljuk a jelenségrendszerét, az árutermelés talaján állt, ugyanúgy, mint az általa kárhoztatott kapitalizmus. Kurz itt fontos forrást jelentett. Ezenkívül, mint ahogy bevallva vagy bevallatlanul, de az érvényre jutó közvetítettség rendszere a(z) (elvont) munka dominanciáját juttatta érvényre. A „munkaérték-elmélet” afféle ideológiai non plus ultra-ként keretezte be az effajta politikai-gazdaságtani rezsimet, amely sokkal több közös jellegzetességgel bírt a tőkés világgal, mint ahogy azt a „reálszocializmus” vagy éppenséggel a kapitalizmus hangadói szerették volna.

Mindeközben ne feledjük, hogy a Kurz-jelenségben adódik rengeteg német vonás! Mindenképpen bele kell ágyaznunk az értékkritika orientációját az 1968-után alakuló (nyugat)német kontextusba. Frank Engster, aki maga is tevékeny részese volt a szerteágazó történetnek, és egyúttal kiváló munkákkal feszegette az értékkritika kereteit[4], a megemlékezés alkalmával[5] annak az állításnak adott hangot, hogy a 68 utáni zavarodottságban sokfajta keresésalakzat jutott érvényre. Ám az akkori Nyugat-Németország különös jegye, hogy meghatározott szereplők a politikai gazdaságtan „rekonstrukciója” mellett tartottak ki. Ami persze hódolatot jelent annak, ami a legértékesebb a marxi örökségből.

Ugyanakkor Engster véleményét érdemes kicsit finomítani  ̶  egyébként könnyen abba a hibába eshetünk, amit ő maga is kifogásol egyebütt, mármint, hogy a német értelmezési lendület gyakran zárványként és autista módon járt el messze elkerülve a más országokban kifejtett gondolatokkal való komolyabb szembenézést.

Vagyis másutt is szerét ejtették annak, hogy gondozzák és továbbvigyék a kritika és a politikai gazdaságtan ötvözetét. Legfeljebb az arányok különböztek: ugyanis, tény és való, hogy a marxi kritikai politikai gazdaságtan „rekonstrukciója” (német szerzők nagy kedvvel szokták ezt a műszót forgatni, még Habermas is karrierje bizonyos pillanataiban Marxot akarta „rekonstruálni”) ebben az országban különösen intenzív volt, elképesztő enthuziazmussal és bámulatos elméleti felkészültséggel elemezték a kategoriális meghatározottságokat, vagy azt, példának okáért, hogy milyen specifikus jelentésekkel bír a Tőke kezdete (ha gyorsan kellene mérleget vonnom, akkor a japán, vagyis a Kozo Uno és Makoto Itoh által fémjelzett marxista hagyományban tetten érhető hasonló elkötelezettség jut eszembe még).

Illett behatóan ismerni nemcsak Marxot, hanem Hegelt is, helyénvaló volt végiggondolni, hogy a hegeli kategóriák milyen jelentést nyernek a kritikailag értelmezett politikai gazdaságtanban, és a filozófus is jól tette, ha a szakmai bezárkózás helyett segítkezett az effajta műveletekben. Ha mindezt nem vesszük figyelembe, úgy nem értjük e kor egyik legreprezentatívabb és leghosszadalmasabb vitáját, amely a Staatsableitunggal, értsd az állam levezetésével foglalkozott.

Amúgy, lényeges tény, hogy 1968-ban jelent meg az ukrán Roman Rosdolsky korszakalkotó műve a Tőke létrejöttének folyamatairól[6], amely messzemenően több volt, mint egy filológiai elemzés, minthogy újfajta fényt derített a kritikai politikai gazdaságtan logikájára (a nevezetes Adorno-tanítványok, mint Helmut Reichelt vagy Hans-Georg Backhaus „újratárgyaló” nagyszabású életműve is igencsak táplálkozik ezen fordulatból). Rosdolsky különös erővel húzott választóvonalat az ezoterikus és exoterikus Marx között is   ̶  az, hogy a tradicionális marxizmus végzetes módon keveri a két meghatározást, hogy ünnepelve az örökössé módosított munkát nem képes megfigyelni azt, ami megvonja magát az önfeledt felületes látásmódtól, hogy a kapitalizmushoz hozzárendelődik a látszat, hogy a mélység, a lényeg ezoterikus, vagyis a látszatokon felülemelkedő reflexiót igényel, egyszóval mindez Kurz gondolkodásának sajátja is. Voltaképpen ezen meghatározások nélkül még a kezdeti lépéseket sem tehetjük meg Kurz megértésének érdekében. Nem véletlen, hogy az értékkritika reprezentánsa nem visszakozik attól, hogy olyan kategóriákkal éljen, mint a szubsztancia vagy a metafizika, ezért lehet a tőkének is (történetileg meghatározott) szubsztanciája.[7]

És az imént elmondottak jó néhány aspektusa Kurz ouvre-ját is érinti. Így megannyi helyen szívesen látnék párbeszédszerű viszonyulást a részéről. Mindhiába. Korának irányulásait, különösen a pőre relativizmusra redukált-leszegényített „posztmodernt” pedig egyenesen kipellengérezi, nagy hévvel és túláltalánosítva. Igaz, tapasztalhatók itt-ott a befogadás jelei is   ̶  az a kitétel, hogy a „kapitalista ész” a halálösztön kicsúcsosodása,[8] természetesen freudi visszhang, vagy amikor a „modernizáció totális bukását” elemzi, akkor nem átallja Foucault segítségét kérni  ̶  ám ez vagy ritkán történik meg, vagy amennyiben a francia filozófusról van szó, akkor mindezt mégiscsak felülírja az a kérlelhetetlen végítélet, hogy az opus reménytelenül a „diskurzuspozitivizmusba” temetkezik.

Nem torkollik-e a kurzi vonalvezetés valamilyen elvont, terméketlen elmélkedésbe? Érdemes rögzíteni, már csak az esetleges félreértés elkerülése céljából is, hogy az ezoterikus és exoterikus vonatkozások között felsejlő különbségeket erőteljesen szem előtt tartó Kurz azt hánytorgatja fel a különböző, itt már említett elméletíróknak, hogy elveszítették kapcsolatukat a „konkrét történelmi-társadalmi folyamatanalízissel”, és az „adott történelmi szituációval”.[9] Kurz, a nem-akadémikus marxizáló gondolkodás képviselője egyúttal elégedetlen azzal, hogy a német kortársak, akik még igényt tartanak a korbírálatra, tévútra jutva lemondtak az alapvető kategóriák tisztázásáról. Amikor azt fontolgatja, hogy az olyan híres folyóirat, mint a PROKLA szerzői átadják magukat a lényeget nem érintő „szociologizálásnak”, akkor ezt a politikai gazdaságtan felújítandó bírálatának nevében mondja.

Az „akadémiai marxizmus”  ̶  ez nem pusztán egy tapasztalati, hanem konceptuális megjelölés egy olyan ember esetében, aki pontosan tudja, hogy ő törpe, aki felmászott az óriás, mármint Marx vállára, ám nem egy ízben kinyilvánítja, hogy a mértékmeghatározó előd egyes mozgásirányait kritikával szemléli. Azaz nem kíván a szolgai tolmácsoló szerepkörében exisztálni. És az akadémiai berkekben berendezkedett marxizmus, amely letett arról, hogy betekintést nyerjen a kor hajtóerőibe, belemerevedik az okoskodó filológus pózába: az akadémiai kelendőségre lecsupaszított Marx valójában múzeumi tárggyá változik, elsikkad a gondolkodásában rejlő kritikai energia (egy helyütt Kurz arra utal, hogy az ügyködések folytán Marx valamilyen szellemtörténet kimódolt tárgyává vált). Olyan tárggyá, amelyet fantáziával, folytonosan gazdagított tudással és a „konkrét történelmi szituációra” irányuló elemzésekkel kellene újraalkotni   ̶   az akadémián túl.

Egyszóval Kurz módfelett kritikus a „rekonstrukciós” német eljárás teljesítményét illetően, amely Marxot kívánta tudományos igénnyel, az akadémiai diskurzus nevében értelmezni. Azt fogalmazza meg, hogy ezen irányulás szükségszerűen zátonyra futott. Azon persze nem kellene csodálkoznunk, hogy Kurz a „konkrét” visszahódítását tűzte ki célul  ̶  tudjuk, hogy a marxi nyomokat követő beállítottságok mindig a „konkrét” jelentéséért harcoltak. Ezért viselte magán a „konkrét” fogalma a konfliktusok és polémiák jeleit.

Mindez azonban magyarázatot igényel. Mindenekelőtt hadd álljon itt a „konkrét történelmi szituáció” elemzésére utaló szándék kapcsán, méghozzá nyomatékos példa gyanánt, a sok port felkavaró A kapitalizmus fekete könyve (1999)![10] Magától értetődő, hogy a monumentális könyv replika a valamivel korábbi, érdemleges adatokat is, ám kutatói renyheséget is bőven tartalmazó műre, amely A kommunizmus fekete könyve címmel vált közismert vonatkoztatási ponttá az antikommunizmus számára (a pontosság kedvéért, Kurz előtt is létezett egy replika).[11]

Kurz Marx-bírálata erősen fénylik itt: még a Tőke írója, aki virtuóz módon adta elő az elsődleges felhalmozás erőszakkal teli történetét, sem volt kellőképpen mély. A termelőerők világtörténelmi szerepét megragadó Marx nem ragadta meg ténylegesen a destrukció és az erőszak különös teremtő szerepét a tőkés rendszer létrejöttében. És minden szokványos, pacifikált történet a kapitalizmus világra jöttéről félrefog, mert nem akarja látni a szisztematizált erőszak dinamikáját, lett légyen az a meddő weberi eszmefuttatás a protestantizmus befolyásáról, vagy a megannyi (hirschmani, stb.) naiv elképzelés arról, hogy a piac önmozgása békés módon átnőtt a kapitalizmusba, vagy az eliasi civilizációs folyamat, amely azt feltételezi, hogy a modernség belátásmechanizmusai fokozatosan és visszavonhatatlanul legyűrik az erőszakot.

És tarthatatlan a tétel, hogy piac tündöklése összeegyeztethetetlen a kolosszális erőszakkal.

Hogy tisztázzunk: az az állítás, hogy a háborúk, vagy a militáris technológia sokkal jelentékenyebb szerepet játszott a történelem fabrikálásában, mint ahogy ezt hinni szokás,  felbukkan még a kritikai baloldalhoz nem tartozó szerzők esetében is.[12] Hogy a pénzügyek felgyorsult mozgásrendje a háborúhoz, a háborús financializációhoz kötődik, ez a tény sem ismeretlen.[13] Hovatovább, még a Marxszal pereskedő kritikai baloldal történetírásában is megjelenik a tétel, hogy a kapitalizmus (bérmunka) formálódásának szempontjából nem az elsődleges felhalmozás folyamata, hanem az erőszakkal mozgósított-összeterelt, munkaerőre, elvont potencialitásra leegyszerűsített emberek megléte volt a perdöntő.[14] Fabian Scheidler pedig nemrégiben egy roppant sikeres, átfogó könyvben tárta fel a katonai technológia, a kohászat, és a pénz egymást feltételező mechanizmusait.[15]

Ám Kurz messzebbre dobja az elméleti horgot az említetteknél. Ő, miközben belebonyolódik a katonai eszközök történetébe, és egyáltalán a történelmi anyag elemzésébe, valójában a militáris technológia, „a tűzszerszámok politikai gazdaságtanát” írja. Mindenbe belejátszik a háború által szított erőszak, amely konstitutív jellegű. A háború méhéből születik meg a tőkés munkafolyamat logikája, a hiperellenőrzés kultusza, amely ezidőtájt mindent és mindenkit átfog: a militáris installációk létrehozása mozdítja előre a pénz mozgását: a háborúk államteremtők, összefércelik azt, ami korábban nem lehetett egységes, és ajtót nyitnak az „össztársadalmi munka” kategóriája, valamint az adókból fenntartott-megerősített államrezsimek előtt.

Egyszóval, a háború lehel életet a kapitalizmusba.

A háború poklába taszított emberek ugyan nem tudták ezt, ám a tőke rendszerének biztosítottak lendületet. És balgaság azt gondolni, hogy a kapitalizmus úgy nyert formát, hogy a polgáriasult városok pénzt, erőforrásokat akkumuláló tevékenysége közvetlenül tőkés konfigurációba csapott át: mindehhez nélkülözhetetlen volt az erőszak által biztosított történelmi ugrás.

Összegezve: az elvont munka, a fetisismus, az érték igazi szülőhelye a háború. Hiába kísérlik meg a tőkés rendszer ideológusai eltagadni ezt, mint egy születési rendellenességet, vagy netán, mint egy átmeneti pörsenést. És Kurz, akit persze semmi szín alatt nem lehet kapcsolatba hozni a felvilágosodás reakciós ellenzőivel, úgy találja, hogy ott az erőszak bélyege a patriarchális felvilágosodás, a világosság szentségére esküsző modern irányulás teljesítményein is, amelyeket nem lehet elszakítani az érték uralomra jutásától.

Szinte mondani sem kell, hogy ebben a vonalvezetésben, amely a felvilágosodás sötét oldalait láttatja, fel kell ismernünk az itt már futólagosan érintett Adorno jelenlétét. Vérgőzös ész[16]  ̶  egy Kurz-könyv címét idéztem, és ki nem ismerné fel itt a Negatív dialektika szerzője érvelésének súlypontjait?

Adorno szelleme kísért azonban másutt is, ahol Kurz garmadával alkalmazza a „negatív” jelzőket („negatív ontológia”, „negatív szubsztancia”, még a „negatív társadalmiasulás” is szerepel, noha legjobb tudomásom szerint ez nem Adornótól származik). És most különösképpen az a pont érdekel, ahol az értékkritika reprezentánsa ütközik a korábban szóba hozott tudományos pozitivizmussal, különösképpen a már idézett riválissal, a Marx-értelmezés kútfejével, mármint Heinrichhel. Itt méri fel ugyanis Kurz elmélete erejét. Emlékezzünk arra, hogy milyen elmarasztalóan szólt Kurz az akadémiai marxizmus eme képviselőjéről, aki az „érték tudományát” kívánta megírni, valamint megbénította magát azt illetően, hogy nyomába eredjen a kapitalizmust terhelő objektív, belső,abszolút” korlátoknak.

Húzzuk alá a tényt: Kurz határozottan válságteoretikusként lép fel.

Még a figyelemmel kísért, megbecsült, Németországban majd Amerikában élő, párhuzamos reflexív szinteken mozgó, fontos történész-elméletíró Moishe Postone-nal szemben is azt hozza előtérbe, hogy esetében hiányzik a stratégiailag elengedhetetlen válságelmélet.[17] Kurz ugyanis meg van győződve arról, hogy lejáratták a válság fogalmát   ̶  fel kell azt támasztani. És le kell tépni az átkot az egykori összeomlás-elméletről (Kurz nem a Zusammenbruch, hanem az Abschmelzen fogalmát működteti): igaz, hogy az egykori szószólók, mármint az II. Internacionálé teoretikusai rossz szolgálatot tettek az ügynek, de az eredendő felismerés, hogy a kapitalizmusnak határt szabnak belső meghatározottságai, továbbra is eleven. És tárgyalni kell azokat a szerzőket, akik hozzájárultak az „abszolút” korlátok jelentéseinek csiszolásához, mint a lebecsült Henryk Grossman, vagy a trockista Ernest Mandel.

Tudniillik, az építményben már eleve benne van valamilyen negatív „immanens célszerűség”, „fundamentális válságforrás”, amely a tőkére magára vonatkozik.

Röviden[18]: a tőke erejét onnan származtatja, hogy kizsákmányolja a munkaerőt, ám legalább a múlt század hetvenes évei óta jegyeznünk kell, hogy a technológia lendülete okán az emberi tényező egyre inkább kiszorul a termelésből: a „harmadik ipari forradalom” hozza, hogy szűkül a termelői munka terjedelme, miközben duzzad a nem-termelői munka szférája, ami azzal kecsegtet, hogy az előbbi potenciálisan nem tudja fedezni az utóbbit. A meglódult „financializáció” immáron csak „szimulálja” a felhalmozást: az értéktömeg, amely a munkaerőtől függ, zsugorodik, baj van az értéktöbblet teremtésével, hosszú távon csökken a profitráta, a végtelenbe futó akkumulációt felváltja a stagnáció. Maga a tőke vet gátat annak, ami hozzátartozik, mármint az értékteremtésnek.

Ilyeténképp a hol lappangó, hol kirobbanó jelenlegi válságok (lásd: 2007), amelyek behatárolják a tőke kortárs mozgáspályáit, nem sorolhatók a hagyományos válságfolyamatok közé. A tőke egykor sikerrel újította meg magát, diadalmasan megtalálta a kiutat, és újrateremtette a értékprodukció feltételeit: ott ahol viszont folyton-folyvást nő a különbség a teremtett „globális” anyagi vonatkozású kimenetel (output), és a globális munkaerő nagyságrendje között, erre egyre kevésbé nyílik lehetőség. Aki csak a piac rezdüléseire figyel, nem veheti szemügyre azt, hogy mi történik a mélyben, ahogy a szerkezet nyilvánul meg.

Különös időket élünk. A tőke korlátja a tőke maga – végre-valahára látjuk ezen marxi mondás horderejét. Noha nem ismerjük a végeredményeket, ám intenzíven tapasztaljuk a tőke ellentmondásainak szétszórt jeleit. Ennélfogva nem lehetünk közönyösek a tőkés rendszer abszolút korlátai iránt. És ezt a „buddhista” (Lohoff) válságmodell à la Heinrich, amely a krízist nem képes a tőke értékesülési vágyaiból levezetni és csupán a tőke öntisztulási-önterapeutikus teljesítményeit tudja meglátni, nem tudja feltárni.

Így Kurz. Ebből nem adódik a kapitalizmus holnap hajnalban bekövetkező összeomlása, ám tudnunk kell, hogy a fonalak bármikor szakadhatnak, és hosszú távon előbb-utóbb megnyilatkozik ama „végső”, „belső” korlát.

Mindez semmiképpen sem valamilyen pozitív értelemben vett gazdaságpolitikai program. Azt az értékkritika bármelyik képviselője elmondta már, szinte szertartásosan, hogy a Marxot követők számára az elmélet szerepköre negatív   ̶  íme visszajutottunk a negativitás jelentéséhez. És ezért kerül elutasításra az értéket a pozitivitás mintájára befogó heinrichi (és más) elgondolás, amely önmaga előtt valamilyen semleges, leírandó tárgyiságot vél felismerni. A kurzi radikalizmus ambíciójához szervesen hozzátartozik, hogy olyan „kategoriális kritikát” kíván, amely a tagadás maximális felsrófolásával viszonyul magához a tőkés tárgyiassághoz, a kibomló fetisizmushoz, a mindezt meghatározó kategóriákhoz  ̶  hiszen nem szabadna mellőzni, hogy a kategóriák nemcsak az elméletnek, hanem magának a történelmi helyzetnek a tartozékai is. Magát a tárgyat óhajtja lerombolni.

Az alkalomadtán profetikus, de-szociologizáló Kurz úgy tört pálcát a „munkásosztály-marxizmus”, a munka dicsőítése felett, hogy lobogó szenvedéllyel gondolta végig a tőkés rendszer elvont, személytelen uralmának következményeit. És a filozófiailag preparált kritikai politikai gazdaságtana lesöpörte azokat a beállítottságokat, amelyek az osztályharcot mozgató alanyok kapacitásaiba kapaszkodnak. Az „osztályharc fétise”, és egyáltalán a „szubjektum”, már-már az inkriminált „posztmodernt” idéző bírálata  ̶  ilyen és hasonló letaroló megjegyzésekre lelhetünk az életműben. Ha képezett is ellenerőt valamikor a munkásosztály, úgy jelenidőtájt a tőkés rendszer integráns részévé vált: úgy képez poláris viszonyt a tőkésekkel, hogy közben a tőkés rendszer újratermelési feltételeit biztosítja.

Bár, hadd jelezzem rögtön, hogy az osztályharc szerepét szinte teljesen kiiktató (néhol mintha mégis elismerést nyerne, ám csupán mint másodrangú jelenség) kurzi álláspontok még azok esetében is megrökönyödést, kételyt és elutasítást váltottak ki, akik amúgy nagy gondossággal, és rokonszenvvel viszonyultak az értékkritika beállítottságához.[19]

Így gondolkodott tehát a vitára ingerlő Robert Kurz, aki még azt is vélte, hogy az érték már önmagában véve is „patriarchális jellegű”, és ezért támogatta teljes mellszélességgel a társ, Roswitha Scholz Wert-Abspaltung (értékhasadás) elméletét, amely bevonja a patriarchalizmus jelentéseit az értékkritika terébe. A követők pedig elégedetlenek azzal, ahogy Kurz a pénz kérdésköreit kezelte, lemaradva a kortárs, dagadó financializáció, a „fiktív tőke” világába menekülő tőke kérdéscsomóinak magyarázatáról. És még egy fel nem dolgozott szubsztancializmust is tetten érnek Kurznál, amely akadályozza a pénz jelenségeihez való körültekintőbb hozzáférést  ̶  az osztályharcot elutasító álláspont azonban esetükben is makacsul megmarad.

Mindez azonban az utókor küzdelme azzal az emberrel, aki iszonyatosan nagy vitát folytatott a korral, szemben állt a kortárs irányokkal, és kitörölhetetlenül otthagyta a kézjegyét a kritikai gondolkodáson.

[1] – Lásd pl. az utolsó művet, Robert Kurz, Geld ohne Wert, Grundrisse zu einer Transformation der Kritik der politischen Ökonomie, Horlemann, 2012, 22.

[2] – Robert Kurz, Der Unwert des Unwissens, Verkürzte „Wertkritik„ als Legitimationsideologie, Eines digitalen Neo-Kleinbürgertums

[3]Marxism and Critique of the Value (ed. Neil Larsen, Mathias Nilges, Josh Robinson, and Nicholas Brown), Chicago, Alberta, 2014.

[4] – Frank Engster, Das Geld als Mass, Mittel und Methode: Das Rechnen mit der Identität der Zeit, Neofelis Verlag, Berlin, 2014.

[5] – Frank Engster, Drei Strange der Werkritik, Jungle World, 14 Juli. 2022.

[6] – Roman Rosdolsky, Zur Entstehungsgeschichte des Marxschen Kapital. Der Rohentwurf des Kapital 1857–1858. 3. Auflage. 3 Bände. Europäische Verlagsanstalt (EVA) / Europa Verlag, Frankfurt am Main / Wien 1974 (Erstausgabe: 1968, Posthum veröffentlicht. Studienausgabe: Unveränderter Nachdruck der Teile 1–6 der 2., überarbeiteten Auflage von 1969 in 2 Bänden.)

[7] – Die Substanz des Kapitals, Erster Teil: Die negative historisch-gesellschaftliche Qualität der Abstraktion in Exit! Krise und Kritik der Warengesellschaft, Exit  1, 2004.  Die Substanz des Kapitals, Zweiter Teil: Das Quantitätsproblem der Realabstraktion –  die Entsubstantialisierung des Kapitals und die marxistsche Krisentheorie in Exit! Krise und Kritik der Warengesellschaft,  2, 2005.

[8] – Der Todestrieb der kapitalistischen Vernunft, in Robert Kurz, Weltkrise und Ignoranz, Kapitalismus im Niedergang, Ausgewählte Schriften, 2013.

[9]Geld ohne Wert, ibid.

[10] – Robert Kurz, Schwarzbuch Kapitalismus, Ullstein Taschenbuchverlag, München, 1999, 26.

[11] – Jean Ziegler, Le livre noir du capitalisme, Pantin, France: Le Temps des cerises, Éditeur, 1998, 427.

[12] – Carlo Cipolla, Guns, Sails, & Empires: Technological Innovation and the Early Phases of European Expansion, 1400-1700. New York: Pantheon Books, 1965.

[13] – John Brewer, The Sinews of Power: War, Money and the English State, 1688-1783. London: Unwin Hyman, 1989.

[14]Beyond Marx (Ed.M. van der Linden, K. H. Roth, In collaboration with M. Henninger), Brill, Leiden/Boston, 2014, különösképpen 65-89.

[15] – Fabian Scheidler, Das Ende der Megamaschine, Promedia Verlag Wien, 2015.

[16] – Robert Kurz, Blutige Vernunft, Horlemann, Bad Honnef, 2004, különösképpen, 53-89.

[17] – Erről Clément Holms, De quelques divergences entre Moishe Postone et la Wertkritik.

[18] – Hadd idézzem Heinrich kritikáját, Michael Heinrich, Blase im Blindflug.  Hält das „Schwarzbuch Kapitalismus” von Robert Kurz, was der Titel verspricht?, Konkret, März 2000, 40-41. Ugyanakkor  v. ö. Ernst Lohoff, Auf Selbstzerstörung programmiert, Über den inneren Zusammenhang von Wertformkritik und Krisentheorie in der Marx´schen Kritik der Politischen Ökonomie, Krisis, Beitrag 2/ 2013.

[19] – Mikkel Bolt Rasmussen & Dominique Routhier, Critical Theory as Radical Crisis Theory: Kurz, Krisis, and Exit on Value Theory, the Crisis, and the Breakdown of Capitalism, Rethinking Marxism, 2019, 31:2, 173-193.