Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Amerika legfontosabb egyenjogúsági törvényét egy rasszista elnök írta alá

Éppen tegnap volt 56 éve annak, hogy 1964. július 2-án Lyndon B. Johnson amerikai elnök aláírta a Polgárjogi törvényt, amely jogilag felszámolta a feketék közéleti és magánéleti szegregációját az Egyesült Államokban.

A törvény mindenféle faji, bőrszín, vallás, nemi vagy nemzetiségi alapú diszkriminációt eltiltott az Egyesült Államok összes intézményében és magánvállalkozásában, tehát szigorúan véve a teljes közéletben.

A közel fél évszázaddal ezelőtti, mai szemmel már nem túl forradalmi jogszabályt egy olyan, fehér, déli demokrata elnök írta alá, aki ismert volt kül- és belpolitikai konzervativizmusáról, a pusztító és háborús bűnökkel (például a My Lai-i mészárlással) tarkított vietnámi háború végletes meghosszabbításáról, és akár még fél évvel a jogszabály előtt is valószínűtlennek tartotta bárki, hogy éppen Johnson végül sikeresen átviszi ez egészet a Kongresszuson és alá is írja nála jóval liberálisabb, és a fekete polgárjogi mozgalomban igencsak nagy tiszteletnek örvendő, elődje, John F. Kennedy 1963. júniusi tervezetét.

Sőt, a liberális amerikai média nem felejti el időközönként emlékeztetni olvasó- és nézőközönségét még egy lényeges körülményre. Az MSNBC hírcsatorna online hírportálján 2014 áprilisában például azzal a címmel jelent meg a kérdésről Adam Sewer tollából összefoglaló:

„Lyndon Johnson polgárjogi hős volt. És rasszista is.”

A cikk első mondata nem kevésbé figyelemfelhívó és szenzációhajhász:

„Lyndon Johnson rengeteget használta a ‘nigger’ szót.”

A továbbiakban, elég felületesen Sewer válogatott fehér házi anekdotákat idéz fel, ezek jó része a Johnson Elnöki Könyvtár azóta nyilvánosságra hozott hangfelvételein maradt fenn. A szerző azt is megemlíti, hogy a szegregációt egész életében védelmező déli szenátor, James Eastland társaságában Johnson kedvetlenül csak úgy emlegette a Polgárjogi törvényt, hogy „a nigger-törvény.”

Ezen nincs mit csodálkozni. Lyndon Johnson Kennedy 1963 novemberi, dallasi meggyilkolása nélkül aligha válik valaha elnökké. Mivel egy irgalmatlanul szegény, falusi texasi családból származott, már eleve a tény, hogy demokrata szenátorrá, majd alelnökké vált, számára minden vágyának beteljesülése volt.

Minden nagy hatalmú, déli, szegregáció-párti demokrata politikus számára egészen evidens volt továbbá, hogy ezzel a háttérrel Johnson ugyan meghirdetheti a „Nagyszerű Társadalom” jóléti programját, lehet a szakszervezetek nagy barátja, egy ügyben bizonyosan az ő eszméiket osztja majd, ez pedig, az, hogy az amerikai feketék teljes egyenjogúsítása rossz ötlet.

Teljesen átrázta őket, amikor 1964-ben a Polgárjogi törvényt, majd 1965-ben a feketék törvény előtti egyenlőségét bebetonozó Választójogi törvényt is átvitte a Kongresszuson. Nem hiába egészen nyilvánvaló az, hogy részben Johnsonról mintázták Frank Underwood modern, intrikus, déli demokrata figuráját a Kártyavár című sorozatban.

Johnson kettőssége már-már megrázó volt: miközben jól tudta, a republikánusokkal egyre romló viszonyt ápoló fekete közösség Kennedy eredeti tervei szerinti demokratává tétele elemi érdek, eközben figyelnie kellett arra is, hogy déli kollégái ne orrontsák meg a változások, reformok mértékét, és ne hagyják mind, egyszerre ott őt, megrendítve politikai hatalmát.

De önmagában ez a kettős játék nem magyarázza azt a drasztikus módot, ahogy Johnson a szegregáció és a diszkrimináció elméleti betiltásával megváltoztatta az amerikai társadalmat. Mindezt annak ellenére, hogy magánéletében fajgyűlölete szinte kibírhatatlan volt.

Ahogyan Robert Caro, az elnök életrajzírója is felidézte, Johnson kifejezetten ragaszkodott fekete sofőrjéhez, Robert Parkerhez, de déli fehér szokás szerint „fiúnak”, „niggernek”, vagy épp „főnöknek” szólította a férfit, és nem a nevén. Egyszer – látszólag békés hangulatában – Johnson meg is kérdezte Parkert, jobban szeretné-e, ha inkább keresztnevén szólítaná a szokásos gúnynevek helyett. A férfi lelkesen azt felelte, hogy ez lenne a legjobb, mire az elnök éktelen haragra gerjedve vágott vissza neki:

„Amíg csak fekete vagy, és halálod napjáig fekete leszel, senki sem fog az istenverte neveden szólítani. Tehát teljesen mindegy, hogy hívnak, nigger, egyszerűen csak le fog pörögni rólad, mint a víz, és akkor rendben leszel. De kérlek, mostantól tegyél úgy, mintha egy rohadt bútordarab lennél, és fogd be.”

És nem ez az egyetlen, szörnyű eset. Mégis, Johnson volt nemcsak az, aki az összes fontos, hatvanas évekbeli, progresszív törvényt aláírta, de ő nevezte ki az amerikai Legfelsőbb Bíróság első fekete tagját, Thurgood Marshallt is, 1967-ben.

Miért tenne így egy minden hiteles forrás szerint nyilvánvalóan fajgyűlölő ember?

A válasz közel egyértelmű, és az amerikai radikális történetíró, Howard Zinn saját maga is tökéletesen megfogalmazta, amikor a feketék Martin Luther King, James Baldwin és Malcolm X által vezetett mozgalma, valamint Johnson és a demokrata elit kapcsolatáról szólt, annak kapcsán, hogy 2005-ben a liberálisok éppen aktuális, mély elkeseredésére George W. Bush kinevezte a konzervatív John Robertset a Legfelsőbb Bíróság padsoraiba:

„A Legfelsőbb Bíróság 1883-ban úgy értelmezte a (az amerikai feketék polgárjogát megalapozó) 14. alkotmánymódosítást, hogy a nem-kormányzati intézmények, szállodák, éttermek, stb. – kizárhatják a feketéket. De a tiltakozások és feketék ezreinek letartóztatása után Délen, a hatvanas évek elején, a szolgáltatásokhoz való, egyenlő hozzáférés joga szépen, csendben alkotmányos erőre emelkedett 1964-ben, a Bíróság által. Az immár úgy értelmezte az államközi kereskedelmi záradékot, amelynek szövege 1787 óta változatlan, hogy azt jelenti, a Kongresszus immár minden szolgáltatáshoz való hozzáférés jogát szabályozhatja, és el is tilthatja a diszkriminációt.

Ez hamarosan kiterjedt a fodrászüzletekre, és itt hozzá is tenném, egészen eredeti értelmezés az, ami a fodrászatokat belefoglalja az államközi kereskedelembe.”

Amire mindezzel a radikális történész célzott, az az volt, hogy a társadalom nagy változásai egyáltalán nem a választott hivatalnokok, vezetők, államférfiak karakterétől, azoknak terveitől, politikai szándékaitól függenek. Ahhoz, hogy egyáltalán szó lehetett a polgárjog általános, antidiszkriminatív értelmezéséről az USA-ban, miután mindez 80 évig fel sem merült, egyetlen dolog kellett: a déli polgárjogi tömegmozgalom.

Harcuk nem volt egyszerű, és minden lépésüket a rendőri erőszak kísérte.

Az igazi gondok viszont közvetlenül a törvény hatályba lépése után kezdődtek, amikor a déli fehér felső osztály valóban megijedt. Ha a Selmából Birminghambe, az alabamai parlament elé sétálni kívánó Martin Luther King, és déli fekete, északi liberális követői kevésbé elszántak, vagy – ugyan végig lényegi kisebbség voltak de – jóval kevesebben vannak, ha a békés, 1965-ös selmai sétakezdet után kitörő rendőri erőszak folyamán nem veszik fel a kesztyűt, ha nem tör ki „balhék”, zavargások sorozata a polgárjogi aktivisták ellen kegyetlenül fellépő rendőrök ellen, és végül ha nem borzolja mindez fel a keleti-parti és nyugati-parti nagyvárosok fekete népességét, és radikális diákjait, aligha lépett volna bármilyen lényegi formában a politika.

Mindehhez kellettek a gyors, hatalmi status quo megtörésére játszó szereplők, mint Malcolm X, vagy a Párducook, és kellett a politikai vezetéssel tárgyalni mindenkor kész Dr. King is. A „munkáért és szabadságért” Washingtonba 1963-ban menetet szervező, iskolai egyenlőséget és egészen hétköznapi türelmet kérő afroamerikai, spanyolajkú és fehér amerikaiak hatvanas évekbeli tömege így, kitartással és taktikai váltások sorozatával vette át az irányítást a bírók és az elnök fölött is.

Ma, ha a George Floyd-tüntetésekre innen, Kelet-Európából nézünk, sokan az országban ismét úgy érezhetik magukat, mint azok, akik a hatvanas években a (már csak nevében haladó) Népszabadság, vagy a KISZ-es Magyar Ifjúság cikkeit olvasták. Persze, ott voltak a kötelező, antirasszista szolidaritást vállaló körök, később Angela Davis polbeat kultusza, de az események alatt propagandacikkek sorozata szólt csupán arról, a dekadens Amerikának vége, ez maga a káosz és felfordulás.

Nem lett vége, Amerika akkor született újjá. Donald Trump, Barack Obama és Bernie Sanders, mint politikusok és mint mindenféle eszmék, jó, vagy rossz képviselői is csupán a hatvanas évek, 1964 és 1968 eredményeként értelmezhetőek.

Ha ma a tömegtüntetések, a nyomukban elharapódzó, jóval absztraktabb szobordöntési mozgalmak, vagy a rájuk reagálva szinte a földből új életet szívó neoliberális nagytőke mozgására nézünk, mély válságot látunk, amiből aligha látszik a kiút.

De talán az egyetlen, vagy legfontosabb különbség csupán az, hogy Johnson elnök rémisztően komolyan volt rasszista, de ugyanilyen komolyan tette személyes rasszizmusát zárójelbe hivatala kedvéért, amikor a politikai emancipációért, mint pártja feje és mint elnök, megküzdött. Jól ismerte fel, hogy ettől függ ő, és támogatói politikai hatalma.

Ezzel szemben Donald J. Trump egészen komolytalanul, szinte rajzfilmfigura-szerűen gyűlöl mindenféle „deviáns” kisebbséget, látszólag véletlenül „fehér hatalomról” oszt meg mindenfélét a közösségi médián – és ugyanilyen zavart, de bátortalan, hányaveti fenyegetőzéssel kezeli a gyökeres rendőrségi reformot követelő amerikai tömegmozgalmakat is. Érvényes választ eddig aligha talált, a nyilvánvaló fehér félelem és reakció élesztgetésén túl pedig ilyenben nem is gondolkodik, ősszel, a választáson lehet, hogy ennyi elég is lesz.

Mert ugye Joe Bidenről, kihívójáról, a rettenetes tömeges bebörtönzési törvény egyik értelmi szerzőjéről itt már ne is szóljunk.