A neoliberalizmus a  „zombi” szakaszába lépett, mindent betölt a sokrétű és összekapcsolódó válság. A piac mindenhatóságát érvényesítő szemlélet a neki megfelelő embertípust is létrehozta, amely azonban képtelen társadalmat alkotni. Ebben a környezetben milyen lehetőségei vannak a félperifériás Magyarországnak?

A globális polikrízis rétegei és a neoliberális világrend válsága

Napjainkban már-már közhelynek számít az, hogy a kortárs ökológiai, gazdasági és társadalmi krízisek összeolvadnak egy általános polikrízissé, amelyben a felsorolt „alrendszerek” válságai egymást erősítve válnak egy globális válságjelenség-góccá. A kortárs szakirodalomban és médiában széleskörűen elemzett problémáról van szó, de a jelenségért legalább részben felelőssé tehető antropológiai válság és annak eredete már ritkán válik elemzés tárgyává.

Az, hogy a polikrízis kifejezetten a kollektív emberi cselekvésnek tudható be, elfogadott ténynek tűnik, de ennek a cselekvésnek az antropológiai mozgatórugói nagyrészt máig tisztázatlanok.

Meglátásom szerint egyértelmű, hogy az okok a kortárs globális középosztályt vezérlő ideológiai és metafizikai „rezsim” tulajdonságaiban keresendők. Ennek lényege, hogy a neoliberális fogyasztói társadalom által kitermelt világlátás és viselkedési formák antropológiai krízisbe (is) sodorták a kortárs emberi közösségeket, kialakítva egy olyan embertípust és tudatformát, amely teljesen magára húzta a neoliberális ideológia értékrendszerét, ezzel pedig spirálszerűen generálja és erősíti a polikrízis oksági láncolatait. A jelenség részleteit nemrég megjelent könyvemben már részletesebben kifejtettem.

Maga a neoliberalizmus elsősorban piac- és versenyorientált társadalmi, ideológiai és metafizikai rendszerként írható le, illetve az ebből levezethető kormányzati filozófiaként és intézményi struktúraként: az állam visszavonulásaként, valamint piac kiszolgáló funkcióként való újradefiniálásaként. Szociális szempontból a libertariánus gazdaságpolitikából származó vagyonelosztási modellel és az abból létrejövő, gazdaságilag polarizált társadalmi szerkezettel is jellemezhető. Ezeken túl viszont létezik a rendszernek egy „emberi dimenziója” is: az a diszkurzív és kognitív formáció (kognitív rezsim), amely kulturálisan és szociálpszichológiailag kialakítja és fenntartja azt az embertípust, amely egyszerre áldozata és kiszolgálója a neoliberális hatalmi struktúrának és társadalmi rendnek.

Mindemellett megemlítendő, hogy a neoliberalizmus történelmi korként is értelmezhető, mint ilyen pedig természetesen nem statikus, hanem (röviden) a következőképpen korszakolható:

(1) Az első, felfutó fázisban még sikeres társadalmi kísérletnek tűnt a 70-es években válságba került szociáldemokrata rendszerek gazdasági és kulturális megújítására. Kulturális jellemzője a 80-as években kialakult individualista életmódbeli átalakulás, amely szorosan összefonódott azzal, hogy a munkásosztály – részben és leginkább a nyugaton – fehérgallérossá és kistulajdonossá vált. A klasszikus munkásosztály társadalmi szerepének csökkenése és „piaci szereplővé” válása motiválta a deregulált gazdasági-intézményi rendszer megszületését, ezzel párhuzamosan pedig a klasszikus nehézipari ágazatok Nyugatról kiszervezésre kerültek, ami strukturálisan is elavulttá tette az indusztriális, gondoskodó állam jelenlétét.

(2) Ezt követte a neoliberalizmus érett korszaka: a 90-es évektől körülbelül 2008-ig a jól működő, „peak” neoliberalizmus globális hegemónná válása és hosszan tartó gazdasági konjunktúrája mintegy igazolni látszott a deregulációs politikát. A rendszer belső ellentmondásai azonban már ekkor elkezdtek a felszínre törni: a gazdasági polarizáció gyorsuló ütemben borította fel a társadalmi egyensúlyt és az állami intézményrendszereket, miközben az elitek gyors gazdagodása és hatalmának kiterjesztése elkezdte visszafordítani a jóléti államok által elindított gazdasági demokratizációs folyamatot.

Végül (3) a jelenlegi „zombi” korszak a 2008 utáni elhúzódó válságidőszakkal kezdődött, amelynek során a strukturális ellentmondások és feszültségek egyre kézzelfoghatóbbá váltak az átlagemberek számára az okozott szociális válságjelenség-sorozaton keresztül. Ez politikai polarizációval és ideológiai legitimitásvesztéssel járt. Mindezek ellenére a rendszer mégis hegemón helyzetben tudott maradni a mai napig, sőt a permanens krízisatmoszféra fenntartásával még hatékonyabbá tudta tenni az átlagemberek kontrollját és kizsákmányolását.

A jelenlegi, „túlérett” korszakban elmerülve tanúi lehetünk a késő kapitalista politikai és társadalmi rend fasizálódásának is, ami a legelemibb tünete a rendszer válságba kerülésének: a kapitalizmus említett destruktív, „centrifugális” erőivel szemben az államszerkezet pániküzemmódra kapcsol, és erősíti (ideológiailag és rendészetileg is) a saját fennmaradása érdekében ható, összezáró „centripetális” erejét. Ebben a folyamatban pedig egyre inkább támaszkodnia kell az erőszakszervezetek támogatására a növekvő társadalmi elégedetlenséggel szemben.

Mindezek ellenére csupán a fasiszta ideológia és az állami erőszak kombinációja nem tudná hegemón pozícióban tartani a rendszert; ehhez az alanyai többségének hallgatólagos beleegyezése is szükséges.

De vajon min alapul ez a beleegyezés? Ennek a legfőbb oka a társadalmi-ideológiai inercia, vagyis a neoliberális kollektív tudat ellenállása a változó körülmények feldolgozásával és lereagálásával szemben. Ennek a kollektív tudatnak az elemi egysége pedig a „neoliberális embertípus”, vagyis az az egyéni tudat, amelyet a rendszer sikeresen „domesztikált” és önkéntes kiszolgálójává tett a tömegmédia által projektált értékrend-terjesztésen keresztül. A sikeresen felépített fogyasztói társadalom és annak alapegysége, a fogyasztó nem fog az őt kiszolgáló rendszer ellen lázadni – pláne akkor nem, ha eleve fogyasztói identitással indoktrinálták. Ennek az embertípusnak a globális elterjedését nevezhetjük a neoliberalizmus „antropológiai válságának”, vagyis a társadalmi humánalapzat degradációjának.

Az, hogy az inercia mennyire erős, könnyen átlátható abból, hogy a gyülekező válságjelenségekre érdemben nem, csak politikai-performatív módokon válaszolunk. A talaját veszteni érző kollektív tudat minden erejét mozgósítja a neoliberális „peak” korszak folytatólagos szimulációjára, ami miatt szociálpszichológiailag benne ragadtunk a nyolcvanas-kilencvenes évek attitűdjeiben, szemünk pedig eltakarva marad az akkumulálódó válságjelenségek előtt.

Egy alternatív valóságban a 2008-as válság lehetett volna akár egyfajta „kreatív rombolás” is, amely a rendszer átalakulásához vagy egy poszt-neoliberális rendszer eljöveteléhez vezethetett volna. Erre volt is próbálkozás a „Green New Deal” keretében, de az kudarcba fulladt. Helyette jött a „rekurzív L” alakú válság, ahol minden L alakú esés után egy újabb esés következik, mialatt pénznyomtatással a globális rendszer monetáris lélegeztetőgépen tud maradni strukturális reformok nélkül. A „subprime” ingatlanpiaci válság volt talán az utolsó esély, hogy érdemben fordítsunk a széljáráson, de az említett kollektív kognitív inercia miatt inkább megtartottuk és tovább tápláltuk szklerózisában a régi rendszert. Ez a rendszer valószínűleg még brutálisabban fog emiatt ránk omlani – talán pont az AI-forradalom gazdasági hatásai okán.

A történet tanulsága, hogy a „zombi” neoliberális rendszert leváltani csak a neoliberális embertípus leváltásával lehetne.

Ez viszont nem fog megtörténni jelentősebb külső behatás nélkül: az inercia miatt addig „szimuláljuk” a rendszert, amíg az véglegesen el nem lehetetlenül. A neoliberális „kognitív rezsim” már mindannyiunkba beépült, nem tudjuk már csupán önszántunkból megváltoztatni – mintegy a saját hajunknál fogva kihúzni magunkat a gödörből. Amit megtehetünk viszont, az az, hogy rétegeire bontjuk ezt a rendszert fenntartó tudatformát, hogy jobban megismerhessük.

A neoliberalizmus emberképe és az antropológiai válság rétegei

A jelen cikk első központi állítása tehát az, hogy a feszültség a neoliberális rendszer egyre nyilvánvalóbb működésképtelensége és mégis folytatódó hegemón státusza között a „kollektív kognitív inerciának” tudható be – vagyis annak, hogy a rendszer által kitermelt mentalitás, azaz „tudattípus” alternatívák hiányában „benne ragadt” a neoliberális attitűdökben. Ennek a neoliberalizált tudattípusnak, vagyis a nemzetközi irodalomban neoliberális szubjektumnak nevezett jelenségnek a mélyebb elemzése tehát nélkülözhetetlen a rendszer túlélésének megértéséhez.

A neoliberális emberkép (szubjektumtípus) szorosan kötődik a „market citizenship” koncepciójának kialakulásához, amely a klasszikus polgári szubjektumot a neoliberális értékek mentén újradefiniálta. Ez a piacvezérelt szubjektumtípus lényegében a „homo oeconomicus” egyfajta szélsőséges verziójának tekinthető: az élet minden aspektusára kiterjedő versengés és „önálló vállalkozói attitűd” jellemzi, ami a klasszikus szabadságfogalom helyett bevezetett „piaci szabadság” fogalmát helyezi ideológiai középpontjába. Ez lényegében a fogyasztói választás és a piaci alapú önmegvalósítás szabadsága, ami a piaci logika mindenre kiterjedő kiterjesztésének elfogadásán alapul. Napjainkra ez az embertípus vált dominánssá a globális középosztály keretein belül, és vált egyben a neoliberális hegemónia fő fenntartójává; sőt a periférián és a félperiférián (például Magyarországon – lásd később) a neoliberális „indoktrináció” további terjedése és mélyülése figyelhető meg.

A neoliberális szubjektum mélyebb megismeréséhez legkönnyebben annak rétegeire bontásával juthatunk el, megvizsgálva hogy a felvázolt „antropológiai válság” miként fejti ki hatásait az emberi létezés különböző aspektusaiban:

(1) Elsődlegesen, metafizikai és ideológiai szempontból a neoliberalizmus mint értékrendszer és a piaci alapú siker mint központi életcél kulcsszerepbe került a szubjektum én-narratívájának felépítésében. A saját értékének meghatározásakor a polgár egyre inkább a piaci validáció felé fordul, és az itt megteremtett anyagi jólét válik az önérték fő mérőjévé.

(2) Másodsorban, a szubjektum kognitív funkciói egy idő után automatikusan alkalmazkodnak ehhez az ideológiai keretrendszerhez, és megszületik egyfajta neoliberális fenomenológia: a világlátás és érzékelés a hitrendszernek megfelelően torzított verziója. Ez a „perceptív paradigmaváltás” egy elidegenedett és atomizált belső világképet teremt, ami izolációt, magányt és mentális problémákat hoz magával.

(3) Harmadsorban, megfigyelhető egy csoportos viselkedésbeli (antropológiai vagy humánetológiai) változás is: a kisközösségek elidegenedése és széttöredezése. A versenyszellem abszolutizálásából fakadó bizalomvesztés és a lokális kooperációs formák felszámolása, illetve az individualizmus és az önzés ideológiailag támogatott előretörése az opportunista viselkedést lépteti a közösségi szellem helyébe. Az így létrejött, atomizált „közösségi” lét a Homo sapiens biológiai és mentális szükségleteit már nem elégíti ki.

(4) Végül, mindezek származékaként szociális-funkcionális válságról is beszélhetünk: az össztársadalmi intézményrendszerbe vetett bizalom meggyengülése (az ezt elutasító szubjektumtípus tömegessé válása miatt) az intézményi-társadalmi funkciók lassú széteséséhez vezet, így azok nem töltik be többé gazdasági és szociális koordinációs szerepüket.

Összegezve azt mondhatjuk, hogy az egyéni teljesítménykényszer és versenyorientáció hegemón tudatállapottá válása a neoliberális világrendet nemcsak ökológiai, gazdasági és társadalmi krízis irányába sodorta, hanem egyúttal egy mély antropológiai krízissel is párosult. Az emberi viselkedésformák tömeges elidegenedése és diszfunkcionálissá válása, illetve a társadalmi intézményrendszerekbe vetett kollektív hit meggyengülése (anómia) miatt a neoliberalizmus mint társadalmi rend antropológiai (vagy akár evolúciós) zsákutcának is tekinthető, amelyet a természetnek előbb-utóbb korrigálnia kell.

A globális gazdasági rend perifériáján és félperifériáján (például Magyarországon) a neoliberális kollektív tudatforma további terjedése és mélyülése figyelhető meg – mintegy a kulturális „felzárkóztatás” jegyében. Egy nyitott, kicsi és kiszolgáltatott ország ennek az ideológiai nyomásnak legfeljebb csak részben tud ellenállni; mégis érdemes elidőzni azon, hogy hazánkban milyen alapokon lehet ennek a folyamatnak ellentartani.

Az etnocentrikus szolidaritás mint lokális ellenállási forma

Hazai vonatkozásban a legfontosabb gyakorlati kérdés az, hogy lokálisan vajon milyen alternatívát lehet felmutatni a neoliberális szubjektumtípus hegemóniájával szemben. Erre egyre nyilvánvalóbban az az egyetlen működőképes válasz, hogy ez valamilyen formában kizárólag a tradicionális értékek megtartásával lehetséges. De feltétlenül jelentenie kell-e ennek a modernitás-projektum tagadását és a radikális retradicionalizációt? Lehet-e modern, haladó szellemű, de etnokulturális elemekre is építő, befogadó és szolidáris jellegű társadalmat építeni a 21. század Magyarországán, amely legalább részben ellen tud tartani a neoliberális tudattípus terjedésének és mélyülésének? A mostani poszt-NER politikai kísérlet talán erre is választ adhat.

Hazánk esetében egyre inkább nyilvánvalónak tűnik, hogy a szocio-kognitív „ellentartás” egyetlen hiteles formája egyfajta humánus etnocentrizmus lehet, amelyet az új politikai vezetés eddig ígéretesen képviselni is látszik (például a szociálpolitika és a gyermekvédelem területén).

A humánus etnocentrizmus fogalma szerint etnikai alapú szolidaritást és kölcsönös felelősséget vállalunk honfitársaink jólétéért, ami lényegében egy patrióta alapokon nyugvó gondoskodó államot jelent. Bár ez a megközelítés élesen szemben áll a klasszikus baloldal internacionalista, osztályalapú szolidaritásával, a neoliberális individualizmussal szemben lokálisan mégis megvalósíthatóbbá teszi a közösségi értékteremtést. Emiatt a gondolat a baloldal számára is legitim alternatíva vagy vonzó irányvonal lehet. A fő kérdés így az lesz, hogy hosszú távon egy menedzseri jellegű, technokrata gazdaságpolitikát célzó kormány reintegrálódása a globális (európai) neoliberális gazdasági környezetbe mennyire kiszolgáltatottan megy majd végbe, és mennyire képes ezzel a reálgazdasági folyamattal szemben megőrizni a magyar társadalom a „metafizikai szuverenitását”. Ez lényegében azt jelenti, hogy a fentebb részletezett szolidáris magyarságtudat egyfajta metafizikai alappillérként funkcionál: a mélyülő gazdasági integráció ellenére is megvéd attól, hogy teljesen beolvadjunk a globális fogyasztói kultúra értékrendszerébe. Vagy inkább tovább mélyítjük a félperifériás gazdasági, szociális és kognitív integrálódást, és ezzel újratermeljük az egyre integráltabb (félperifériás) neoliberális embertípust, miközben maga a rendszer, amelybe „visszasimulni” készülünk, már maga is diszfunkcionális? Van-e a technokrata-neoliberális „felzárkóztatási programmal” szemben valós, szociálisan érzékeny fejlesztő államként felépülő hazai alternatíva?

Ezekre a kérdésekre jelenleg az egyetlen válaszkezdemény egyfajta ideológiai népfront megteremtése lehetne: Magyarország új jobbközép „népfrontkormánya” akkor lehet sikeres, ha a mögötte álló, rendkívül sokszínű választói bázis nem esik szét. A jobboldali, „etnocentrista” megközelítés és a városi, szociáldemokrata-szekuláris szemlélet első látásra nem tűnik kompatibilisnek, pozíciójuk a neoliberális szubjektumtípus ellenében azonban összehangolható. Az egydimenziós „fogyasztó-polgárral” szemben a „magyar demokrata” vagy a „szolidáris patrióta” mint alternatív identitásajánlat nem feltétlenül összeegyeztethetetlen a szociáldemokrata értékekkel, és ez a jobbközép oldalon is világosnak látszik (gondoljunk csak az új miniszterelnök példálózására Kéthly Annával).

A neoliberális hegemóniával szembeni pozíciót az egyik oldalon a magyarságtudat, a másik oldalon az osztálytudat definiálja, de pragmatikus szemmel nézve a leszakadó társadalmi csoportok felemelésének igénye és egy szolidárisabb Magyarország megteremtése mindkét oldalnak az egyik fő prioritása.

Ebből kifolyólag a baloldali értelmiség felelőssége is ennek a „koalíciónak” a felismerése, valamint a patrióta-szolidáris konvergencia létrejöttének elősegítése. Ez a „népfrontkoalíció” a neoliberális „daráló” feltartóztatására tűnik jelenleg az egyetlen járható útnak, a tét pedig az, hogy vajon sikerül-e egy prosperáló közép-európai társadalmat építeni az etnokulturális szolidaritás alapjain. Egyéni stratégiaként pedig, egy gazdaságilag polarizált és a végletekig manipulált társadalomban az ellenállás egyik effektív formája a „kognitív osztályharc” lehet – vagyis egyszerűen nem kell elhinni többé a neoliberális metanarratívát, és így nem kell többé betölteni a neoliberális szubjektum szerepét.

A kiemelt kép illusztráció.