Aligha vitatkozna bárki azzal, hogy épp egy történelmi jelentőségű pillanatot élünk meg. Nemcsak a koronavírus okozta válság példátlan a kapitalizmus történelmében, de a #BlackLivesMatter kapcsán kirobbant tiltakozási hullám és annak globális kiterjedése is egyedi.

Amennyire eddig figyeltem, a hazai nyilvánosságban a legtöbb megjelent vélemény ezen eseményeket aszerint értelmezi, hogy ez most „jó” vagy „rossz”. Ez a fajta kategorizálás pedig többé-kevésbé lefedi az itthon létező politikai tömböket, tehát a jobboldal azzal köti le magát, hogy a kispolgári rettegés fantáziáját a „négerek lázadásával” és a „nyugat hanyatlásával”, esetenként a „faji háborúval” fűtse, a baloldali-liberális(ként) leírható tömb pedig a rendszerszintű rasszizmus elleni logikus (és jó) lázadásnak, a rossz status quo meghaladásának éli meg – persze reagálva a túlkapásokra, hisz az olvasóik is feszengenek, a tömeges létbizonytalanságra a szociális médián keresztül ráömlő „lázadaspornó” képi világa nem tesz épp jót az elbizonytalanodó középosztály lelki állapotának.

Ezért a szlogen itthon nem az, hogy „szolidaritást”, hanem az, hogy „na ez már túlzás”.

Történelmi pillanat ez valóban, hiszen az alapprobléma maga átszínez megannyi másik kérdést is: a szakmai fórumoktól az utcai járókelőkig hallani a kérdésről, hogy „mi van a feketékkel Amerikában”. Ha úgy tetszik, aki nem tud róla, vagy nem tud róla véleményt formálni, az kiírta magát a civilizált diskurzusból.

Pontosan ezért szeretnék pár szót szólni a témában. Mert hogy eléggé az érdekérvényesítés és az érdeksérelmek, tehát a politika területén eléggé relatív, hogy valami jó vagy rossz, politikai olvasat pedig még nem nagyon hangzott el magyarul.

Álljon itt pár támpont, hogy ne vesszünk el vakon a forgatagban.

A szobordöntögetés és a „mi mehet a TV-ben” kérdése

Az elmúlt héten ez volt a legfelkapottabb téma, mivel ezek lettek a tiltakozások leglátványosabb eszközei. Ha olvasnánk Lukácsot, akkor felismerhetnénk ezekben az aktusokban az eldologiasodást, tehát azt, hogy alapvetően társadalmi kérdéseket (mint az intézményes rasszizmus) dologi kérdésként kezelünk (hogy a rasszista szobrok vagy problematikus műsorok okozzák). Ebben a kérdésben én annyira vagyok képromboló, hogy hozzám képest a tálibok a woodstocki fertő – ennek ellenére a posztmodern világunk nagy felismerését, miszerint a dolgoknak tudunk új értelmezési keretet adni, el tudom fogadni.

A hazai múzeumok és a Memento park pl. eklatáns példái ennek a módszernek, így a mostani spontán haragos reakciókat csak úgy tudom értelmezni, mint az elkeseredettség és az erőtlenség megnyilvánulásait (ami megérthető, de nem feltétlen ünneplendő). A rendszerszintű rasszizmust nem fogja megoldani, és külön díjat szeretnék nyújtani azoknak a fazonoknak, akik a magyar rasszizmus elleni harc nevében sikeresen lenácizták a Churchill-szobrot. Ha az egyének felelősségét menteném, akkor ebben ismét a magyar oktatási rendszer teljes kudarcát vélném felfedezni, de valószínűbb, hogy fogalmatlan fiatalokról van szó, akiket elkapott a pillanat heve.

A mozgalmi dzsentrifikáció

Ahogy figyeltem az amerikai eseményeket, egyre inkább úgy éreztem, mintha ezt a filmet láttam volna már. A botrányos, rendőrök vagy fehér fajvédők kezei által meggyilkolt feketék ügyében feltámadt lázadások, amelyek a gyilkosok elítélését (és a rendszerszintű rasszizmus felszámolását) követelték, eleinte tényleg a spontán népharag minden jegyét magukon hordozták – ez a népharag pedig gyakran átgondolatlan és rossz, mint pl. a kisboltok vagy a könyvesboltok kifosztása és felgyújtása (még ha a válság miatt bizonyos elemei ennek érthetőek is). Egy forradalom elvileg a javak egyenlő elosztását végzi, nem pedig a szabadrablás hierarchiáját szentesíti.

Ezt azonban nagyon hamar felváltotta a nagyvállalatok #BlackLivesMatter kampánya, no meg a #BlackOutTuesday kampány, ami ráadásul sikeresen szabotálta a spontán népmozgalom fő kommunikációs csatornáit azzal, hogy elöntötte fekete képekkel.

S ami a virradás után jött, az már a fehér középosztály üres és bizarr gesztusai, a térdelő rendőrök, a polgármesterek által felfújt stencilek, és az amerikai médián végigsöprő antirasszista hevület – mind olyan, aminek egyre kevesebb köze van a koronavírus által okozott gazdasági válsághoz, vagy az amerikai rendőrség szisztematikus brutalitásához.

Ez pedig ugyanaz a forgatókönyv, ami itthon lezajlott a rabszolgatüntetések alatt, amikor a melósokat kitolták a fehér sapkás képviselő-asszonyok. Csak hát Amerika nagyobb és gazdagabb, úgyhogy az őrület is durvább. Nálunk mindez szerényebben ment le, elvégre csak a melósok nyelték a könnygázt, mielőtt az #O1G koalíció leradírozta volna a baloldalt a pályáról – és pár hónappal később az MSZP-t is a választási térképről.

Azóta is vérre menő vitákat kell folytatni a jószándék-szolidarításról, noha a helyzetben világos volt, hogy a Momentum meg a Hadházy-féle suicide squad nyíltan az események eltérítésére utazott, és az se zavarta őket, hogy a tömeg összetétele lecserélődött: most Amerikában is a békés térdepeltetés és térdelés ugyanezzel a magyarázattal van átvezetve, több szóbeli radikalizmussal.

/Mellékes megjegyzést érdemel a seattle-i autonóm zóna ügye, melyet szokás ünnepelni a balos szegmensekben – elvégre magán hordozza egy manifeszt anarchista szervezett akciónak minden külső jegyét. Ennek ellenére az adott ügyben vállalt szerepe, a társadalmi beágyazottsága, az akció hatékonysága mind-mind arra utal, hogy inkább utánzata a nagy európai autonóm zónáknak és akcióknak. Az ilyenek ismérve a könnygáz, nem a Twitter-videók meg a Soundcloud-rapperek fegyverrel, de eddig is tudható volt, hogy az angolszász anarchizmus egy mély válságban van. Nekem az a tippem, hogy ez az Occupy generáció utolsó lehelete, de talán tévedek./

Zeynep Tufekci „Twitter and Tear gas” című művében (ami kötelező olvasmány lehetne mindenkinek, aki a kortárs politikai mozgalmakat meg akarja érteni – magyar vonatkozásairól itt írtam) arra jut, hogy a „hashtag mozgalmakra” reagálva az autoriter rezsimek trollhadseregeket építettek ki, amelyek képesek zajjal szétzilálni az adott ügyet, és ezért nincs jövőjük jól felépített szervezetek nélkül.

Amit most látunk, az egy ennél ijesztőbb jelenség: a kisajátítás, amikor tőkeerősebb érdekek képesek beslisszanni egy ügy mögé és annak radikális tartalmát semlegesíteni a saját céljaik érdekében.

Darren Seals egyike volt azon aktivistáknak, akik még a 2014-es fergusoni, a #blacklivesmatter mozgalmat Obama elnöksége idején(!) elindító, helyi, rendőri brutalitás elleni felkelés tagja volt. Egy 2016. augusztusi tweetben már kritizálta a mozgalmat és a hivatalos aktivistákat, mondván, hogy azok csak tweeteltek róla és begyűjtötték a pénzt – egy hónappal később pedig agyonlőtték és rágyújtottak egy autót. Ez a fajta halál két év alatt több más eredeti #blm aktivistát utolért, az elkövetők a mai napig ismeretlenek, ahogy most is gyanúsan sok felkötött fekete tűnik fel majd tűnik el öngyilkosságnak elkönyvelt esetekben.

A gyilkosok feltehetőleg a fehérterror osztagához tartoznak – de pont ezek az esetek azok, amik elvesznek akkor, amikor a tét nélkül beszálló középosztály kisajátít magának egy mozgalmat. Pontosabban: a tét az, hogy ne a gazdasági egyenlőtlenségről legyen szó, hanem valami másról, ami nem veszélyezteti a pozícióikat.

Sanders után: a baloldali leszámolás

A Mérce is beszámolt azokról a megfejtésekről, amelyek a Sanders kampány bukásáról szóltak – a megszólítandó „munkásosztály” és az elidegenítő középosztálybeliek feszültségéről, ami már Corbyn kapcsán is felmerült.

Joe Biden jelöltségéhez nagyban hozzájárultak a gazdag fekete demokraták, és az egész #blacklivesmatter ebből a szemszögből nézve nem más, mint egy nagy, mindent eldöntő morális kérdés, amivel lehet a következő elnökválasztást keretezni – s hasonlóan a magyar összefogás-diskurzushoz, kiátkozással fenyegetni azokat, akik nem állnak be a sorba. Márpedig Biden jelenleg hiába vezeti a közvélemény-kutatásokat (ahogyan Hillary is négy éve), ha a balszárny nem megy el szavazni, csúfos zakó lesz ismét.

Amint arról Matt Taibi beszámolt, az amerikai médiában egy kisebbfajta tisztogatás zajlik épp azokkal szemben, akik nem követik az új pártvonalat: nem elég nem rasszistának lenni, hanem aktívan antirasszistának is kell lenni.

Ez pedig kiváló alkalom új antirasszista képzésekre, vagy inverz faji alapú numerus claususok bevezetésére egyetemeken és a munkajogban – melyek mögé olyan cégek állnak be, mint az Amazon vagy a Tesla, akik a COVID-19 válság alatt mindent megtettek, hogy szétverjék a szakszervezeteket.

A hagyományos rasszista reakció pedig borítékolható, ha a „woke” versenyben olyan cégek, mint pl. a GitHub is az újbeszélhez alkalmazkodnak, és dobják a „WhiteList” vagy „master” kifejezéseket.

Ami ennél is árulkodóbb az az, ami az amerikai baloldalon belül zajlik: Adolph Reed Jr. professzor előadását előbb botrányos körülmények közepette ellehetetlenítette a DSA (az amerikai újbal legnagyobb szervezete), mostanra pedig a lemondatást kiharcoló szervezetek már a „DSA Jacobin-ágát” vádolják „osztályredukcionizmussal”. (Amiben mély irónia, hogy ezt Reed egy évtizeddel előre megjósolta.)

Hazai nyelvre lefordítva ez azt jelentené, mintha holnaptól a Nyugati Fény és az ATV tandemben kezdené el a Mérce megsemmisítését követelni, mert az összefogást ellehetetleníti egyes szerzők antikapitalizmusa, vagy mintha TGM-et próbálnák meg „elhallgattatni”.

Reed ellen a vád egyébként az, hogy az antirasszizmusa nem eléggé interszekcionális – ami azért komikus, mert történetesen egy fekete marxista, aki megélte a Jim Crow-törvényeket, és élete munkájának egy tetemes része szól arról, hogy a kapitalizmusnak miért szerves szükségessége a rasszizmus. Az új antirasszizmus gyakorlatilag a régi rasszizmus kifordítása sok szempontból, mert ugyanazt a kapitalizmust stabilizáló funkciót tölti be, mint a rasszizmus tette – csak most már van egy olyan fekete középosztály, ami mellett a régi modell fenntartása lehetetlen.

A lényegét tekintve – hogy gazdasági kérdéseket faji kérdésekké tegyen; hogy a középosztálybeli lét nem elérhető ebben a rendszerben a működési logikája miatt mindenki számára, és ezért valahol az ethnosz, vagy az ahhoz való (helytelen) hozzáállás felelős – nem sokban különbözik. Ez pedig azért iszonyatos, mert a feketék emancipációja egy nemes és egyetemes cél kellene legyen, nem pedig a fehér fajvédő fasizmus tükörképe. Hogy politikailag mennyire működőképes, az pedig elválik novemberben.

A magyar helyzet: kullogók és vámpírok

Nem vagyunk egyedülállóan szerencsétlenek abban, hogy tanácstalanul nézzük a mostani eseményeket. A damagemag több európai #blacklivesmatter tüntetés kapcsán világított rá arra, hogy

mintha lenne egy olyan globalizált középosztály, amely egy elképzelt Amerikában (és nem a saját földjén) létezik, ezért tulajdonképpen Amerika belharcait akarja ráerőltetni a morális fölény nyelvén a hazai viszonyokra.

Az itteni rasszizmusellenes tüntetésekben nem szeretnék kissé fogalmatlan gimnazistákat rugdosni, akik nem tudják, hogy mit nem tudnak. Azonban a G Ras-féle brandépítő kullogókat meg kell említeni, mint akik épp többet ártanak, mint használnak, noha több eszük lehetne.

Mert a magyar középosztály tagjai, akinek a nagyszülei és szülei átélték a szisztematikus erőszakot velük szemben a Rákosi-rezsim alatt, és ezért hajlandóak voltak nem kicsit erőszakosan fellázadni, most, ebben a pillanatban képtelenek együttérezni a fellázadó feketékkel, hanem helyette a kispolgári tulajdon és erőszakmentesség kérdésein vannak megfeszülve. Ez pedig azért is van, mert a rasszizmusról úgy beszélünk, mintha egy személyiségtorzulás lenne, nem pedig egy politikai probléma, ami érdekeket sért és érdekeket szolgál.

Attól, hogy te elutasítod az erőszakot, attól az intézményes erőszak még létezni fog – csak az intézményes erőszak esetében azt is meg kéne nézni, hogy éppen kinek az érdekét szolgálja, ha puha, ha nyers. A kilakoltatások, az utcai rablások, a börtönök, az „intézetek” és az egyfajta társadalmi kasztrendszert eredményező szabad iskolaválasztás között feszül egy összefüggés, amit nem oldhat fel az a parancs, hogy „legyél jó”.

A sors iróniája, hogy ennek a fajta felfogásnak a legpontosabb jegyzékét Farkas Attila Márton állította elő – azzal a torzítással, hogy ezt a felfogást a baloldali eszme (kereszténységtől) öröklött tulajdonságának tartja, nem pedig az eszmét felvevő osztályok érdekvédő- és érdekérvényesítő harcának eszközének. Ezért nem ér össze a „kanonizált” kritikai baloldallal, amely osztályvakságról és impotens osztálypolitizálásról beszél, csak megmarad a jobboldali-libertariánus oldal antikommunista muníciójának, valami tét nélkül lebegő térben, a zárt rajongói körével.

Az átkötés itt tényleg az itthon ismeretlen, épp kirekesztési eljárás alatt álló Adolph Reed, aki azt mondja, hogy az „identitáspolitika„, ami ott az „antirasszizmus”, itthon pedig az „összefogás/Európa”, az nem osztályvak politika, hanem egy nagyon is specifikus osztálypolitika: a (lecsúszó, szétesőfélben lévő, pozícióit őrizni kívánó) középosztálybeli érdekeket szolgálja, azokat univerzalizálja, és a jelen pillanatban minden más ellen inkvizíciót indít.

(Nagyot megy a „Strukturálatlanság zsarnoksága” köreinkben, ahogy a vámpírkastély is. És olvastad már ennek az 1973-as, feminista belharcokról beszámoló verzióját, ami hajszál pontosan leírja azt, ami most történik?)

Ehhez a fajta drámához kapcsolódik a tágabb magyar ingerküszöböt épp át nem lépő másik jelenség, ami a Partizán kapcsán rajzolódik ki: történt ugyanis, hogy JK Rowling, aki a most aktív médiageneráció jelentős (és talán egyetlen olvasott) szerzője, írt egy cikket arról, hogy mi a baja a jelenlegi transzjogi mozgalommal, amiért kapott egy nyilvános keresztre feszítést, a Partizán oldalon pedig Gulyás Marci abbéli véleményét fejezte ki, hogy talán nem kéne széttépni emiatt.

Több se kellett hozzá, hogy a magyar médiaipari komplexum fontos szereplői, a címlapon szereplő elnyomottak, a Pride-ot céges marketing célokra szolgáltatók, a „woke” női magazinok tulajdonosai, és az ebben szereplő beszélő fejek nekiugorjanak és megpróbálják letiporni.

A transznemű emberek nevében a „transzelleneseknek” kikiáltott felek elleni háború már pár éve lefutott ugyan, de itt a röpke alkalom, hogy kapjon még egy kört a kis magyar vámpírkastély. A magyar kormány (és általában Kelet-Európa) kimondottan mostohán bánik a transzneműekkel, de azok, akik a virtuális Amerikában laknak, most elindulhatnak egy jogos csatába az ember ellen, aki az elmúlt években több embert tolt balra, mint az egész médiakonglomerátumuk együttvéve – hátha be tudják zsarolni, hogy adjon a véleményüknek teret.

Ez pedig valahogy majd segít a transznemű emberek jogain itthon, bár egyelőre nem világos, hogy hogyan.

(A BLM pillanatban rejlik egy esély, hogy a közvéleményre érzékeny amerikai cégeket nyomás alá helyezzük, hogy legalább a magyar újfasiszta tartalmaktól megszabaduljanak. Vagy hogy a magyar neonáci oldalak által kipécézett emberekkel és csoportokkal szolidaritást vállaljunk. A magyar balos szcénát, amely nyilván figyeli a fejleményeket, ez nem mozgatta meg – ma a 444 adott számot arról, hogy a hatalom huligánjai miként bújnak rendőri védelem mögé.)

Összefoglalva

Ha a média által uralt világunknak az a fő rendezőelve, hogy „ami jó az látható, s ami látható az jó„, akkor logikus, hogy a neoliberalizmus fő haszonélvezői most egy kvázi maoista kulturális forradalmat hirdetnek meg, megörökölve a legszebb önostorozó-bűnvalló és tisztogatási gyakorlatokat. A neoliberalizmus forradalmi élcsapata a marketing- és a HR osztály a hipszterkapitalista csatlósaikkal: az egyetlen logika amit értenek a dzsentrifikáció.

Én őszintén szeretném remélni, hogy ennek a harcnak a végén győz a „jó” – tehát hogy a feketék, a cigányság, kevésbé lesznek (vagy nem lesznek) kizsákmányolva és eltiporva ebben a rendszerben.

De ahonnan én nézem, nehéz nem úgy látni a dolgot, minthogy a kapitalizmus bezárkozó verziójában a kortárs liberalizmus – a kisebbségek nevében – veszi fel az antikommunista / antibaloldali kesztyűt.

Nyerni sosem fog – de nem is akar, mert a célja csak annyi, hogy ne veszítsen végleg.

S ha a maradék megmaradásának az a záloga, hogy a rendszerkritikát smasszerként semlegesítse, akkor zord kilátásokkal fordulunk rá a következő évtizedre.