Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A vietkongon és a Forrest Gumpon túl: 75 éve kezdődött a vietnámi függetlenségi küzdelem

Kevés nagyobb klisé van annál, mint hogy a történelmet a győztesek írják. Ám akármennyire is teng túl ez a szólás a cinizmussal vegyített lemondó „ez van”-tól, kétségtelen, hogy velősen foglalja össze azt, ahogy a fősodorbeli történetírás szemléli a világtörténelmet. A nyugati világban se szeri se száma az olyan történelmi eseményeknek, országok közötti fegyveres konfliktusoknak, ahol a figyelem szinte kizárólag arra irányul, hogy mit tettünk „Mi” a „Másik Fél” ellen, és ezek közül is kiemelkedik Vietnám esete.

Đông Kinh (mai nevén: Hanoi) városa 1688-ban (forrás: Wikimedia Commons)

Míg Indiával, Latin-Amerikával, a Közel-Kelettel kapcsolatban csak-csak említésre kerül a másik oldal nézőpontja, addig a nyugati kollektív emlékezet a délkelet-ázsiai régió konfliktusaiból szinte csak azt az utolsó 8-9 évet őrzi, amikor az Egyesült Államok katonák százezreit küldte a kommunista Észak-Vietnámmal szemben háborút folytató Dél-Vietnám támogatására. Vietnámról a legtöbbeknek a Szakasz, a Jó reggelt Vietnám!, a Forrest Gump, a Hair,az amerikai hippimozgalom tüntetései, a Fortunate Son című háborúellenes dal, valamint az a tény jut az eszébe, hogy az akkor és most is a világ legerősebb katonai erejének számító Egyesült Államok a technológiai fölénye, a felfoghatatlan mennyiségben felhasznált napalm és kazettás bombái ellenére alulmaradt a dzsungelharcot folytató vietnámi kommunistákkal szemben.

Azonban a hatvanas-hetvenes évek összecsapásai csupán a jéghegy csúcsát jelentik, hiszen Vietnám (és tágabb értelemben véve egész Indokína) térsége a 18-19. századtól kezdve több mint egy évszázadig volt elszenvedője súlyos fegyveres konfliktusok egész sorának, amelyeknek egy közös jellemzője volt: a korlátokat nem ismerő nyugati hódítás. Ezen cikk apropóját Vietnám 75 évvel ezelőtt, 1945. szeptember 2-án kikiáltott függetlensége adja, ám ahhoz, hogy jobb képet kapjunk ennek az eseménynek a jelentőségéről, érdemes távolabbról, a 17.századtól indulni.

Nagy összefüggő rizsföld

A mai Vietnám régiója több mint ezer évig volt különböző kínai dinasztiák irányítása alatt, amelyek uralma ellen számos sikertelen felkelésre is sor került. A kínai uralom vége után nem jött létre egy egységes stabil államalakulat, gyakoriak voltak a fegyveres konfliktusok a különböző régiókat vezető dinasztiák között. Indokína térsége először keresztény misszionáriusok útján vette fel a kapcsolatot Európával. Szinte minden nyugat-európai országból érkeztek hittérítők, ám közülük is kiemelkedtek a francia szerzetesek, akik hamar megvetették a lábukat a félszigeten. A vietnámi nyelv latin betűkkel való átírása is egy Alexandre de Rhodes nevű francia jezsuitához kötődik. Franciaország befolyása a térségben tovább növekedett, amikor a 18. század második felének trónviszályai során a mai Vietnám déli részét képező Cochinchine régió éléről nem sokkal korábban száműzött Nguyễn dinasztiához tartozó Gia Long XVI. Lajos francia király segítségét kérte, hogy visszaszerezze a hatalmat az ellenséges Tây Sơn dinasztiától. Gia Long a segítségért cserébe néhány területet és kereskedelmi jogokat ígért a franciáknak, de a király nem egyezett bele a segítségbe. Ám egy Vietnámban tevékenykedő Pigneau de Béhaine nevű püspök közbenjárásának köszönhetően nyugati milíciák siettek Gia Long segítségére, aki a Tây Sơn-okat legyőzve az akkor még Anam néven ismert ország császárává koronáztatta magát.

Long ugyan uralkodóként elzárkózó volt a Nyugattól, de nem kis részben a de Béhaine püspök iránt érzett személyes hálája nyomán nem lépett fel a keresztény misszionáriusokkal szemben, akik egyre nagyobb követőtáborra leltek a félszigeten. Gia Long utódai azonban már határozottan ellenségesen fordultak a keresztényekhez, akikben a nyugati hódítás ügynökeit látták. A francia befolyás növelésének fontos eszköze volt a katolikus egyház, a vietnámi kormányzat keresztényellenes hadjárata azokat az egyszerű papokat is célba vette, akik elsősorban a lakosságnak oktatást és spirituálist iránymutatást biztosító vezetőkként, nem pedig a francia imperializmus előretolt helyőrségeként tevékenykedtek. Ennek a keresztényellenes hadjáratnak a legtragikusabb mozzanatai közé tartozott egy lázadásra való felbujtással megvádolt pap, Joseph Marchand brutális módon történő kivégzése 1835-ben.

A francia-spanyol erők 1859-ben elfoglalják Saigont. (forrás: Wikimedia Commons)

A francia állam a keresztények üldöztetésére azonban elsősorban casus belliként tekintett az erős eufemizmussal „civilizációs missziónak” (mission civilisatrice) hívott hódító hadjárata megkezdésére, amire végül 1858-ban került sor. Az 1862-ig tartó Cochinchine hadjárat során Franciaország spanyol csapatokkal kiegészülve megszerezte a mai Vietnám déli részét, az azt követő évtizedekben pedig számos kisebb-nagyobb háborút megnyerve az uralma alá hajtotta Kambodzsát, Észak-Vietnámot, valamint a mai Laosz területét, amelyeket összefoglaló néven Francia Indokínának (Indochine française) neveztek egészen a gyarmati időszak 1954-ben bekövetkező végéig.

A Délkelet-Ázsiában végbemenő gyarmatosítás az Észak- és Nyugat-Afrikában végrehajtott kolonizációtól eltérő jellege miatt kétség sem férhet hozzá, hogy a franciák célja nem holmi magasztos civilizációs misszió, hanem kőkemény gazdasági kizsákmányolás volt. Indokínában nem éltek milliószámra pied-noir-ok (európai származású telepesek és funkcionáriusok), mint a 20. századra közvetlen párizsi irányítása alá kerülő Algériában, a francia nyelv nem vált annyira egyeduralkodóvá, mint például Szenegálban vagy Elefántcsontparton. A francia kormányzat csak és kizárólag nyersanyaglelőhelyként és egy nagy összefüggő rizsföldként tekintett a régióra.

Dél-Vietnámban több tucat kaucsuk-ültetvényt alakítottak ki, ahol alacsony fizetés mellett a helyi lakosok gyakran napi 15 órát dolgoztak, borzasztó munkakörülmények mellett. Egyes források szerint a két világháború között 17 ezer ember halt meg a Michelin-gumigyárhoz tartozó ültetvényeken.

A kisbirtokos parasztoktól elvették a birtokaikat, átalakítva őket óriási rizsföldekké, ahol ezután bérmunkások ezreit dolgoztattak megalázó körülmények között. Felelevenítve egy Európában a középkor végére kikopott hagyományt, bevezették a robot (corvée) intézményét, amelynek értelmében számos vietnámi parasztnak évente harminc napot kellett fizetség nélkül dolgoznia a kormánynak, infrastrukturális jellegű építkezéseken.

Ahogy említettem, Indokínában relatíve alacsony szinten maradt a közvetlen francia jelenlét, 1921-ben például alig 24 ezer Métropole-ból (Franciaország európai területéről) származó lakosa volt az akkor 20 milliós régiónak. Ezért a gyarmati kormányzat uralma fenntartásához nagy mértékben támaszkodott a helyi kollaborációra. Megmaradt a monarchia mint államberendezkedés, ám az uralkodó szerepe szimbolikussá vált. A gazdaságban kialakult a francia gyarmati hatalomhoz hű földbirtokosi kliensrendszer, amely amellett, hogy ellehetetlenítette a föld nélkül maradt, az alapvető élelmiszerekre és terményekre kivetett magas adókat nyögő parasztságot, az osztályellentétek kiéleződéséhez is hozzájárult.

A negyvenes-hatvanas évek „két Vietnám” szituáció alapjait is a gyarmati időszak fektette le, mivel a franciák úgy próbálták meg elfojtani az uralmuk elleni szervezkedéseket, hogy a mai Vietnám területét három egymástól külön kormányzott tartományra osztották: létrehozták az északi Tonkint, a déli Cochicina-t, valamint az ország közepén Annam régióját. Ezzel az adminisztratív eszközzel annak a nemzeti öntudatnak a feléledését kívántak meggátolni, ami Kongótól Latin-Amerikáig a világon mindenhol a gyarmati felszabadító mozgalmak ideológiáját szolgáltatta.

100 évet vissza

Gyakori érv a gyarmatosítás mellett, hogy az európai hódítók érkezése társadalmi-gazdasági fejlődést hoz magával, ami ellensúlyozhatja a hódítás negatív következményeit. Most azon a már-már filozofikus vitán felül, hogy a társadalmi progresszió céljából minden eszköz szentesülhet-e (másképpen fogalmazva: egy fejlettebb csatornahálózát vagy néhány orvosi rendelőért cserébe feláldozható-e 10 millió kongói, vagy néhány szép egyetem fejében ki lehet-e zsákmányolni a teljes vietnámi parasztságot), a tények is azt mutatják, hogy valódi, széles tömegeket érintő fejlődésre/ felzárkózásra nem került sor a vietnámi francia uralom időszakában. 1939-ben például az iskoláskorú gyerekek csupán 15 százaléka vett részt valamiféle oktatásban, a lakosság 80 százaléka írástudatlan volt, ez utóbbi egyébként rosszabb arány, mint a gyarmatosítás előtti időszaké.

Egyetemből csupán egy nyílt, összesen 700 diákkal, orvosból kevés volt, és a magasabb presztízsű munkákat csupán a franciák, valamint bizonyos esetekben a kínaiak vállalhattak. Súlyos társadalmi problémákhoz vezetett a nagymértékű ópiumtermelés, amely -miközben a franciákat felfoghatatlan vagyonokhoz juttatta – sok elkeseredett, kiutat nem látó helyi lakost függőségbe taszított. A társadalmi progresszió hiánya nem elválasztható attól a ténytől, hogy a gazdaság monokulturális átalakítása évtizedekkel – ha nem egy évszázaddal – vette vissza a fejlődést. Ez egyébként szinte minden egykori gyarmatról elmondható.

A franciák uralmát már a 19. század végétől komoly tiltakozások kísérték. 1885 és 1886 között a Cần Vương (Segítség a királynak) mozgalom fegyveres felkelést is kirobbantott a gyarmati rendszer ellen, ám ezek az ellenállási kísérletek kivétel nélkül kudarcba fulladtak. Az első világháború után a szűk értelmiségi rétegben nagy követőtáborra leltek a függetlenség és a wilsoni nemzeti önrendelkezés gondolatai, a Phan Bội Châu vezette nacionalista mozgalom még a királyi család egyes tagjainak támogatását is élvezte. Ugyanakkor ez az értelmiségiek vezette tiltakozás elsősorban a kolonizáció egyéni szabadságjogokra gyakorolt hatására fókuszált, ez pedig erősen behatárolta, hogy mekkora sikereket érhet el egy olyan társadalomban, ahol a lakosság döntő többsége a teljes gazdasági kiszolgáltatottság mellett próbálta túlélni a mindennapokat.

Ahogy már említettem, a gyarmatosítás nem csupán a függetlenség elvesztésével, a szabadságjogok csorbulásával, hanem az osztályellentétek brutális kiéleződésével is együtt járt. A kapitalizmust Indokínában a franciák honosították meg, ennek következtében pedig a szűk tőkésréteg uralmára, a megalázó körülmények között zajló bérmunkára épülő gazdasági berendezkedés elválaszthatatlanul összekötődött az idegen hatalom jelenlétével a lakosság döntő többsége számára.

Így nem meglepő, hogy a kapitalizmust meghaladni kívánó kommunisták komoly követőtáborra leltek a régióban, hiszen az általuk képviselt eszme képes volt egyesíteni a radikális társadalmi változást és a nemzeti önállóságot követelő rétegeket.

A baloldali szervezkedések egyik vezéralakjává egy bizonyos Nguyễn Sinh Cung vált, aki később Ho Si Minh néven vonult be a történelembe.

A „Felvilágosult”

Nguyễn Sinh Cung minden valószínűség szerint 1890-ben látta meg a napvilágot (bár az életrajza hemzseg a kérdőjelektől, köszönhetően az általa terjesztett, sokszor egymásnak ellentmondó és megkérdőjelezhető eredetű információknak) egy észak-vietnámi faluban. Cung apja helyi kishivatalnok volt, aki – bár igyekezett kifejezni a gyarmati rendszerrel szembeni ellenérzéseit – a franciák által fenntartott iskolákba járatta a fiát. Cung 1911-ben egy tengerjáró hajó fedélzetén Franciaországba érkezett, hogy jelentkezzen a L’École nationale de la France d’outre-mer nevű egyetemre, ahol a gyarmati hivatalnokok képzése folyt. Jelentkezését azonban elutasították, ezért a következő éveket a világban utazva töltötte, egyes források szerint megfordult New Yorkban, Bostonban és Londonban is, különböző alkalmi munkákból tartva fenn magát.

Francia tengerészgyalogosok partraszállnak az 1946-1954 között tartó Első indokínai háború során (forrás: Wikimedia Commons)

A politika iránt 1919 körül kezdett el aktívan érdeklődni, részt vett számos anti-kolonialista, nacionalista szervezet munkájában, a Groupe des Patriotes Annamites nevű csoportosulás tagjaként sikertelenül próbált részt venni az első világháborút lezáró béketárgyalásokon. A baloldali eszmék felé egyik közeli barátja, a jelenlegi francia szocialista párt elődjének számító Section française de l’Internationale ouvrière-ben (SFIO) politizáló, a Francia Kommunista Párthoz közel álló napilapként számon számot tartott L’Humanité alapítója, Marcel Cachin hatására fordult. Nguyen tagja lett az SFIO-nak, és lelkesen szorgalmazta, hogy a párt csatlakozzon a leninista erők által dominált Kommunista Internacionáléhoz.

A párt 1920-ban Tours-ban megtartott kongresszusán Nguyen megpróbált rávilágítani a szülőhazáját sújtó gyarmati elnyomásra, ám nem aratott osztatlan sikert a francia jelenlévők között.

Az SFIO a kongresszusán döntött a Kominternhez való csatlakozásról, a párt tagjai a szocialista kisebbség kiválása után megalapították a Francia Kommunista Pártot, a PCF-et, melynek Nguyen egyik alapítója lett. A Kominternnek dolgozva Nguyen a következő éveket a Szovjetunióban, Thaiföldön, valamint Kínában töltötte, segítve a kínai kommunista szervezkedéseket is. Szülőhazájába 1941-ben tért vissza, ahol a Viet Minh nevű, a francia gyarmati uralmat és a 1940-ben kezdődő Japán megszállást (melynek következtében egyes becslések szerint kétmillió vietnámi halt meg éhínségben) egyaránt elutasító ellenállási mozgalom élére állt. Ebben az időszakban kezdte el használni a Ho Si Minh nevet, melynek jelentése „felvilágosult”. A háború során a Viet Minh komoly, közel félmilliós követőtáborra tett szert, és a japánok elleni küzdelmükhöz megkapták az USA támogatását is.

Dél-vietnámi csapatok a Mekong-deltában (Wikimedia Commons)

A második világháború vége mindenki számára egyértelművé tette, hogy az addig ismert világ gyökeresen megváltozott. Ám a jólétüket és világpolitikai dominanciájukat az azt megelőző közel egy évszázadban óriási gyarmatbirodalmaikra építő európai hatalmak nem voltak hajlandóak elfogadni az új helyzetet, és mindent megtettek annak érdekében, hogy elfojtsák a gyarmati függetlenségi törekvéséket. Ezek közül az országok közül is kiemelkedett Franciaország, amely miután a német megszállás után tulajdonképpen megszűnt létezni, elsősorban a gyarmataira támaszkodott a nácikkal szembeni ellenállásban. A brit katonai támogatásnak hála a Charles De Gaulle vezette Szabad Franciaország sikeresen akadályozta meg, hogy a francia gyarmatok a németekkel kollaboráló Vichy-rezsim irányítása alá kerüljenek.

Ennek ellenére az amerikaiak segítségével (illetve, ha az ember De Gaulle-nak akar hinni: teljesen önerőből) felszabadított Franciaország még a világháború végét sem várta meg, hogy hozzákezdjen a korábbi gyarmatbirodalma újjászervezéséhez, és az erőre kapó függetlenségi mozgalmak elfojtásához.

1945 május 8-án (Németország fegyverletételének napján) az Algériában található Sétifben tüntetések törtek ki a francia uralom ellen, amelyet a gyarmati kormányzat brutálisan levert, becslések szerint többezer civilt lemészárolva. Japán kapitulációja után a franciák Indokínában is szerették volna visszarendezni a gyarmati uralmukat, azonban jól szervezett ellenállásba ütköztek. A Ho Shi Minh vezette Viet Minh augusztus 14-én kezdődő, Augusztusi Forradalomnak (Cách mạng tháng Tám) is hívott felkelése során két hét alatt megszerezte az irányítást Indokína felett, sok esetben a japánok ellenállása nélkül, akik átengedték a nacionalista erők számára a közintézményeket és fegyverkészleteket. Ho Si Minh a második világháborút lezáró hivatalos japán fegyverletétel napján, 1945 szeptember 2-án látta alkalmasnak az időpontot, hogy Hanoiban, Vietnám mai fővárosában kinyilvánítsa országa függetlenségét a franciáktól.

Kommunista észak, tőkés dél

A Francia Idegenlégió katonája kihallgatja a Viet Minh egyik tagját (Wikimedia Commons)

A Vietnámi Függetlenségi Nyilatkozat kísértetiesen hasonlít az 1776. július 4-én megjelent Amerikai függetlenségi nyilatkozatra, melynek híres első sora konkrétan megjelenik a szövegben, a francia forradalom Emberi és polgári jogok nyilatkozatához hasonlóan. A nyilatkozat feleleveníti, hogy Franciaország a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség hívószavai alatt nyolcvan éve nyomja el a vietnámiakat, megfosztva őket szabadságjogaiktól, kizsákmányolva gazdasági erőforrásaikat, az alkohol és az ópium rabjává téve őket.

A nyugati hatalmak azonban hallani sem akartak a független Vietnám elképzeléséről. 1945 elején a szövetségesek döntöttek arról, hogy Indokína francia fennhatóság alatt maradhat, valamint, hogy a japánoknak a régió északi részén az akkor még Csang Kaj-sek vezette Kína, délen pedig a britek előtt kell letennie a fegyvert. Ho Si Minh kezdetben igyekezett elkerülni a közvetlen fegyveres konfrontációt Franciaországgal, bízva abban, hogy az általa is alapított PCF részvételével megalakuló átmeneti francia kormány majd elfogadja a Viet Minh követeléseit. Ám miután erre nem került sor (valamint a japán és francia csapatokkal kiegészült brit erők nem voltak hajlandóak kivonulni a dél-vietnámi Saigonból), kezdetét vette a nyolc évig tartó első indokínai háború, amely francia vereséggel zárult.

Vietkong egy katonája és az ellenállási mozgalom zászlaja. (Wikimedia Commons)

Az 1954-es genfi békeszerződés értelmében az egykori Francia Indokína 17 szélességi fogtól északra eső területei a kommunista Viet Minh irányítása alá kerültek, míg attól délre Saigon központtal létrejött a nyugatbarát Ngô Đình Diệm vezette Dél-Vietnám. A konfliktus azonban nem csillapodott, a Ho Si Minhék által támogatott Vietkong gerillaháborút folytatott a saigoni kormánnyal szemben, 1958-ban az észak-vietnámi hadsereg megszállta Laoszt, a hatvanas évek közepére az USA többszázezer amerikai katonát mozgósított a régióban. A több mint három évtizedig tartó, 1975-ben (illetve a kambodzsai vörös khmerek 1979-es bukásával) lezárult, Vietnám egyesülését hozó indokínai konfliktus a Szovjetunió és Amerika legbrutálisabb, legnagyobb szabású proxyháborújává vált, amely emberek millióinak halálához, és felfoghatatlan pusztításhoz vezetett.

Az országát mindvégig háborús körülmények között vezető Ho si Minh nevéhez számos véres fejezet társul. A vietnámi függetlenségi mozgalom vezetője nem tűrt meg ellenállást a rendszerével szemben, amit jól mutat a Ta Thu Thau nevű trockista politikus kivégzése, valamint az ötvenes években végrehajtott földreform, melynek keretében legalább 13 ezer embert végeztek ki. Vietnám mai napig egy diktatórikus egypártrendszer, amely gazdaságilag már inkább kapitalista, semmint szocialista, és a munkásmozgalmi gyökerek ellenére a rezsim kemény megtorlásban részesíti a szervezkedni kívánó dolgozókat.

Ennek az írásnak elsősorban az a célja, hogy rávilágítson, milyen felelősség terheli a tágabb értelemben vett nyugati világot a harmadik világ emberéletek millióit, nélkülözést és reményvesztettséget okozó konfliktusainak eszkalálódásában. Egy 2020 Franciaországában élő franciának (akinek megvannak a saját súlyos problémái, ahogy arról az elmúlt másfél-két évtized rasszizmusellenes tiltakozásai, a nagyszabású sztrájkok, vagy éppen a sárgamellényes tüntetések is tanúskodnak) nem kötelessége minden ébren töltött percét a gyarmatosítás bűnei miatti mardosó bűntudatban eltöltenie. De muszáj lesz megbékélnünk azzal a ténnyel, hogy saját relatív jólétünk megalapozásában megkerülhetetlen szerepet játszott, egész kontinensek elnyomása, megalázása és kizsákmányolása.

Ho Si Minh keletnémet tengerészekkel az NDK-ba tett 1957-es látogatása során. (forrás: Wikimedia Commons)

A vietnámi konfliktus azon kevés harmadik világbeli konfliktusok egyike, amelyre viszonylag nagy figyelem irányul, köszönhetően annak, hogy a nyugati imperializmus Délkelet-Ázsiában a saját farkába harapott. A franciák megalázó vereséget szenvedtek, a hetvenes évek elejére, egy évtizednyi elkeseredett és felfoghatatlanul brutális küzdelem után megdőlt az USA legyőzhetetlenségébe vetett hitt, Vietnám magával rántotta Lyndon B. Johnson elnököt is, aki – noha meggyőződései ellenére – belpolitikailag az egyik, ha nem a legmeghatározóbb, a jogi és gazdasági egyenlőségért legtöbbet tevő vezetője volt az USA-nak .

Ám kevés figyelem irányul arra a tényre, hogy a gyarmatosítás és a nyugati imperializmus volt az, ami megágyazott ennek a harminc évnyi felfoghatatlan szenvedésnek, az utána következő diktatúrának. A vietnámi háború csak egy következmény volt. Itt az ideje, hogy elgondolkodjunk az előzményeken is.

Címlapkép: Wikimedia Commons