Miként írható meg a magyar jelenkor politikatörténete?

Lakner Zoltán idén tavasszal kiadott, Alakulhatott volna jól is című kötete erre ad sajátos választ azzal, hogy kiemelkedő személyiségeken és eseményeken keresztül elemzi az ország közelmúltját. Az összegyűjtött szövegek – a szerző megfogalmazásában – döntési helyzetek és szándékok feltárására, illetve a szándékok és eredmények közti különbségek magyarázatára vállalkoznak. Lakner alapvetően politológusként, nem pedig történészként közelít a témáihoz. Kötete nem is tartalmaz eredeti kutatásokat, célja sokkal inkább a megértés. Az írások eközben elsősorban narratív elemekre épülnek és számos adatot is tartalmaznak, ami formailag mégiscsak a történészek munkáihoz teszi hasonlatossá őket.

Az Alakulhatott volna jól is egy politikusi és egy értelmiségi minta vázolásával kezd. Lakner Kéthly Anna portréjával nyit, aki a demokrácia és a szocializmus melletti elköteleződését az erőszak és a diktatúra elutasításával párosította – és aki nem mellesleg egyedüli női főszereplője az e tekintetben bántóan, bár sajnos korántsem egyedi módon egyoldalú kötetnek. Ezt követően Szűcs Jenőről olvasunk, akinek nyugati minták határozták meg a gondolkodását, ugyanakkor mélyen értette e minták szerves fejlődését nélkülöző régiónkat is. Szűcs a külső modellek és belső alaptrendek közti feszültségnek tudta be a siettetés és visszacsúszás – így például, hogy csak a közelmúltra utaljak, a forradalmi hevület és a reakciós konzervativizmus – fázisainak magyarországi váltakozását is. Bár e minták felvázolásai értékes meglátásokat tartalmaznak, a kötet alkalmi jellegére utal, hogy a későbbi írások nem utalnak vissza rájuk.

Lakner írásainak perdöntő része a megújulási kísérleteivel visszatérően kudarcot valló baloldal és a politikailag meglehetősen sikeres, ugyanakkor gyakran destruktív jobboldal kulcsszereplőiről kínál portrécsokrot. A szerző metszően ír például Csurka István különböző eseményeket tetszés szerint egymáshoz kötő, a szándékokat a következményekkel gyakran összekeverő politikai gondolkodásmódjáról, amely alapvető eszmei örökségévé vált, s amely halála után komoly közéleti súlyra tett szert. Matolcsy György közéleti szerepe kapcsán többek között a pillanat uralásának és a látszatcselekvésekbe menekülésnek szerencsétlen összefonódása kerül előtérbe. Kevésbé meggyőző Szájer József amúgy szintén informatív portréja, mert az igazi rejtélyt – azt, hogy e ritka jó kvalitásokkal rendelkező ember miért tette fel életét egy egyre siralmasabb politika kiszolgálására – felvázolja ugyan, de nem kísérel meg érdemi magyarázatot adni rá.

Viszonylag könnyű témának bizonyul ellenben Orbán Viktor. Ő ebben a kötetben tájékozott, rugalmas politikusként kerül bemutatásra, aki – bár jóval több, mint ügyes hatalomtechnikus – féktelen hatalomvággyal rendelkezik, és ennek szolgálatában módfelett kiélezi a politikai kommunikációt. Így válik az új magyar autokrácia felépítőjévé, aki ráadásul a nemzetközi porondon is sorra hoz önkényes döntéseket.

Immár a baloldalra fókuszáló írásokra térve: a kötet elegáns portréi közé tartozik Németh Miklósé, aki Lakner értelmezésében nem dolgozott ki átfogó programot, és nem is igazán próbált bázist kialakítani, amikor azonban hirtelen az ország élén találta magát, szinte ösztönösen a történelem jó oldalára állt. Figyelemre méltó Göncz Árpád életútjának és közéleti szerepének elemzése, aki bevallottan nem a mindennapos feladatokra koncentrált – és talán épp e sajátos antipolitikussága miatt volt képes a közelmúlt legnépszerűbb politikusává válni, veti fel a szerző. Horn Gyula ellenben – akit Lakner lényeges következtetéseket gyorsan levonni képes, alapvetően gyakorlatias politikusként fest meg – olyasvalaki volt, akit ellenfelei is tiszteltek, miközben közeli kollégái is nehéz embernek tartottak.

Megkapó párhuzamokat feszeget a kötet Pozsgay Imre- és Gyurcsány Ferenc-fejezete. Pozsgayról egy kifinomult helyzetfelismerő képességgel és taktikai érzékkel rendelkező politikus képe rajzolódik ki. Eközben az is nyilvánvalóvá válik, miért is tört meg karrierje: épp akkor jutott népszerűsége csúcsára, amikor beragadt az állampártba, és korábbi versenyelőnyei mind megszűntek – e szerencsétlenséget pedig szemlátomást sose volt képes érdemben feldolgozni. Gyurcsány is belülről jött, neki is szokatlan tempóérzéke volt, és ő is modernizátorként lépett fel, bár korának bomlási folyamatait ő sem volt képes megállítani. Nem is lehetett erre képes, jelzi Lakner maróan, mert már az okokat is félreértette: nem ébredt rá például arra, hogy a magyarok alapvetően elégedetlen népség, de ettől még korántsem feltétlenül szeretnének változásokat megélni, pláne megváltozni. Gyurcsány vezetői szerepe, Pozsgayéhoz ismét csak hasonlóan, végül épp annak a jobboldali fordulatnak nyitott utat, amivel szemben népszerűsége csúcsán fellépni próbált. Talán felesleges külön hangsúlyoznom, hogy a határozottan negatív társadalmi ítélet utólagos korrekciójában később ő is hiún hitt.

Sokrétű és különösen érdekfeszítő Magyar Péter kötetet záró portréja. Lakner bemutatása szerint Magyar impulzív és konfrontatív, ugyanakkor komoly tanulási képességekkel rendelkező politikus, aki jobbról érkezve polarizálni és integrálni is képes – polarizál az Orbán-rezsimmel és annak korábbi ellenzékével szemben, hogy előbbi ellenfeleit új módon egyesítse. Bár Magyarnak szemlátomást nincsenek részletesen kidolgozott, ideológiailag is könnyen besorolható nézetei, frontális kritikájával sikerült katalizálnia a rendszerváltás igényét és az újrakezdés reményét, olvashatjuk e még az idei választások előtt megjelent értékelés lapjain.

Az Alakulhatott volna jól is mély és pontos szaktudásról, reflexiós képességekről, egyúttal komoly ítélőerőről is bizonyságot adó írásaiban Lakner Zoltán számos értékes értelmezési javaslatot tesz. Lakner megfontolandó érvek sorát adja elő jelenkorunk politikatörténetével kapcsolatban miközben szemlátomást élénken foglalkoztatja a rosszindulatú gyanakvás, sőt az összeesküvés-elméletek elterjedése; már kötete elején jelzi, hogy a gyűlöletpolitika elhatalmasodásának lehetősége 1990 körül is adott volt, bár a heves szembenállások akkoriban még nem zárták ki a valódi érvek ütköztetését. Később hatásos példákon keresztül tárgyalja miként mélyült el a polarizáció és vált az orbáni centrális erőtér „előszobájává,” bár témaválasztásai (közismert politikusok portréi) és elbeszélésének alapíve (a gyűlölködő és polarizálódó demokráciából a súlyosan torzult, illiberális rendszerbe) egyaránt meglehetősen konvencionálisnak hat. Összegyűjtött írásaival Lakner Zoltán eleve inkább színes és elgondolkodtató tablót, mint újszerű összképet próbál festeni – utóbbihoz eleve hiányoznak a nagyobb nemzetközi folyamatok és a radikális társadalmi, a politika működésmódját is alapvetően befolyásoló változások kontextusai. A magyar közelmúlt megértésére vágyó politikatörténészeknek mindenesetre e mesteri tablóhoz képest kell majd érdemileg újat mondaniuk.