Az Egyesült Államok egykor katonai puccsokat támogatott annak érdekében, hogy Latin-Amerikát az ellenőrzése alatt tartsa. Ma azonban erre nincs szüksége: a meggyengült baloldal és a szervezett bűnözés felemelkedése segítik a szélsőjobboldal érvényesülését. Ez pedig a Fehér Háznak teljesen megfelel.

,,Jelen pillanatban a világ egyetlen országa sem tud független lenni”, fogalmazott Abelardo de la Espriella nem sokkal azután, hogy megnyerte a kolumbiai elnökválasztás első fordulóját. Espriella, a magát ,,Tigrisnek” nevező 47 éves jogász – aki saját bevallása szerint ,,ökumenikus szemléletű katolikus” – épp arról értekezett Miguel Arrázola lelkésznek, hogy milyen kapcsolatokat remél kiépíteni Washingtonnal, és különösen Donald Trumppal, miután az amerikai elnöknek igen feszült volt a viszonya Kolumbia leköszönő baloldali elnökével, Gustavo Petróval. A leendő elnök beszélgetőtársa, Arrázola a cartagenai Élet Folyói nevű családegyház alapítója, és nagy mértékű befolyással bír az országban, ahol a lakosság 18%-a evangéliumi kereszténynek vallja magát.

,,Ez lesz az első alkalom, hogy Kolumbiának republikánus elnöke lesz”, mondta Espriella. ,,A republikánusokra szavaztam az USA-ban. Donald Trumpra voksoltam 2024-ben.” A politikus kolumbiai, olasz és amerikai útlevelekkel is rendelkezik, az utóbbira 2023-ban tett szert, miután tíz évet töltött Floridában. Ezzel az ecuadori Daniel Noboa után ő lett a második dél-amerikai államfő, akinek amerikai útlevele van.

Espriella nem rejti véka alá Donald Trump iránti lojalitását. Az amerikai elnök szokásához híven közölte a kolumbiaiakkal, miként szavazzanak június 21-én, hogy biztosítsák Washington pénzügyi, gazdasági és biztonsági együttműködését Bogotával. Kolumbia egyértelműen kulcstényező az USA „hátsó udvarában” folytatott neokolonialista külpolitikában.

,,Egy Plan Colombia 2-t és az amerikai bázisok visszatértét akarom”, fogalmazott Espriella, arra a tervre utalva, amely a drogok elleni háború ürügyén lehetővé tette Washingtonnak, hogy 2000 és 2015 között amerikai csapatokat állomásoztasson az országban, mindenekelőtt a gerillák elleni küzdelem érdekében. Választási kampánya során Espriella megígérte, hogy újjáépíti a kolumbiai fegyveres erőket, elpusztítja a kokaültetvényeket, illetve szétzúzza a fegyveres csoportokat és a kartelleket az USA és Izrael segítségével. Célul tűzte ki, hogy véget vet elődje kudarcot vallott ,,totális béke” stratégiájának.

A szélsőjobboldali hullám

Espriella a Latin-Amerikán végigsöprő szélsőjobboldali hullám része, amelyet az El Salvador-i Nayib Bukele (2019, 2024), az argentin Javier Milei (2023), az ecuadori Daniel Noboa (2023, 2025), és a chilei Daniel Noboa választási győzelmeiben láthattunk kibontakozni. Ez a politikai irányzat – amelyet leginkább Noboa és Kast testesítenek meg – ugyan sokszínű, de felmutat bizonyos állandó jellemzőket: neoliberalizmus, kemény álláspont a közbiztonság kérdéskörében, a baloldali erők elleni bosszú szellemisége, geopolitikai elköteleződés Washington felé, és az esetek többségében erős személyes kapcsolatok Donald Trumppal.

,,Ennek a választásnak az eredménye nagyon fontos Kolumbia jövője és az Egyesült Államokkal fennálló kapcsolatai szempontjából. Az eddig elért hatalmas teljesítménye és a nekem nyújtott politikai támogatása okán, megtiszteltetésnek érzem, hogy teljes és feltétlen támogatásomról biztosítsam Abelardót”,

posztolta június 2-án a Truth Social közösségi médiaplatformján Donald Trump. Ami Trumpnak igazán fontos, az az, hogy legyen egy olyan kolumbiai elnök, aki mindig a rendelkezésére áll. Egy másik korban erre használtuk volna a ,,helytartó” szót.

A szélsőjobboldali fordulat abban a térségben, amelyet egészen a közelmúltig a baloldal laboratóriumának tekintettek, bizonyos fokig épp ennek, a 2000-es évektől a korai 2020-as évekig a régió politikai irányvonalát meghatározó baloldalnak a kudarcaival magyarázható – amelyek részben az amerikai és egyéb külföldi beavatkozásoknak köszönhetők.

Ez az időszak jelentős demokratikus és társadalmi előrelépéseket hozott, de nem sikerült tartós változásokat elérnie azon társadalmi és gazdasági struktúrákban, amelyek az egyenlőtlenséget és a szegénységet táplálják. A stratégiából, amely a természeti erőforrások megnövekedett exportbevételeiből származó vagyon újraelosztásán alapult, egyszerűen kifogyott a gőz.

Ez táplálta az elégedetlenséget a progresszív erők irányában, különösen a munkásosztály, a sérülékeny középosztály és a fiatalok körében, akik mindig is csak baloldali kormányokat ismertek. Az elégedetlenség csak tovább nőtt azáltal, hogy a baloldal képtelen volt helyettesíteni a 2000-es évek vezetőit (Hugo Chávezt Venezuelában, Evo Moralest Bolíviában, vagy Cristina Fernández de Kirchnert Argentínában) hasonlóan népszerű figurákkal, miközben a progresszív erőknek a jogi hadviselés (lawfare) ismétlődő kampányaival is szembe kellett nézniük.

A 2008-as globális pénzügyi válság és a 2020-2021-es koronavírus-járvány az utóbbi száz év legsúlyosabb recessziójába taszították Latin-Amerikát, gyengélkedő gazdasági növekedéssel régiószerte, ahogy a nemzetközi kereskedelem is lassult. Oroszország Ukrajna elleni inváziója 2022-ben és az amerikai-izraeli háború Irán ellen növelték az inflációs nyomást és erodálták a vásárlóerőt Argentínában, Bolíviában, Kolumbiában, Venezuelában és másutt. Valamennyi ország ugyanazokkal a társadalmi-gazdasági problémákkal néz szembe, de vannak helyi sajátosságok: a régióban a munkaerő közel fele informálisan van foglalkoztatva (adóbevételektől fosztva meg az államokat), a munkásosztály és a középosztály körében pedig fokozódik az egyenlőtlenség, a dolgozói szegénység és a bizonytalan foglalkoztatási mód. A Világbank adatai szerint a latin-amerikaiak 25%-a él szegénységben, és további 32%-ukat fenyegeti a veszély, hogy ,,csatlakozzanak” előbbiekhez.

Nincsenek tartós megoldások

A késő 2010-es évek óta tiltakozási hullámokra került sor a régióban, és a regnáló kormányoknak nem sikerült tartós megoldásokat kínálniuk a követelésekre. Néhány országban – Chilében, Kolumbiában és Ecuadorban 2019-2021 folyamán, Bolíviában pedig 2026-ban – a tüntetések és a társadalmi mozgalmak már-már felkelésekbe torkolltak. Mindez bátorította a protestszavazást, a szélsőjobboldalnak kedvezve egy olyan időszakban, amikor számos választást tartottak Latin-Amerika szerte: valamennyi országban rendeztek elnöki és törvényhozási választásokat 2021 óta, és továbbiak esedékesek 2026-ban és 2027-ben. ^[1]

De amíg a lakosság nagy része úgy érzi, hogy a kormányzó baloldal nem tett eleget a társadalmak átformálása érdekében, addig az uralkodó osztályok úgy hiszik, hogy a progresszív kormányok már így is messze túl sokat tettek, és most nekik kell kezükbe venniük a dolgokat. Először is az államot.

A jobboldal orvosolni akarja azt, amit a probléma gyökerének tekint: a baloldal felügyelete alatt állítása szerint bekövetkezett morális és intézményi hanyatlást, azaz a bürokrácia túlburjánzását, a szociális támogatások, illetve az őslakos népcsoportokat, nőket és nemi kisebbségeket célzó programok túlzásait, továbbá a vállalkozói szabadságot érintő korlátozásokat.

Kolumbiában Abelardo de la Espriella azt állítja, hogy 40%-kal akarja csökkenteni az állami szektor kiadásait a következő négy évben. Kiáltványa a ,,dereguláció nagyszerű forradalmára” hívott fel, és azt ígéri, hogy megvágja az adókat, a ,,lakástulajdonosok országává” teszi Kolumbiát, több külföldi befektetést csábít az országba a természeti erőforrások (olaj, gáz, ásványkincsek, víz) kiaknázása érdekében, és még a gazdaságot is dollárosítja.

Chilében José Antonio Kast és ,,vészhelyzeti kormánya” egy ,,megareform” és a ,,nemzeti újjáépítés” folyamata révén akar szakítani elődje, Gabriel Boric balközép politikáival, méghozzá egy olyan forgatókönyv alapján, amely nem éppen új: megszorítások, adócsökkentések, az állami kiadások megvágása, illetve a kormányzati minisztériumok és ügynökségek karcsúsítása.

Ecuadorban Daniel Noboa megfelezte a minisztériumok számát (20-ról 10-re) és lépéseket tett számos szektorban a munkaügyi szabályozás rugalmasabbá tétele és a külföldi befektetések ösztönzése érdekében (szabad kereskedelmi övezetek létrehozása a technológiai szolgáltatások és az AI számára; bányászat; energiaszektor; stb.).

A biztonságba való befektetés terve

A szóban forgó szélsőjobboldali vezetőknek a többsége azt tervezi, hogy a megszorítások révén megspórolt pénzt a szervezett bűnözés elleni harc militarizációjára fordítja, amely kiváló perspektíva az amerikai és az izraeli biztonsági ipar számára. Nayib Bukele abban bízik, hogy a közbiztonságba történő befektetésnek El Salvadorban gazdasági előnyei lesznek (lévén, hogy a stabilitás vonzó a külföldi befektetők számára), és olyan új szektorokat nyit meg, mint a turizmus és a digitális gazdaság. Az említett politikák célja egyúttal az is, hogy kontrollálják, fegyelmezzék a társadalmat, amikor az erőforrások (állások, jövedelem, közszolgáltatások) korlátozottak.

A jobboldalnak szüksége van egy narratívára, ami elfogadtathatja a jelentős áldozatokat a választókkal, és megtalálta a módját, hogyan kovácsoljon előnyt a problémákból, amelyekkel Latin-Amerika szembenéz. A nemzetközi drogkereskedelem növekedése nyomán terjeszkedő szervezett bűnözés alapjaiban alakította át a regionális viszonyokat: az éves kokaintermelés precedens nélküli szinteket ér el, a 2015-ös 1000 tonnáról 2024-ben 4100 tonnára növekedett. Ez különösen Kolumbiát érinti, ahol a világ kokatermesztéshez hasznosított összes földterületének kétharmada található. ^[2] Globálisan a kokainhasználók száma a 2013-as 17 millió főről 2023-ra 25 millió főre emelkedett.

A bűnözői hálózatok Latin-Amerika szerte terjeszkednek, és az egész világ számára termelnek kábítószereket (kokaint, heroint, szintetikus drogokat, marihuánát). Ez – a háborús övezeteket leszámítva – a világ legerőszakosabb régiójává tette Latin-Amerikát: az ENSZ Fejlesztési Programja szerint

,,Latin-Amerika csupán a globális népesség 9%-át adja, mégis itt történik a világban elkövetett emberölések közel harmada…, amelyek megközelítőleg 40%-a… a bűnszervezetek és bűnbandák tevékenységéhez kötődik”.

Az erőszak és az emberölések számának emelkedésével a közbiztonság kérdése ma már vezeti a közvélemény aggodalmainak listáját a tartós korrupció mellett, ami aláássa az állami intézmények hitelességét. A migráció kérdése – miközben a Venezuelában, Kubában és Haitin zajló válságok növelik a népességmozgásokat olyan országokba, mint Brazília, Chile, Kolumbia, Ecuador, Mexikó és Panama – ugyancsak kiemelt helyen szerepel.

A közéleti vita fókusza fokozatosan eltolódott. A társadalmi igazságosság, a vagyoni újraelosztás, a környezetvédelem és a jogok kiterjesztésének kérdéseit felváltották a közbiztonság, a korrupció (az állami és az egyes politikusoké) és a határellenőrzés témái. A latin-amerikai jobboldal hasznot húzott ezekből az ügyekből, főként a közösségi médiát és a társadalmi tereket (templomokat, sportklubokat, családi és más szervezeteket) használva fel arra, hogy olyan narratívákat építsen, amelyek egyetlen rögeszme köré szerveződnek: a rend helyreállítása köré – legyen az morális, vallási, társadalmi vagy közbiztonsági értelemben. A kulturális háborúk (az abortusz, a női jogok, a homoszexualitás, a globalizmus, a ,,kulturális marxizmus” és a ,,narkó-kommunizmus” ellen) jelentik a kötőanyagot, amely ezeket a szociológiai szempontból sokféle koalíciókat egyben tartja.

Ugyanakkor, Trump ,,helytartókból” álló hadserege lehet, hogy mégsem lesz oly erős, mint az elnök azt reméli.

Leszámítva Nayib Bukelét El Salvadorban, egyikőjük sem szerzett saját erőből többséget, sőt, néhányuk kisebbségből kormányoz. Hatalomra jutásuk részben más, a szélső-, a hagyományos és a mérsékelt jobboldal pártjaival kötött szövetségeknek köszönhető, részben pedig annak, hogy a választók kifejezetten baloldali ellenfeleik megbüntetése érdekében szavaztak rájuk. José Antonio Kastnak és Javier Mileinek minden egyes törvényjavaslat esetében tárgyalniuk kell a szavazati többség megszerzése érdekében a törvényhozásban. Espriella mozgalmának, a Haza Védelmezőinek még képviselete sincs a Kongresszusban [a kolumbiai törvényhozásban – a ford]. Szemben a progresszív ellenzékkel, amelynek jelöltje, Iván Cepeda csaknem a szavazatok felét elnyerte az elnökválasztás június 21-i második fordulójában, Espriellának a hagyományos jobboldal pártjainak (Konzervatív Párt, Demokratikus Centrum, Nemzeti Egység Szociális Pártja, Radikális Változás) és a Liberális Párt képviselőinek támogatására kell hagyatkoznia.

Amíg a brazil elnökválasztás kimenetele teljesen nyitott, addig azok a vegyes szövetségek, amelyek a latin-amerikai jobboldal radikális frakciói által vezetett kormányokat támogatják, feltűnően törékenyek. Vajon meddig fognak a választók olyan kormányokat támogatni, amelyek előrébb helyezik Trump érdekeit az övéiknél?