Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Hatvan éve végezték ki Patrice Lumumba kongói miniszterelnököt, a gyarmati népek mártírját

1960-at gyakran szokás „Afrika évének” nevezni, mivel számos afrikai ország ebben az évben nyerte el a függetlenségét a különböző európai gyarmatosító hatalmaktól. Ekkor még valóban tűnhetett úgy, hogy a függetlenség által megnyíló lehetőségeknek hála Afrika népe olyan államokat teremthet meg, melynek vezetői nem csupán különböző nagyhatalmak gazdasági és geopolitikai érdekei szerint cselekednek, amelyek a világpolitika porondján egyenrangú félként állhatnak a nyugati országokkal, és kezdetét veheti az a társadalmi fejlődés, amelyre a korábbi évtizedek-évszázadok nem adtak lehetőséget.

Ám rövid életű volt ez az öröm, mivel az 1960-ban függetlenedő afrikai országokban rövid időn belül súlyos politikai válságok bontakoztak ki – nemritkán az egykori gyarmattartók manipulációinak következtében.

Edouard Manduau: Civilizáció a Kongóban, 1884 (forrás: Wikimedia Commons)

Ennek a folyamatnak ékes példája a Kongói Demokratikus Köztársaság esete, amely tavaly június 30-án ünnepelte függetlenségének hatvanadik évfordulóját. (Az imperializmus folytonosságáról akkor itt írtunk.) Az egykori belga gyarmat azonban a függetlenségének elnyerésétől számított néhány napon belül belső hatalmi harcok, a belga és amerikai titkosszolgálatok beavatkozási kísérletei között találta magát. A függetlenség kikiáltása után kevesebb mint hét hónappal, 1961. január 17-én pedig végképp szertefoszlott minden reménye annak, hogy Kongó szuverén, másokkal egyenlő országként dönthessen a saját sorsáról. Hatvan évvel ezelőtt ugyanis a nyugati hatalmak által támogatott Katanga szakadállamban belga katonatisztek vezénylése mellett kivégezték Patrice Lumumbát, Kongó első demokratikusan megválasztott miniszterelnökét.

A sötétség mélyén

A független Kongó első miniszterelnökének életútjában minden benne van, ami a fennálló globális politikai-gazdasági rendet igazságtalanná teszi, és amelynek megváltoztatása nélkül a világ lakosságának döntő többségének továbbra is emberhez méltatlan körülmények között kell, hogy túléljen.

Kongóból elhurcolt tárgyak a tervureni (Belgium) Kongó Múzeumban (forrás: Wikimedia Commons)

A kongói belga uralom 1885-ben vált hivatalossá, amikor megalakult a Kongói Szabadállam, amely gyakorlatban II. Lipót belga király magánbirtoka volt, miután az uralkodó az 1870-es évek végétől egy Henry Morton Stanley nevű amerikai felfedező hathatós segítségével folyamatosan az irányítása alá vonta a Kongó-medence nagy részét. Az értékes kaucsuklelőhelyeknek köszönhetően Lipót személyesen is óriási vagyonra tett szert, amelyből számos nagyívű presztízsberuházást finanszírozott aprócska hazájában.

Európai misszionárius mutatja egy kongói férfi megcsonkított kezét. A kézlevágás bevett gyakorlat volt a Leopold tulajdonát képező Kongói Szabadállamban. Forrás: Wikimedia Commons

Azonban a Szabadállam működése nem a belgák által nagy bőszen hangoztatott „civilizációs misszió” kiteljesedését jelentette, hanem három évtizednyi kegyetlenkedést, büntetésből levágott kezeket, Joseph Conrad A sötétség mélyénjét, és a legkonzervatívabb becslések szerint is emberek millióinak a halálát. Ez pedig már a korszakban is komoly nemzetközi felháborodást váltott ki, aminek következtében Belgium megfosztotta Lipótot kongói birtokaitól és 1908-ban közvetlen irányítás alá vette a térségét.

A következő évtizedekben amellett, hogy tovább folytatódott a Kongó-medence nyersanyaglelőhelyeinek nagyvállalatok általi kifosztása, a belga vezetés eltökélte, hogy „mintagyarmatot” farag a kétmillió négyzetkilométeres birtokából. Ennek volt fontos lépése egy helyiekből álló értelmiségi réteg kialakítása is.

Kongói orvostanhallgatók valamikor 1930 és 1950 közt. A gyarmati adminisztráció hiába hirdette, hogy jó lehetőségeket biztosít az évolué-knek, a valóságban a kongóiak nem is álmodhattak az európaiakkal egyenlő társadalmi státusz eléréséről. (forrás: Wikimedia Commons)

Ezek a belgák által csak „évolué”-knek (fejlett) nevezett kongóiak magas szinten beszélték a franciát, keresztények és az átlagnál tanultabbak voltak, a legtöbben orvosként, postásként, a gyarmati adminisztráció alacsonyabb szintű tisztségviselőiként helyezkedtek el. Azonban nem beszélhetünk valódi társadalmi mobilitásról, hiszen amellett, hogy az európai gyarmati vezetők az ötvenes évek végéig csupán 175 ezer embert találtak érdemesnek az évolué címre az akkor 14 milliós lakosságú Kongóban, az évoluék sem álmodhattak a magasabb munkahelyi pozíciók betöltéséről és az európaiaknak garantált szabadságjogokról. Kialakult viszont egy olyan társadalmi réteg, melynek tagjai úgy nőttek fel, hogy hogy pontosan látták, milyen is lehetne egy jobb élet, amitől származásuk miatt meg vannak fosztva.

Az évolué, aki fellázadt

Patrice Émery Lumumba egyike volt ezeknek az évoluéknek. Lumumba paraszti családban született 1925-ben, tanulmányait pedig különböző katolikus misszionáriusok iskoláiban végezte. Mivel ezekben az iskolákban csak a legalapvetőbb ismereteket adták át a kongói diákoknak, egyetem pedig egészen 1954-ig nem működött a gyarmaton, széles történelmi, irodalmi és filozófiai ismereteit autodidakta módon kellett elsajátítania.

Tanulmányai után Lumumba egy bányásztársaság funkcionáriusaként helyezkedett el. Ez a munka ráébresztette őt arra, hogy a Kongóban található nyersanyagok hiába játszanak óriási szerepet a világgazdaságban (az amerikaiak például a Katanga régióban található bányákból nyerték ki a második világháborús atomprogramjukhoz használt urániumot), a multinacionális nagyvállalatoknak semmilyen érdeke nem fűződik ahhoz, hogy a bányászatból származó vagyonukat megosszák a kongóiakkal. A gyarmatosítás rendszerszintű igazságtalanságai azonban nem váltak kézzelfoghatóvá számára egészen 1956-ig, amikor is egyéves börtönbüntetésre ítélték, amiért állítólag postai hivatalnokként sikkasztott.

Misszionáriust szállítanak Riksán kongói feketék, 1920 és1930 között (forrás: Wikimedia Commons)

Szabadulása után Lumumba teljes mellszélességgel vetette bele magát a Kongó függetlenedéséért folyó küzdelembe, ami az 1950-es évek második felében ugyan egyre inkább felerősödött, de telve volt ellentmondásokkal. A belga uralom végét követelő különböző politikai mozgalmak ugyanis merőben más jövőt képzeltek el az országnak. Egyes pártok elsősorban nemzeti alapú politikát képviseltek, míg mások a saját régiók érdekeit helyezték előtérbe. Ezek közül is kiemelkedett az ország első elnöke Joseph Kasa-Vubu által vezetett ABAKO, amely a Kongó legnagyobb etnikai csoportjának, a Bakongók érdekeiért küzdött, illetve az ásványkincsekben gazdag Katanga régió minél nagyobb autonómiáját elérni kívánó CONAKAT, melynek vezetője Moïse Tshombe volt. A Lumumba vezette Mouvement National Congolais (MNC) azonban egy erős központi kormányban, a gazdaságban aktív szerepet vállaló államban és az Afrika népeinek törzsi-vallási ellentéteit meghaladni kívánó pán-afrikanizmus eszméjében hitt.

Út a függetlenséghez

Az ötvenes évek végére már Belgium is belátta, hogy a sokasodó tüntetések, politikai szervezkedések, a kontinensen végigsöprő függetlenségi mozgalmak mellett nem tudja fenntartani az uralmát. A kormány még a belga uralkodót, Baldvint is elküldte Kongóba, hogy igyekezzen meggyőzni a kongóiakat, jobb nekik Belgium irányítása alatt. A népszerű uralkodó – akinek a kezében komoly politikai fegyvertény volt, hogy szemben elődjével, III. Lipóttal nem gondolta azt róla a belga lakosság fele, hogy a náci megszállókkal kollaborált a második világháború idején – azonban nem járt sikerrel. A függetlenségpárti tüntetések egyre feszültebbek voltak, Kinshasában (akkori nevén: Léopoldville) 1959 januárjában emberéletek tucatjait követelő zendülés tört ki. Elkerülvén egy elhúzódó fegyveres konfliktust, amelyhez hasonlót az európai szomszédok vívtak Indonéziában és Algériában, a belga kormány úgy döntött, hogy tárgyalásra hívja a legfontosabb kongói vezetőket, hogy megállapodjanak a függetlenség legfontosabb gyakorlati kérdéseiről.

A belga-kongói kerekasztal tárgyalások nyitóülése 1960. január 20-án. (forrás: Wikimedia Commons)

A kerekasztal tárgyalások 1960 januárjában kezdődtek Brüsszelben, ahol a Gaston Eyskens vezette belga kormány mellett részt vettek a már említett Kasa-Vubu és Tshombe, valamint Patrice Lumumba is, akit egy tüntetés miatt nem sokkal korábban börtönbüntetésre ítéltek. A tárgyalások azonban hosszú távon nézve csak félsikernek bizonyultak, mivel hiába állapodtak meg a békés hatalmi átmenetről, nem tudták rendezni azokat az etnikai, regionális ellentétekből fakadó kérdéseket, amelyek megnehezítették a stabil államberendezkedés kiépítését.

A tárgyalásokon döntés született arról, hogy 1960. június 30-án véget ér a belga gyarmati uralom. Ezelőtt nem sokkal, 1960 májusában parlamenti választásokat tartottak, ahol a Lumumba vezette MNC és szövetségei magasan az élen végeztek, a szavazatok 31 százalékát megszerezve országosan. Ugyanakkor fontos hozzátenni, hogy a már említett ABAKO és CONAKAT nem indult országosan, csak saját régióikra fókuszáltak, ezeken a helyeken pedig összehasonlíthatatlanul erősebbek voltak az MNC-nél. A sikeres választás ellenére az MNC nem tudott egyedül kormányt alakítani, a belga gyarmati vezetés pedig mindent elkövetett annak érdekében, hogy egy számára kedvesebb jelölt kerüljön az ország élére, a törvényhozás végül mégis Patrice Lumumbát választotta az ország első miniszterelnökének, a szimbolikus elnöki székbe pedig Joseph Kasa-Vubu ülhetett.

Az első kongói kormány, balra-középen a miniszterelnök, Patrice Lumumba (forrás: Wikimedia Commons)

Hogy miért tartottak Lumumbától a gyarmattartók, azt a függetlenedési ceremónián történtek világítják meg a legélesebben.

„Kongót Afrika legragyogóbb csillagává tesszük”

A függetlenedési folyamatot egy nagyszabású ünnepély koronázta meg 1960. június 30-án. A rendezvényen belga és kongói méltóságok mellett a nemzetközi sajtó is tiszteletét tette, Belgiumnak pedig eltökélt szándéka volt, hogy a nemzetközi közvélemény ne kudarcként értékelje a gyarmati uralom végét, hanem a sokat hangoztatott belga „civilizációs misszió” sikeres záróakkordjaként (ennek az önzetlen civilizációs missziónak az Afrikára és Délkelet-Ázsiára mért tragikus következményeiről a Mércén többször is írtunk). Az ünnepélyen elmondott beszédében Baldvin belga király lelkesen dicsérte elődje, a Kongót magántulajdonába vevő II. Lipót „zsenialitását” és paternalista frázisokban ajánlotta fel Belgium jövőbeni segítségét, a beszédet az ünnepélynek helyet adó Palais de la Nation nevű kormányzati épület előtt rádión hallgató többezres tömeg felháborodására. Őt követte Kasa-Vubu elnök, aki egy visszafogott beszédben köszönte meg a király jókívánságait. 

Kongó függetlensége alkalmából rendezett ceremónia1960. június 30-án, amelyen Lumumba elmondta kelletlen beszédét (forrás: Wikimedia Commons)

Hogy elkerüljék a várható feszültséget, a szervezők eredetileg nem adtak lehetőséget a miniszterelnök Lumumbának a felszólalásra, ám ő mégis a mikrofonhoz állt, köszönhetően a házelnök közbenjárásának. A kedélyes hangulat hamar feszültté vált, amikor Kongó miniszterelnöke a színpadra állt, és egy gyújtó hangú beszédben emlékeztette hallgatóságát arra a tényre, hogy az ország a függetlenségét nem Belgium szándéka miatt, hanem annak ellenére, a függetlenségi mozgalom sikeres küzdelmének köszönhetően nyerte el.

„Bár Kongó függetlenségét a mai napon egy Belgiummal kötött megállapodás formalizálta, egyetlen kongói, aki méltó e névre, sem fogja elfelejteni soha, hogy a függetlenséget egy küzdelem, egy folyamatos, lelkes és idealista küzdelem hozta el, egy küzdelem, melyet sem a nélkülözésben, sem pedig a szenvedésben nem adtunk fel. Tiszta szívvel vagyunk hát büszkék erre a küzdelemre, hisz nemes és igazságos célt szolgált, és elkerülhetetlen volt ahhoz, hogy véget vessünk annak a megalázó alárendeltségnek, melyet erővel kényszerítettek ránk.”

Míg Baldvin és Kasa-Vubu nagyvonalúan elsiklottak a gyarmati uralmat jellemző elnyomás és rasszizmus felett, addig Lumumba nem szalasztotta el az alkalmat, hogy lerántsa a leplet a gyarmatosítást igazolását szolgáló álszent érvekről, szembesítve az egybegyűlteket a belga uralom borzalmaival.

„Ez itt most a nyolcvan évnyi gyarmati uralom vége, ám sebeink túl frissek és fájdalmasak ahhoz, hogy fátylat borítsunk több évtizednyi kizsákmányolásra, az alapvető szükségleteinket sem fedező fizetségért elvégeztetett nehéz, verejtékes munkára és kegyetlenségre.

Nem tudjuk elfelejteni azokat az inzultusokat sem, amik minket, kongóiakat értek a bőrünk színe miatt. Ki feledhetné, hogy ebben az országban csak a fehér embernek járt a megtisztelő magázódás, a négert pedig úgy tegezték, mint közeli barátot vagy egyszerű kisgyermeket?

Ki feledhetné, hogy a törvény sosem volt azonos fehérnek és feketének: az egyiket védte és segítette, a másikat becsapta és megalázta.”

A beszéd a gyarmatosítás elutasítása mellett kijelölte a jövő kihívásait, és összefogásra sürgette a kongóikat, hogy a köztük lévő törzsi, vallási, regionális ellentétek ellenére közösen dolgozzanak egy igazságos, demokratikus, jólétben élő Kongóért.

„Együtt egy igazságos társadalmat teremtünk, ahol a munkájáért mindenki igazságos fizetségben részesül.

Együtt megmutatjuk a világnak, hogy mi feketék mire vagyunk képesek, ha szabadságban dolgozhatunk, és Kongót Afrika legragyogóbb csillagává tesszük.

Együtt megbizonyosodunk róla, hogy nyersanyagaink és földjeink valóban a mi gyermekeinket gazdagítják.

Együtt véget vetünk mindennemű diszkriminációnak és mindenkit az emberi méltósága, a munkája és az országért végzett erőfeszítései alapján ítélünk meg.

Együtt teszünk arról, hogy az országunkban uralkodó béke ne a puskák és bajonettek, hanem a szív és a jó szándék békéje legyen.”

A beszédet az épület előtt hallgató tömeg körében kitört az üdvrivalgás, miközben bent megfagyott a levegő. Baldvin színpadiasan kiviharzott a teremből, és azonnali távozással fenyegetőzött. A nyugati sajtó megrökönyödve számolt be az eseményről, a brit liberális Guardian „sértőnek” titulálta Lumumba beszédét és nem győzte hangsúlyozni, hogy Baldvin mennyire „méltóságteljesen” viselkedett, valamint a Palais de la Nation előtt összegyűlő függetlenségpárti tüntetők alacsony számán élcelődött.

Függetlenség előtt = függetlenség után

Lumumba beszéde tulajdonképpen a kezdetét jelentette annak a több hónapos eseménysorozatnak, melynek során nyilvánvalóvá vált, hogy a függetlenség névleges elismerése ellenére Belgiumnak esze ágában sem áll hagyni, hogy Kongó szabadon fejlődhessen. Július elején országos zavargások törtek ki, miután a katonaság, a Force Publique kongói tagjai megtagadták belga feletteseik parancsait, akiket láthatóan nem érintettek túl mélyen a néhány nappal korábbi politikai változások és fenn kívánták tartani a függetlenség előtti status quo-t. A zavargásokra válaszul Belgium katonákat küldött az országba, semmibe véve ezzel az ország szuverenitását.

Kongói csapatok Lépopldville-ben a zendülés után. (forrás: Wikimedia Commons)

Július 11-én az ország déli csücskében található Katanga régió Moïse Tshombe vezetésével kikiáltotta az elszakadását Kongótól. Tshombe kommunista szimpátiával, autoriter tendenciákkal vádolta a központi kormányzatot, valamint a „katangai lakosság nacionalista érzületeivel” indokolta a régió függetlenségének egyoldalú kikiáltását.

A valóságban azonban semmiféle regionalista érzületről nem beszélhetünk: a tartomány északi részén élő Baluba népcsoport hevesen ellenezte a függetlenedést és a szakadárállam három éves fennállása alatt szinte végig fegyveres harcot folytatott Tshombe és a főleg belgákból, franciákból és fehér dél-afrikaiakból álló zsoldoshadserege ellen. A függetlenséget elsősorban az indokolta, hogy a Katangában található angol-belga tulajdonú bányásztársaság, a Union Minière du Haut-Katanga attól félt, hogy a Lumumba vezette kormány az üzleti érdekeikkel ellentétes politikát folytatna, vagy esetleg államosítaná a bányáikat. Az UMHK ezért egymillió frank kenőpénzt juttatott a nyugatiakkal mindig barátságos viszonyt ápoló Tshombénak, és kilobbizta, hogy az általa vezetett párt, a CONAKAT a bányavállalat érdekeinek megfelelő politikát folytasson. A szakadárállam Belgium, és főleg Baldvin belga király támogatását is élvezte, a nyugat-európai ország katonai vezetőket, fegyvereket biztosított Tshombe rezsimje számára.

Lumumba a válság megoldása érdekében az USA-hoz fordult segítségért, ám az amerikai kormány nem volt hajlandó önmagában segítséget nyújtani, és az ENSZ-hez irányította a fiatal miniszterelnököt. A szervezet Dag Hammarskjöld főtitkár vezetésével küldött is egy főleg afrikai és semleges európai államok (mint például Svédország) katonáiból álló kontingenst, ám Hammarskjöld nem engedélyezte Lumumbának, hogy a katangai konfliktus megoldásában használhassa az ENSZ által küldött katonákat, mivel a svéd diplomata az ország belügyének minősítette a nyugati nagyvállalatok és a belga kormányzat érdekei szerint cselekvő szakadárállam ügyét.

Ír ENSZ-csapat Elizabethville-ben 1961 novemberében (forrás: Wikimedia Commons)

Lumumba végső elkeseredettségében beváltotta a korábban hangoztatott fenyegetését, és a Szovjetunióhoz fordult segítségért. A szovjetek tanácsadókat, járműveket küldtek Kongónak, ám ezek sem bizonyultak elégségesnek a katangai zendülés leverésére, a Katangával szomszédos, gyémántlelőhelyekben gazdag Dél-Kasai elszakadási kísérlete pedig civilek ezreinek életét követő véres konfrontációba torkolt a kongói hadsereggel. Szeptember elején Kasa-Vubu elnök kísérletett tett Lumumba leváltására, ám a miniszterelnök nem volt hajlandó lemondani, tovább növelve ezzel a feszült helyzetet.

A nyugati közvélemény nagy részét elsősorban a régióban lévő kisszámú fehér telepesek helyzete aggasztotta, és semmiféle szolidaritást nem mutatott a Lumumba vezette kongói kormány felé. Egy német újságíró egyenesen „afrikai Leninként” hivatkozott a miniszterelnökre. Azzal, hogy a szovjetekhez fordult, Lumumba tulajdonképpen a saját halálos ítéletét írta alá, innentől a beavatkozást korábban elutasító Egyesült Államok elsődleges célja a fiatal politikus kiiktatása volt.

Az amerikai vezetés nem elégedett meg a kormányfő leváltásával, illetve a hadsereg vezetője, Joseph-Désiré Mobutu a CIA által hathatósan támogatott szeptember 14-i puccsával, amely után nemsokkal a miniszterelnök házi őrizetbe került. Úgy ítélték meg, hogy az ország stabilizálásához elengedhetetlen Lumumba meggyilkolása.

Egy gyilkosság gyarmati stílusban

Larry Devlin, a CIA kongói állomásának vezetője szeptember 19-én egy üzenet kapott a titkosszolgálat washingtoni központjából, amelyben Devlint arról értesítették a felettesei, hogy egy bizonyos „Joe Párizsból” nemsokára keresni fogja őt egy szigorúan titkos misszió részleteivel.  Miután megérkezett a CIA kinshasai irodájába, Joe-ról kiderült, hogy valójában Sidney Gottlieb, a CIA (egyébként magyar szülőkkel rendelkező) mérgekre specializálódott vegyésze. Gottlieb azért érkezett, hogy prezentáljon Devlinnek egy mérget, amely például fogkrémbe keverve a polióhoz hasonló bénulásos rohamot okoz, és meglátása szerint kitűnő szolgálatot tenne Lumumba meggyilkolásához. A kissé meghökkent Devlin megkérdezte Gottliebtől, hogy kitől érkezett az utasítás Lumumba meggyilkolására, aki azt mondta, hogy „a legmagasabb szintről”. Ezt Devlin úgy értelmezte, hogy Eisenhower elnök is áldását adta az akcióra. Az Egyesült Államok Szenátusának 1975-ös Church-jelentése annyit állapított meg, hogy Lumumba meggyilkolását a CIA első igazgatója, Allen Dulles rendelte el. Devlin végül nem adott utasítást Lumumba megmérgezésére, mivel morális fenntartásai mellett úgy ítélte meg, hogy a merénylet az USA érdekeit sem szolgálta volna. 

A négy részre szakadt Kongó Kumumba megpuccsolása után (forrás: Wikimedia Commons)

 

A Mobutu által végrehajtott puccs után sem csitultak a kedélyek Kongóban. Lumumba házi őrizetbe került, ám nem tudott belenyugodni az ellene elkövetett puccsba, és november 27-én megszökött Kinshasából és Stanleyville felé vette az útját, ahol már várták rá a felfegyverkezett támogatói. Mivel a szökés ténye három napig nem tűnt fel a hatóságoknak, a körülbelül ezer kilométeres úton Lumumba többször is megállt beszédeket tartani és a támogatóival találkozni. Ez a lépés később végzetesnek bizonyult számára, ugyanis december elején a kongói hadsereg katonái elfogták az egykori kormányfőt és visszavitték a fővárosba. Két nappal később Lumumbát a közeli Thsyville-be szállították, ahol a lelkiekben megtört, kimerült Lumumbát az összekürtölt nyugati újságírók szeme láttára megkötözték és egy furgonba tuszkolták.

Lumumba őrizetbe vétele, mely után Thysville-be szállították. (forrás: Wikimedia Commons)

Lumumba Thsyville-ben se maradhatott sokáig, mivel egy idő után az ott állomásozó katonák – akik között szép számban voltak a fiatal politikus támogatói is – tiltakozni kezdtek. Ugyanakkor a Mobotu-rezsim nyilvánosan sem végezhette ki Lumumbát, hiszen az kontrollálhatatlan tiltakozáshullámhoz vezetett volna, tovább csökkentve a kormány stabilitását, amely ellen már így is több régióban szerveződtek ellenkormányok. A Lumumba megbuktatásában a kezdetektől aktív szerepet játszó belga titkosszolgálat úgy döntött, hogy a legjobb az lenne, ha valahogy sikerülne Lumumbát a katangai szakadárállamba csempészni, ahol a helyi vezetés dönthetne a sorsáról.

Ehhez azonban szükség volt Katanga vezetője, Moïse Tshombe belegyezésére is. Ezért Mobutu egyik legfontosabb tanácsadójának számító belga alezredes, Louis Marlière egy üzenetet küldött a katangai titkosszolgálat szintén belga származású tisztjének, Armand Verdicktnek, amely így szólt: „Kérd a Zsidó beleegyezését a Sátán fogadására.” Marlière is szerepel Thomas Giefer Lumumba meggyilkolásáról szóló, Une mort de style colonial című dokumentumfilmjében, ahol az idős katonatiszt kuncogva meséli, hogy ő találta ki ezeket a kódneveket: a szerinte ördögi beütésű Lumumba lett a Sátán, míg a nyersanyagban gazdag Katanga régiót irányító, a belga bányászvállalatok kenőpénzével kitömött Tshombe a Zsidó.

Így hát hatvan évvel ezelőtt, 1961 január 17-én Patrice Lumbumbát és két szövetségesét, Maurice Mpolot és Joseph Okitot Katanga fővárosába, Élisabethville-be (ma Lumumbashi) szállították. Itt a katangai hadsereg egy csoportja fogadta őket. Köztük volt Claude Grandelet is, aki egy interjúban megemlítette, hogy a helyszínen voltak az ENSZ zászlaja alatt a Kongóban állomásozó svéd csapatok is, ám nem avatkoztak közbe Lumumba elszállításába. A katangai katonák egy repülőtértől nem messze található házba vitték Lumumbát és társait, ahol felkereste őket a katangai belügyminiszter. Grandelet elmondása alapján azt a parancsot kapták a feletteseiktől, hogy ha megjelennének az ENSZ katonái, haladéktalanul nyissanak rájuk tüzet. A következő órákban a belga és katangai katonákból álló különítmény brutálisan megverte és megkínozta Lumumbát és társait. Eközben Tshombe kormánya ülést tartott, ahol döntést hoztak a foglyok sorsáról.

Lumumba-párti, az afrikai népek szabadságáért szervezett tüntetés Mariborban, Jugoszláviában, 1961 februárjában. (forrás: Wikimedia Commons)

Az este beálltával egy fegyveres különítmény – egy belga rendőrtiszt, Frans Verscheure vezetésével – a foglyokat egy erdős tisztásra vitte. A katonák egy gödröt ástak a földbe, a kivégzőosztag felsorakozott a sortűzhöz, a foglyokat pedig egyesével egy fához kötözték. 21:40 és 21:43 között egy belga  zsoldos, Julien Gat parancsára a kivégzőosztag egyesével megölte a három foglyot. Gat állítása szerint az a Charles Huyghé adta le a halálos lövést Lumumbára, akit bár az ENSZ hiába kezelt éveken át a gyilkosság első számú gyanusítottjaként, a belga kormány két ízben is kitüntette a katonai szolgálataiért, 2004-ben és 2009-ben. A kivégzésen egyébként Tshombe, és kormányának több tagja is jelen volt.

Lumumba halálát több napig titkokban tartották, elkerülvén a várható tiltakozásokat. A katangai kormány és a belga titkosszolgálatok azonban féltek, hogy valaki rábukkanhat a holttestekre. Így hát egy Gérard Soete nevű rendőrtiszt egy társával kiásta a holttesteket, feldarabolta és felgyújtotta őket, majd a maradványokat savban is feloldották. Lumumba testéből nem maradt más, csak néhány fog, amit Soete eltett magának emlékbe. A Lumumba családjához tavaly szeptemberben visszajuttatott aranyfogakat Soete egy interjú során meg is mutatta egy újságírónak, miközben maga elé meredve megjegyezte: „hát Patrice, ennyi maradt belőled.”

A remény halála

Hatvan év telt el azóta, hogy meggyilkolták Patrice Lumumbát. Ezalatt a hat évtized alatt nem csak a volt miniszterelnök meggyilkolásában résztvevőket nem vonták felelősségre, de a Kongói Demokratikus Köztársaság helyzete sem fordult jobbra. 1965-ig tartott az a puccsokkal, felkelésekkel, etnikai konfliktusokkal tarkított időszak, amelyre általában kongói krízisként hivatkozunk. Ezt pedig Mobutu 1997-ig tartó rémuralma követte, amely alatt az egykori tábornok hiába valósította meg Afrika egyik legkorruptabb és legkegyetlenebb rezsimjét, szinte végig élvezte az európai nagyhatalmak és az USA támogatását, köszönhetően szovjetellenes politikájának. Mobutu rendszerének az első (1996-1997) és a második (1998-2003) kongói háborúk vetettek véget, amelyet szokás „Afrika világháborúinak” is hívni, mivel összesen kilenc afrikai ország vett részt benne, a halálos áldozatok száma meghaladta az ötmilliót.

Mobutu Sese Seko a holland Bernárd herceggel 1973-ban (forrás: Wikimedia Commons)

Természeti adottságai alapján a Kongói Demokratikus Köztársaság a világ egyik leggazdagabb országa is lehetne. A kongóiaknak rendelkezésére áll a világ második leghosszabb folyója, a mezőgazdaságra kitűnő éghajlat és jó minőségű termőföld, valamint bőséges olaj, uránium, gyémánt és rézlelőhelyek. Ám ahogy arra a BBC tudósítása is felhívja a figyelmet, ezek a jó természeti adottságok inkább bizonyultak átoknak, mintsem áldásnak, hiszen a régió így a gyarmatosítás egyik kiemelt célpontjává vált, valamint a nyugati hatalmak az országba ügyeibe való beavatkozástól, kegyetlen diktátorok támogatásától sem riadtak vissza, hogy hozzáférjenek a Kongóban található nyersanyaglelőhelyekhez.

Gyerekmunkások Kongóban (forrás: Wikimedia Commons)

Lumumba tragikus sorsa ékes példája annak, mire vezet az, ha a gyarmattartó hatalmak nem hajlandók elfogadni, hogy az egykor uralmuk alatt álló országok a függetlenedésük után olyan politikát akarnak képviselni, ami elsősorban az ott élőket, nem pedig a nyugati nagyvállalatok gazdasági érdekeit részesíti előnyben. Emellett az amerikai-belga titkosszolgálati szál arra is rámutat, hogy a szovjetek elleni paranoid küzdelem jegyében az Egyesült Államok és szövetségesei a legkevésbé sem riadtak vissza attól, hogy teljes országok lakosságát használják fel eszközként saját maguk védelmére.

Lumumba a feleségének írt utolsó levelében azt üzente a gyermekeinek, hogy

„(…)Szép jövőre vár Kongóra, de ehhez minden kongóinak ki kell vennie a részét az ország függetlenségének és  méltóságának visszaszerzéséért folytatott küzdelemből, hiszen méltóság nélkül nincs szabadság, igazság nélkül nincs méltóság, függetlenség nélkül pedig az ember nem lehet szabad.”

Reméljük, ez a küldetés egyszer sikerrel jár. 

A zuglói Róna utca 1960 és 1991 közt viselte a Lumumba nevet (forrás: Wikimedia Commons)

Kiemelt kép: Wikimedia Commons