A projekt neve CERV-2023-EQUAL,
száma 101144429 – RISE
időtartama két év,
az Európai Unió támogatásával.

A „projekt” a mi szervezetünknél szakszó:
pályázati finnanszírozású,
általában rövid távú (1-3 éves),
többnyire részmunkaidőben foglalkoztatott
munkatársak által nyújtott szociális szolgáltatást jelent,
szemben a stabil, hosszú távú, teljes munkaidős,
önkormányzati vagy állami finanszírozású
szociális szolgáltatásokkal.

A „projekt” ugyanakkor egy korszak neve is,
nevezhetnénk „projektkorszaknak”,
egyes társadalomtudósok és filozófusok olykor
neoliberalizmusnak mondják.
Ennek jellemzői között szerepel a munkaerő folyamatos
átképzésére és kiszolgáltatottságára támaszkodó munkaerőpiac,
a munka tér- és időbeli képlékenysége, feldarabolása,
melyet az „élethosszig tartó tanulás” szlogen reklámoz,
a globális függőségi rendszerekbe való integráltság,
kulturális gyökértelenség, osztályvakság,
az életpálya hosszú, sőt rövid távú tervezhetetlensége,
antikommunizmus, piacfundamentalizmus,
techno- és posztfasizmus politikában és kultúrában,
elszigeteltség,
pszichés széttöredezés,
új típusú mentális zavarok és idegrendszeri átalakulások,
immerzív pszicho-spirituális trendek,
megnövekedett igény a közösségi szolgáltatások iránt,
a történeti tudat és a szerelem elhalása,
az utóbbit helyettesítő kapcsolati projektek,
áruként objektivált szex és érzelmi élet,
és abszolút kommunikáció mint a kizsákmányolás újabb formája.

A projektkorszakban a társadalom
hivatalosan ugyan nem létezik, csak a magánérdekek rendszere,
szociális szolgáltatásokra mindazonáltal
ennek ellenére is szükség van, mintegy titokzatos okokból.
Radikálisabb, a korszakhoz illő apokaliptikus, leleplező stílusban
úgy fogalmazhatunk, hogy a projektkorszakban
a népirtást, más szóval a kollektív, politikailag szervezett gyilkosságot
időben és térben szétszórtan,
instant adagokban, projektesített szociális szolgáltatásként
szervezi meg a tőkehatalom,
a végrehajtók segítő szakembereknek, mentoroknak,
szociálpedagógusoknak, mentálhigiénés coach-oknak,
szociális munkásoknak és közösségi facilitátoroknak neveztetnek.
A kapitalista ész csele a társadalmi halált
elszámolható szolgáltatásként, a túlélésben nyújtott segítségként
osztja szét a tiltott magánérdeket, ti. élni akarást kifejező rászorulóknak,
túlélés és meghalás társadalmi jelentése így végre ugyanegy,
legalábbis mihelyt e hivatalosan nem létező társadalomban
a társadalmi életre nem jogosult delikvensek bevonása
a projektalapú szociális szolgáltatásokba
sikeresen megvalósításra kerül.

A 101144429-es számú RISE-projektet
szervezetünk nyolc romániai településen valósította meg sikerrel,
jellemzően olyan helyszíneken, ahol magyar nyelven beszélő,
így a magyar nyelvű oktatási rendszerbe bekapcsolódni próbáló
magyar-cigány fiatalok tiltott magánérdekű élni akarásának
kifejeződése volt szignifikánsan megfigyelhető.
Projektünk hasznosnak bizonyult, mivel azon esetekben,
ahol a család szociális helyzete és kulturális attitűdje
ezt lehetővé tette, továbbá az iskola vezetősége és tanári kara is
nyitottnak és felkészültnek mutatkozott
az iskolaelhagyási hajlandóság csökkentésére,
ott mi magunk is sikereket értünk el e téren,
továbbá azon esetekben, ahol a család szociális helyzete,
kulturális attitűdje, illetőleg az iskolai vezetőség és a tanárok
eszköztelensége, felkészületlensége,
tudatos, netán öntudatlan rasszizmusa,
vagy a szegregált, ekképpen tehát illegális oktatásszervezés
akadályokat gördített utunkba, ott az iskolaelhagyást
nekünk magunknak megakadályozni nem sikerült,
így tevékenységünk semmiképpen nem tekinthető
szociális és szakmai szempontból puszta látszattevékenységnek.
Annál is inkább nem, mivel ebben a projektben is
életre szóló emberi tapasztalatokat szereztünk,
meghatározó erejű személyes kapcsolatokat építettünk fel,
olykor szülők helyett szülők, tanárok helyett tanárok,
barátok helyett barátok,
pszichológusok helyett pszichológusok,
család helyett család,
egyház helyett egyház,
állam helyett állam,
és mindenek helyett mindenek próbáltunk lenni,
persze, csak „mintha”, mintegy „projektalapon”,
mely személyes kapcsolatokat ezennel el kell engednünk,
módszeresen és szakszerűen le kell építenünk,
fel kell számolnunk, mert projektünk hó végével zárul.

Állásunk ezennel ideiglenesen megint megszűnik.
A munkanélküliség perspektívája – amellett,
hogy a társadalmi fölöslegesség és értéktelenség érzésével,
álmatlansággal, enerváltsággal,
szorongással, idővel káros szenvedélyek és antiszociális attitűdök
kialakulásával, derealizációval, a társadalmi lecsúszástól való félelemmel
és valóságos lecsúszással is járhat,
(noha társadalom hivatalosan, ugye, nincs) –
a felszabadultság ígéretét is hordozza,
és nemcsak abban az antik görög értelemben,
hogy szabad polgár csak az lehet, akire nem érvényes
a megélhetésért végzett munka kényszere.
Hanem egyszerűen azért, mert a projektmunka,
miként a projekt alapú élet ebben a projektkorszakban,
a lét elviselhetetlen bizonytalanságának és megfoghatatlanságának
légies érzetét kelti.
Elszállsz tőle az egzisztenciális semmisségbe.
Szinte mondhatnánk, hogy
élésre méltatlan, értelmetlen, abszurd, inkonkrét élet ez,
ha nem lenne ugyanakkor állandó tapasztalatunk
azon társadalmi osztályok, néptöredékek és emberi személyek
megmagyarázhatatlan, öntudatlan életbe vetett bizodalma,
– az élet virágarcának átmosolygása
a projektkorszak halálmaszkján –
miként a magunké is,
akiknek társadalmi értelemben
semmilyen reményük nincs,
és nem is lehet.

Kiemelt képünk illusztráció.