Az elmúlt hetek, sőt évek egyik központi témájává vált, hogy Orbán Viktor volt miniszterelnök, valószínűleg fia unszolására, magyar katonai kontingenst kívánt kijuttatni Csádba, a Száhel-övezet egyik sok bajtól sújtott országába. Nem elképzelhetetlen, hogy ezzel szembeni szakmai véleménye miatt került előzetes letartóztatásba Suha György, korábban az Orbán-kormány afrikai utazó nagykövete. A magyar sajtó tele van a nyilvánosságra került részletekkel: Orbán Gáspár szerepével, a koncepció végiggondolatlanságával, a „belekalkulált” veszélyekkel (50%-os emberveszteséggel számoltak magyar részről). Felmerült OG vallási fanatizmusa, kalandvágya, „tudatlansága”, az európai értékekkel szembeni érzéketlensége, mint amelyek együtt vezethettek (volna) a katasztrófához.

Zsoldosnak általában pénzért harcoló, ad hoc alapon alkalmazott európaiakat szoktunk nevezni Afrikában, bár léteznek fekete afrikai zsoldosok is, és bizonyos esetekben, mint a francia idegenlégió vagy a volt rasszista rodéziai hadsereg, reguláris csapatokhoz „felcsapott” külföldi katonákra is használjuk a kifejezést. Ilyen értelemben, ha technikailag pongyola fogalmazás is, zsoldosnak nevezhettük volna a magyar hadsereg Csádban palotaőrnek felcsapó tagjait is.

A gyarmatosító európai hatalmak a késő tizenkilencedik században, az Afrikáért történő nemzetközi versenyfutás idején, nem bízták Afrika leigázását zsoldosokra. Hadihajókkal, azon messzehordó hajóágyúkkal, majd reguláris hadseregekkel tartották fenn uralmukat a kontinensen.

A zsoldosok szerepe az 1960-as évektől, a kontinens országainak függetlenségétől vált jelentőssé. A kollektív Nyugat ugyanis politikai értelemben lehetővé tette volt gyarmatainak elszakadását, gazdasági értelemben azonban nem.

Ezt a jelenséget hívjuk (szép 70-es évekbeli szóval) neokolonializmusnak. A zsoldosok ekkor átvették a világcégek érdekeinek érvényesítését: egész kis mini-hadseregeket szerveztek belőlük olajvállalatok, aranybányák, gyémántkitermelők, ültetvényesek.

Ahol az új afrikai kormányzat szembe akart fordulni a nyugati gazdasági érdekekkel, ott a zsoldosokat megválasztott demokratikus kormányok ellen is be kellett vetni.

A legismertebb esetei ennek Patrice Lumumba esete Kongóban (őt a belga állam nem hivatalos képviselői az ENSZ szeme láttára elfogták, meggyilkolták, és testét savban pusztították el). Che Guevara a hatvanas évek második felében harcolt Kelet-Kongóban brit és más zsoldosok ellen, a forradalmi mozgalom képviseletében.

Kik voltak ezek a zsoldosok? Brit leszerelt katonák, francia és pied-noir fehérek Algériából, volt német nácik (a kongói Stanleyville 1964-es ostromakor a városban tartózkodott Martin Bormann náci vezető édesfia), belga, holland, spanyol, görög, ciprusi, olasz vagányok – marxista kifejezéssel az európai lumpen elem, és a szélsőjobboldali szubkultúra képviselői. Nóvé Béla és Nényei Judit kutatásai magyar jelenlétet is kimutatnak soraik között.

Ezek a zsoldosok sok kormányt megdöntöttek Afrikában, és még többet megpróbáltak megdönteni. Bob Denard, hírhedt francia zsoldos a Comore-szigeteken a nyolcvanas években zsoldos kalózkirályságot tartott fenn, a francia közvélemény ünneplő éljenzése közepette. „Mad” Mike Hoare (aki Che ellen is harcolt Kongóban) rettegésben tartotta fél Afrikát: Madagaszkár Ratsiraka tábornok idején miatta szerzett be szovjet MiG-eket. Kétszáz felett volt csak azon sikeres puccsok száma, amelyekben a zsoldosok szerepet kaptak. A hidegháború végével szerepük, ha lehet, még inkább megnőtt: Sierra Leonéban az ölükbe hullott a kormányzás a kilencvenes évek közepén. Soraikat dél-afrikai volt apartheid erők és ex-szovjet elemek is egyre inkább kezdték feltölteni. Ez azután a 2010-es években csúcsosodott ki a Wagner-csoporttal és az azt felváltó orosz Afrika-korpsszal, amely egyenesen Rommel seregétől kölcsönözte a nevét.

A zsoldosok az európai kultúrában központi szerepre jutottak:

a jelenségnek napilapja (!) van a piacon, a zsoldosokat dicsőítő filmek Hollywood és az európai filmgyártás gyöngyei (A sakál napja, Véres gyémántok), a „mozgalom” egyik írója, Frederick Forsyth brit szerző egyenesen saját inváziót szervezett Egyenlítői-Guineába (azon az alapon, hogy ő személy szerint nem volt megelégedve az ottani kormánnyal). Az európai toxikus maszkulinitás egyik rendkívül jól beágyazott jelensége a nyugat-európai kultúrában a zsoldosság intézménye. Egyáltalán nem függetlenül a nyugat-európai neonácizmus és rasszizmus más jelenségeitől. Például a nyugatnémet „Kongó-Müller” a hatvanas években saját harmadik birodalmi vaskeresztjét viselve randalírozott a közép-afrikai országban, amíg álruhás keletnémet dokumentumfilmesek meg nem alkották róla a korszak ikonikus leleplező dokumentumfilmjét. A zsoldosok ennek ellenére, vagy éppen ezért, a nyugati „konzervativizmus” ünnepelt figurái. Az, hogy levágott fejekkel videózták le őket több bevetésen, közel sem váltotta ki a várható emberi reakciót: renoméjuk szinte kikezdhetetlen. Ők a nyugat-európai tudatalatti igazi élő kivetülése.

Amikor Orbán Gáspár a nagy-britanniai Sandhurst Akadémián (vagy később) arra a gondolatra jutott, hogy Magyarország szubimperialista, rasszista renoméját tulajdonképpen növelné a világban egy valódi afrikai neokolonialista kaland, akkor sajnos nem gondolkodott rosszul.

De ez ennek a történetnek így még mindig csak a kulturális olvasata. Van ennél fontosabb elem: ez az európaiak afrikai kalandjainak politikai gazdaságtana.

Ha és amennyiben az idegenlégiós kalandozás nagyra nőtt, verekedős fiúk, hagymázas neonácik szórakozása lenne csupán, akkor nem duzzadt volna a zsoldos jelenség az 1960-as évek óta számbelileg a többszázszorosára. A nemzetközi cégek olyannyira a kifosztás módszertanát követik a kontinensen, hogy nem kevésbé kapitalista elemző, mint Tom Burgis (a Financial Times tudósítója) nevezte a témáról szóló könyvét „Afrika kifosztásá”-nak (The Looting of Africa). Miközben a környezetvédelmi szabályozásoktól kevéssé érintett olajkitermelés egész tartományokat önt el bitumennel, a cégek kutait és az expat külfödieket valakinek meg kell védenie… A bányák, ültetvények szerencsétlen munkásait és kubikosait el kell zavarni a nagyok tulajdonának közeléből.

Itt nemcsak arról van tehát szó, hogy Orbán Gáspár „akarta lenni a Jani” Afrikában. Egyrészt természetesen ezt is jelenti, hiszen Hemingway óta tudjuk, milyen jót tud tenni az északi ember egójának az afrikai garázdálkodás. Másrészt viszont a koncepció a történetben az „emancipáció a kifosztókhoz”.

Magyarország sajnos (de mennyire sajnos!) nem attól lesz európai, ha bölcsen tartózkodik az ilyen rettenetes dolgoktól (mint ahogyan az én személyes véleményem szerint mindenképpen tartózkodnia kellene), hanem éppen akkor emancipálódik európaivá, ha nem tartózkodik tőlük.

A Franciaország által megbuktatott afrikai kormányok száma a százat súrolja. A pöttöm Belgium afrikai áldozatainak száma bizonyos történeti statisztikák szerint tízmillió.

Az már csak „technikai kérdés”, hogy az afrikai zsoldosműveletekhez Magyarországnak megvannak-e, meglehettek-e az eszközei. Erről a vélemények eltérőek lehetnek, hiszen operatív, logisztikai kérdésről van szó. Suha György nagykövet úr véleménye sarkosan negatív. Jómagam (szigorúan technikai értelemben) akkor is, most is megvalósíthatónak, bár rettentően veszélyesnek éreztem. A nagyobb, a valódi kérdés mindenesetre az, hogy ájult tisztelettel kell-e tekintenünk európai szövetségeseink Afrika-politikájára, magyarán afrikai garázdálkodásaira, beleértve a belga titkosszolgákat és a romániai zsoldosokat (akiket épp 2026 januárjában kellett kihozni Kongóból). Véleményem szerint semmiképpen.

Az, hogy Afrikában jelenleg kínai, török, szaúd-arábiai, emirátusokbeli, orosz, indiai és más részről Európának kihívói támadtak, Afrika számára a létező legörvendetesebb fejlemény. Kwame Nkrumah ghánai elnök szavaival ugyanis a nyugati „multilaterális imperializmus”, vagy bármilyen imperializmus, nyilvánvalóan akkor a legembertelenebb, amikor monopolhelyzetben van. Hogy azután Magyarország ebben az esetben (mint a keresztes háborúk idején) együtt fosztogatott volna-e a kiszoruló monopolista franciákkal, vagy inkább az orosz befolyás és pozíciófoglalás erősítésében lett volna-e érdekelt, ezek a kérdések egy Orbán-kormány esetén nyitottak maradtak volna, hiszen Orbán történelmi előképe, Bocskai is harcolt mind a császár, mind a szultán oldalán (és a szultán oldalán harcolt tulajdonképpen többet).

Illúzióink azonban egyáltalán ne legyenek egyik külföldi szereplő kapcsán sem, különösen ami a hagyományos gyarmatosító nemzeteket illeti. Magyar Péter miniszterelnök maga mesélte el legelső Partizán-interjújában, számomra meglepő részletességgel, Patrice Lumumba meggyilkolásának tragikus történetét – és az európaiak nagyon is vitatható szerepét emelte ki.

Irányítsa rá ez kissé a figyelmünket arra, hogy milyenek is igazából a modern grállovagok, Afrika európai leigázói a mai korban. Erre európaiként és baloldaliként duplán okunk van.