Másfél hónapja zárták le azt az ügyet, amely során kecsap használatára hivatkozva kutatták át az izraeli miniszterelnök budapesti meghívása miatt tüntető aktivisták lakását, és foglalták le digitális adathordozóikat. Bár a rendőrségtől a március végi előállítás után, majd az ügy lezárta óta is próbáljuk megtudni, hogy mi szükség volt a házkutatásra, a hatóságnak láthatóan nincs magyarázata a jelek szerint jogellenes eljárásra. Kérdés, hogy ez mit jelent a rendőrségi működésre, illetve a gázai népirtás elleni nyilvános véleménynyilvánítások lehetőségeire nézve.

Ahogy azt a Mércén is megírtuk, 2026. március 21-én aktivisták egy csoportja békés tüntetést szervezett Budapesten, az ellen tiltakozva, hogy Orbán Viktor a CPAC Hungary rendezvényére meghívta Benjamin Netanjahut. Az izraeli miniszterelnök ellen a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) háborús bűnök és emberiségellenes bűncselekmények vádja miatt adott ki elfogatóparancsot 2024-ben, s az ICC mellett több nemzetközi szervezet állapította meg, hogy Izrael gázai műveletei népirtásnak minősülnek^[1]. A mintegy négyszáz fős demonstráció résztvevői kiemelt rendőri biztosítás mellett vonultak a Deák térről a Kálvin térre, ahol a beszédek után egy tüntető demonstratívan leöntött egy Benjamin Netanjahut ábrázoló papírmasé figurát kecsappal.

A tüntetésről készült élő felvételünk itt visszanézhető:

Hat nappal később a rendőrség előállította a demonstráció egyik szervezőjét és a kecsapozó tüntetőt. Az előbbivel (a továbbiakban: S.) szemben garázdaságra való felbujtás, az utóbbival (a továbbiakban: M.) szemben garázdaság gyanúja miatt indult büntetőeljárás. Az érintettek úgy szereztek tudomást az eljárásról, hogy a rendőrök megjelentek a lakásukon, házkutatást tartottak, lefoglalták telefonjaikat és más informatikai eszközeiket, majd előállították őket.

Tudomásunk szerint M.-mel szemben az intézkedés során aránytalanul erőszakosan jártak el a rendőrök. Állítása szerint ugyan röviden igazolták magukat, de a kutatási parancsot nem mutatták meg neki, mielőtt bementek volna a lakásba. Nem engedték videófelvételt készíteni, telefonálni vagy ügyvédet hívni sem, noha ezekhez joga lett volna, és amikor megpróbált élni ezekkel a jogaival, a rendőrök akadályozták ebben.

Ahogy azt korábban is kiemeltük, a rendőrség aránytalan fellépése, illetve az aktivisták ellen célzottan indított eljárások magukban hordozzák azt az üzenetet, hogy az izraeli népirtás ellen tiltakozni veszélyes – aki ezt megteszi, homályos indíték alapján kezdeményezett eljárásra számíthat.

Körülbelül két és fél hónappal az előállítás után, immár a Tisza-kormány alatt, június elején mindkét gyanúsítással kapcsolatos eljárást megszüntették, mivel a hatóság arra jutott, hogy a demonstráción történtek nem minősülnek bűncselekménynek. Ekkor a lefoglalt adathordozókat is visszakapták az érintettek.

Az eljárás megszüntetése óta háromszor fordultunk kérdésekkel a Budapesti Rendőr-főkapitánysághoz: arra voltunk kíváncsiak, mi szükség volt a házkutatásra, az adathordozók lefoglalására egy garázdaság bűncselekménye miatt. Mindannyiszor azt a választ kaptuk a sajtóosztálytól, hogy „a Budapesti Rendőr-főkapitányság ügydöntő határozatot hozott, melynek tartalmáról annak kézhezvételéig tájékoztatást nem áll módunkban adni.” Harmadszori megkeresésünkre ez a sablonüzenet a következőre módosult: „a BRFK a nyomozást a 2017. évi XC. törvény a büntetőeljárásról 398. § (1)  bekezdés a) pontja alapján megszüntette.” Ez, magyarra fordítva annyit jelent, hogy az eljárás megszüntetésének oka, hogy a cselekmény nem bűncselekmény – ami eddig legalábbis sejthető volt. Az viszont továbbra sem világos, hogy az eset feltárását miért úgy folytatta le a rendőrség, ahogy. Tehát, hogy miért volt szükséges és arányos eljárás lakásokat átkutatni, és adathordozókat lefoglalni.

Nem ritka, hogy egy állami vagy nem állami intézmény késve válaszol vagy egyáltalán nem válaszol a sajtó kérdéseire, esetleg lepattintja az újságírót. A rendőrség esetében ez kifejezetten szokványos. Ebben az ügyben másfél hónapja hallgatnak, ismételt megkeresésekre sem reagálnak érdemben – s így egy fontos kérdésben a nyilvánosság homályban van hagyva. Ez a hallgatás a rendőrségbe vetett társadalmi bizalmat is rombolja: ha egy intézmény nem hajlandó megmagyarázni a döntéseit, maga nyitja meg a teret a spekulációk előtt.

Az első kérdés, ami felmerül, hogy történt-e valami az eljárásrendben, amit nem tudnak kimagyarázni következmények nélkül?

Lenne mit tisztázni: ha a házkutatás nem volt indokolt, ha szükségtelenül foglalták le az informatikai eszközöket, vagy ha az intézkedés során jogsértés történt, akkor ott további lépésekre lenne szükség a hatóság részéről. Belső vizsgálat indulhat, fegyelmi felelősség merülhet fel az eljáró rendőrök és nyomozók esetében, az érintetteknek pedig lehetnek kártérítési igényei. Emellett, amennyiben az intézkedés nem indokolható szakmailag, felmerülne a kérdés, hogy a rendőrségi hierachiában ki hozta meg a döntést, és milyen intézményi, esetleg politikai felelősség terheli az illetőt vagy illetőket.

Egy létszám- és erőforráshiánnyal küszködő szervezet számára egyszerűbbnek tűnhet elkerülni egy ilyen ügy nyilvános felvállalását. Ám egy olyan intézmény hitelességét, amelynek működését eleve sokan bizalmatlanul figyelik, nem az erősíti, ha hibáiról hallgat, hanem az, ha képes azokat feltárni és elszámolni velük.

A kivárás azért is lehet jó taktika, mert ezt a specifikus kecsapos ügyet a nyilvánosságnak könnyű megunni. Hogy megszűnt az eljárás, kívülről tűnhet úgy, hogy nem történt semmi különös. A gázai népirtás közben továbbra sem mozgat meg szélesebb csoportokat Magyarországon: a fősodorbeli média, valamint a kormány és az ellenzék is igyekszik megkerülni a kérdést.

Félő, hogy a kecsapos eljárás így leginkább arra lesz emlékeztető, hogy aki nyilvánosan tiltakozik vagy véleményt nyilvánít erről a népirtásról, az hasonló következményekre számíthat.

Ami azt jelenti, hogy a rendőrséget arra használhatja az állam, hogy eltérítsen alkotmányos jogaink mégoly szelíd gyakorlásától is.

Hogy ne így maradjon meg a köztudatban, fontos elkezdenünk beszélni a rendőrség olyan strukturális problémáiról, amelyek oda vezethettek, hogy ez az eljárás megindult, és így folyt le. Melyek ezek a rendszerproblémák?

Az egyik a szigorúan hierarchikus szervezet működésének belső ellentmondása. A rendőrségi hierarchiának az intézmény hatékonysága szempontjából van ugyan értelme: a gyors intézkedésekhez elengedhetetlen, hogy a parancsok végrehajtása ne váljon minden szinten vita tárgyává. A közrendőrök és a nyomozók pedig joggal feltételezik, hogy a feletteseiktől kapott utasítások megfelelnek a jogszabályoknak és a szakma szabályainak.

Ugyanez a hierarchia viszont sérülékennyé is teszi a szervezetet. Ha egy döntés szakmailag vagy jogilag megkérdőjelezhető, kevés belső ösztönző van arra, hogy ez a megkérdőjelezés meg is történjen, a felelősség könnyen elmosódik a parancsnoki láncban.

Számos példa van arra, hogy a rendőrség nem teljesen immunis a politikai befolyásra – elég a Szabó Bence százados vallomásai nyomán kihulló csontvázakra gondolnunk. Mitöbb, egy erősen centralizált, a NER által megtámogatott intézményi környezetben az is előfordulhat, hogy a politikai elvárások akár explicit utasítás nélkül szivárognak le – ha például a hierarchialáncban úgy spekulál valaki, hogy, ha a miniszterelnöknek érdeke, hogy Izraellel ne pusztán diplomáciai, de baráti jó viszonyt ápoljon, akkor lehet ellenérdekelt abban, hogy az Izrael által elkövetett népirtásra aktivisták fehívják a figyelmet.

Strukturális probléma az is, hogy a rendőrségi intézkedések során a gyanúsítottakkal sokszor úgy bánnak, mintha eleve bűnösök lennének. Pedig a gyanúsítás nem írja felül az ártatlanság vélelmét, nem ad felhatalmazást aránytalan erő alkalmazására, sem az eljárási szabályok figyelmen kívül hagyására.

Itt csupán egy olyan minimumot várnánk el, hogy a rendőrség betartsa a saját szabályait.

Lehetséges, hogy a rendőrség hallgatásának prózai oka van: a szervezet évek óta létszám- és erőforráshiánnyal küzd, s valószínűleg a sajtóosztály az utolsó, aki hozzáfér bármiféle indokláshoz. Ám akár ez áll a háttérben, akár más, következményük ugyanaz: amíg egy intézmény nem számol el a vitatott döntéseivel, addig romlik a belé vetett bizalom, egyszersmind az elhallgattatás eszközévé is válik.

Ehhez képest nagyon egyszerű annak igénye, hogy derüljön ki, mi történt, ha hiba történt, azt ismerje el a rendőrség és legyen következménye, illetve mutassanak arra garanciát, hogy hasonló eljárás nem fordul elő újra. A BRFK nem csupán az érintettek felé tartozik felelősséggel, hanem saját kollégái felé is: azok felé, akik megkapták ezeket az utasításokat.

S ennek tisztázása a politikum – a Fideszt leváltó Tisza-kormány – felelőssége is. Kampányígéretük és politikai vállalásuk, hogy tisztázzák a zavaros közügyeket, és elszámoltathatóvá teszik az átláthatatlan intézményeket, a rendőrség működésére is vonatkozik – a gázai népirtás elismerésének minimuma mellett, ami nem szorulhat háttérbe ebben az ügyben. Ehhez képest azt látni, hogy a belügy harmincnapos fokozott drogügyi közbiztonsági akcióval igyekszik visszaépíteni a hatóságokba vetett bizalmat. Ezzel erőt ugyan mutatnak, elszámoltathatóságot aligha. Ha pedig erőből, átfogó strukturális reformok nélkül dolgoztatják a rendőröket továbbra is, a fent felsorolt eljárásrendbeli problémák ugyanúgy meg fognak történni a jövőben is, és ki tudja, hányan sérülnek még tőlük.